Eddig nem zavart senki, azon a címen, hogy hagynak tanulni a bájitaltan vizsgámra. Ma már viszont zavarni fognak: pár percen belül itt lesz Mcgalagony, hogy lekísérjen a vizsgaterembe. Rejtély, hogy miért őt kérték fel erre a szerepre, bár számításaim szerint az igazgatóhelyettesi posztja nagyban belejátszik a dologba…
Amúgy csípem az öreglányt; komoly és szigorú, de korrektnek tűnik, és amennyit eddig beszéltem vele (vagy inkább hallgattam), az alapján úgy látszott, szinte már kedvel engem. Persze ebbe meg az a tényező játszhat bele, hogy egyáltalán nem ismer…

Hát itt is van. A gyomrom görcsbe szorul. Nem az ő látványa ily megterhelő, csupán a lámpaláz emészti testem-lelkem. Délelőtt az írásbelire kerül sor; nem is amiatt aggódom. A délutántól félek. A SZÓBELI. Minden szóbeli vizsgától és számonkéréstől félek, igazi pánikbeteg vagyok.
Ráemelem tekintetem a tanárnőre, és némileg észhez térek. Nem láthat gyengének! Hideg nyugalmat erőltetek pillantásomba, az erős kényszertől az egész arcom megfagy, lebénul. Ijesztő lehetek; határozott, szinte kegyetlen hangulatot árasztok. Így jó. Emögé el lehet bújni.
- Jöjjön, Miss Wallace. –mondja ő, én meg visszatartom a fintorgást: a sors különös iróniája, hogy nem vagyok se miss, se Wallace, és mégcsak ,,jönni” se akarok. Az egész mondatban egyedül a pont stimmel.
Méghogy miss! Megérdemlem én ezt a húdetiszta megszólítást? Soha nem voltam tiszta. Jelenleg is inkább holmi borús égboltnak érzem magam, ha már asszociálnom kell.

Mereven felállok és kihúzom magam. Kiöltöztem az alkalomra: fekete, finom anyagú, lefelé kiszélesedő és hosszú ujjal megáldott, dekoltázsnál fűzős felsőruházat, a kedvenc fekete nadrágommal, fekete, elegáns bakancsszerűséggel. Hajam frissen mosva, kifésülve terül szét hátamon és vállaimon, amennyire hossza engedi…
- Vegyen fel talárt. –hangzik a fontoskodó utasítás. Félreismertem ezt a nőt.

Dacosan ránézek. Magasságom már kezdi meghaladni az övét.
- Minek? –kérdem olyan szenvtelenül, amennyire csak tőlem telik eme kétségbeejtő helyzetben.
- Az iskola szabályzata kötelezi a viseletére.
- Mindig? –kérdem én, hirtelen ,,ártatlan-ma-született-bárányka” arcmimikára váltva, hogy kivitelezhessem velejéig gonosz tervemet.
- Mindig. –jelenti ki gőgösen.
- Remek. Még nem fürödtem ruhában, és a nemi életem is kissé nehezítve lesz, de ha akarja… –viszem be az alattomos balhorgot.
- Hagyja ezt abba! (El tudom képzelni, a nemek és életek puszta említése is mekkora frászt hoz rá) Csak órákon, szünetekben és étkezések idején szükséges. –jól látom a szemében az ijedtséget?
- Vagyis fél életen át. Rendben, így mindjárt más.
Kimért léptekkel odaszambázok a szekrényhez, mielőtt még elkezdene nyikorogni az öreglány, hogy ,,Miss Wallace, le akarja késni a vizsgáját?”.
Hm. Késő.
-Csak nem kezdik el nélkülem. –jegyzem meg enyhe gúnnyal. Ugyanakkor tudom, hogy kezd lassan elszaladni velem a ló, szóval elhatározom, hogy most már közreműködőbb leszek.. Előkapok egy talárt, és gyorsított tempóban, elegáns suhintással felrántom magamra. Szeretem, ahogy lobognak ezek a sötét szépségek.

Elindulok a hölgy után. Tüntetően nem kerülök mellé. Mondjuk nehéz is lenne, mert nem tudom az utat. Szép is lenne, ha hirtelen lefordulna mellettem balra, én meg mennék tovább figyelmetlenül egyenesen, és örökre eltévednék eme gyönyörök kastélyában… Mint egy kibaszott sivatag, rengeteg emelettel.

Leérünk a terembe. A bizottság nincs itt, kivéve egyetlen embert a katedrán.
Hosszú, fekete haj, magas termet, fanatikus tekintet… semmi kétség, a bájitaltan vizsgáztatóm személyesen. Rövid időn belül szíveskedik közölni, hogy egy felügyelő is elég az írásbeli vizsgához, de a szóbelin már nem lesz ilyen szerencsém. Azt is megtudom, hogy ,,Mr Broswick”, és hogy ,,örvend”. Jaj de jó, egyből megindult a szerotonin-képzésem… Kit érdekel, hogy hívják?

Mcgalagony hűtlenül itthagy; nem biztos, hogy fel tudom dolgozni ezt a mély lelki sebet…
Hm, megkapom a feladatlapot. Azt hiszem, ha elég lassan írok, és néha hosszan kibámulok az ablakon, sikerülni fog pontosan a kiszabott idő leteltére megcsinálnom.

Bár tudom, hogy kevés lesz a hely, nagy betűkkel írok. Vajon ez valamiféle kompenzálás lehet? Ha lenne Y kromoszómám is, azt mondanám, igen.
Az írásom finoman formált, gyönyörű –mondom magamban a legtisztább pillanataimban. Máskor persze inkább gyerekesnek tartom. Azt hiszem, nem elég fejlett az önbizalmam, és túl erős az önkritikám.
Az idő háromnegyede letelt. Kérek még egy lapot. Az úr meglepetten és enyhén lefitymáló tekintettel mér végig, de, miután rájön, hogy a dolog nem vágja teljesen taccsra az iskola költségvetését, kegyeskedik adni egyet.

Na jó, kész, befejeztem. Most jön a legutálatosabb húzásom. Csak hogy ne legyen olyan leányálom a dolgozatom javítani. Átolvasom újra és újra az egészet, és csillagokat, köröket, négyzeteket helyezek el, hogy a lap végére odabiggyeszthessem kiegészítéseimet, amiket kifelejtettem.
Gusztustalan, stréber dolog, és ráadásul átláthatatlan, ijesztő adathalmaz-masszává aljasítja munkámat. Néha magam is megundorodom magamtól, mikor ilyeneket csinálok, de azoknak a plusz információknak feltétlenül ott kell lenniük…
Oké, oké, már egy kisujjkörömfélholdnyi (Mily szép szó!) fehér rész sincs az egész dolgozaton. Most jön a kedvenc részem: ülök felette és elmélkedek. Olykor bejön, mert iylenkor esetleg rámtörhet a hirtelen felismerés, hogy elrontottam valamit. Sosem adom be idő előtt az órai dolgozataimat sem; mindig várok, hátha megvilágosodom és rájövök, hogy valamit kihagytam vagy félreértettem.
Jelenleg semmi ilyen heuréka. Elkezdek kibámulni az ablakon, szomorkásan szemlélem az odakint vidáman nyüzsgő diákokat. Szünet lenne? Nem hallottam a csengőt. Van itt egyáltalán csengő?

Megrémülök, amikor a pasi hirtelen mellém lép.
-Letelt az idő. –közli nemes egyszerűséggel, és már vadászná ki a lapokat a könyököm alól, mikor felnyögök (heuréka), hogy nem írtam rá a nevem. Tudtam, hogy elfelejtettem valamit!

Mindig a feladatok megírása után írom rá a nevem, ez valami babona nálam –eddig szinte mindig szerencsét hozott. Bár az is igaz, hogy csak akkor nem hozott szerencsét, amikor nem tanultam…
Ráfirkantom gyorsan, és viheti is. Felkapja nagy boldogan –oh, mindig örömmel telt el, ha boldogságot okozok embertársaimnak-, én felpattanok, már mennék. Ám fejembe ötlik a nem éppen költői kérdés: hova?! Nem találok vissza.
Ebédelnem kéne, aztán jönni szóbelizni. Utálok függeni valakitől, de SEGÍTS, MCGALAGONY!!
Mintha csak hallaná gondolatbeli hívásom, belép az ajtón.
- Hogy sikerült? –kérdi magához képest egész derűsen.
- Ganz gut. –felelem, szemét módon azt remélve, hogy nem tud németül.
- Ennek örülök. –feleli hűvösen. Találgatni kezdek magamban, hogy válasza az ő nyelvtudásának, vagy az én százwattos vigyoromnak köszönhető.
- Az igazgató úr már várja az ebédlőasztalnál. –közli szorosan összepréselt ajkakkal. Ha tudná, mennyire nem előnyös ez a külsejére nézve, nem csinálná. Azt hiszem, nálam a kis kézitükröm…
Mit jelenthet nála ez a nem túl esztétikus arcmimika? Félek, hogy pár héten belül megtudom. Mivel ma leteszem bájitaltan vizsgáimat, holnaptól megkezdődik a nagybetűs TANÍTÁS.
Ámen.

Elindulok vele kifelé, és közben azon elmélkedek, miféle ebédlőasztalra gondolhatnak vajon? Mikor már látótávolságon belül kerülünk a méretes, díszes faajtóhoz, megvilágosodom. Basszus, a nagy ebédlőre célzott, ahol a diákok is esznek!
Érzem, ahogy finoman rángatózni kezd egy ideg a bal szememnél.

Az igazgató tudja, mit csinál, én pedig nem mutathatom ki, hogy borzasztóan félek ettől a közszerepléstől. Önérzet is van a világon.
Azért csúnyán nézek Mcgalira. Én még nem vagyok kész erre lelkileg…
Belépünk, és a fél terem ránk mered, valószínűleg azért, hogy megnézzék, miért hagyta ott kihűlni étkét a profasszony.. Aztán szemügyre vesznek engem. Hirtelen egyszerre bánom és dicsérem azt az ötletet, hogy dísztalárt vettem fel.
De hát végül is nincs nagy különbség; ez finomabb, bársonyból van, fényesfekete, és nincs rajta se név, se címer.
A sima egyentalár ebből következően nem ilyen.

Követem a nőt, ha az életem múlik is rajta. Tartásom egyenes, büszke, méltóságteljes, arcom a vizsga utáni örömteli kipirultságból villámgyorsan elsápadt már az ajtó előtt, érzem. Sötét szemem kifejezéstelenül, rideg tekintettel tapad a szemközti falra (ami sajnos a hosszú tanári asztal mögött van). Gyorsan, helyzetelemzés céljából végigpillantok az ott ülőkön, közben érzem, hogy immár az egész átkozott terem engem gülüzik. Vakuljatok meg.
A rövid analizálás után kinézem magamnak a két üres szék egyikét (azt, amelyik előtt üres tányér van). A pillanat nem alkalmas arra, hogy végigbámuljam az egész tanári kart, meg kell elégednem a pár másodperces szemlélődéssel.. Snape úrfit azért megjegyeztem magamnak: ő az egyetlen ebben a nyomorult helyiségben, aki nem ragasztotta rám nyíltan a szemeit. De azért látom, amit látok.
Tanár lévén, gondolom, azt feltételezi rólam, diák lévén, hogy tök hülye vagyok, és nem veszem észre, hogy a szeme sarkából engem méreget. Hm, legalább nem néz olyan meredten, mint az a seggfej a négyes asztalnál. Csak el ne felejtsem neki meghálálni. Leteszem a nagyesküt, hogy az első bájitaltan-dolgozatomban nem lesznek négyzetek és pöttyök, csak csillagok…
Rövid idő alatt csoportokra osztom a jelenlévőket magamban. Vörös emblémás hülyék, zöld emblémás hülyék… és így tovább. Nem is sejtik, hogy a sima fekete, jelöletlen-címertelen talár sokkal szebb? Ja és az ötödik csoport: a fekete hülyék. Az övék sima fekete, jelöletlen talár, és mellesleg ők a legképzettebb csoport a teremben (remélhetőleg). Bár, ahogy elnézem azt a banyát gyomorszínű kardigánban és a hajában masnikkal, erős kételyeim vannak.

Minerva megmutatja a helyem (nem mintha lenne más szabad hely az övén kívül, de nyugodtan nézzen ő is hülyének, Snape után szabadon…). Nagyon bonyolult, az igazgató bal oldalára kell letennem eddig cipelt hozzámnőtt terhem, és már kész is a művelet.
Hű, mindjárt lefolyok a székről a meghatottságtól, mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést??...
Zord tekintetemet látva Dumbi még vidámabb lesz. Hihetetlen, hogy én is lehetek szórakoztató.
Rövid időig ,,lecsillapodó szünetet” engedélyez nekem, majd felteszi az ismerős kérdést:
- Hogy sikerült?
- Óh, nagyszerűen, de tartok tőle, hogy az EGÉSZ terem még nem hallotta tisztán. –vágok vissza durcásan, pedig még csak igazam sincs, mivel már lassan beáll a diákos nyüzsi. Na persze azért fél szemmel még mindig engem bámulnak, de én nem veszem a fáradtságot, hogy rájuk nézzek. Magam elé meredek.
- Hogy érzi magát a Keleti Toronyban? –kérdezi kedélyesen.
Nahát! Végre tudom, hol lakom!
- Óh, és én még azt hittem, hogy az ebédlőben vagyunk. –felelem. Harmatgyenge poén, de most csak ennyi telik.
Szusszant egyet. 1:0 ide.
- Ha nem tetszik a szobája, tudunk adni egyet az első emeleten. –mondja végül szelíden, bár az összképet kissé rontja az előtte fekvő, felismerhetetlenségig szétroncsolt állati hulla, amibe a villáját döfködi félreérthetetlen szadizmussal.
Micsoda közhely lenne, ha most szabadkozni kezdenék, hogy nem kell másik, jóóóó az!

- Miből gondolja, hogy a másik tetszene? –felelem. Jaj már megint az a bizonyos ló és a túlsó oldala… Itt nem leszek eminens, előre látom. A felsőbb köröket már mind magamra haragítottam…
- Nos, csupán abból, hogy azon a szinten van a könyvtár is. –jegyzi meg csak úgy mellékesen.
Na jó. 1:1.
- Rendben, mikor költözhetek? –mormogom. Közben kedvetlenül turkálok a krumplipürémben. Utálok enni, és utálom, hogy rá vagyok kényszerítve, hogy mégis ezt cselekedjem egészen életem végéig, különben meghalok, ami szintén életem végét jelentené… Mi ez, ha nem kegyetlenül erős függés?!
- Akár rögtön a vizsgája után. –ébreszt fel forradalmi gondolataim hullámaiból értékes asztaltársam.
- Nem gondolja, hogy a diákok meglátnának az elsőn? Ott tantermek is vannak.
- Most is látják, nemde?
- Mit mondott nekik, ki vagyok én? –jut eszembe hirtelen közszereplésem.
- Az az igazság, hogy semmit. Csak váltani akartam önnel pár szót a vizsgája előtt.
- Hallgatom.
- Már váltjuk egy ideje azokat a szavakat, kisasszony! –ne már, hogy engem bárki is legyőzzön szójátékban!
- Rendben, akkor a tervem a következő: a diákok órái alatt járok a könyvtárba, szünetekre visszahúzódom a szobámba. Étkezések idején szintén. Amikor meg nekik van szabadidejük, nekem úgyis órám lesz.
- Miért akarja ennyire elkerülni őket?
Hülye kérdés. De úgy döntök, az igazat mondom.
- Nem tudnának magukban hová tenni. Nem tartozom sehova.

Bólint egyet, jelezve, hogy érti a problémát.
A magyarázat másik fele természetesen az, hogy utálom az embereket, és semmi kedvem megint a közösségi gúny céltáblájává válni.
- A tanárai a szobájában tartják majd az óráit. Az első emeletre nem olyan megerőltető feljutni, mint a keleti toronyba, ezért is ésszerűbb a költözést választania.
Hm. A gondolat, hogy a roxforti férfitanárok szobárajárást is vállalnak ráérő idejükben, megmozgatta volna a fantáziámat, ha nagy többségük nem lépte volna át a negyedik ikszet immár körülbelül harminc éve.
- Ha jól tudom, a legtöbbjük terme azon a szinten van. –ez csak egy tipp, de olyan rég beszélgettem valakivel, hogy muszáj egy kicsit fenntartanom ezt a szituációt, különben megőrülök.
- Valóban, ott van a legtöbb szaktanterem. Azok az osztályok, amelyeknek technikai felszereltségük van. Persze az olyan tantárgyak, mint a számmisztika vagy a rúnaismeret, nem igényelnek szaktantermet, az ilyen tantárgyakat felosztjuk az egyszerű termek közt szerte az iskolában. A szaktantermek közül csak a jóslástan és a bájitaltan nem az első szinten található.
- Ezeket hol tartják? –töprengek hangosan.
- Úgy érti, a többi diáknak? Trelawney professzor tanterme az Északi Toronyban található, Snape professzoré az alagsorban.
Félrenyelem a töklét.
- Az… alagsorban? –köhögöm meglepetten, az utolsó lélegzet jogán.
- Sokan nem tartják ezt kényelmes tényezőnek –somolyog –de igen.
- Szeretem a pincéket. –jegyzem meg elégedetten, miután elcsitultak a fuldoklás végzetes másodpercei.
- Akkor nem lesz gondja az elkövetkező tanévben. –kacsint.

Nem veszem a barátságos jelet, és továbbra is a szokásos hangnememben szólalok meg:
- Azt azért nem hinném.

A legszívesebben elkezdenék panaszkodni, hogy mennyire utálok minden közösséget, és hogy igenis tartok a jövő évtől. De tudom, ezzel alaposan lejáratnám magam, különben is, a fóbiáim csakis rám tartoznak.
- Majd meglátja, jól fogja érezni magát. A ház a diák második családjává lép elő az évek során. -nem várja meg gúnyos felhorkantásomat (ami pedig kikívánkozik), gyorsan hozzáteszi:
- Most pedig, ha végzett, ideje elindulnia vizsgázni. Sok sikert! –mondja biztatóan.

Tényleg, erről az apróságról szinte elfeledkeztem, és a gyomrom, az eddig elmaradt fájdalmakat bepótolandó, nyomban görcsbe szorul.
- További jó étvágyat. –suttogom rezzenéstelen arccal, miközben abban reménykedek, hogy nem liftezik vissza az ebéd.
Elindulok az ajtó felé. Mcgalagony feláll és feltűnés nélkül követ. Pár másodpercre megint csend lesz, de mikor kilépek a teremből, hátam mögött újra kitör a hangzavar.
Magamban azt mondogatom biztatásul, hogy nem is szóbeli lesz igaziból-igazándiból-igazából, hanem gyakorlati. Két bájitalt kell egymás után elkészítenem –egyet a négy évi anyagból választanak, egyet az RBF receptjei közül.
Most, pusztító lámpalázamban kezdem megbánni, hogy nem kértem a vizsga előtti napokra a bájitaltan-tanárt. Habár akkor is ideges lennék. Végül is mindegy. Legalább ő jól járt.

- Erre. –rántja meg a karom Mcgalagony (szinte érzem a belső rímeket ebben a mondatban), és vezetni kezd egy sötétebb sarok felé. Ha most leüt és titokban elrejti a hullámat, mégsem kedvel.
Hirtelen a látómezőmbe tolakodik egy lefelé vezető lépcsősor. Tehát tényleg a pincében lesz! Úristen, és az egész vizsgáztató testület…
Mintha egy pillanat alatt az ajtó előtt teremnék, mintha az egész csak egy rémálom lenne.
- Sok sikert. –mondja halkan, hangja így is az egész kihalt pincefolyosón hallatszik. Elfehéredett, de remélhetőleg nem elzöldült arccal bólintok, és nagy levegőt véve benyitok a terembe.




Két és fél óra telt el, s éppen most adom oda nekik a második teli fiolát is. Az elsőt cirka egy órája adtam be. Úristen, sikerült! Pillanatnyilag két centivel a föld felett lebegek a boldogságtól, és szinte tüzel az arcom, számításaim szerint alaposan kipirultam.
Egész idő alatt egy büdös szót sem szóltak hozzám, csak megkaptam a feladatot, és nyomás. Pompás! Csendben a legjobb dolgozni. Ha nem követtem el valami eszelős baromságot, fél méteres K-t fogok kapni. A boldogság mulandó, de legalább most VAN. Most igen!! Végre érzem, hogy érek valamit.
Eltervezem magamban, hogy szépen felmegyek a toronykámba (némi külső segítséggel), és összepakolok. Sejtésem szerint Dumbi majd értem küld valakit, aki segít hozni a csomagokat és ellátja az idegenvezető szerepet is.
Utána egyből lefekszem majd aludni. Kimerített ez a nap. Kíváncsi vagyok, kényelmes-e az új ágyam. Fel is avatom majd holnap az egyik tanárral –ha nem lesz fotelom, az ágyon kell majd ülnünk óra közben. Ha Snape rendes fiúnak bizonyul, esetleg én magam leszek az, aki gondoskodik arról, hogy NE legyen fotel.
De tegyük félre a bizarr és merőben szexuális gondolatokat, amik azt jelzik, hogy ez itt egy félőrült diáklány feje, törődjünk a dolgunkkal.
Könnyes búcsút veszünk egymástól a testülettel, s végre kilépek az ajtón. Szokás szerint nesztelenül és óvatosan haladok, sokszor segíti az embert az információszerzésben az ilyesmi. Még így is meglepődöm, mikor lépteket hallok lefelé kopogni.

- Ma nem késhetünk el, iszonyú dühös lenne. Naaa, gyertek már! –könyörög (mit könyörög, sápítozik) egy leányzó.
- De még van tíz percünk!
Az már valami.
- Attól még várhatunk itt, nem? Át kell néznem a dolgozat előtt az anyagot, és ahhoz valami csendes hely kell!
- Keressünk neked egy kriptát?

A fiú hirtelen elnémul. –elértünk egymásig. Szemben állok a háromfős bagázzsal, és nem mondhatnám, hogy tart még az iménti boldogságom. Még jobban kihúzom magam és elképzelem, ahogy kitörte őket a frász sötétből előbújt magas alakomat látva. Mondanám, hogy húúúúú, de az olyan sablonos..
Az egyik kábé olyan magas, mint én. Még boldogtalanabb vagyok.
Csak állnak, mint egy sült halas bódé. Nekem viszont nincsenek felesleges öt perceim… nem áll szándékomban innen nézni a napnyugtát, szóval merev léptekkel, alapos távolságot tartva elslisszolok a legelöl álló mellett, majd a másik kettőt is faképnél hagyom. A lépcső tetejére érve meghallom kitörő suttogásrohamukat.
A kanyarnál a fal mellé húzódva hallgatózni kezdek –sok hasznos hobbim közül az egyik.

- Ki a fene volt ez?
- Először azt hittem, Snape. –de elborzadt a hangja!
- Én is. Hasonlított rá.
- Én tuti nem ismerem.
- Nem volt a talárján címer!
-Te azt meg honnan a fenéből láttad ebben a töksötétben?
Kis szünet. Valószínűleg a nagy vörös most kapja meg a napi ,,gyilkos-pillantás” adagját a lánykától. Remélem, azért valamennyire ő is lát a sötétben..
- Nem ő volt az az ebédnél?
- Hm.. lehet. De. Azt hiszem, és akkor valószínűleg…
- Beavatnál, Hermione?!
- Nyugi, Ron!... De akkoris, ki lehet?
- Fogalmam sincs!
- Ki kell derítenünk!
- Minek? Csak megint bajba kerülnénk! Miért fontos, hogy ki ez?
- Ugyan már, Herm, te is szereted a rejtélyeket!
- Igen, ha le vannak írva!
- Lehet, hogy a lánya! Elvégre a tanári asztalnál ült! És most tőle jött fel!
- Jajj neeee! Csak még egy ilyet ne!

Ez az a pont, ahol úgy döntök, folytatom az utat fölfelé.

Vagy van az a szerencsém, hogy minden velem egykorú megutál már első látásra, vagy a bájitaltan-tanárt utálják már a sokadik látás után –esetleg mindkettő.
Szúr a gyomrom a lelki feszültségtől. Elvégre mi jövőm van nekem az életben? Az emberi kapcsolataim –ha volt valaha is ilyenem- zátonyra futnak, nem bírom a stresszt, utálok enni, és ráadásul lassan képzelt vámpír leszek –az ilyet egyszerűen le kell lőni…
Na jó, önsajnálattal nem megyek semmire. Hacsak arra nem, hogy mérgemben egyedül eltaláltam a szobámig. Azt hiszem, folytatom a pakolást… illetve elkezdem.

Neeem… inkább olvasok. Mostanában kezdtem el az Amerikai tragédiát. Ha befejeztem, újraolvasom az Édentől keletrét. Illeni fog a lelkiállapotomhoz.
Kopogtatnak. Mcgalagony aztán nem sok időt hagy a csomagolásra! Megpróbálok felkászálódni a földről, hogy ajtót nyissak.