A következő másodpercben már a pályaudvaron voltunk, a megfelelő vágányon, a megfelelően fura vonat mellett. Bár utóbbi megtette nekem azt a szívességet, hogy úgy pöfögött, mint egy normális vonat.
Bocsánat. MUGLI vonat.
Hm. Ha meg akarom őrizni büszkeségem és önérzetem (márpedig jó lenne, mert másom nincs), meg kell tanulnom a mugli dolgokat idegenként kezelni, a varázsvilágot pedig magától értetődőnek. Ha kinyitom a fantáziám ajtaját, menni is fog. És persze éljen a színlelés… Soha nem adhatom ki magam.

Ez az alak kezd kissé bizalmaskodó lenni. Valamiért a fejébe vette, hogy szükségem van ingyen pszichológiai tanácsadásra, csak, mert a barátja csúnyán nézett rám. Most megpróbálja helyreállítani az állítólag balesetet szenvedett önbizalmam. Szegény én. Ez megterhelő lesz. Mikor szabadulok meg tőle?

Velem fog jönni a vonatúton. Hihetetlen. Mindig is vágytam egy férfira, de most valahogy nincs kedvem ezt valóra váltani. Azt hiszem, kilököm az ablakon.

Az ablakok túl magasan nyílnak.
Nincs mese, tűrnöm kell. Előveszem a bájitalkönyveimet és mogorva képet vágok.

Ez nem jött be, megkérdezte, mi bajom. Szerinte?! Úristen, mi lesz velem, ha még egy ilyen kedves-rendes ember elől sem tudok bezárkózni? Gond lehet az arctechnikámmal. Azt hiszem, a könnyebb megértés végett kiírom a homlokomra, hogy NEM MOZOG, NEM BESZÉL. És ha haza kell mennem anyámhoz szünidőzni, hozzáírom azt is, hogy CSAK AZ ÁLLATKERTI GONDOZÓK ETETHETIK.
Ki az a Harry Potter? Most őt emlegeti, kérdi, hogy hallottam-e már róla. Megmondom, hogy nem. Csak nem kell ismernem minden ,,varázslatos” pletykát és sztárt? Fogadjunk, hogy ez is egy hú-de-elismert-ember lesz, mint Snape.

A Fiú, Aki Meg Fog Halni! Apám említette a történetét, de a nevét nem. Ahá. Úgy tűnik, van néhány dolog, amit kifejezetten elhallgat előlem.

Ez itt megint Severusról mesél. Hihetetlen, bele van esve vagy mi? Ennyire elismert lett az a Snape egy tanári diplomával? És a többi tanár, az smafu? Róluk miért nem nyilatkozik?
- A jóslástan tanárnőmről tud valamit? –fojtom bele a szót. Ehhez a tranzakcióhoz egy párna lenne a legtökéletesebb segédeszköz, de sajnos pillanatnyilag nem megfelelő a technikai felkészültségem.
- Óh, felvetted a jóslástant? –kérdi meglepődve. Zseniális következtetés. Máris értem, hogy lehetett tanár.
- Oda Harry is jár! –folytatja lelkesen.
Remek. Két embert emleget fanatikus imádattal folyamatosan. Emelt már esetleg oltárt valamelyiküknek? Snape-nek mondjuk Salinasban kéne, Potternek meg Párizsban, csak a csodálatos alliteráció kedvéért.

- Én nem jártam hozzá, de a diákok szerint kissé babonás.
Hát ez valahogy várható volt.
- És a jóslatai nagyrészt, hogy úgy mondjam, badarságok. –teszi hozzá.
Tessék. Még egy dilinyós. Még nem is vagyok ott, de már három dilinyóst megismertem: Dumbi, Lupin és Trelawney.
Ebből a távlatból az a Sirius kezd egész értelmesnek tűnni. Bár a szülei vagy túl sznobok, vagy túl érzelgősek, hogy egy csillagról nevezték el. De végül is errefelé mindenkinek furcsa hangzású neve van. Ez a Dumbe…öö szóval az, mint egy nagyranőtt elefánt. Remus… a kutyámat hívnám így. Sirius… Hm. Dettó. Severus… ez meg olyan gyönyörteljesen hangzik, hogy az már fáj… na ez mondjuk nem rossz. Tetszik. Szép sziszegő szó.
De ha a hangja magas és sivalkodó lesz, utálni fogom, bármilyen szép nevet adott neki apuci.

- Milyen ez a Harry Potter, uram? –teszem fel magamban a kérdést. Ha beszélek valakivel (roppant ritka eset), minden szavamat előre végiggondolom, elemzem, és olykor még a kiváltott hatását is megpróbálom kiszámítani. Ha jónak ígérkezik az illető mondat, kimondom.
Hát ez a kérdés nem hangzik jól. Behízelgő és… olybá tűnik, mintha nagyon érdekelne az a fiú. Pedig engem ijesztően kevés ember érdekel, és ő nincs köztük.
Úgy döntöttem, nem szólok többet az úton. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, ideges vagyok vagy aggódom. Persze igen, de akkorse tűnjön úgy.

Istenem, végre beértünk! Lupin az iskola kapujáig kísér. Ott vár rám egy tiszteletet parancsoló külsejű hölgy, nagyon úgy néz ki, hogy Mcgalagonnyal vetett össze a sors. Milyen szigorú képet vág…
Vajon szeretkezett valaha is életében? Akárhogy is, most már nem nagyon fog. Gondolom, a tanári kar nem tart közös orgiákat. Különben is, Severus az egyetlen fiatal férfi köztük, és ő is úgy néz az emberre, mintha inkább a kisvérkörére fájna a foga. De lehet, hogy a fotó túloz…

Ajjajj. Belépünk az előcsarnokba. Lupin búcsúzik és az igazgatói felé siet. Köröttünk néhány lézengő diák. A gyomromat valami szúró zsibbadtság önti el. Odabent emberek vannak! Nem akarom, nem akarok tömeget a testem köré! Ne, ne!
Huhh. Nem arra vezet a lady. Megmutatja a szobámat. Ha beérünk, kipakolom az összes cuccom, és kotyvasztok valamit. Remélem, az a Sirius vigyázott a csomagjaimra. Mindenemet elvitte, kivéve az iskolatáskát a hátamon, amibe néhány könyvet tettem az útra.
Ha széttörte a fioláimat, megölöm. Vagy csak kiborulok.

A nő egyre feljebb vezet. Lépcsők, lépcsők, lépcsők. Mi van, ő akar a csúcsra juttatni?
Jesszus, nem hiszem el, hogy így eldugnak! Egy kietlen, poros folyosóvégre vezet, onnan egy félreeső ajtó nyílik, és LÉPCSŐ, már MEGINT, felfelé… Áhh, már magyaráz is. A toronyban fogok lakni. Melyikben is? Figyelnem kellett volna. Na jó, azt hiszem, nem megyek le az udvarra vagy fél évig, mert soha nem találnék ide vissza. Elleszek én ott benn.

Egyetlen nagy szoba. Óriási ablakok, párkánnyal, íróasztal, étkezőasztal, két szék, ágy, szekrény, fotel, kandalló, külön kis fürdőszoba WC-vel, és a legfontosabb: vaskos, fekete sötétítőfüggönyök. Érzem, hogy el fogom húzni őket, amint ez a banya itt hagy. Hadd legyen gyönyörű sötétség!

Nahát, ez bámulatos. Leült az ÉN fotelembe! Rendkívül toleráns és empatikus természetem végett nem szólok rá, mert a házakról kezd el magyarázni. A másik háromról még úgyse sokat hallottam.

Nahát, ez a szemét propaganda a Slytherin gonosz tanulóiról! Elhánynám magam, ha nem a saját szobámban lennék. Elhiszem, hogy van némi ok az utálkozásra, hisz apám is oda járt, de az ember azt gondolná, hogy ennyi év alatt talán már túltették magukat ezen a tragédián. Ez… ez már a rasszizmussal határos! Az ám. Burkolt rasszizmus.
Most akkor hogy is állunk vajon? A Slytherin a másik három ház ellen és viszont? Képzelem, mily nyugalmasan telnek itt az évek. Akkor valószínűleg Snapy se örvend olyan fene nagy népszerűségnek, ha nem csalnak a másik világbeli tapasztalataim.

Végre. Itthagyott. Most meg egyedül érzem magam. Mi van, ha ez a világ olyannyira más, hogy nem hagyatkozhatom saját logikámra és ítélőképességemre? Pedig utóbbira szükségem lesz mostanában, hisz el kell döntenem, melyik házba akarok kerülni. Úgy gondolom, ez az én döntésem, nem a Süvegé; egyszerűen csak az illető házra jellemző megfelelő gondolatokat kell a felszínre hoznom magamban, mikor az elmémben turkál.
Mivel úgy tűnik, a Nagyúr támogatása alatt állok, erősen ajánlott lenne a Slytherint megcéloznom. Apám méltó büntetésére is számíthatnék, ha nem ott kötnék ki. Viszont én a lázadás és a dac híve vagyok. Mi lenne, ha mondjuk a Griffendélbe kerülnék? Elég bátornak vagyok mondható, hisz már rég felismertem, mily szörnyű bolygón élek, és mégse lettem öngyilkos. Igaz, megpróbáltam, de ez nem számít, élek.
Apám meg nyugodtan dühönghetne otthon; ha sikerülne kiharcolnom, hogy a szünetekben se kelljen ,,hazamennem”, nyert ügyem van, nem bánthat. Persze akkor is itt van a Nagyúr haragja. De én nem vagyok képes félni egy láthatatlan fantomtól. Akit sosem láttam, az annak számít. Különben is, a magam útját akarom járni.
Tehát minden smakkol: a legcélszerűbbnek az tűnik, hogy griffendéles legyek. Most meg pont ezért nem tetszik az ötlet. Mikor voltam én logikus? Egyébként meg kedvelem a kígyókat. Gyönyörűek és intelligensek.
Azt hiszem, inkább házvezető tanárt kéne választanom, nem házat. Előbb megismerem őket és a tanítási módszereiket, aztán döntök. Hiszen a tanár a lényeg, nem a háztársak. Utóbbiakkal úgyse leszek jóban. Valószínűsíthető az is, hogy a házvezetők kivételeznek a saját házukkal. A mugli világban legalábbis így lenne.


Félek itt aludni. Hajnali fél egy van. Még azt se hallaná senki, ha segítségért sikoltanék. Hát így végzem. Hagynak meghalni, és házimanók találnak a hullámra.
Azért van jó is ebben a dologban. Mármint nem a halálban. Senki nem piszkál, senki nem üvölt a közelemben, és, nem utolsósorban, senki nem üt. Nyugodtan tanulhatok. Senki nem nyavalyog, hogy milyen rendetlenséget csináltam: bájitalkönyvek a földön szerteszét, köztük én is (mármint én is ott heverek, viszont sajnos nem vagyok könyv). Tanulok, hogy nyugodt lelkiismerettel ülhessek le vizsgázni a jövő héten. Nem mintha a jó jegyhez tanulnom kéne, de azért félek: ilyesmiből még sose vizsgáztam. Remélem, a vizsgáztatótestület megértő lesz. Nem fogom a könyörületüket kérni, de magamban esdeklek érte.
A legrosszabb az lenne, ha olyan kapcsolódó anyagokról kérdeznének, amik más tantárgyakhoz tartoznak. Semmi mást nem tudok. De fogok! Esküszöm, elveszett életemet a tudománynak fogom szentelni, ha jó lesz a vizsgám.

Előbb-utóbb el kell szöknöm apámtól, ha nem akarom, hogy dróton rángatott bábot csináljon belőlem. Esetleg olyan furcsa dolgok fordulhatnának meg a fejében, mint a kényszerházasság, vagy a belépés az ő ,,köreibe”. Bár rengeteg gyűlölet lakik bennem, és szeretném is kiélni, de semmiképp nem olyan embereken, akiket nem ismerek. Sokkal inkább néhány olyanon, akit ismerek…