|
5. fejezet Döntések
2008.04.23. 15:23
5. fejezet
Döntések
Perselus, bármennyire is fáradt volt és elcsigázott, másnap korán reggel ugyanúgy felkelt, mint eddig, hiszen most már tanár volt ebben a világban is. A tanítás pedig nem állhat le csak azért, mert neki tegnap éjjel jelenése volt Voldemort előtt.
Lassan mászott ki az ágyból, megmosakodott, felöltözött és elindult, hogy elköltse a reggelijét, majd belevesse magát a mindennapi teendőkbe.
Az egész tanítást a háta közepére kívánta. Csak azért maradt itt, hogy Lily közelében lehessen.
Lily… Tegnap előtt váltak el egymástól és azóta nem látta a nőt.
Csalódottan húzta el a száját, mikor belépett a Nagyterembe és nem találta ott őt. Rossz kedvűen ült le az asztalhoz és lassan hozzákezdett a rántottájához, ám csak turkált az ételben, étvágya nem volt.
Úgy döntött, még az órái előtt meglátogatja Lilyt, hátha tudnak váltani egy-két szót. Az sem lett volna baj, ha nem beszélgetnek, csak a közelében lehessen. Az a húsz év, amit nélküle kellett eltöltenie, iszonyú volt. De most itt van! Igaz, hogy egy másik világban és igaz, hogy barátságon kívül nem érez iránta az égvilágon semmit, de legalább itt volt.
Hosszú, határozott léptekkel haladt Lily szobája felé. Éppen befordult volna a sarkon, amikor valami olyat látott, amitől leesett az álla.
Lily tartott felé gyors léptekkel, ami nem lett volna probléma, ám az öltözéke… A rózsaszín, virágmintás flottír köntös és a nyuszis papucs igen csak furcsa összetevői voltak a nő új stílusának.
Mintha csak Tonkst látná – futott át a férfi fején a gondolat, mikor Lily odaért mellé és egy széles mosollyal üdvözölte. Úgy tűnt, a legkevésbé sem zavarja, hogy ilyen hacukában mászkál.
- Jó reggelt, Perselus! – köszönt rá a boszorkány és megállt vele szemben. – Valami baj van? – kérdezte jókedvűen, mikor látta, hogy Piton kissé megrökönyödve néz rá.
- Hová mész?
- Dumbledore- hoz.
- Így?
- Miért, mi a baj? – nézett végig magán tanácstalanul, mintha csak azt mondták volna neki, hogy leette magát és keresné a foltot a ruháján.
- El kell ismernem, van stílusod, Lily, de talán nem most kéne kipróbálni az újításaidat – súgta oda neki bizalmasan Perselus, ám úgy tűnt, a nő nem vette a lapot. – Nem vagy felöltözve.
- De fel vagyok – mutatott végig magán kissé felháborodottan a boszorkány.
- A köntös és a nyuszis papucs nem számít öltözéknek. Gyere, nem hagyhatom, hogy úgy glasszálj a folyosón, mint, aki most szabadult a diliházból! – azzal karon ragadta Lilyt és gyengéden elkezdte húzni maga után. Úgy tűnt, nem ütközik ellenállásba. Mikor már beértek a nő szobájába és becsukták maguk mögött az ajtót, akkor tört el a mécses.
- Most biztos azt hiszed, bolond vagyok – zokogta a nő, arcát kezébe temetve és Pitonnak kedve lett volna igennel válaszolni, de nem akarta megbántani őt.
- Dehogy – szólalt meg halkan. – Most nehéz időket élsz át, teljesen természetes a viselkedésed – majd mikor Lily ráemelte zöld tekintetét, hirtelen a földet kezdte kémlelni. – Ez az a papucs, amit én adtam neked évekkel ezelőtt?
- Igen – törölte le könnyeit a boszorkány és belépett a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát, de az ajtót félig nyitva hagyta, hogy hallja, amit Perselus mond.
- Azt hittem, már rég kidobtad.
- Miért dobtam volna ki?
- Hát… nem is tudom – válaszolta zavartan a férfi. Tulajdonképpen ő maga kismillió okot talált volna arra, hogy Lily miért dobja ki az ő ajándékait, de jobbnak látta nem feszegetni a témát.
- Minden megvan, amit tőled kaptam – lépett elé a nő a fürdőből, immáron rendezettebb állapotban, normálisan felöltözve. Épp hosszú, vörös haját fésülte és zöld szemeit Pitonra emelte. – Még az a kő is megvan, amit gyerekkorunkban adtál nekem a folyóparton. Neked még megvan az enyém?
- Hát persze – válaszolt mosolyogva Perselus és talárja zsebébe nyúlt, ahonnan elővett egy szürke kavicsot. – Látod? Figyelj, Lily – szólalt meg komolyan, miközben visszasüllyesztette a követ a zsebébe. – Szerintem szükséged lenne arra, hogy egy kicsit kimozdulj a négy fal közül.
- Depressziós vagyok, Perselus, nem beteg!
- Persze, ezt én is tudom, de… Pár perc múlva kezdődik az órám, de délre végzek. Ha van kedved, sétálhatunk egyet a kastély parkjában.
- Az jó lenne – mosolygott rá kedvesen a nő.
- Akarod, hogy elkísérjelek Dumbledore- hoz?
- Nem, odatalálok egyedül is.
- Biztos? Rendben leszel?
- Hát persze, menj csak, nehogy elkéss!
Perselus kilépett az ajtón, ám a biztonság kedvéért még visszanézett Lilyre, aki szemével intett, hogy minden rendben, de menjen már, mert aztán tényleg elkésik.
Dumbledore nagy, trónus szerű székében kényelmesen dőlt hátra, ám a látszólagos nyugalom mögött vadul járt az agya.
Nem említette senkinek, de tegnap valami nagyon nyugtalanító dologra bukkant; Perselus jegyzeteire. Nem, neki nem szokása kutatni senki holmija között, de fiatal kollégájával kapcsolatos gondolatai azóta nyomasztják, mióta belenézett a fejébe és ott valami olyat látott, amit eddig még soha senkinél. Hatalmas erőt. Olyat, amivel egy huszonegy éves varázsló nem bírhat. Ezért folyamodott hát ahhoz, hogy bizonyítékokat keressen elmélete igazolására, miszerint a férfi nem az, akinek mondja magát. Nem is nagyon kellett kutatnia. Az igazat megvallva, csak besétált a szobájába és Piton íróasztalán szinte rögtön megakadt a szeme egy kis noteszon. Kinyitotta és beleolvasott. Olyan bájitalok elkészítési módjai voltak benne, amiről ő eddig még sosem hallott. De nem csak elixírek receptjeit találta benne, hanem bizony sötét varázsigéket is, amik szintén ismeretlenek voltak a számára Igaz, ott volt mellettük az ellenátok is, de ez még nem kisebbíti a helyzet komolyságát, Perselus titkol valamit. Abban, hogy hűséges hozzá és a jó oldalhoz már egyre kevésbé volt biztos az idős mágus.
- Igazgató úr! – egy kedves hang zökkentette ki Dumbledore-t gondolataiból és fejét a hang irányába kapta. Az ajtóban Lily állt, bebocsátásra várva.
- Jöjjön csak, kedvesem! – mosolyogott rá az idős mágus és hellyel kínálta. – Hogy van?
- Jól, köszönöm – válaszolta kedvesen Lily és úgy döntött, jobb ha nem tesz említést a reggeli produkciójáról, és új divatkollekciójáról.
- Ezt örömmel hallom. Azért kérettem ide, mert szeretnék adni Önnek egy feladatot. Ha úgy érzi elég erős hozzá, szeretném, ha elvállalná.
- Miről lenne szó?
- Egy állásról, Lily. Szeretném, ha Ön tanítaná a Sötét Varázslatok Kivédését.
Pillanatnyi csend állt be kettejük között. Ha Dumbledore- nak az volt a célja, hogy ledöbbentse a vele szemben ülő fiatal nőt, akkor a mai napra is sikert könyvelhetett el.
- Úgy érti, én? – kérdezett vissza hitetlenkedve Lily, mire csak egy bólintás volt a válasz. – Miért én? Hiszen én nem tudok tanítani.
- Kedvesem, maga szerint az itteni kollegák hány százaléka rendelkezik tanári tapasztalattal? Mondjuk úgy, hogy ez csak egy mellékfoglalkozás legtöbbjüknek, hiszen csak így tudjuk álcázni a Főnix Rendjét. Ki gondolná, hogy pár tanár képes lenne megdönteni Voldemort Nagyúr uralmát. A minisztériumban úgy tekintenek Roxfortra, mint egy egyszerű mágusképzőre, ahol a legnagyobb izgalmat egy-egy évvégi vizsga jelenti. Az RBF-ek pedig egész egyszerűen kalandtúrának tűnnek a szemükben.
- De én nem vagyok rá alkalmas – tiltakozott továbbra is hevesen a nő. – Azt még megértem, hogy Perselus miért a bájitaltani állást kapta, de hogy én… - annyira belefeledkezett gondolatai kifejtésébe, hogy teljesen elkerülte a figyelmét, hogy Piton nevének említésére az idős mágus arca egy egész picit megrándult.
- Lily, maga auror. Ki ismerné jobban a sötét varázslatokat egy aurornál?
Gondolatban már megvolt a tippje a varázslónak, de nem mondta ki.
- Én, nem is tudom…
- Gondolja át és döntsön belátása szerint! – mosolygott bátorítóan a nőre az igazgató félhold alakú szemüvege mögül.
Dönteni! – szörnyülködött magában Lily, mikor már a folyosón járt. – Mostanában azt is nehezen tudta eldönteni, hogy répa-, vagy inkább tök ízű bébiételt adjon Harrynek, nem hogy meghozzon egy ilyen komoly elhatározást, mint egy munka! Akkor itt kéne maradnia a kastélyban, ami alaposan felbolygatná az életét. Már szépen eltervezte, hogy vesz egy szép kis házat, valahol messze a világ zajától és ott neveli majd fel a fiát. Miért maradna itt? Hacsak nem Perselus miatt. Igen, szüksége van egy barátra, az igaz, na de csak miatta itt maradni… ez azért mégis csak nevetséges!
Piton már alig várta, hogy véget érjen az utolsó órája is. Pár perc és találkozni fog Lilyvel. Szépen végighallgatja, ahogy egy igazi baráthoz illik és aztán… Aztán mi lesz? Annyi mindent szeretne elmondani a nőnek, de tudta, hogy ezt nem lehet. Húsz év… ennyi ideje nem látta őt. Ennyi ideig volt halott. És most, hogy újra itt vannak, most… most sem mondhat neki semmit.
Végignézett a viszonylag csendben dolgozó diákokon. Semmivel sem lett több kedve a tanításhoz és a kölyköket sem kedvelte jobban, mint előző életében. Nem törekedett az év tanára címre most sem, úgyhogy nyugodt szívvel vonogatta le a pontokat a Griffendéltől, már csak a régi szép idők emlékére is.
- A bájitalokat tegyétek az asztalomra felcímkézve – hallotta meg saját hangját valahonnan nagyon távolról. Pár pillanaton belül szép hosszú sor alakult ki az asztalánál és a diákok letették rá az óra termését.
Perselus megvárta, amíg az utolsó gyerek is kicsámpázik az ajtón, majd felkelt székéről, magára kanyarintotta kabátját és kisétált a teremből.
- Helló, idegen! – hallotta meg az édesen csengő hangot a háta mögül, mikor épp be akarta zárni az ajtót.
- Lily, azt hittem, odakint találkozunk – válaszolt zavartan a férfi és végignézett a vörös hajú nőn, akin hosszú, fekete kabát volt és a nyaka köré, november közepe lévén, feltekerte világoszöld sálját.
- Gondoltam lejövök hozzád. Baj?
- Nem, dehogy! – tiltakozott Piton kedvesen és ő is a nyaka köré tekerte a sálját. – Indulhatunk?
Lily bólintott és megkezdték közös sétájukat. Amint kiértek a szabadba, megcsapta őket a friss, hűvös levegő. November ide vagy oda, elég enyhe volt az idő, a szél nem is fújt. Egy darabig csak csendben sétált egymás mellett, majd Perselus volt az, aki megtörte a némaságot.
- Milyen napod volt?
- Jó. Mármint a körülményekhez képest. Madame Pomfrey vigyáz Harryre. Szerintem jó kezekben van nála.
- Ebben biztos lehetsz – mosolyodott el Perselus arra a gondolatra, hogy másik életében milyen sok időt is töltött Potter a gyengélkedőn. Ha valaki, hát Madame Pomfrey gondját tudja viselni.
- Beszéltem Dumbledore-ral – fordult a férfi felé, mikor elérték a tavat és felvett egy kavicsot a földről, majd a vízbe hajította.
- És mit mondott?
- Felkínált nekem egy állást.
- Tényleg? – mosolyodott el Perselus és fekete szemeiben őszinte érdeklődés csillant meg. – És melyiket?
- A Sötét Varázslatok Kivédését.
- Óh – érkezett a sokat mondó válasz és férfi is bedobott egy követ a tóba.
- Nem tudom, elvállaljam-e.
- Hogyan? – hagyta abba a dobálást Piton és döbbenten nézett a nőre, aki továbbra is hajigálta a kavicsokat a vízbe.
- Nem érzem alkalmasnak magam rá.
- Nálad alkalmasabb embert keresve sem találthatott volna az öreg. Kivéve talán engem – jegyezte meg színpadiasan a varázsló. Az igazat megvallva, most semmi okát nem látta annak, hogy az asztalt verje ezért az állásért. Más a felállás, mint abban a másik világban. Szerencsére.
- Valljuk be, te lennél erre a legjobb.
- Igen, de én a bájitalok oltárán áldozok.
- Mit mondasz? – fordult felé most Lily is. Vörös hajába bele- belekapott a szél és tűztengerként hullámzott a hideg szellőben. Piton egy darabig megbűvölve figyelte a jelenséget, majd elszakította tekintetét a nőről és úgy válaszolt.
- Szerintem vállald el.
- Miért lennék én jobb erre az állásra, mint bárki más?
- Azért, mert Dumbledore rád gondolt elsőként. Nyilván tervei vannak veled.
- Egy ilyen zakkant tyúkkal, mint én, aki nyuszis papucsban csámpázik a folyosón? Nem hiszem.
- Mi kifogásod az ellen a papucs ellen? – kérdezett vissza játékosan Perselus és hagyta, hogy Lily közelebb lépjen hozzá. – Az egy remek példány volt. Leértékelve vettem és az utolsó darabot hoztam el. Azt ajánlom, becsüld meg!
A nő nem válaszolt, csak elmosolyodott és megölelte a férfit, akinek egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Gyengéden végigsimított a hosszú, vörös hajon és beszívta kellemes illatát. Pont olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Akár egy virágoskert.
- Köszönöm, hogy velem vagy, Perselus – suttogta Lily. – Nem tudom, hogy fogom meghálálni mindazt, amit értem tettél, de megfogom. Ígérem.
- Nekem lenne egy ötletem –válaszolta halkan a férfi és belenézett a boszorkány zöld szemeibe. Azokba a szemekbe, amik elfeledtették vele minden búját baját és ami annyira hiányzott már neki. – Fogadd el az állást! Kell valami, ami kizökkent téged egy kicsit a depressziódból és ez pont jó lesz.
- Rendben – bólintott Lily komolyan. – Meggyőztél. De csak mert te kérted! – emelte fel kesztyűs kezét és mutatóujjával játékosan a férfi intett. – Menjünk be, fázom!
A két alak lassan távoldott a tótól és a kastély bejárata felé tartottak. Hangjukat még egy darabig vitte a hűvös szél.
- Sirius neked köszönhetően visszatérhet a Rendbe.
- Ezt azért ne reklámozd, Lily, jó?
Alakjuk egyre inkább beleveszett a messzeségbe, majd végleg elnyelte a kastély belseje.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
