|
3. fejezet Egy kis segítség
2008.04.23. 15:21
3. fejezet
Egy kis segítség
Lily napokig nem szólt semmit, csak feküdt a gyengélkedőn némán. Néha rápillantott Perselusra, aki egy másodpercre sem hagyta magára. Úgy őrizte őt, akár a testőre. Mivel kommunikáció nem jött létre köztük, így Piton néha a legújabb bájital - ötleteihez próbált hasznos információkat jegyzetelni, néha újságot olvasott és annak lapjai közül figyelte a nőt, ám amikor az elaludt, büntetlenül merülhetett el Lily látványában.
Még ennyi év után is pont ugyanúgy szerette, ha nem jobban, mint mikor először meglátta. Gyerekek voltak még, de ő már akkor tudta, hogy neki csak Lily kell.
És most, hogy itt ül 21 éves testébe zárva, 38 éves lélekkel, rá kellett jönnie, hogy az érzései cseppet sem változtak az évek során.
Teltek a napok, Lily kijöhetett a gyengélkedőről. Kapott egy külön szobát a kastélyban, ahol zavartalanul élhetett Harryvel, aki, bár végrehajtottak rajta kitudja hány Cruciatus átkot, nem tűnt másnak, mint a korabeli gyerekek. Igaz, Dumbledore szerint nem valószínű, hogy a gyermekből valaha is varázsló lehet. Lilyt azonban láthatóan ez nem érdekelte. Hűvös, néma nyugalommal vette tudomásul a sorsát és napjai azzal teltek, hogy kisfiával játszott.
Piton nem járt a nőnél. Nem mert. Félt, hogy esetleg Lily nem látná szívesen, hiszen nem szólt hozzá azóta sem, igaz, máshoz sem.
Perselus megpróbált beilleszkedni a régi –új Roxfortba, de ez nem ment túl könnyen. Minden egyes nap viaskodnia kellett magával, hogy mit szabad neki tudnia és mit nem. Háromszor is meg kellett gondolnia, ha egy kérdésre válaszolt, nehogy leleplezze magát, hogy ő nem az a 21 éves fiatal fiú, akinek látszik. Képességeit is alaposan vissza kellett fognia, hiszen a hosszú évek során felszedett tudását nem mutathatta ki, így egy satnya tudású fiatalembernek mutatkozott, pedig nem volt az. Ó, de még mennyire nem! Többet tudott, mint bármelyik professzora, Dumbledore-t kivéve persze, de volt egy olyan érzése, hogy még neki is tudna meglepetéseket okozni.
Piton pont úgy, mint a másik világban, megkapta a bájitaltan tantárgyat oktatásra, ami ellen nagyon ágált, mert most viszont esze ágában sem volt elfogadni, de az igazgató nem tágított. Van, ami sosem változik.
A fiatal férfi épp az első órájára készült, amikor kopogást hallott. Bosszankodva csapta le a tollat és az ajtóhoz ment. Amellett, hogy nem volt egy épkézláb gondolata sem az órájához, ma még nem is látta Lilyt, ami azzal járt, hogy folyton ráterelődtek a gondolatai.
Nem csoda, hogy meglepődött hát, mikor az ajtó túloldalán a vörös hajú nő állt. Elég furán festett abban a sípulóverben, amit magára húzott, mert legalább 3 számmal nagyobb volt és igen csak lógott rajta. Szemein látszott, hogy sírt. De még így is gyönyörű volt.
- Lily… Nem számítottam rá, hogy jössz – szólalt meg csendesen a férfi.
- Zavarlak? – napok óta az első szó, amit mondott. És pont neki!
- Nem, dehogy! – ellenkezett Perselus. – Gyere csak be! – azzal félrelépett az ajtóból utat hagyva a nőnek, hogy beljebb léphessen, majd becsukta az ajtót. Látta, ahogyan Lily végigjáratja a szemét a szobáján, amiben, finoman szólva is, még káosz uralkodott. – Ne haragudj a rendetlenségért! – kezdet a szabadkozást Pitont. – Még nem volt időm berendezkedni. Foglalj helyet! – intett az egyik szék felé, de Lily csak megrázta a fejét.
- Csak azért jöttem, hogy megmondjam… köszönöm, hogy mellettem voltál.
- Ugyan, semmiség - mosolygott zavartan a férfi. Nem tudta, mit mondhatna a nőnek. Annyi mindent szeretett volna megbeszélni vele, de arra kevés lett volna egy egész élet is. – Lily, szeretném, ha tudnád, hogy … sajnálom, ami történt.
Na tessék, egy kisebb hazugsággal újraindítani egy eddig romokban heverő kapcsolatot nem túl szerencsés. Mert az igazság azért az, hogy sajnálta ő Jamest is, meg nem is. És ez utóbbi volt az erősebb.
- Köszönöm – érkezett az udvarias válasz, de a kínos csend nem szűnt meg kettejük között. Perselus tekintete ekkor Lily pulóverére tévedt. Mikor a nő ezt észrevette, ő rögtön elkapta róla a pillantását.
- James- é volt. Minden télen elvitt síelni, pedig… nagyon utáltam – mosolyodott el és szemében könnyek gyülekeztek. – Istenem, Perselus, miért pont ő? – kérdezte most könnyei függönyei közül. Piton nem tudott válaszolni, pedig szerette volna megmondani neki, hogy higgye el, a másik változat sokkal rosszabb volt abban a világban, ahonnan jött. De nem mondta. Helyette inkább odalépett Lilyhez és átölelte.
- Nem tudom, hogy miért… csak azt tudom, hogy nem vagy egyedül- suttogta a nő hajába. – hiszen itt van neked Harry.
Na, ha valaki azt mondja neki pár évvel ezelőtt, hogy Harry Potter vigasztalást nyújthat bármilyen bánatra, egészen biztos a képébe röhög.
- Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, Perselus – emelte fel fejét Lily néhány pillanattal később. –Olyan buta voltam, hogy nem bocsátottam meg neked. Akkor azt hittem, hogy…
- Ez most nem számít.
Pokolba! Hogyne számítana! Ha akkor megbocsát neki, talán minden másként alakul.
- Annyira hiányoztál! Mégis csak te voltál a legjobb barátom – mosolygott fel rá Lily. – Buta voltam… Szeretném, ha újra barátok lehetnénk, mert félek, hogy egyedül nem tudom feldolgozni mindazt, ami történt. Elfogadsz újra barátodnak?
Barátnak, ellenségnek, bárminek elfogadja, csak újra vele lehessen.
A férfi nem válaszolt, csak bólintott és teljesen elveszett abban a smaragdzöld szempárban.
- Dumbledore mindent elmondott.
- Mi mindent?
- Hogy miért vagy itt.
- Elmondta?
- Igen. Elmondta, hogy újra a mi oldalunkon állsz, bár azt nem mondta, hogy mitől ilyen biztos benne.
- Ezek szerint te nem bízol bennem?
- Nem mondtam – mosolygott a nő és erre Perselus is elmosolyodott. – Bízom benned. Nincs okom, hogy ne tegyem. Soha nem hazudtál nekem. Másrészről viszont, Dumbledore azt mondta, hogy itt fogsz dolgozni az iskolában, mint bájitaltan tanár.
- Ez így igaz. Nem akartam elfogadni az állást, de ismered Dumbledore-t.
- Örülök, hogy végre egyenesbe jöttél!
Hát, tény, hogy sokkal inkább egyenesben van az élete, mint abban a másik világban, de hogy jól érezné magát, azt azért nem. Nem tökéletes minden. Főleg az, hogy az életben nem fogja bevallani Lilynek, hogy mit érez iránta.
- Egy darabig még én is a kastélyban maradok. Aztán, hogy azután mi lesz, még nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy vissza akarok menni a minisztériumba. Nem érzem rá magam készen.
- Megértem.
Újabb kínos csend állt be közöttük, Piton pedig átkozta magát, hogy kapott egy második lehetőséget és nem tudja kihasználni az Istennek sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy gyáva. Hiába nézett szembe százszor Voldemorttal, Lily látványa teljesen a padlóra küldi, akár egy bokszoló az ellenfelét.
- Hibásnak érzem magam azért, ami történt – törte meg a csendet a nő és leült az imént felkínált helyre, de most nem nézett fel Perselusra.
- Te nem vagy hibás.
- Reggel kaptunk egy figyelmeztető levelet, hogy le fognak csapni, de nem vettem komolyan, hiszen az aurorok végig a ház körül voltak, így nem is szóltam Jamesnek. Pedig talán minden megváltozott volna. Rémes érzés. Tudod te, milyen az, felelősnek érezni magad valaki haláláért, akit szerettél?
Neki ne lenne? Cirka 20 éven át gyötörte a bűntudat minden egyes nap, minden egyes percben, hogy Lilynek miatta kellett meghalnia.
- Az igazság az, hogy elárultak minket. Olyasvalaki, akiről soha nem gondoltuk volna, hogy megteszi. Peter volt az.
Ó, igen, Féregfark! Hányszor és hányszor akart bosszút állni azon a kis élősködőn Lily halála után abban a távoli, másik világban. Tulajdonképpen Pettigrew csak Dumbledore- nak köszönhette az életét, hiszen az idős mágus hosszú órákon keresztül győzködte Pitont, hogy ne cselekedjen elhamarkodottan, hiszen azzal rögtön leleplezné magát a Nagyúr előtt.
- Te meg sem lepődsz? – érdeklődött Lily csendesen.
- Mindig is sejtettem, hogy nem az, akinek mutatja magát – jegyezte meg nemes egyszerűséggel a férfi és leült a nővel szembeni székre.
- Nem gondoltam volna, hogy Halálfaló lesz. Pont ő, aki olyan gyáva volt. James is azért döntött mellette titokgazdánknak, mert úgy gondolta, hogy rá kevésbé gyanakodnának, mint Siriusra… Sosem kedveltem őt, de James megbízott benne. Mi okom lett volna kételkedni a férjem gyerekkori barátjában?
Most értek a beszélgetésnek annak a pontjára, amikor Perselus legszívesebben nekiszegezte volna a kérdést, hogyha Potter idióta, átlátszó cimborájában megbízott, akit még csak nem is kedvelt, akkor benne, Perselus Pitonban miért nem?
- Elmondtad Dumbledore-nak, hogy Féregfark volt a titokgazdátok?
- Miért kellett volna elmondanom neki? Peter meghalt. Csak az ujja maradt utána.
Na persze, dajka mese! – mosolyodott el magában Perselus. Úgy tűnt a hitetlenkedése kiült az arcára is, mert Lily azonnal nekiszegezte a kérdést:
- Vagy te kételkedsz a halálában?
- Őszintén, igen – válaszolta megfontoltan a férfi, ügyelve arra, nehogy elárulja magát. – Ha volt annyi esze, hogy titeket a Nagyúr kezére játszott, szerinted nem volt annyi sütnivalója, hogy eltűnjön a helyszínről? Főleg, hogy animágus is volt.
- De az ujja…
- Levághatta.
- Perselus, ez őrültség! – emelte rá tekintetét hitetlenkedve a nő és alig láthatóan megrázta a fejét.
- Lily, Pettigrew gyáva volt, de nem hülye! Így akarta rákenni az egész ügyet Blackre. Nyilván nem számított arra, hogy bármelyikőtök is életben marad és el tudja mondani, ki volt az igazi titokgazda. Mindenki úgy tudta, Black volt az.
A nő egy pillanatra csendbe burkolózott.
- Akkor Sirius veszélyben! Perselus, most azonnal szólnunk kell Dumbeldore-nak! – és már pattant is fel és az ajtó felé sietett. – Te nem jössz? – nézett vissza a férfire, aki gondolatban átkozta magát azért a logikus eszmefuttatásért, amit pár perccel ezelőtt előadott. Hogy miért nem tudja befogni a száját!
Nem válaszolt, csak kelletlenül Lily után ment, egyenesen az igazgató irodájába, ahol is a nő előadta, amit az imént Perselustól hallott, mire az idős mágus sűrűn rápillantott a fiatal férfira, keresve vele a szemkontaktust, de Piton ügyesen lezárta az elméjét.
- Nos, Lily – kezdte Dumbledore. – Igaz, ami igaz, az aurorok már Sirius nyomában vannak.
- Állítsa le őket! Hajlandó vagyok mindent elmondani nekik, amit az imént önnek is elmondtam.
- Efelől semmi kétségem, kedvesem. Viszont, Perselus – fordult a nevezett felé érdeklődve. – Te mire alapozod a teóriádat, fiam?
Pitont egy pillanatra teljesen megdöbbentette az igazgató tegező hangneme. Nem csoda, gondolta, hiszen ő még a mágus szemében mindig egy gyerek. Nem kezeli egyenrangú félként. Még.
- Nos, uram, szerintem ez logikus – érkezett a nem túl elmés válasz.
- Az biztos, de egy ujjra alapozni ezt az egész mesét. Hiszen Peter odaveszhetett.
- De túl is élhette – válaszolta Piton pillanatnyi gondolkodás után, saját fegyverét az igazgató ellen fordítva.
- Egyféleképpen győződhetünk csak meg erről az egészről – nézett rá Dumbledore félhold alakú szemüvege mögül. – Vissza kell térned a halálfalók közé, Perselus!
A fiatal férfi számított rá, hogy így lesz, mégis egy pillanatra meghűlt a vér az ereiben. Vissza Voldemorthoz? Az összes emlékével? Mi lesz, ha egy pillanatra nem figyel oda és a Nagyúr már ki is kotor onnan egy értékes emléket a másik életéből, ami aztán az egész varázslóvilágra pusztulást hozhat. Nagy felelősség, de tudta, nem tehet másként.
- Ha megbízik bennem annyira, hogy visszaküld, vállalom.
- Van okom nem bízni benned? – az idős mágus itt Lilyre sandított, és Piton értette, hogy mire gondol.
- Nincs.
- Várjon egy percet! – szólalt meg az eddig csendesen figyelő nő. – Vissza akarja küldeni Perselust oda? Azok közé a…
- Attól tartok, nincs más választásunk.
- De van, például, hogy megalapozottnak tekintjük, amit mondott!
Piton alig láthatóan elmosolyodott. Lily, az ő Lilyje síkra szállt érte az igazgató ellen. Hát van ennél szebb dolog a világon?
- Azt akarom, hogy még ma éjjel menj vissza közéjük, Perselus! – fordult Dumbledore a fiatal férfi felé. Láthatóan nem foglalkoztatták tovább Lily és az érvei. Tesztelni akarta Pitont, hogy mennyire engedelmes és ha visszatér a halálfalók közé, mennyire hűséges hozzájuk és mennyire hozzá.
- Úgy lesz!
- Lily, kérem várakozzék odakint, egy perc és indulunk a minisztériumba, ahol elmondhatja, amit tud.
- De én… - ellenkezett volna a nő, de az idős mágus nem hagyta, hogy befejezze.
- Egy perc az egész. Köszönöm!
- Ezt nem hiszem el! Mióta ilyen makacs? – kérdezte a fekete hajú férfit Lily, hátát a falnak vetve, miközben a folyosón várakoztak.
- Mindig is ilyen volt.
- Nem akarom, hogy visszamenj közéjük, Perselus! – emelte zöld szemeit Pitonra Lily. – Túl veszélyes. Nem akarlak téged is elveszíteni. Te vagy az utolsó mentsváram, a legjobb barátom!
Már megint ez a szó: barát. Viszont valahogy megmelengette a szívét, hogy az a nő, akit szeret, aggódik érte. Kedve lett volna magához ölelni őt és a fülébe súgni, hogy mit érez, de nem tehette. A lelke mélyén pedig tudta, hogy valószínűleg soha nem is fogja megtenni. Mi értelme lenne, ha úgysem viszonozzák az érzéseit. Csak elrontaná az úgynevezett barátságukat és újra elveszítené őt. Ezt pedig nem akarta!
- Visszajövök, Lily, emiatt ne aggódj!
- Érted aggódom. Te mondtad, hogy Voldemort remek gondolatolvasó. Mi lesz, ha beletúr az agyadba és …
- Ettől nem kell félned! – mosolyodott el Perselus kedvesen. – Megbízik bennem.
- Ahogy Dumbledore is.
- Az más.
- Miben más?
- Abban, hogy ő Dumbledore és… van miért visszajönnöm. Itt vagy te. A visszakapott legjobb barátom – tette hozzá gyorsan, nehogy mindent elrontson.
Az igazgató irodájának ajtaja kinyílt és Dumbledore dugta ki rajta a fejét.
- Jöjjön, Lily! Indulhatunk. Perselus… neked is menned kéne – nézett rá a fiatal férfire, aki bólintott és már indult is volna, ha nem szólal meg az az édesen csengő hang a háta mögül.
- Vigyázz magadra, Pers! – Piton megfordult és szembetalálta magát Lilyvel. Elmosolyodott, megvárta, amíg az ajtó becsukódott az igazgató és a nő mögött, majd ő is elindult útjára, ami különbözött az eddigi Voldemorthoz való útjaitól; nem volt már egyedül.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
