43

Tressie Lovegood, szőke Sophie és olasz Lisszabon

Na nehogy már! Bevezettek egy félfős szobába – az alapterülete után ítéltem -, amibe négy ágy van bezsúfolva, és rámparancsoltak, hogy üljek le és foglaljam el magam. Mintha az olyan könnyű lenne, úgy, hogy nincs is itt a cuccom. Számolom a legyeket.

**

Jó, oké, megkaptam a cuccom. Most jobban kéne érezzem magam? Bocsi, nem megy. Be leszek zárva hetekre ebbe az odúba, se Severus, se eszméletlen Umbridge – mi a fene fog szórakoztatni?

Pillanatképek életem utolsó napjairól

Belépett három lány. Együtt. Nevetgéltek, mielőtt bejöttek – Columbo szerint ismerik egymást. Felkaptam a fejem, és próbáltam egészen gondolkodás nélkül nézni rájuk: az emberek képesek megkedvelni, mikor úgy teszek, mintha pókhálók kergetnék egymást a buksimban.

- Te vagy az új lány – konstatálta a szőke monstrum, és helyeslően bólogatott magának. Ejj, mily vészterhes kezdés. Hány helyen olvastam már! Utána vagy csihi-puhi következik, vagy némi kellemes lelki terror.

- Olyasmi – biccentettem, és óvatosan felkászálódtam a jobb sarokban lévő ágyról.

- Az az én ágyam, bocsi, kösz – hadarta flegmán a másik; alacsony, fürtös barna hajú leányzó volt drága kelmékben – épp az a fajta, amit nem bírok elviselni. Elég kicsi ahhoz, hogy ékkőként kezeljék, de elég nagy a szája ahhoz, hogy bele akarjak lépni.

Szó nélkül felkapta a holmimat, és levágta az egyik ajtó melletti helyre. Úgy meredtem rá, mint aki előtt épp legyilkolásban vannak a kedvenc családtagjai. Bing-bing-bing... így vert a szívem. Légy bosszúállás istennője! De hogyan, ha számonkérik a hullákat?

A harmadik, szintén barna lány, de sima, egyenes tincsekkel, nem egészen egyértelmű megértéssel nézegetett. – Ugyan már, Lisszabon – mondta a másiknak. – Már az első napon el akarod ijeszteni?

Jesszus, egy városról nevezték el?! Vagy... ö, igen, azt hiszem, az egy város. Furcsa, mostanában csak mitológiai nevek rajzanak a fejemben, ha nem épp bájitaltan-hozzávalókra gondolok.

- Dehogy, csak gondoltam, szólok – mosolygott rám egykedvűen Miss Hárpia. Elkényeztetett aranyvérű lehetett, aki mindig mindenkinek megmondja a frankót. Akkor is, ha az nem valami frankó. Fogalma sincs arról, hogy megbántott; ő csak elvette a jussát.

- Kösz. – Vállat vontam és hanyatt dőltem új ágyamon. A plafont bámulva talán nem tűnik olyan szörnyűnek a világ.

- Ismerkedjünk – jelentette ki szelíden a barna kontyos lány, aki az imént megvédett. – Mi már mind a heten ismerjük egymást, de a te neved még nem tudjuk.

- A másik négy lány a szomszéd szobában van? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Igen. Készülj fel, nemsokára átjönnek, és őőőrültebb kisasszonyokat még nem láttál! – mosolyodott el pajkosan. Uramég, hol tanulta ez a szlenget? Felültem és végignéztem rajtuk.

- Tehát. N...Susan. Ööö, hát mit is mondhatnék... – Mialatt az aktuális vezetéknevemen tűnődtem, mindhárom hölgyike – igen, erőteljesen azok – felállt, és elém sorakozott. – Susan Wallace – böktem ki, és gyorsan én is felkeltem.

- Lisszabon Maria Hose-Cintia Marquez. – A barna fürtös fitos orrú megdöbbentő módon pukedlizett egyet felém.

- Sophia Lestrange. – Nyolcvan kilós habtest követte példáját, szőke zuhataggal a fején.

- Tress Lovegood – mondta a szimpatikus, és egyszerűen csak bólintott egyet. A másik kettő vigyorogni kezdett, és visszatértek ágyaikhoz. Tress maradt.

- Nekem is pukedliznem kellett volna? – vontam fel gyanakodva a szemöldököm.

- Nem, dehogy – vágta rá Tress, mire a szőkéből kitört a nevetés. Fürtöske – ööö, Hose-Antoinette? – azonnal utánozta.

- Akkor ti miért...

- Mert férfiak előtt pukedliznünk illik bemutatkozáskor, és te nadrágot viselsz! – kacagott Izéke. Szóval, a hogyishívják. Maria. Többek között. A lényeg az, hogy barna hajú.

Lenéztem magamra, bár volt annyi agyam, hogy emlékezzek, milyen cuccról vetettem le az egyentalárt cirka fél órája. Barna bőrnadrág és a szokásos fekete, hosszú ujjú ing.

- Ti nem szoktatok nadrágot hordani? – elmélkedtem hangosan.

- Csak lovaglás közben – mosolygott negédesen Miss Lisszabon. – Te most lovagolsz?

- Én szoktam – mondta gyorsan Tress. Neki direkt megjegyeztem a nevét. Tress Lovegood, és szokott nadrágot hordani. Szeretem.

- Persze, mert ti folyton extrém dolgokat műveltek! – legyintett a szőke Sophia, és előkotort valahonnét egy nagy, ovális kézitükröt.

- Hagyd. Az ő apja legalább dolgozik. Épp ez benne az izgalmas, drágám – sóhajtotta Lisszabon. – Nemes, és mégis dolgozik, mert elvei vannak. Ha az én apámnak is lennének elvei, nem a korsót nézegetné folyton. Odaadnád azt a tükröt?

- Az enyém nem dolgozik, és nem is iszik – jelentette be büszkén Sophia. – És még mindig úgy lovagol, mint egy húszéves.

- Az enyém a legjobb – kottyantam közbe. – Nem dolgozik, nem iszik, és még csak nem is él.

A lányok szinte parancsszóra rámnéztek. – Meghalt – vontam vállat.

- Ó – húzta el a száját Lisszabon vigaszképpen. – Mostanság?

- Végül is... igen. ő is aranyvérű volt, ne ijedjetek meg, de sajnos kellett neki sokat ugrálni, úgyhogy becsukták nála a boltot. Kampó. – És elhúztam a nyakam előtt a mutatóujjam.

- Nem ismerek Wallace nevű családot. – Így Sophia.

- Érdekes, én se – vigyorogtam. – Álnév, drágaságom.

- Ugyan minek? – vont vállat Lisszabon. – Az én apám is halálfaló, mégis viselhetem a nevét.

Vettem egy nagy levegőt.

- Minek alakoskodni? – rázta a fejét bűbájosan mosolyogva. – Az enyém, a tied, Sophiáé...

- Az enyém már abbahagyta – rázta a fejét dacosan Sophie. – Vagyis el sem kezdte. Az a nagybátyám!

- Hoppá, valaki elszólta magát! – nevetett Lisszabon, és hátravetette magát az ágyon. – Ezer éve nem vallottad be ilyen tisztán!

- Bahh.

- Övé a bolt, mi? – néztem át Sophie-ra. – Apádé.

- Parancsolsz? – Összevonta a szép szőke szemöldökét, és minden rokokó bája hullámzott, ahogy felém fordult. Hát igen, koleszterin.

- Övé a suli... Az iskola. Ez.

- Valóban. De te milyen neveltetést kaptál, kedves idegen, hogy így beszélsz? Mint egy utolsó muggle.

- Hagyjátok már! – szólt közbe Tress. – A többieket sem ismered, a szomszédból? Még nem meséltek rólad, az igaz. Mi a valódi neved? Úgy talán hallottunk már rólad.

- Nemesis McCinson. – Jó látványosan vállat vontam, de tekintetem szorongva tapadt a három lányra. Mint finom alabástrom szobrok, vasalt fűzőkben és illatos ruhákban, testre simulóan megszerkesztett, szétnyitott talárokban.

- McCinson! – Lisszabon szája elnyílt, és ő óvatosan bólintott. – Igaz, hallottam már ezt a nevet; de nem szerepeltek a táncrendemben, még soha. – Picinykét megrázta a fejét. – Nem jártak társaságba, ellenkező esetben találkoztunk volna.

- Elvonult életet éltünk – mondtam sóváran, és közben a fürtjeit bámultam. Micsoda hullámok! Mesterséges arisztokrata szépség! És a ruhája fodrai...

- Bizonyára. – Maga mellé dobott legyezőjére pillantott, követve tekintetemet. Mintha álomból ocsúdtam volna fel, rábámultam rózsaszín selyem kesztyűjére.

- S hogyhogy itt vagy köztünk? – Tress hangja szinte simogatóan szelíd volt. Ő maga illedelmesen maga alá húzott lábakkal ült ágyán, és engem figyelt.

- Apám meghalt, gyámom szűken szabott szabadideje pedig nem teszi lehetővé, hogy nála szállhassak meg. – Kezdem megszokni ezt a poros nyelvezetet!

- Gyámod is egy McCinson? – kérdezte álmosan Sophia. Legyezőjét szája elé tartva halkan ásított.

- Nem – feleltem merengve. Mennyit mondhatok el?

- Talán titok? – Tress vidáman mosolygott rám. – Hidd el, az ilyesmi nyílt titok lesz már a megköttetése pillanatában is!

- Bár meg lehetne kötni - duruzsoltam, és elvigyorodtam, látva az arcukon elömlő pajzán örömöt. – Mi az?

- Elképzeltük – felelte mindhármuk helyett Lisszabon.

- Ennek még nincs itt az ideje – ripakodott rá vigyorogva Sophia. – Még nem égettünk!

- Hogy képzeltétek el, ha nem is ismeritek? – somolyogtam. Ó, Sev, ezt te is élveznéd! Micsoda hely!

- Ó, hát gyámod csak férfi lehet – duruzsolta Lisszabon. – És valószínűleg rokonod, tehát fekete hajú, hisz ez a leggyakoribb hajszín miköztünk. Az alkatát pedig, nos nem tudom, kedves nőtársaim hogy vannak vele, de én karcsúnak képzeltem, a nehéz férfiak olyan ormótlanok! – halkan felnevetett. Mint egy szekrényből előhúzott és leporolt műkincs.

- Miköztünk? Mármint varázslók között? – kérdeztem.

- Dehogy! Hiszen az magától értetődik! – Megbotránkozva felvonta vékony szemöldökét. – Köztünk, aranyvérűek között.

- Ha nem lennék aranyvérű, kidobnátok a szobából? – érdeklődtem pimasz hangon.

- Ugyan! – legyintett. – De reggelente te ágyaznál meg nekünk.

- Ne hallgass rá – somolygott Tress. – Mi mind elismerjük az emberéletet, legyen az varázsló vagy muggle, idős vagy fiatal, férfi vagy nő.

- De főleg férfi – szúrta közbe pajkosan Lisszabon. – Mikor érkezik a húgod, Tress?

- Körülbelül húsz perce. Megállt tanulmányozni a virágokat az egyik utcán, és Josh azt mondta, hagyjuk ott.

- Josh az apád neve? – Ide-oda kapkodtam a fejem.

- A sofőrünk – felelte Tress helyett Lisszabon. – Az egyik. Átküldtem hozzájuk, hogy kísérje át Tresséket, és hozza a csomagokat.

- Dehát ti hoztátok be a csomagjaitok... nem? – néztem körül.

Sophia legyintett. – Az ajtóig hozta. Én is ott küldtem el Edwardot.

- Majd te is megszokod - mondta nekem Lisszabon -, Monsiour Lestrange nem tűri a lustaságot. A kapuig szoktuk hozatni a pakkjainkat, azután magunk lebegtetjük, hogy azt lássa, alázatos tanulói érkeztek. – Mintha egy varázsige elsuttogása olyan sok fáradságba kerülne.

Néhány piperkőc kézmozdulattal jelezte, mit tart erről a megjátszott életmódról.

Hirtelen eszembe jutott valami. – Mit értettél azalatt, hogy még nem égettetek?

- Azt én mondtam – jelentette ki büszkén Sophia. – Majd meglátod, Nemesis McCinson, majd meglátod. Egy nagy szertartás, csak érkezzenek már meg a többiek...

- Lehetne az álnevemen? Susan Wallace, Susan Wallace, és a rogyásig is Susan Wallace, mielőtt valaki kiszúr.

- Az igazgató úr előtt Susan, köztünk Nemesis – döntötte el a vitát Lisszabon. – Kedvelem a mitológiai neveket, olyan ahisztokratikusan hangzanak! - nevetett. - És bocs az ágyért. Három éve ebben alszom.

- Nem tesz semmit – mondtam, és úgy is gondoltam.

Tévedtem, mikor úgy hittem, kirekesztenek maguk közül, mert idegen vagyok. Ellenkezőleg. Körülszaglásztak, mint egy frissen elejtett vadat; figyeltek, tanulmányoztak, s nem szólalhattam meg úgy, hogy ne éreztem volna magam fürkésző tekintetek kereszttüzében.

Percekig ügyeskedtem, újra meg újra eltereltem a szót, de végül mégiscsak kénytelen voltam elárulni drága Severusom nevét.

Legnagyobb meglepetésemre Tress nevetőgörcsöt kapott.

- Mi van? Mi az? – faggattam, mire Lisszabon is hangos mosolygásra fakadt... Jó lenne még ma megérteni ezeket a furcsa lényeket.

- Semmi... csak...

- Tudtam, hogy ezt mondod – támadtam rá, és nekiálltam a másik nevetőt vallatni. – Lisszabon! Kéretik elmagyarázni, mi ez az egész! Én még tanulatlan vagyok, nem tudom, miért humoros a gyámom!

- Tiszteletét tette nálunk néhány alkalommal – vonta meg gömbölyded vállát. – Ami a nevetést illeti, ismered a tömeglélektan szabályait: ha Tress elkezd nevetni, és is nevetek.

- Érdekes.

- Nos, ő is érdekes. Igazán részvétem, ha ezentúl vele kell együttélned. Valóban jó humorú férfi, ha jó kedvében találják; de a legtöbbször olyan szótlan és komor volt, hogy a hideg futkározott a hátamon, mikor felkért táncolni! Az a fanyar, szinte már szigorú mosoly!

- Tanítja a húgomat – kezdte Tress. – Ő is valami ilyesmit regélt róla. A jelszó komoly; komoly mindenek felett.

- Mintha egy férfinek nem az lenne a dolga, hogy komoly legyen! – vette át a szót Sophia. – Hiszen két dolguk van összesen a világon, és ez az egyik! Komolynak, szigorúnak és erősnek lenni!

- És fát vágni – vigyorodtam el. Istenem, mióta nem számít már a testi erő!

- Nem éppen így értettem – húzta el a száját. – Egy férfi ne dolgozzon.

- Dolgozzon a nő? – csodálkoztam.

- Dehogy! A szolga!

Mélyen csodáltam társadalmi modelljét.

Lisszabont más ejtette gondolkodóba. - És mi a másik dolguk?

- Hm... – Sophia angyali arccal kémlelte a plafont, és nem szólt egy szót sem.

- Aaa – állapította meg Lisszabon, és nagyon viccesnek találta a dolgot. Tress csak csendesen mosolygott.

- Hé! Hagyjátok már Sevet! Majd pont ti mondjátok meg, mit fog csinálni! – vigyorogtam. – Hát ez kész!

- Mi a házasságra gondoltunk – mondta ártatlanul Sophia.

- Aha, én meg a szentté avatásra – morogtam. – Különben is, ő örök agglegény. Nem bírná elviselni, ha valaki betolakodna hozzá és öntözné a virágait.

- Saját maga öntözi? – húzta el a száját Sophia. Lisszabonnak azonban tetszett az ötlet. – Saját maga öntözi magának?! – nyafogta Sophie-t utánozva.

- Hát, gondolom, néha... – Ha képes lettem volna elpirulni, esküszöm, megteszem.

- Kézzel? – érdeklődött ártatlanul Tress.

- Nicsak, Lovegood, ezt nem szoktuk meg tőled! – fenyegette meg az ujjával Sophia. – Tényleg, kézzel? – kérdezte mohón.

- Lehet varázslattal virágot öntözni? – somolyogtam. – Hm, asszem lehet. Vingardium leviosa?

- Fúúj – jelentette ki Lisszabon, és hanyatt vetette magát az ágyon. Hát ilyen gyermetegségekkel telt az idő, míg meg nem érkezett Luna Lovegood.

**

Azt, hogy testvérek, azonnal le lehetett olvasni külső jegyeikről. Alkatuk, karcsú, éteri alakjuk igen hasonlított; bár Luna piszkosszőke, vadul kieresztett hajjal büszkélkedhetett, míg a barna Tress szolid, finom kontyba fogta a magáét; arcuk, merengő, nagy szemük szinte egyforma volt, egy szülőtől vétetett. Hogy anyjuk vagy apjuk volt-e az, nem tudom; azt súgták meg nekem csupán – s itt is Lisszabon a bűnös -, hogy anyjuk már rég meghalt, apjuk pedig munkájába temetkezik, hogy egyszerre enyhítse a gyászt és eltartsa amolyan bocskoros nemes gazdagságú családját.

- Igen, tanít engem – mondta komolyan Luna, miután Sophiák lelkesen elújságolták neki, mit fedeztek fel gyámommal kapcsolatban.

- Na és milyen? – ostromolták a lányok.

- Állj, állj – integettem. – Miért fontos ez? Mit számít hirtelen szegény Severusom?

- Mert már egymás összes rokonát ismerjük és kielemeztük – jelentette ki Sophia. – Tudod te, mit jelent három-négy átbeszélt év? Már hozzájuk is mentünk, minden évben máshoz!

- Vagyis minden évben három hónap – javították ki a többiek.

- Dehát már találkoztatok vele – folytattam a hadjáratot, érthető szkepszissel.

- Csak Lisszabon! Náluk mindig fantasztikus nyüzsgés van, de apám, az én apám alig ad egy-egy valamirevaló estélyt...

De sajnállak, gondoltam, és eszembe jutott McCinsonék pincéje mint fő szórakozási forrás a múltból.

- Olyan, mint egy vámpír. – Luna, úgy tűnik, végre megértette a hozzá intézett kérdést. – De nem árt neki a fény.

- Hát nem csodálom – kacagott Lisszabon. – Tovább!

- Fekete hajú és fekete szemű, minek ragozzuk? – vágtam közbe, de lecsaptak egy legyezővel. – Nos?

- Magas, mint a fűz, a haja éjsötét, mint a leggonoszabb kappának, és a szeme is, mint egy vámpíré – folytatta a szőkébbik Lovegood meglepő narrátori hangvétellel. A lányok ujjongtak.

- És sovány – szögeztem le. – Csak hogy tisztázzuk. Ja, vagyis alakja, mint a lenge nádszál éjsötét éjszakában...

Visító kacagás jutalmazott, de Luna nem látszott sértődöttnek.

- Sokat tud, de sokat is követel – mondta tovább a magáét. – Nem tudja elfogadni, hogy a közönséges embereket nem hajtja az a tűz, mint őt.

Közelebb hajoltam. – Miféle tűz? – Hátha megtudok valami újat!

Nem nézett rám; pillantása üresen szegeződött a fal egyik halvány pecsétfoltjára.

- Azt tartják, van olyan ember, aki a társai félelméből táplálkozik. Olyanok, mint a dementorok, mert félig tőlük származnak; de nem a boldog emlékek kellenek nekik, hanem a rosszakat élesztik fel. Megfélemlítik az embereket, és elszívják a félelmüket, mint valami tápláló gázt. Nyamm! És máris elégedett. A régi időkben sok tanár származott dementor ősöktől. Ma már irtják őket. Igor Karkarov is ezért tűnt el. Minden gyerek félt tőle, kivéve Viktor Krumot; tőle nem szívta el az erejét, mert kellett neki az iskola hírnevének emelésére.

- Beszarok – suttogtam. A többiek kacagtak. – Azt mondod, a gyámapám félig dementor?

- Ő csak negyedrészben – felelte. – Eszik emberi ételt is.

Elhűlve hallgattam. Ilyet!

- Láttam a nagyteremben – makacskodott. – Tényleg képes rá. És salátát is. Nagyon erős.

Nem, ezt nem bírtam. Belőlem is kitört a nevetés, ledőltem az ágyamra, és már csak fél füllel hallgattam, hogyan bizonygatja Luna, hogy Sevet előbb-utóbb elszállítják Azkabanba - mint őrt, mert az igazi dementorok ideje lejárt, nekik szabadságjogokat kell adni, hogy ne forduljanak Tudjukki felé, trala-lala-la....