Utálom magam. Idióta elmebeteg állat vagyok, hogy a fenébe követhetem el ugyanazt a hibát újra és újra?!
Miért vettem le a talárom? Miért, miért? Miért hittem abban, hogy nem lesz hirtelen a szokásosnál hidegebb idő, ha én bármimet is leveszem?!
Mindig ez van… jó idő van, ha minden oké velem, és hideg lesz, ha véletlenül sincs nálam meleg ruha. Ez már több, mint pech. És ráadásul még kint sem vagyunk; rettentő huzatosak ezek a folyosók!
Igaza van a Murphy-féle törvénykönyvnek: ami elromolhat, az el is romlik… Na és persze pont akkor, amikor nem számítasz rá.

Szinte kéjsóvár tekintettel vizslatom Snape finom meleg talárját, és annnnnyira szeretném róla lekapni és elszaladni vele! Mármint a talárral. Ennél már csak az a kiskori szokásom volt rosszabb, hogy viccből szinte kinéztem a jóságosnak tűnő öreg nénik kezéből az ennivalót, míg a végén már tényleg megkeseredett a szájukban a falat.
Ha elég hosszú ideig bámulom, talán rajta is megkeseredik a ruha. De még akkor is felvetődik a kérdés, hogy odaadná-e nekem?

Még mindig a folyosókat járjuk. Gondolom, megpróbálunk kijutni. Igen, igazság szerint ez részemről valóban csak próbálkozás, de Snape-en látszik, hogy csinálja is. Ő valószínűleg tudja, merre kell menni, és hidegen hagyja az az apróság, hogy most például a kastély egy töksötét, sikátorszerű részén járunk. Várjunk csak…
Töksötét?!
Lehet, hogy Snape eltűnt mellőlem? Az orromig se látok.
Sőt az övéig se, pedig neki aztán van.
Jesszuskulcs… lehet, hogy hasonló szándékkal hoztak engem ide, mint Jancsit és Juliskát az anyjuk az erdőbe? Errefelé így veszejtik el a nemkívánatos diákokat?
Ezek szerint Snape nem tart kívánatosnak... Legalábbis akkor tényleg nem, ha csak úgy itthagyott. Nem fogom neki megbocsátani, ha itthagyott meghalni. Soha többé nem engedem meg neki, hogy a könyveimet nézegesse.

Talán abba kéne hagynom a menetelést, és óvatosan kipuhatolni, hogy Snapy itt van-e. Mindezt úgy kéne megcselekednem, hogy ha esetleg mégis megtisztel jelenlétével, ne jöjjön rá, hogy azt hittem, egyedül vagyok a sötétben.
- Ehhem, ehhem.
Hirtelen egy toppanásszerű hangot hallok magam mellett. Mintha valaki helyből ugrott volna egyet. Odanézek, és gondolatban vehemensen követelem a sötétségtől, hogy engedjen engem betekinteni titkaiba.
- Lumos! Maga meg…
Fénycsóva gyúl ki kábé harminc centire az arcomtól, és Snape meghökkent tekintetével találom szemben magam. Hát megvagy végre! Egy pillanatig értetlenül meredünk egymásra, szerintem kölcsönösen fogalmunk sincs a pontos helyzetállásról.
- Maga köszörülte a torkát, Wallace? –néz rám szinte számonkérően, és hirtelen bánni kezdtem, hogy nem olvastam a házirendet –talán tilos a torokköszörülés errefelé. Az mindenesetre elég rossz előjel, hogy zavarában átváltott magázásra.
- Igen. –felelem kissé gyanakodva; bár én nem vesztettem el őt a sötétségben, de ő vajon elvesztett-e valamit? Egy kereket esetleg?
- Maga volt az, aki, nem messze tőlem, dobbantott a lábával? –kérdezek vissza. Hátha kiderül, hogy esetleg van itt egy titokzatos harmadik személy is. Egy jó krimiben az lenne a gyilkos.
- Az ilyesmit megtorpanásnak hívják, Wallace.
Nincs nekem problémám a fogalmakkal! Csak a szememmel, mivel nem látok semmit a töksötétben, pedig úgy tűnik, kéne.
- És szabad kérdeznem, miért torpant meg?
- Jól tette fel a kérdést. Nem. Viszont arra megkérném, hogy ne csinálja többször.
- Mármint mit?
- Azt a hangot. Mellőzze, ha nem esik nehezére.
- A… torokköszörülést?!
- Jól hallotta. Ha ilyen nehéz a felfogása, Wallace, azt ajánlom, adjon le néhány tantárgyat, túl lesz terhelve a következő tanévben.

Hogy lehet valaki ilyen…áhh! Pofátlan, de… tetszik. Egész ügyes. Ezen fellelkesülve megpróbálom imitálni a gonoszkodását, persze finoman, nem feledkezem meg alárendelt szerepemről..
- Megpróbálom jól feltenni a kérdést… Ugyebár szabad tudnom, mi a probléma a torokköszörülésemmel?!
Összevonja a szemöldökét, és egészen spéci fintorral jelzi, mit gondol a diákokról és az ő tiszteletlen modorukról. A látvány hihetetlenül kísérteties a kis lángnak a fényénél.
- Semmiféle problémám nincsen vele. –feleli gúnyosan. –Esetleg csupán annyi, hogy egy nem éppen kedves ismerősöm is pontosan így csinálja, és nem szeretném ezt hallgatni, ha nem muszáj. Szóval kíméljen meg az imitáló akcióitól.

Pár pillanatig beálló síri csend. Szemei sötéten csillognak. Mintha gyertyafénynél nézném az arcát, vonásait hol kiélesíti, hol hihetetlenül lággyá és finommá varázsolja a megvilágítás. Elnézném napestig. Mesélhetnénk ijesztő történeteket, és szalonnát meg pehelycukrot süthetnénk a tűznél. De ahhoz az kéne, hogy körül tudjuk ülni a tüzet. Nevezhető egy két ember alkotta kör körnek?..
- Persze. –lehelem. Nincs szükség a hangosabb beszédre, hisz itt áll velem szemben, alig egy méterre.
Azt hiszem, ha jobban belegondolok, még soha nem voltam ilyen idilli helyzetben egyetlen férfival sem. Egy Lumos fényénél a sötétben, kettesben, síri csendben, miközben a hideg okozta libabőröm lassan kezd elmúlni…
Ez valahogy olyan romantikus lehetne. De valahogy mégsem az. Furcsán érzem magam. Ez nem egy sablonhelyzet, aminek mindenképpen meghatónak kéne lennie –nagyon is függ a szereplőktől is. S egy hang azt súgja, hogy Snape korántsem tartja idillinek a helyzetet. E sanda gondolat miatt én sem merem annak tartani –elvégre gyűlölöm az egyoldalú érzéseket. Éppen elégszer volt részem bennük. Világéletemben csak az utálatom talált viszonzásra.

Végignézek rajta, ahogy előttem áll, büszkén, szinte még mindig harcra készen amiatt az ismerős miatt, arca elgondolkodó, mintha még most is tanulmányt írna valamiről –jelen esetben valószínűleg az én hülyeségemről. Amit kikérek magamnak, mert ő se reagált értelmesebben a torokköszörülésemre, mint én az ugrándozására. Sőt. Én legalább nem ijedtem be.
- Minden hálám az öné. –suttogja vissza gúnyosan. A tarkóm bizseregni kezd. Az ő hangját isteni, sötétben való suttogásra találták ki. Így kéne tanítania, behúzott függönyök mögött; garantáltan mindenki odafigyelne a szavaira…
- Indulhatunk? –kérdi valamivel hangosabban.
Bólintok. Ránéz a pálcájára, és maga felé húzza, hogy…
- Ne! Ne oltsa el! –szinte kiáltásként hangzanak sietve elhadart szavaim, miközben elkapom a csuklóját.
- Miért ne? –néz rám hidegen. Na most érzem azt, hogy egy tanárom áll előttem.
- Mert akkor megint itt maradunk a sötétben, és az orrunk hegyéig se fogunk látni! –szándékosan kihangsúlyozom az ,,orrunkat”, remélem, túlélem a mai napot…- Lehet, hogy maga tudja az utat, de én nem!

Most megint olyan rondán néz rám. Ha egy diák lenne, azt mondanám, durcásan. De ez az ő arcán inkább fenyegetőnek hat.
Talán az a baja, hogy szinte lefogom, olyannyira szabotálni akarom a fényeloltási akcióját. Még mindig a bal csuklóját szorongatom. Egyszerre két érdekes tény csap meg ezzel kapcsolatban: hogy ez a pálcatartó keze, tehát valószínűsíthető, hogy balkezes; illetve, hogy az érintésundorom folyamata nem indult be! Már rég el kellett volna engednem, mint aki tüzes vasat ragadott meg, és mégsem érzek rá késztetést. Olyan szintű megdöbbenéssel tölt el ez az újdonság, hogy teljesen lefagyok, és elkerekedett szemekkel bámulom a kezemet a kezén.

Torokköszörülés.
Felébredek. Neki szabad?
A következő pillanatban a ,,támadólag fellépett” kézfejemen érzem a jobb kezét. Gyengéden lefejti ujjaimat bal csuklójáról, majd karomat lassan testem mellé engedi. Teszi mindezt úgy, hogy minden porcikája azt sugallja, most az egyszer elnézem. Úgy érzem magam, mintha egy őrült lennék, akire rátört a szokásos rohama. Ő érezteti ezt velem.
- Gyere. –mondja megint olyan halkan, mint egy perccel ezelőtt. Nem várva választ, elindul, útját halvány fény kíséri: nem oltotta el a pálcáját.