39. fejezet

Egy különleges bájital

- Perselus! – Dumbledore összerándult a kétségbeesett, velőtrázó sikolytól. Pedig már azt hitte, minden rendben lesz! Az ágy szélén ült Lena kezét a kezében tartva, így segítve Őt, és arcáról próbálta leolvasni, mi történik… A lány hosszú-hosszú percekig dobálta magát, arca verítékben fürdött, nyöszörgött, és időnként megvonaglott, látszott, hogy erős fájdalmai vannak… Harcolt valakivel, valamivel, amit ő nem láthatott… Aztán, kevéssel ezelőtt, megnyugodott. Már nem vergődött, csak a kapkodó, ziháló lélegzetvételek idézték az elmúlt perceket.

Győzött! – gondolta az Igazgató, hiszen ha nem így lenne, akkor meghalt volna, de erről szó sincs, csak nagyon-nagyon fáradt! Bizakodni kezdett… Erre ez a rettenetes sikoly! Nem csak azért volt szörnyű, mert nyilvánvaló volt, hogy a lány nagyon megijedt valamitől, hanem azért is, mert kétségbeesés és tehetetlenség érződött belőle. Mintha életében először valami olyannal találkozott volna, amivel szemben minden ereje, elszántsága kevés…

Mi történhetett?! – gondolta az idős férfi, és aggódni kezdett, hogy sosem látja többé ezt a két embert… Pitonra nézett. Neki is segítenie kellene, nem hagyhatja teljesen magára Lenat!

A férfi arcán egészen eddig semmilyen reakció, semmilyen változás nem látszott. Most viszont… A keskeny arc megrándult, és élni kezdett… Érzelmek tűntek fel rajta… Döbbenet, düh, félelem… vagy inkább féltés?!

Mindketten csendesen feküdtek, moccanás nélkül… Úgy tűnt, jelenleg nem folyik semmilyen küzdelem, de az Igazgató tudta, hogy ez nem így van! Most egymással, és a saját érzelmeikkel harcolnak, és ez se könnyű! Fokozott figyelemmel nézte őket, és hirtelen elmosolyodott. Lena végig fogta Perselus kezét, de most először, a férfi ujjai is megmozdultak, és megszorították a tenyerébe simuló kicsi kis kezet…

Sikerült! Megcsinálta! – érezte meg az ősz mágus teljes biztonsággal, és már meg sem lepődött, mikor azt látta, hogy a lány elmosolyodik, olyan tündöklő, boldog mosollyal, amilyet csak nagyon ritkán látott emberi arcon, sőt Piton mindig kemény, keserű arca is ellágyul egy pillanatra…

Érezte, hogy a férfi pulzusa felgyorsul, nem úgy ver már, ahogy eddig, alig érezhetően, rendszertelenül, hanem szabályosan, jól kivehetőn… Lenaé éppen ellenkezőleg, lelassul, megnyugszik, elmúlik az iszonyatos megterhelés okozta kalapáló lüktetés.

Visszafelé jönnek! – gondolta Dumbledore, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Pár perc múlva már fel is pattantak a barna szemek, és szinte azonnal belemélyedtek a kékekbe, aztán rémült bizonytalanság tűnt fel bennük, mikor a még mindig ájult álomban fekvő bájitaltan tanár felé fordultak.

- Sikerült?! – kérdezte a lány suttogva, szinte könyörögve.

- Igen, sikerült, nyugodjon meg! Már sokkal jobban van, nemsokára magához tér, ne féljen! Nem emlékszik semmire, ami ott történt, ugye?!

- Nem, de nem is lényeges, csak az számít, hogy él! – válaszolta Lena, bizonyítva ezzel, hogy tényleg nem emlékszik semmire… Ha emlékezett volna, semmi esetre sem mondta volna, hogy „nem lényeges” ami történt…

Fáradtan felemelkedett, és csodálkozva érezte, hogy úgy érzi magát, mint akit kerékbe törtek, minden porcikája fáj és lüktet…

- Mi a csuda történhetett velem?! – szisszent fel, és visszazuhant a párnára, Piton mellé.

- Pontosan nem tudom, de pokoli harcot vívott valamivel, és már előtte is nagyon komolyan megsérült, nem csodálom, hogy fáradt! Maradjon egy kicsit nyugodtan, utána könnyebben fel tud kelni!

- De hát… - nézett zavartan oldalra a csöpp lány, és fülig pirult.

- Perselus pillanatnyilag nincs abban az állapotban, hogy reklamáljon, amiért mellette pihen pár percig! – fojtotta vissza mosolyát Dumbledore. És van egy olyan érzésem, hogy akkor se tenné, ha magánál lenne! – gondolta csendes derűvel, aztán elfordult, hogy ne hozza még nagyobb zavarba Lenat. Odalépett a másik ágyhoz, amiben Remus feküdt, és elkomorodott. Itt nagyon nagy baj van! – állapította meg magában, mikor megfogta a lesoványodott kezet. Hangosan nem szólt semmit, nem akarta a végsőkig kimerült lányt felizgatni. Úgysem tehetne semmit! Lehunyta a szemét, és minden erejét megfeszítve próbálta kicsit megerősíteni a vékony testet, de érezte, hogy nagyon kevés ideje van már csak hátra…

- Mi történt? – hallotta meg hirtelen a halk suttogást, és látta, hogy a nagy barna szemek őt nézik rémülten, tanácstalanul.

- Baj…

A karcsú alak úgy pattant fel, mintha rugók löknék, és Lena a következő pillanatban már mellette állt, és együtt vizsgálgatták a falfehér, beesett arcot. Remus ugyanúgy feküdt ott, ahogy eddig napokon keresztül, de látszott, hogy most már minden lélegzetvétel nehezére esik. Hörögve küzdött minden korty levegőért, és mindketten tudták, hogy ez nem tarthat már sokáig…

- Jaj, ne, Istenem, ne! Tarts ki még egy kicsit, kérlek! – jajdult fel a lány, és mellé térdelve arcához húzta a kezét, mintha melengetni akarná. Erősen szorította a vékony ujjakat, így próbálta visszatartani…

- Ne menj el, kérlek, a Professzor úr hamarosan magához tér, és biztosan tud segíteni valahogyan… - könyörgött az említett alak felé nézve, és elakadt a lélegzete… A férfi tényleg ébredezett, sőt, talán teljesen ébren volt már… Legalábbis a szénfekete szemek meglehetősen tiszta tekintettel tapadtak rá.

- LENA!!! Maga él?!

- Én igen, de Remus nagyon rosszul van…

- Lupin?! Ő is él még?! – kérdezte rekedten, alig hallhatóan, döbbent hitetlenkedéssel.

- Haldoklik… Nincs valami, amivel…- mondta Lena elcsukló hangon, és könyörögve nézett a bájitaltan tanárra.

- Egy vérfarkast, aki ezüsttel találkozik, nem lehet megmenteni, azt sem értem, hogyan maradhatott eddig életben! – hangzott a halk válasz.

- Ne mondja ezt, kérem! Éppen azért, mert eddig életben maradt, biztosan meg lehet menteni valahogyan!

Piton csak a szemével intett nemet, minden máshoz túlságosan kimerült volt.

A lány lehajtotta a fejét és felzokogott. Az utolsó reménye is elszállt, és most iszonyatos önvád kezdte gyötörni… Ha Őt választja, talán megmenthette volna, úgy, ahogy Perselust… De akkor Ő halt volna meg… Istenem, miért kell ennek így lenni?! A saját életemet odaadnám, de az Övét képtelen voltam, ne haragudj rám! – mondta magában a sápadt férfinak, és szeretett volna megsemmisülni, eltűnni egy időre.

Piton felsóhajtott, ahogy a kétségbeesett lányt nézte. Egyszer már látta ezt a jelenetet, csata közben… Most se viselte meg kevésbé, mint akkor.

- Ön hogy van, Perselus? – kérdezte Dumbledore halkan.

- Élek, és őszintén szólva ezt sem tudom, hogyan lehetséges! – válaszolta csendesen. És mi a csudáért kellett életben maradnom?! – tette hozzá magában a könnyes barna szemeket nézve.

- Tehát Ön sem emlékszik!

- Mire?!

- Lena hozta vissza magát, lélekutazással!

- Utánam jött?! Hogy engedhette?! - kérdezte Piton dühösen, és megpróbált felemelkedni.

- Úgy csinál, mintha nem ismerné Lenat! Nem várt az engedélyemre! – válaszolta az Igazgató csendesen.

- A … Nagyúr?

- Halott!

- Potter?

- Igen, Ő! De nagyon nagy szerepe volt benne Önnek és Lenanak is!

A szénfekete szemek erre a megjegyzésre ismét a lány felé fordultak, aki megérezve az égető tekintetet, felemelkedett, és az ágyhoz lépett.

- Hogy érzi magát Professzor úr? – kérdezte, de dúlt arca, könnyes szeme a másik ágyat fürkészte, hiszen jelenleg ott volt nagyobb a baj.

Miért utánam jött vajon?! Hiszen talán Lupint is megmenthette volna ezzel a módszerrel! Miért engem?! – gondolta magában Piton, és minden józan esze ellenére valami halvány reményt érzett…

- Miért engem mentett meg, és nem Lupint? – kérdezte a másik férfi felé intve.

Lena kis híján feljajdult. Nem elég, hogy ő egyfolytában vádolja magát, még más is ezt kérdezi?! És ráadásul minden lelkiismeret furdalása közben azt érzi, hogy újra ezt tenné! Ő a legfontosabb, nem tehet róla, de így van! Ezt azért mégsem mondhatja, hiszen lehet, hogy Perselus egyáltalán nem örülne neki! A másik igazságnál maradt hát…

- Szerettem volna, ha mindketten megmenekülnek! Ha Remust mentem meg, Ön biztosan meghal! Abban reménykedtem, hogy ha Önt vissza tudom hozni, akkor tud valamilyen bájitalt mondani, ami segít rajta is! Így mindketten életben maradhattak volna! Úgy tűnik, ez nem sikerült… - csuklott el a halk hang, és a lány lehajtotta a fejét.

Piton megvonaglott. Hát persze!!! Hogy lehetett olyan ostoba, hogy valami mást képzelt… Teljesen logikus, és jellemző Lenara! Nem akarta, hogy bárki meghaljon, engem is meg akart menteni! Erre tessék, elveszíti azt, akit szeret! Hogy gyűlölhet most! – gondolta összeszorított foggal. Segítséget várt, és én nem tudok segíteni… Cserben hagytam, miután megmentette az életemet. Soha nem fogja ezt megbocsátani!

Felsóhajtott, és homlokára szorította a kezét. Mit tegyen, ha nem lát kiutat! Amire nincs bájital, arra nincs! Csodát nem tud tenni! Most találjon ki egy nem létező főzetet?! Hirtelen összevonta a szemöldökét. Miért ne?! Ártani nem árthat vele, Lupin azon már rég túl van, hogy árthatna neki bármi… A benne élő vérfarkas miatt haldoklik, tehát ezen a vonalon kellene segíteni valahogyan… A szokásos farkasölő főzet lehetne az alap, csak ellenkező hatással, jócskán felerősítve… Agya iszonyatos tempóban próbálta kiszámolni, logikusan átgondolni a várható következményeket. Felmérte, milyen összetevőkre lehet szüksége, hogy elérje a kívánt hatást. Itt, az ágyban fekve, nem megy semmire! Ennek utána kellene néznie, hozzá kellene olvasnia! Azt sem tudja, hogy rendelkezésre áll-e minden hozzávaló! Olyan különlegességek kellenének, amiket szinte sohasem használnak a diákokkal! Neki ugyan szinte minden megtalálható a személyes készleteiben, de csak szinte! Összeszorította a fogát, és megpróbált talpra állni, de képtelen volt… Iszonyatos gyengeséget érzett… Nem is csoda! Egy ilyen átok után máskor hetekig lábadozna… Most nincs idő erre! Újra felült, de mielőtt lábra állhatott volna, ismét visszazuhant az ágyra. A francba! – morogta dühösen.

- Mit művel! Maradjon, nem kelhet még fel! – hallotta a lány rémült hangját.

- És akkor mi lesz a vérfarkasával, kisasszony, ha én itt heverészek?! – kérdezett vissza ingerülten a férfi. Döntse már el, hogy mit akar, a fene egye meg!

- Nem azt mondta, hogy nincs olyan bájital, ami segíthetne rajta?! Akkor meg…

- Egyelőre nincs! Minden főzetet kitalált valamikor valaki! Most nekem kellene megpróbálkoznom eggyel, de itt nem fog menni, időnk meg nincs!

Lena és Dumbledore egyforma tisztelettel nézték a halálosan sápadt, és meglehetősen dühös férfit.

Igen, Lena kedvéért bármire képes lenne! És bár ezt végképp nem ismerné el saját maga előtt sem, Remust is megkedvelte! – gondolta az Igazgató, és saját maga is meglepődött a reményen, amit hirtelen – minden józan érv ellenére – érezni kezdett.

Megtenné?! Remusért?! Ő?! – képedt el a lány, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme.

- Bármennyire szép is Öntől, hogy segíteni akar, be kell látnia, hogy pillanatnyilag nem képes talpra állni! Különben sincs arra idő, hogy kitaláljon egy új bájitalt! Remusnak már csak percei lehetnek! Legalább Önnek ne essen baja! - mondta aztán szomorúan.

- Ebben sajnos tényleg igaza van, még nem tudok felkelni! – ismerte el fogát összeszorítva Piton, és rettenetesen mérges volt, amiért pont előtte kell bevallania a tehetetlenségét.

- Akkor pedig hagyja, kérem!

- Menjen le a szobámba Miss Flower, és hozzon fel két üveget onnan! Az egyik egy egészen kicsi, gömbölyű kék, a polc legalján találja, a másik egy vörös fiola, és az íróasztalomon van!

- Miért…

- Induljon már!!!

Lena nem kérdezett többet, csak kiszaladt. Lerohant az alagsorba, és remegő kézzel kereste meg az üvegcséket. Nem tudta, mit csinál, és miért, de már nem is érdekelte… Vakon megbízott Pitonban. Ahogy mindig…

- Ezek azok?! – kérdezte, mikor elakadó lélegzettel visszaért.

- Igen! A vöröset adja ide, a kéket pedig itassa meg Lupinnal, most rögtön!

- Mik ezek?!

- Nem mérgezem meg, nyugodjon meg! – válaszolta hidegen a bársonyos hang.

- Perselus… - csóválta a fejét Dumbledore, aki eddig némán figyelte az eseményeket, és szomorúan állapította meg, hogy Piton valószínűleg teljesen félreérti Lena aggodalmát.

- Ez eszembe sem jutott! – sápadt el a lány, és döbbenten nézte a keserűséget azon a keskeny arcon.

- Nem?! Ez igazán szép Öntől! Egyébként, hogy a kérdésére válaszoljak, az egy olyan főzet, ami a haldoklót pár óráig még képes életben tartani!

- Madam Pomfrey is ilyet adott Önöknek!

- Sejtettem, különben már nem élnénk! De nem ilyet, csak hasonlót! Ez jóval erősebb, amikor az már nem segít, ez még egy ideig igen!

Lena bólintott, és Remus ajkai közé erőltette a bájitalt, aztán csak figyelt, és boldogan látta, hogy kicsit máris könnyebben, nyugodtabban lélegzik. Hála Istennek! Egy kis haladék! Közben fél szemmel azt figyelte, hogy a bájitaltan tanár felhajtja a vörös fiola tartalmát, aztán lehunyt szemmel mélyeket sóhajt…

- És az Öné? – kérdezte minden bátorságát összeszedve, halkan.

- Egy erősítő főzet, segít abban, hogy ha csak egy időre is, de erőre kapjon az ember. Sokszor használtam már, egy-egy a Nagyúrnál tett, rosszul sikerült látogatás után! Egyébként meg jelenleg nem nagyon van kedvem bájitaltan órát tartani, Miss Flower, bocsásson meg!

A csöpp lány az ajkába harapott. Igaza van, pihenésre lenne szüksége, de akkor is… Miért ilyen, miért beszél így vele?! Igazán nem várt hálát azért, amit tett, de abban reménykedett, a férfi azért több érzelmet mutat iránta, miután megmentette az életét… Lehajtotta a fejét, és Remus szívverését hallgatta, de alig tudta megakadályozni, hogy könnybe ne lábadjon a szeme.

Az Igazgató újra a fejét csóválta. Perselus… Mintha szándékosan büntetné vaksággal saját magát… És közben persze Lenat is bünteti, a semmiért… Ugyanakkor tudta, hogy nem így van, egyszerűen csak nem tud hinni senkiben… Arra már képes, hogy akár az életét is odaadja, de hogy bízzon valakiben annyira, hogy kimondja, amit érez, vagy elfogadja a segítséget, szeretetet! Erre képes lesz valaha?! Ha az nem tudta meggyőzni, amit a lány tett érte… Akkor mi?! Talán, majd egyszer! Most más, sürgősebb dolguk van…

Körülbelül fél óra telhetett el, néma csendben, mikor Piton újra megmozdult, és kicsit még bizonytalanul, de lábra állt. Mélyet sóhajtott, hogy ki tudja mondani azt, amit muszáj. Jelenlegi állapotában nem képes órákig az üst mellett állni, és elkészíteni ezt a bájitalt! Egyedül nem! Szüksége lenne Lenara, hiszen a legjobb diákja volt, akivel valaha dolgozott!

Ő az egyetlen, akivel neki mer állni egy ilyen bonyolult főzetnek, mindenki más elrontaná…

- Miss Flower!

- Igen?!

- Segítenie kellene nekem, különben nem készülök el időben!

- Természetesen! De… nem lehetne…

- Mit?

- Szeretnék Remus közelében maradni, hátha történik valami az alatt az idő alatt…

- Rendben van! Itt csináljuk! – sóhajtott fel a férfi, és borzadva, tehetetlenül ismerte fel önmagában az irigységet, ezt a gyűlölt, mélyen megvetett érzést. Rá kellett döbbennie, hogy még ebben az állapotában is cserélne Lupinnal, hogy ő legyen az, aki miatt a lány ennyire kétségbe van esve… Nem vagy normális! Hagyd már ezt az émelyítő érzelgősséget, mert egyszerűen kibírhatatlan! – förmedt rá önmagára. Lerobogott az alagsorba, és dühében szinte a szokott tempóban haladt, minden fáradtsága ellenére. Szobájába érve lerogyott az íróasztalához, és tenyerébe hajtotta a homlokát, így gondolta végig utoljára, mire is van szüksége. Pár könyvet leemelt a polcról, és beléjük lapozott, ellenőrizte, hogy jól gondolta-e, működhet-e ez a főzet. Elvileg igen, semmi nem mond neki ellent… Felállt, és számba vette a készleteit… Úgy tűnik, minden megvan… Összeszedte a szükséges kellékeket, és varázspálcájának egy suhintásával elindította a gyengélkedő felé.

Na, ez is! A gyengélkedőn fogják kotyvasztani ezt a bájitalt, ami először készül el az egész világon, ahelyett, hogy itt, a szobájában csinálnák, ahol minden kéznél van… Csak azért, hogy közben Lena a vérfarkasán tarthassa a szemét! Tiszta elmebaj! – dühöngött.

Összeszorított szájjal lépett be az ajtón, majd szó nélkül felállította az üstöt, és felszította a tüzet alatta. Látta, hogy a nagy barna szemek rátapadnak, kicsit ijedten, mégis bizakodva… Legalább még egyszer, utoljára életében, átéli, milyen érzés kettesben dolgozni vele, úgy, hogy keze érinti a kezét, és úgy figyel rá, olyan intenzitással, ahogy csak Ő tud…

- Jöjjön, nekiállunk! – mondta nyugodtan.

A lány máris felpattant, és tekintetét az arcára szegezve az üsthöz lépett.

- Mondom, hogy mit kell csinálnia, ne aggódjon, csak arra figyeljen, hogy pontosan azt tegye, amit hall, rendben?! – próbálta megnyugtatni, mikor látta, milyen sápadt.

S milyen készségesen, szolgálatkészen ugrik, csak hogy segíthessen Lupinon! – gondolta, és elszoruló torokkal nézte, hogy a barna fej csendesen bólint. És még nincs vége, valamit még tudnia kell… Nagyon érdekelte, hogyan fog erre reagálni…

- Kell a főzetbe még valami…

- Micsoda?

- Egy Holdliliom!

- Jó, hozom, és máris vághatunk le belőle…

- Nem értett meg, Miss Flower! Nem egy darab kell, hanem az egész!

- Az egész?! – suttogta a lány sápadtan, rémülten. Aztán elszégyellte magát. Remus haldoklik, ő pedig sajnálja tőle azt a virágot… De az nem egy egyszerű virág… Él, sőt néha úgy érezte érez is, mintha értelmes lény lenne… És ráadásul Tőle kapta! Mindegy, ha kell, akkor kell!

- Hozom! – suttogta, és remegő térdekkel hagyta el a szobát. Mikor kezébe vette a Holdliliomot, annyira reszketett a keze, hogy majdnem elejtette a gyönyörű növényt.

- Nagyon sajnálom, de nem tehetek mást! Nagyon fontos nekem az az ember! Nem hagyhatom meghalni, bármennyire sajnálom is, hogy meg kell válnom tőled! – suttogta, és iszonyatosan érezte magát. Mindig úgy gondolta, hogy ez a virág a bizonyság arra, hogy jelent valamit Pitonnak… Ha ránézett, mindig visszatért belé a remény, akármi történt is, akármennyire megbántották is egymást… Amíg nála van, addig mintha a férfiból lenne nála egy darab! Ha most elveszíti… Lehet, hogy ez lesz a jel, hogy Őt is el fogja…

Nem lehetek ennyire babonás! – mérgelődött, és egy mély sóhajjal elindult vissza a gyengélkedőre. Letette a Holdliliomot a többi hozzávaló közé, gyengéden megsimogatta, aztán újra a bájitaltan tanárra emelte a szemét.

- Hogyan tovább? – kérdezte, és megpróbált elmosolyodni, de Piton látta, hogy rettenetes erővel uralkodik magán, hogy sírva ne fakadjon.

Legalább ez a virág jelent neki valamit! – gondolta egy kis elégtétellel.

- Ezeket a hozzávalókat vágja fel! Emlékszik még, hogyan kell?

- Természetesen! – bólintott Lena most őszintén elmosolyodva, és munkához látott.

Tényleg emlékszik! Senkit nem láttam még, aki ilyen gyorsan, könnyedén, magabiztosan dolgozott volna az üst mellett! – állapította meg a férfi, és minden erejét össze kellett szednie, hogy a saját munkájára tudjon figyelni, ahelyett, hogy a lányt nézné. Ő is hozzálátott, és ketten együtt nagyon gyorsan haladtak. Egyik anyag a másik után került az üstbe, és olyan összeszokottan dolgoztak, mintha csak tegnap lett volna az utolsó közös munkájuk. Piton eleinte utasításokat adott, hiszen nem tudhatta, mennyit felejtett Lena, de aztán lassan meggyőződött róla, hogy semmit! Egy idő után már egy szót sem szólt, mert látta, hogy ugyanúgy elég egyetlen szemvillanás, ahogy régen… Csak kinyújtotta a kezét, és máris ott volt benne az a hozzávaló, amire szüksége volt… Szinte szünet nélkül magán érezte azt a figyelmes, meleg tekintetet, és tudta, hogy a lány még a gondolatait is igyekszik kitalálni… És még sikerül is neki! – gondolta elszoruló torokkal. Néha összeért a kezük, amikor átvett tőle valamit, és kétségbeesetten érezte, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy megborzongjon, és arra gondoljon, milyen jó lenne, ha nemcsak a kezét érintenék meg azok a karcsú ujjak, hanem végigfutnának az egész testén, vigasztalóan, gyengéden… Mit vétett, hogy ez a büntetése?! Itt van mellette az egyetlen nő, aki teljes összhangban tud dolgozni vele, aki látszólag kedveli őt, akinek a legkisebb érintése is lángba tudja borítani az egész testét, mégsem lehet az övé! Összeszorított ajakkal készítette tovább ezt az átkozott bájitalt, és nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét.

Dumbledore Lupin mellett ült egy széken, előredőlve figyelte ezt a két embert, és már sokadszor állapította meg, hogy Lena az egyetlen, akivel Perselus boldog lehetne. Még őt is elképesztette az a hihetetlen összhang, ami köztük volt. Hat éve is van már, hogy látta őket együtt készíteni egy főzetet, de valami azóta sem változott! Az áhítat, a tisztelet azokban a sötétbarna szemekben... Most volt azonban bennük valami más is… Már nemcsak a tanítvány nézte a Professzorát, hanem egy szerelmes nő is a férfit, akit szeret… És Piton tekintete is más… Most is ott van benne a csodálkozás, hogy mi ez az egész, de feltűnt valami más is, amit minden erejével próbál elfojtani.

- Most jöhet a Holdliliom! – szólalt meg a bájitaltan tanár, és a lány ijedten rezzent össze, aztán lehajtott fejjel odalépett a virághoz, amit éveken keresztül dédelgetett, és magával vitt mindenfele, amerre csak ment… Utoljára megcirógatta, hozzásimította az arcát, mint akkor, amikor megkapta. Remegő kézzel emelte fel az ollót, hogy levágja a száráról az egész növényt, de lehanyatlott a karja. Képtelen vagyok… - gondolta kétségbeesetten.

- Mi lesz, kisasszony, igyekezzen már! – hangzott fel a bársonyos hang látszólag teljesen nyugodtan, a szénfekete szemek azonban némi részvéttel figyelték a sápadt kis teremtést.

Lena ránézett Remusra, aztán összeszorított szájjal újra felemelte a kezét, határozott mozdulattal levágta a csodálatos virágot, a fortyogó bájitalba dobta, aztán felemelte a fejét, és könnyes szemmel nézett Pitonra.

- Folytassuk! – mondta halkan.

- Rendben! – válaszolta a férfi, és az ő torka is elszorult. Elszakadt az egyetlen szál, ami hozzákötötte a lányt…

Szótlanul dolgoztak tovább, és Dumbledore csendesen figyelte a két szomorú alakot.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Lena falfehér lesz, amint éppen az egyik hozzávalót készül átnyújtani…

- Jaj, ne! – nyögte a lány.

- Mi történt? – rándult össze a bájitaltan tanár.

- Ez az üveg majdnem üres… Szerintem ennyi nem lesz elég!

- Óh, hogy az a...! Ez tényleg nem!

- Most mit csináljunk?!

- Egyelőre fogalmam sincs! Ez nagyon ritka dolog, ha több időnk lenne, akkor sem biztos, hogy pótolni tudnánk! Nélküle viszont nem működhet a főzet!

- Akkor… most… Remus…

- Ne idegeskedjen, megoldjuk!

- Hogyan?

- Egy újabb Holdliliom pótolhatná… Ezek a virágok bármilyen hozzávalót kiválthatnak…

- De nincs másik!!! Az előbb használtuk el! – jajdult fel a lány elkeseredetten.

- Van! Ott az enyém… - sóhajtott fel Piton.

- Az… Öné?! Képes lenne megválni tőle?! Hiszen… Hiszen nagyon fontos Önnek, tudom! Még hosszabb ideje ragaszkodik hozzá, mint én az enyémhez… És Ön… Ön nem is kedveli Remust…

- Nem! – mondta a férfi nyugodtan, és kilépett a szobából.

Nem, ŐT tényleg nem!!! – tette hozzá kétségbeesetten, már csak magának, miközben a szobája felé tartott. Az ajtón benyitva rögtön a Holdliliomhoz lépett, lehajolt hozzá, megérintette, és arra gondolt, hogy Lena ugyanezzel a mozdulattal búcsúzott el a sajátjától… Szóval ettől is meg kell válnia… Éveken keresztül tartotta benne a lelket ez a gyönyörű virág, ez volt az egyetlen szép dolog az életében… Most már nincs visszaút, megígérte! Szép lassan úgyis elveszít mindent, ami számított, vesszen ez is! Ott állnak egy majdnem teljesen kész főzettel, és csak ez hiányzik belőle… A lány pedig várja… Tartozik neki, hiszen megmentette az életét! Elszántan felkapta a cserepet, és visszafelé indult. Azonnal az üsthöz lépett, hogy túlessen a dolgon, mielőtt még meggondolhatná… Magában elbúcsúzott a növénytől, aztán egyetlen határozott mozdulattal elvágta a szárát, és a bájitalba dobta. Látta Lena csodálattól tágra nyílt szemét, és még ebben a keserű percben is jól esett neki az a simogató pillantás…

Már csak néhány hozzávaló kell, és kész! Azt ajánlom, működjön ez a kotyvalék, ha már ilyen átkozottul sokba került! – gondolta Piton, miközben intett a lánynak, hogy tovább! Sietniük kellene, mert kezd múlni az erősítő bájital hatása… Még pár perc, és nem tud tovább talpon maradni…

Dumbledore is észrevette, hogy Perselus egyre sápadtabb lesz, és haja kezd a homlokába, arcába tapadni, ahogy a gyengeségtől egész testét elönti a veríték. Azt is látta, hogy hirtelen megtántorodik…

- Professzor úr! – kapott feléje Lena ijedten.

- Most maga jön, Miss Flower! Nagyon kevés van már csak hátra, menni fog! – mondta a férfi halkan, rekedten, de megnyugtatón.

- De hát Ön rosszul van! Szólok Madam Pomfreynek…

- Nem kell! Csak annyi történt, hogy elmúlt a bájital hatása… Figyeljen rám, és csinálja, amit mondok! Már csak a fekete nadály hiányzik a főzetből… Vágja fel milliméteres darabokra, és szórja az üstbe! Jó! Most keverje össze, lassan! Bal felé kezdje! Ez az! Tovább, egyenletes mozdulatokkal, amíg a színe sötétzöldre változik! Ne engem nézzen, kisasszony, a mindenségit neki, mert ha most elrontja, egy vérfarkassal azonnal kevesebb lesz!!!

Lena ijedten rezzent össze, és minden figyelmét megpróbálta a fortyogó főzetre irányítani. Már nem mert Pitonra nézni, így azt sem láthatta, hogy lehunyja a szemét, egész testében remegve a falnak támaszkodik, és mélyeket lélegezve próbálja még egy kis időre összeszedni magát. Csak a bájitalt figyelte, ami lassan tényleg haragoszöld színű lett.

- Készen van… - suttogta, és csak most merte a szemét újra a férfira emelni. Össze is rezzent ijedtében. Perselus fehérebb volt, mint mögötte a fal…

Túl korai neki ez a nagy megerőltetés… Más sem hiányzik, mint hogy ne működjön ez a főzet, és elveszítsem Remust, és még neki is baja essen a tetejébe! – gondolta a lány rémülten.

Akkor kiugrom az ablakon, az biztos! – döntötte el, aztán kínjában majdnem elnevette magát. Mintha egy boszorkánynak megárthatna, ha kiugrik az ablakon! Tényleg, hogyan lesz öngyilkos egy boszorkány?! Belülről magára zárja a kemence ajtaját, ahova Jancsi és Juliska betuszkolja?! Nem jó, a tűz ellen elég egy hűtő-bűbáj, a tankönyveim is megírták! Mondjuk cinegévé változom, mikor közelben a karvaly… Lena szájára szorította a kezét, hogy visszafojtsa a hisztérikus nevetést, ami fel akart törni belőle. Tudta, hogy ez már a teljes testi-lelki kimerültség következménye… Nem kell már sok, hogy ő is kikészüljön…

Biztosan őrültnek néznének, ha tudnák, mik járnak a fejemben… - állapította meg, majd megpróbálta összekaparni erejének maradékát, és a bájitaltan tanárra nézett, aki összeszorított foggal lépett az üsthöz, ellenőrizte a főzetet, aztán bólintott, és egy üres üvegre mutatott.

- Merje tele, és hagyja kicsit hűlni, de csak egy kicsit, hogy ne legyen forró! Aztán még melegen itassa meg Vele! – intett Remus felé, és halálosan fáradtan rogyott le az ágy szélére,  az Igazgató mellé, aki olyan büszkén nézett rá, mint talán még soha.

Legyőzte saját magát! Azért az emberért tett meg mindent, akit egész életében utált, most pedig még őrülten féltékeny is rá! Minden ok nélkül, de ezt nem tudja! Mégis megtette!!! Felállt és az arcát tenyerébe hajtó, fáradt, elgyötört, elkeseredett férfi vállára tette a kezét.

- Jól van! Ez szép volt! – mondta halkan.

- Azt még nem tudhatjuk, Igazgató úr! Még működnie is kellene!

- Igaza van, de én nem a bájitalra gondoltam elsősorban! – szegezte le Dumbledore, és mosolyogva figyelte az értetlenséget a szénfekete szemekben. Biztos volt benne, hogy a főzet jó lesz… Piton egészen kicsi kora óta alig hibázott az üst mellett… Igaz, ez egy egészen új, eddig elképzelhetetlennek tartott bájital, de… jó lesz!!! Egészen biztosan érezte…

Mindketten Lenat figyelték, ahogy Lupinhoz lép, gyengéden felemeli a fejét, és remegő kézzel ajkához illeszti az üvegcsét. Nagy nehezen, cseppenként a fogai közé erőltette a folyadékot, aztán megfogta a kezét, és elszoruló szívvel várakozott. Az Igazgató és Piton is megfeszített figyelemmel nézték a sápadt arcot. Lassan teltek a percek, és nem történt semmi… A lány keze egyre jobban reszketett, és kétségbeesetten nézett az ágy másik oldalán ülő két varázslóra. Látta, hogy Perselus arcán is megfeszül minden kis izom, és összeszorítja a száját. A férfi próbált uralkodni magán, de elképzelni sem akarta, hogy mit fog szólni Lena, ha nem sikerül megmenteni az utolsó Tekergőt…

- Minden rendben! Nézzék! – mondta Dumbledore mosolyogva, és ekkor már ők is látták, amit Ő… Lupin ujjai megmozdultak, szempillája megrebbent, és a sovány alak megvonaglott. Görcsösen megfeszítette magát, és felkiáltott, majd rángatózni kezdett…

- Most mi a baj?! – kérdezte a lány, és barna szemein látszott, hogy halálra rémült…

- Nyugalom, mindjárt elmúlik… A bájital most kelti életre a benne élő, már majdnem halott vérfarkast… Minden rendben lesz! – sóhajtott fel Piton, és végre ő is megnyugodott egy kicsit. Elveszíti ugyan Lenat, de legalább szemrehányást nem tehet neki… Rajta nem múlott, visszakapta a kedvenc háziállatát…

Remus valóban megnyugodott már, és egyenletesen, nyugodtan kezdett lélegezni, aztán újabb tíz perc múlva megrebbentek a szempillái, és a borostyánszínű szemek végre kinyíltak… Tétován néztek körbe, aztán felismerték a három alakot, és megjelent bennük egy fáradt mosoly…

- Hé, már az is baj, hogy élek?! – kérdezte alig hallhatóan, tréfás gyengédséggel, mikor Lena a vállára borult, és végre annyi önuralom után megkönnyebbülten zokogni kezdett…

- Tudod mit, pukkadj meg! – mondta a lány, sírva-nevetve, és megsimogatta az arcát.

- Hogy lehet, hogy életben vagyok?! – kérdezte Lupin hitetlenkedve, összehúzott szemmel, miközben megnyugtatóan simogatta a barna fürtöket.

- Perselus készített Önnek egy új bájitalt, amiről eddig még nem hallhatott senki! – válaszolta az Igazgató, és mindannyian felnéztek, hogy rápillantsanak arra az emberre, akiről szó volt, de rajtuk kívül senki nem volt már a szobában…