2

Ébredj, Albániám

Ami azt illeti, a két sírig hű hív nem igazán engedelmeskedett urának, miután a feladatuk ismertetését követően nem sokkal a Nagyúr eltűnt, híresztelések szerint meghalt. A Potter-fiú első ilyetén győzelme arra az elhatározásra juttatta őket, hogy kár energiát pazarolni a csecsemőre. Annál többet pazaroltak a bujdosásra, ugyanis, mivel nem mertek elmenni a saját beidézésükre, nem sok jóra számíthattak a minisztériumtól. Éveken át rettegtek, hogy rájuk törnek az aurorok. Három év kellett ahhoz, hogy kidolgozzanak egy tökéletes megoldást (legalábbis kevésbé tökéletlent, mint a többi). Elkezdtek varázs nélkül élni, muglik módjára, egy eldugott településen, ezzel szinte lehetetlenné téve felkutatásukat. Így esett, hogy Nemesis Crash 16 éves fiatalkorú semmit az égvilágon nem tudott a varázsvilágról. Nemtudásban csak maga Voldemort előzhette meg, aki meg erről az apróságról nem értesült a lánnyal kapcsolatban.

Nemesis kilépett a zuhany alól. Lassú léptekkel a törülközőállványhoz sétált, és leemelt egyet. Miután komoly képpel elvégezte a szokásos felesleges szertartást: megpróbálkozott tökéletesen a dereka köré csavarni a törülközőt (amiről tudta, hogy úgyis leesik öt perc múlva), kényelmesen beballagott a szobájába. Lelkének egy része most boldog volt, mert szülei kivételesen nem voltak idehaza; azt mondták, másnap reggel érnek vissza. Valami baráti összejövetelen rontották a levegőt… Hja, akinek van…

A lány végignyúlt ágyán, egyik lábát lustán felhúzta, és a plafont kezdte bámulni. Aztán végighordozta tekintetét falfreskóin: ő készítette őket ceruzával illetve festékkel. Sok A4-es lap is kint lógott, többnyire sötét hangulatú rajzok és ügyes portrék. A polcokon rengeteg könyv: vette, lopta vagy ajándékba kapta (sajnos nem utóbbi volt túlsúlyban). Minden szünetben keményen dolgozott szülei birtokán; sokszor kellett cipekednie vagy fát aprítania, de általában a kertet művelte. Amikor csak tehette, ott görnyedt és ápolta a növényeket. Eleinte parancsra tette, de aztán rájött, hogy ott, egyedül, ócska discmanjét hallgatva egészen jól elszórakozik. Barátai úgysem voltak soha, osztálytársai inkább csak gúnyolódtak rajta. Volt benne valami, ami félelelemre és távolságtartásra késztette az embereket, valami, amit egyszerre tiszteltek és gyűlöltek; márpedig ha az emberek félnek és gyűlölnek, akkor általában támadnak.

Ő mindig a ,,kis furcsa” volt szemükben. Ezt tulajdonképpen megértette, hiszen a szülei is furcsák voltak. De ők mégsem késztették ilyen reakciókra a környezetüket -benne valahogy túltengett a furcsaság.

Apja nem repesett ettől; szinte undorodott tőle.Anyja olykor megpróbálta megvédeni; a férfi akkor őt is elverte. Néha nagyon részegen jött haza, üvöltött és ütött. Máskor csak egyszerűen besétált lánya szobájába és ötletszerűen elmondta mindennek.

Ha kijött a sodrából, a mindennapi szidás helyett egy csomó zöldséget hordott össze: hogy nem házimanó ő, hogy annyit dolgozzon, és hogy előbb-utóbb megszabadul a kis sárvérűtől.

Nemesis sokat gondolkozott azon, kit takar és mit jelent a szó (semmiféle lexikonban nem lelte); egészen addig, míg egy éjjel apja a szokásosnál is részegebben lépett be az ajtón. Attól kezdve már nem tudta érdekelni a szó jelentése. Apja a szokásos ,,felvezető üvöltözés” után becsörtetett a lány szobájába.

- Te mocskos kis sárvérű. –sziszegte és torkon ragadta Nemesist. A rémület jéghideg folyama és a beletörődés keserű mocsara egyszerre öntötte el a lány lelkét, szája keserű lett a pániktól.
(Minek tartalak el!!)
Többször nekivágta a falnak. Ő remélte, hogy ma is túléli
(Gyűlöllek, gyűlöllek!!) és a tudattalan dühhullám hamar visszavonul apja agyáról
(hülye kis kurva, csak keresztbetettél nekem) de ő csak
pofozta, tépte a haját
(majd sírok, ha vége)
öklözte, rugdosta
(a te fajtád ezt érdemli!)
végül szinte félholtan hagyta magára
(egyszer meg foglak ölni, ha majd…)
A lány úgy maradt, ahogy épp feküdt a padlón; még sírni se volt ereje, egyszerűen csak könnyezett.

Bár a verés mindennapi dolog volt, voltak nagy verések és voltak kisebbek. Sosem mindegy, mit kapsz. Utóbbiak gyakrabban fordultak elő, és szinte szertartásosan zajlottak; előbbiek ritkák, hathatósak és tervszerűtlenek voltak.
Soha nem volt kórházban. Anyja gyógyítgatta, a maga kenceficéivel. Ahogy Nemesis nőtt, erősödtek az ütések is, és egy vitatottan szép napon az apja eltörte a karját. Legalábbis a fájdalomból és a végtag mozgathatatlanságából a lány erre következtetett. Holtsápadt arccal meredt akkor a férfira, majd az irtózattól hátrálni kezdett, és eltűnt a kertben. Nem követte senki, és ő nyugodtan sétálgathatott a megszokott növények közt. A kert hatalmas volt, tulajdonképpen az egész birtokot beterítette. Nemesis felkereste a kedvenc búvóhelyét és nem mozdult onnan. Nem keresti senki, ő pedig álomba ájult a megrázkódtatástól. Mikor felébredt, a Hold fél karéja már fenn ragyogott az égen. A lány feltápászkodott, és az esélytelenek nyugalmával visszabandukolt a házba. Ott anyja már várta. Lefektette az ágyába, és módszeresen ellátta a sebeit. Nem kötötte be egyiket sem, viszont legalább háromféle kenőcsöt és négyfajta ,,gyógyitalt” használt. Mikor a törött karja került sorra, egy félmosollyal vette tudomásul, hogy az magától összeforrt a kinn töltött hat óra alatt. A lányhoz fordulva, büszkén jelentette ki, hogy ez gyógyitala hatása; de Nemesis emlékezett, hogy már a ház felé tartva is tudta mozgatni a karját. Elkönyvelte magában, hogy valószínűleg érzéki csalódás volt. Nem érdekelte a dolog; fáradt volt és közönyös.

Később viszont kíváncsiság kezdte gyötörni, miféle ördöngős módon állítja elő anyja az italokat, amik javítják az erőnlétet, és a kenőcsöket, amik másodpercek alatt eltüntetik a sebeket. Kiskorában ez még természetes volt, de nemsokára rá kellett jönnie az elejtett ravasz kis célzásaira adott reakciókból, hogy a többi gyereknek a gyógyulás korántsem ilyen egyszerű dolog. Hírből sem ismerték a csodabalzsamot!

Hetekig kérlelte, végül anyja engedett:levezette a kertbe, elmondta minden egyes növény nevét, és tanítgatni kezdte a saját tudományára.

Nemesis két hét alatt többet tanult, mint az iskolában két hónap alatt. Nem volt hajlandó abbahagyni ennek a csodának a tanulmányozását. A pincében, az üst mellett görnyedve próbálgatta anyja ,,recepteskönyveit”. Hamar rájött, hogy anyja megnevezése a gyógyitalra és kenőcsökre nem egészen helytálló: a könyv bájitaloknak nevezte őket. Egészen furcsa főzeteket is talált a sárgálló lapokon; a dicsőség elixírje, a hírnév-forralás, láthatatlanná tévő bájitalok: mind-mind nevetséges, és mégis, fenséges névvel bírt. Sorban elkezdte őket elkészíteni. Ha az elkészült lötty hupilila volt az előírt világoskék helyett, összeráncolt szemöldökkel szemlélte egy ideig, majd újrakezdte az egészet. Sosem hagyta abba addig, amíg nem sikerült tökéletesre.

Mindenből rengeteg fiolányit tett el felcimkézve, magyarázatokkal kísérve. Később már csak a főzet nevét írta a fiolára, módszeresen betanulta az egész furcsa könyvet. Borzasztóan tetszett neki ez az egész. Pótcselekvés volt ez, tudta, de kellett valami, aminek élhet, ami érdekli és boldoggá teszi, még akkor is, ha az koholt tudomány. Ám ott motoszkált benne a kétség: anyja ,,gyógyitalai” is működtek, nem igaz?

Úgy határozott, kipróbálja az egyik, ártalmatlannak ígérkező főzetet magán. A láthatatlanság elixírje öt órás hatást ígért, és ő akarta. A legjobban vágyott erre az egész világon; elrejtve lenni, biztonságban, észrevétlenül… Tudta, hogy az életét kockáztatja; ha abból a sok szárított növényből, amit a kert vagy a pince adott, csak egy is halálos méreggel bír… Nem akart kifejezetten meghalni, de nem is riasztotta különösebben a gondolat.

Tíz percig várt a hatásra. A bájital pedig működött! Nem látta a saját kezét! S ha lenézett, a kőpadló nyújtózott lustán alatta, semmi más. A lábai sehol.
TÉNYLEG hatott! Felrohant a házba és apja elé állt. Semmi.
Vigyorgott.
Semmi!
Vicsorgott.
Semmi!

Ezelőtt néha kérte anyja segítségét, a keverés módja, a fakanál fogásának megsabása sokszor bonyolult volt. De mindig nagyon figyelt a nőre, és most a siker vakmerővé tette. Mért is ne tanulhatná autodidakta módon? Már értette a könyv szaknyelvét, és úgy döntött, továbbfejleszti tudományát. Újabb, magasabb rendű könyvet kért anyjától. ,,Nem” volt a válasz. De tudta, hogy csak várnia kell. Anyja csendes és engedékeny asszony volt, sőt egyenesen befolyásolható; egy kis sütnivalóval bármire rá lehetett venni.

Igaza lett; mikor egy nagyobb apai verés után feltámolygott a szobájába, egy barna borítójú, vaskos, nehéz könyv bújt meg a párnája alatt. Anyja tette oda, vígasztalásul.
Bár annyiszor próbálta meg megvédeni, Nemesis tudta, hogy a nő nem igazán szereti őt. Sőt senkit sem. Inkább megtűr, elvisel, és vár valamire, és addig is, szeretné fenntartani otthona viszonylagos nyugalmát.

Már Nemesisnek sem fájt a dolog.
Régebben nyüszítve követelte, hogy szeresse végre valaki; csak pár év kellett, hogy beletörődjön, ő nem azért született, hogy szeressék.És ennek megfelelően kezdett el viselkedni. Nem szólt senkihez, már egyenes választ sem adott, ha kérdezték; gúnyos volt és ironikus, s ha tehette, félrehúzódott valahova, hogy egyedül lehessen.

Bár sok szenvedély szorult belé, nem igazán mutatta ki. Nem volt kinek. Így magányában élte ki ezt: rengeteget olvasott, tanult, egyes témáknak külön utánajárt, verseket írogatott, majd később novellákat. De nem érezte teljesnek magát, mintha hiányzott volna egy nagy darab a lelkéből. Ezért öntötte el a boldogság egyfajta furcsa, szomorkás hulláma, mikor anyja egyre több bájitalkönyvet és hozzávalót hozott haza neki, a jó ég tudja, honnan.

Úgy érezte, a bájitalkészítésben megtalálta az ő titkos, csodás tudományát. Másik nagy mentsvára a zenehallgatás volt: többek között elkötelezett HAIR-rajongó volt. Haját ennek megfelelően növeszteni is kezdte (anyja addig rendszeresen levágta nek iegészen rövidre, ráadásul saját kezűleg). Hosszú, dús, derekáig érő hajzatra vágyott. Több mint két évig enm enegdte, hogy ollóval közelítsenek felé, ő maga vágta le titokban a hajvégeket, hogy a tincsek gyorsabban nőjenek és egészségesek legyenek.

De minden hiába. Eleinte gyorsan nőtt és ő elégedett volt. Aztán haja elért a válláig, még egy kicsit nőtt, és attól kezdve sose tovább. –Mintha genetikailag képtelen lennék a hosszú hajra. –könyvelte el magában kissé keserűen a kudarcot.
Később megbarátkozott a furcs ahelyzettel, hogy vállig érő haja a maximum, amit elérhet. Kényelmes volt, sosem zavarta mozgás közben, mégis minden kétséget kizáróan volt és létezett. Az arany középút.
A sötét, fényes tincsek ápoltak és egészségesek voltak, és ez neki (most már) megfelelt.

×××××××××××××××××

A törölköző megoldódott derekán. –Egész sokáig bírta. –gondolta. Lekapta magáról és elhajította. Sovány teste megvonaglott, ahogy hatalmasat ásított és nyújtózott.
Végre, enyém az éjszaka.

Szülei sosem értették, hogy nem kedveli a nappalt, s legszívesebben átaludná, hogy éjjel a csillagos égben és a levegő különleges szagában nyönyörködve sétálhasson.

Persze nem tehette meg.
Most viszont IGEN.

Kiosont a házból. A nyári este kellemesen enyhe volt, a Hold és a csillagok pedig épp annyi fénnyel szolgáltak, amennyire szüksége volt a tájékozódáshoz. Lassú, kéjesen elnyújtott léptekkel mozgott, tekintete az eget pásztázta, sötét szemei csillogtak a reá vetülő holdfényben. Mozdulatai egyre rugalmasabbak, dallamosabbak voltak, s végül azon vette észre magát, hogy táncol és dúdol a kis tisztáson, amit ősöreg fák ölelnek körül. Pár perc múlva már hangosan énekelte a dalt, ami a fejében járt:

Élt a hegyen egy sasmadár
Megcélozta a király
A sebzett madár messze szállt
Könny és vér volt a tollán.
Évek múltak
S a királyok lassan kihaltak
S az új palotán
Már új zászlók lobognak!

S folytatta, elnyújtva, boldogan zengve a refrént.
Kifáradásáig és minden koreográfiai ötletének kifogyásáig táncolt, lendületesen és szenvedélyesen; fekete hajába bele-belekapott a maga keltette szél. Végül elengedte a testét, és halk zizegés közepette hátrazuhant a fűbe. Nagyot sóhajtva nézte az eget –az szinte szívta magába pillantását –s most igen, igen! boldog volt. Soha nem volt az, csak ha ilyen furcsa dolgokat művelt. Az emberek nem érdekelték, csak a maga kis világa, amelyet burokként emelt maga köré.

* Delhusa Gjon: Ébredj Albániám