37. fejezet

Csata után

- Miért?! – sóhajtott fel Dumbledore. Miért kell ennyi halált látnia?! Elég már… Szomorúan nézte a földön fekvő embereket. Akármerre nézett, akármerre lépett, halottakat látott… Mindannyiukat ismerte… Volt, akit nagyon régóta… Nagyon sokan haltak meg a szülők közül… Olyanok, akiket tanított, amikor gyerekek voltak, most pedig az ő gyerekeik jártak már ide… Látta, amint majdnem felnőtt diákjai térdre rogyva kisgyerekként zokognak apjuk, anyjuk felett… Látott gyászoló szülőket, akik már sosem fogják látni felnőttként a gyereküket…

Fáradtan, lassan térdelt le egy nagyon jól ismert alak mellé.

Argus! Drága öreg barátom! Téged is elveszítettelek! – gondolta, és megfogta a mostanra szinte teljesen kihűlt kezet, ami annyiszor harcolt az ő oldalán. Most is görcsösen markolta még a varázspálcáját… Nagyon jól emlékezett a pillanatra, amikor az életét veszítette… Öt fiatal, ereje teljében lévő Halálfaló támadt rá egyszerre… És ő nem tudott neki segíteni, mert későn vette észre a veszélyt… Argus még ennyi idős korában, iszonyatos fáradtsággal minden tagjában is úgy harcolt, ahogy csak nagyon kevesen… Hármat magával vitt a támadók közül… Nem hátrált egy pillanatra sem, soha… Most mégis halott!

És még hányan! Kicsit elfordította a fejét, és a falfehér Remusra nézett. Közelében ott hevert egykori barátja, aki végül az életére tört. Egyikük sem gondolta annak idején, hogy ez megtörténhet… Nem messze feküdt még két alak, akikre különös fájdalommal nézett…

Perselus és Lena… Mennyire szerette volna látni, hogyan alakul a kapcsolatuk, milyen jó lett volna, ha végignézheti, amint Lena szerelme meggyőzi a keserű férfit arról, hogy Ő is lehet boldog! És most itt fekszenek szinte érintve egymást… Eszébe jutottak Piton halálosan fáradt, elkeseredett szavai, amiket Voldemortnak mondott, és ajkába harapva próbálta visszatartani a könnyeit. Agya akarata ellenére idézte fel a lány nyüszítő sírását, halálos, kétségbeesett, minden mindegy elszántságát, ahogy elragadta azt az átkozott varázspálcát… A mindig mosolygó, most hófehér kis arc a férfi felé fordult, mintha Lena utoljára még megpróbált volna ránézni… Látta, hogy mindenki mellett áll valaki, aki gyászolja…

Lupin mellé most érkeztek meg a Rend tagjai, és Harry is közeledett már, Ronnal együtt, aki alig állt a lábán, de azért megpróbálta Hermionét támogatni, aki még nála is súlyosabb sebeket kapott. Megosztották a figyelmüket Remus és Lena között, aki mellé most térdelt le a tetőtől-talpig sebekkel borított Hagrid, hangosan zokogva. Lehajtott fejjel fogták körbe a földön fekvő két alakot. Miért csak kettőt?! - gondolta Dumbledore, és némi ingerültséget érzett. Perselus még most, halálában is egyedül van… Legalább most fognák fel, hogy mindannyian halottak lennének, ha Ő nincs! Lena milyen dühös lenne, ha látná ezt! Ha ő élne, ez a fekete taláros férfi sem lenne egyedül… Összeszorított fogakkal indult a karcsú alak felé, hogy legalább ő mellette legyen, mikor észrevette, hogy valakik megelőzik… A Mardekár diákjai érkeztek meg, és halkan, egyetlen szó nélkül álltak meg a Professzoruk mellett. Nem sírtak… Egyikük sem... Sápadtan szorították egymás kezét, és kört alkottak a földön fekvő bájitaltan tanár körül. Kört, ami kizárt mindenki mást… Most csak ők voltak… Ahogy mindig… Egy magányos férfi, és pár magányos gyerek…

Ezen változtatok, ha addig élek is! - döntötte el az Igazgató, és elszorult a szíve. Nagy elhatározás… És pokolian kellene hozzá valaki! Valaki, akiben bíznak, valaki, aki kiáll értük… Valaki, aki közülük való… Valaki, aki olyan… olyan, mint Perselus… Nem hibátlan… De mennyire nem! – mosolyodott el szomorúan. Valaki, tele hibákkal, talán még bűnökkel is… Valaki, akiben mégis megvan az esély a jóra! Hol találok még egy ilyet?! Egy igazi ízig-vérig Mardekárost?! Lehajtotta a fejét, és rettenetesen öregnek és fáradtnak érezte magát. Elindult, hogy ellenőrizze, hátha nem mindannyian halottak a földön fekvő varázslók közül.

Először Remushoz lépett oda, rutinszerűen érintette meg, és már felkészült, hogy megy is tovább, mikor megérezte, hogy még van benne élet! Felvillanyozta a nem várt felfedezés, arra gondolt, hogy talán meg lehetne menteni! Igaz, az ezüst halálos egy vérfarkasnak, de ha eddig életben maradt, akkor talán nem tartott olyan hosszú ideig a fojtogatás, hogy reménytelen legyen a dolog! Talán van olyan bájital, ami segít! Majd Perselus… Itt elakadt… Persze… Meg kell szoknia, hogy nincs már mellette az a kollégája, aki a világ szinte minden bájitalát el tudta készíteni…

- Igazgató úr! Lena még él! – kiáltotta ebben a pillanatban Hagrid boldogan. Éppen ölbe akarta venni a lányt, hogy a Roxfortba vigye a testét, mikor megérezte, hogy még ver a szíve…

Dumbledore felkapta a fejét, és melléjük sietett. Valóban! Hál’ Istennek! Talán Poppy tud rajta segíteni! Ez a sérülés nagyon súlyos, nagyon veszélyes, de nem feltétlenül halálos! Milyen őrangyala van ennek a lánynak, hogy kétszer is halottnak hitték a mai napon, Ő mégis él?! Akkor most már túl kell élnie! Ennél már súlyosabb sebe is volt, és akkor is megmenekült! Igaz, akkor mellette állt Perselus, aki az egész túlvilággal dacolva hozta vissza…

És ha Ő is életben van még?! Lenat és Remust is halottnak hitték! Hátha! Úgyis annyi a halottjuk! Legalább ők… Legalább őket ne kelljen elveszíteni! Tudta ugyan, hogy ez szinte már lehetetlen, mégis… Odarohant a bájitaltan tanárhoz, és megpróbálta kitapintani a pulzusát… Nem érzett semmit… Halkan felsóhajtott. Igen, túl szép lett volna… Annyira megörült annak, hogy Remus és Lena még él, hogy azt gondolta, talán… Meggyőződéssel hitte, hogy ez a két ember összetartozik, ha egyikük él, akkor a másiknak is van esélye… Megcsóválta a fejét. Öregségére milyen ostobaságok jutnak eszébe! Már éppen fel akart kelni, mikor egy alig érezhető rebbenést érzett az ujjai alatt!

- A Roxfortba mindhármukat! Azonnal! – kiáltotta, majd hordágyakat varázsolt elő, és elindította őket a kastély felé. Pár perc múlva már lélegzet visszafojtva figyelte mindenki, aki befért a gyengélkedőre, hogy mit mond Madam Pomfrey.

- Nos, Poppy?! – kérdezte Dumbledore, kék szemeit a nőre szegezve.

- Igazgató úr, sajnos Miss Flower az egyetlen, akin talán segíteni tudok! Hangsúlyozom, talán!!! Az ő sebei is nagyon súlyosak, de lehet, hogy meg tudom gyógyítani. Lupin és Piton Professzor azonban… Ők haldokolnak… És én tehetetlen vagyok!

- Értem! Akkor tegyen meg Lenaért mindent, amit csak tud! Perselus és Remus pedig… Nos, talán, ha Lenat meg tudjuk menteni, akkor Ő tud segíteni utána…

- Hogyan?

- Csak egy embert ismerek, aki többet tud nála a bájitalokról! – válaszolta sóhajtva Dumbledore, és Pitonra nézett.

- Kérem, most menjenek ki! Így nem tudok dolgozni, hiszen lépni is alig lehet itt! – mérgelődött Madam Pomfrey.

- Igaza van! Menjünk! Gyorsan, mindenki! Poppy, én hamarosan visszanézek!

A gyógyító asszony csak bólintott és a lány fölé hajolt. Mostantól csak a betege érdekelte…

Lassan mindenki elhagyta a gyengélkedőt, kivéve a többi sérültet. Hermione is itt maradt, szerencsére az állapota nem volt életveszélyes. Ron semmiképpen sem akarta magára hagyni, de a lány nagyon fáradt volt, pihenni szeretett volna, Madam Pomfrey pedig hajthatatlan volt. Így aztán, miután ellátták a sebeiket, Ron és Harry is csatlakozott a távozókhoz. Ahogy lefelé indultak, hirtelen azt vették észre, hogy a lépcső aljában egész tömeg verődött össze. Amint meglátták Harryt, hangosan éljenezni kezdtek. A fiú megzavarodva nézett rájuk, aztán önkéntelenül elmosolyodott. Jól esett most ez a tisztelet, rajongás… Az átélt borzalmak után különösen… Mintha kitisztult volna a feje, a tüdeje, a szíve ezektől az örömteli hangoktól. Végre valami más, nem halálsikoly, üvöltés, gyötrelem!

Dumbledore rámosolygott.

- Menj, Téged akarnak látni, Veled akarnak beszélni! – mondta, és egy pillanatra a fiú vállára tette a kezét, aztán csak nézte, ahogy a tömeg körbefogja a fekete hajú fiút, aki zavartan mosolyogva fogadta a gratulációkat.

Hadd ünnepeljenek, megérdemlik! Mindenki megérdemli, aki részt vett ebben az iszonyatos csatában! – gondolta. Bár mindannyian itt lehetnének! Felsóhajtott. Sajnos nem tud olyan boldog lenni, mint illene, most, hogy Voldemort végre nincs többé! Túl régóta harcol már, túlságosan fáradt, túl sok remek barátot veszített el az évek során, és különösen ma! Most pedig három emberért aggódik nagyon, és csak rájuk tud gondolni… De ők még fiatalok… Öröm kell nekik, boldogság, megnyugvás… Különösen Harrynek! Rettenetesen nehéz kártyákat vetett neki a sors, de bátran állt helyt mindig! Ma pedig beteljesítette a küldetését, és megtette, amit a jóslat előre megígért: Megölte Voldemortot!!! Olyan híres lesz ez a gyerek, mint senki más! Már eddig is benne volt minden tankönyvben, mától még több oldalt fognak szentelni neki mindenütt! Ő lesz a remény, az erőt adó támasz, a legnagyobb hős, akit mindenki látni akar… Ez sem könnyebb sors, mint az eddigi! – gondolta töprengve, aztán elmosolyodott, mikor látta, hogy mindenki próbálja legalább egy pillanatra megérinteni… Éljenzések, köszöntések harsantak minden pillanatban.

- Éljen a fiú, aki megölte Tudjukkit! – kiáltotta valaki, és Dumbledore összeráncolta a homlokát. Még most sem merik kimondani a nevét! Mennyi időnek kell eltelnie vajon, hogy megtörjön a jég?!

- Éljen Harry Potter, aki egyedül győzte le a legnagyobb mágust! – harsant az új kiáltás, és az Igazgató megvető horkantást hallott maga mellett. Döbbenten kapta oldalra a fejét, mert ez a hang… Mintha csak Piton lett volna! Azonban csak a kicsi Mardekáros csoportot látta.

- Egyedül!!! Na persze! – mondta Munroe, a többiek arcán pedig leírhatatlanul keserű mosoly suhant át.

- Senki nem vitatja, hogy komoly szerepetek volt benne! – mondta Dumbledore határozottan, nyugtatóan, és tudta, hogy igazat beszél, nem csak azért mondja, amit mond, hogy lecsillapítsa őket. Remekül harcoltak ezek a gyerekek, a csodával határos, hogy életben maradtak! Persze… Perselus tanította őket! – gondolta elszoruló torokkal.

- Nem magunkra gondoltunk! – válaszolta csendesen Millicent.

- Csak tudja, Igazgató úr, mi úgy látjuk, hogy jelenleg is haldoklik a gyengélkedőn valaki, akinek volt egy kevés kis szerepe abban, hogy Potter hős lehessen! – szegezte le Dan, és a düh annak ellenére átütött a hangján, hogy halkan, szomorúan beszélt.

Lehajtott fejjel vágtak át az éljenző tömegen, semerre sem nézve, Dumbledore-nak pedig a maradék jókedve is elpárolgott, ahogy utánuk nézett. Igazuk van… De ezen nem lehet változtatni… Hogyan magyarázza el nekik, hogy az embereknek kellenek a hősök, és ők választják ki, kit tekintenek annak?! Perselus pedig különben sem vágyna erre a szerepre! Mindig szerette volna ugyan, hogy tiszteljék, felnézzenek rá, befogadják, de az ilyen szintű ismertségtől, ami most Harryre vár, megbolondult volna… Elmosolyodott. Maga előtt látta, amint riporterek ezrei rohanják meg Pitont, vadul kattintgatva, kérdések ezreit zúdítva rá… Két perc után elküldené az egész társaságot a pokolba, jó, ha meg nem átkozna valakit…

Aztán elkomorodott. Lehet, hogy Ő már soha többé nem fog varázspálcát a kezébe…

Felsóhajtott, és a szobájába ment. Legszívesebben Lupinékat nézte volna meg, de nem akarta ilyen hamar újra zavarni Poppyt. Fejét lehajtva ült az íróasztala mögött, és képek ezrei nyüzsögtek az agyában. Remus kisgyerekként, ahogy hihetetlen boldogsággal, hálával néz rá, amikor megtudja, hogy befogadja a Roxfortba… Kicsit később, egy-egy holdtölte után halálsápadtan, kimerülten, mégis boldogan, amiért nincs egyedül… Sokkal később, felnőttként, szakadt talárban, rongyosan, őszülő hajjal, soványan, kimerülten, magányosan, borostyánszínű szemében mégis a régi szeretettel és hálával, amiért munkát ad neki…

Kedves, cinkos mosoly, ahogy Lenara néz… A megcsillanó humor, amit pokoli sorsa dacára sem veszített el…

Egy fekete hajú, fekete szemű, bizalmatlan, mindig morcos kisfiú, aki a Roxfort szépségében gyönyörködik, de ki nem mutatná egy világért, hogy tetszik neki… Ugyanez a fiú, sötét szemében titkolt kétségbeeséssel, fájdalommal, szomorúsággal, mindig egyedül…

Aztán olyan társaságban, hogy ő azt kívánta, bár inkább egyedül lenne még mindig…

Ahogy ifjúként benyit az irodája ajtaján, a szemébe néz, és fáradtan, nyugodtan arról beszél, hogyan lett Halálfaló, és arról, hogy mi mindenre lenne képes, hogy szabaduljon végre…

A hála a szemében, amiért nem küldi el… Az a borzalmas pillanat, mikor az ő ellenkezése dacára átkot mond a saját vérére, a Voldemorttól kapott, meggyűlölt örökségre, arra az esetre, ha elárulná őt… Egy eltéveszthetetlen, gúnyos tekintet, egy senkivel össze nem keverhető, mély, bársonyos, hűvös hang… Ahogy elakad a lélegzete, mikor bemutatja neki Lenat, és a csöpp lány ragyogó tekintettel, igazi csodálattal felnevet rá, ahelyett, hogy megijedne a komor pillantástól… Jóval később teljes értetlenség a szemében, hogy mi is ez az egész, mi történik vele, miért nem tudja elvadítani magától a lányt, miért nem hatnak a jól bevált módszerek…

És még a napokban is, az a hihetetlen, kétségbeesett vágy a szénfekete tekintetben, hogy szeretni merjen, és szeressék… Egy fekete, magas, karcsú alak összeroskadva, Lena mellett térdelve… Az a halálos kimerültség, elkeseredettség, amivel szembefordul az apjával…

Egy parányi lány, aki alig látszik ki a földből, mégis magába akarja szívni az egész világot, muglistól, varázslóstól, mindent tudni, látni, érteni akar… A hatalmas, meleg, barna szemek, amint tágra nyílva csodálják a keserű férfit, és próbálják megvigasztalni, megérteni… A simogató tekintet, ami - bárhogy próbálja is tulajdonosa leplezni - mindig csak azt az egyetlen embert keresi… A szinte állandó, kedves mosoly… Csintalan szemvillanás, ahogy valami hihetetlenül mélyről jövő szeretettel mulat Perseluson… A lágyság mögött megbújó elképesztő akaraterő, elszántság, kötelességtudat… A már nem emberi fájdalom, amivel gyászolja az egyetlen férfit, akit szeretett…

Megborzongott, és értetlenül nézte a kezére hulló, csillogó cseppeket. Nem, nem fogja előre elsiratni őket! Még élnek, és amíg élnek, addig remény is van!

Felállt, hogy felkeresse a gyengélkedőt. Poppy talán már tud mondani valamit, hiszen közben elmúlt az egész éjszaka, és megvirradt…

Madam Pomfrey már ellátta a többi sérültet, és most Lena fölé hajolva tevékenykedett. Ilyen rengeteg ember még sosem volt ezekben a szobákban, pedig csak a súlyos sérültek maradtak itt, a többieknek nem jutott hely, a könnyebb sérültek segítettek egymásnak. A tapasztalt, sokat látott boszorkány így is halálosan fáradt és kimerült volt… Bólintással üdvözölte az Igazgatót, de nem hagyta abba, amit csinált. Egy bájitalt erőszakolt cseppenként az összeszorított ajkak közé.

- Mit gondol, sikerül megmenteni?!

- Azt hiszem, igen! Meglepően erős ez a kicsi kis teremtés! – csóválta fejét a boszorkány, és elégedetten szemlélte a kis beteget.

- A többiek?

- Ilyen súlyos sérült nincs több, mindenki rendbe fog jönni!

- És…

- Ők nem… Most sem tudok mást mondani, mint eddig… Én nem tudok rajtuk segíteni!

- Mennyi idejük lehet hátra?

- Lelassítottam a folyamatot, ez minden, amit megtehettem… Egy-két nap talán, de nem több…

- Lena magához térhet addigra?

-Azt hiszem, igen… De miért fontos ez?!

Dumbledore nem válaszolt. Mit mondhatna?! Hogy valamilyen indokolatlan, megmagyarázhatatlan megérzés azt súgja neki, hogy a lány nem hagyja meghalni Perselust?! Hogy ki fog találni valamit?! Bármit…

Ebben a pillanatban nyílott az ajtó, és McGalagony lépett be, meglehetősen savanyú arckifejezéssel.

- Bocsásson meg, Igazgató úr, de vendége érkezett!

- Vendégem?! Kicsoda, Minerva?

- A Miniszter úr! – sóhajtotta a tanárnő, és nem tudta, de talán nem is akarta titkolni megvetését.

- Cornelius?! Most?! – szaladt ki Dumbledore száján a kérdés, de a folytatást már csak magában mondta ki: Most jön ide?! Amikor segítséget kértem, akkor a füle botját sem mozdította! Elégedetlenül csóválta meg a fejét. Önmagával volt elégedetlen. Nem szokott ő ilyeneket gondolni, mindig megértette az embereket, nem szeretett számon kérni senkin semmit, hiszen tudta és elismerte, hogy mindenkinek megvannak a korlátai… Caramelnek a gyávasága! De most nem képes megértésre… Túl sok ember életébe került a tehetetlenség!

- Mit akar? – kérdezte csendesen, nyugodtan.

- Rengeteg riporterrel, fényképésszel jött, mindenki Harry Pottert veszi körbe, őt faggatják, a Miniszter úr pedig büszkén pózol mellette! – válaszolta epésen McGalagony.

- Hmmm… - az Igazgató jobbnak látta, ha nem mond semmi mást.

- Van még más is… - sóhajtott fel a professzorasszony, és szemlátomást nem tudta, hogyan kezdjen bele a dologba.

- Igen?! Hallgatom…

- Hát… Piton Professzort akarja magával vinni…

- Miiii?! – hördült fel egyszerre Dumbledore és Madam Pomfrey.

- Hogy képzeli?! Hiszen haldoklik! Normális az az ember egyáltalán?! – dühöngött az asszony, és valahogy senkinek nem akaródzott rászólni, hogy ne beszéljen így a Miniszter úrról…

- Miért?! – kérdezte nagyon halkan az Igazgató, és ebben a fojtott hangban tőle szokatlan fenyegetés remegett.

- Elmesélték neki a csatát, és megtudta, hogy a Professzor úr… hát… Szóval, hogy Tudjukki fia…

- Voldemort, Minerva, az ég áldja meg! Voldemort volt a neve, és már halott!!!

- Igen… Tehát megtudta ezt…

- És?!

- Azt mondja, hogy ilyen veszélyes származással nem maradhat a gyerekek közelében…

- Egészen eddig mellettük volt!!!

- Fel is van háborodva ezen…

- Mégis, mit akar, hiszen ha elmondták neki, hogy mi történt, akkor azt is tudnia kell, hogy mindannyiunk életét Ő mentette meg!

- Tudja… de nem nagyon érdekli!

- Azt is tudja, hogy a halálán van?! – kérdezte Dumbledore, és kék szeme úgy villámlott, ahogy csak nagyon ritkán.

- Igen…

- És így is magával akarja vinni?!

McGalagony csak bólintott.

- Beszélek vele! – mondta az Igazgató, és határozott léptekkel kifelé indult, de az ajtóban valósággal beleütközött Caramelbe.

- Micsoda meglepetés, Cornelius! Nem gondoltam, hogy még látom erre! Egy nappal jöhetett volna előbb is! – mondta jelentőségteljesen, a megtagadott segítségre célozva.

A köpcös férfi elvörösödött, aztán összeszedte magát, és felvetette a fejét.

- Megdöbbentő dolgokat tudtam meg, Dumbledore!

- Valóban?! Csak nem arról hallott híreket, hogy Voldemort itt járt, akkora sereggel, hogy nem látszott a vége?!

- Ezt is tudom, de most arra gondolok, hogy egy olyan embert rejteget a Roxfortban, aki nem elég, hogy Halálfaló, a tetejébe Tudjukki fia!

- Nem emlékszem, hogy rejtegettem volna… Ha jól emlékszem, többször is beszélgetett vele, sőt egyszer a Merlin-díjat is felajánlotta neki!

Caramel még jobban elvörösödött, szinte már lángolt a feje, de nem akart meghátrálni.

- Akkor még nem tudtam azt, amit most! Önre viszont nagyon nem vet jó fényt, hogy kiket fogad be! Vérfarkasok, óriások, Halálfalók…

- Igen, és milyen elszántan harcoltak tegnap valamennyien! Adhatnék állást hivatalnokoknak is, de attól tartok, velük nem sokra mentem volna a csatában!

- Magammal akarom vinni! – mondta a miniszter, és jobbnak látta, ha elengedi a füle mellett az újabb célzást.

- Nem!!!

- Nem tagadhatja meg…

- De megtagadhatom, és meg is teszem! A halálán van, semmi értelme, hogy elhurcolja!

- Biztos, hogy olyan súlyos a sérülése?

- Láthatja! – mordult fel Madam Pomfrey, akit kezdett nagyon idegesíteni ez az alak a birodalmában.

Caramel az ágyhoz lépett, és megrázta a magatehetetlen férfit. A három másik egyszerre hördült fel.

- Cornelius! Nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna! – mondta Dumbledore nagyon halkan, de olyan fenyegetően, hogy a miniszter önkéntelenül hátrálni kezdett.

- Rendben van, egyelőre maradjon, de amint meghal, vagy ellenkező esetben, ahogy magához tér, értesítést kérek! Amúgy két-három hét múlva visszanézek majd.

- Nagyon fogunk örülni, Cornelius! – válaszolta az Igazgató rezzenéstelen nyugalommal, és a távozó után nézett.

- Felfordul a gyomrom ettől az alaktól! – mérgelődött McGalagony.

- Nyugalom, Minerva!

- Tudja, miért akar visszajönni?! Újabb és újabb újságíróknak akarja megmutatni magát a csata helyszínén!

- Csak tegye! Ez nem érdekel…

- A végén ki fog derülni, hogy ő győzte le V-V-Voldemortot!

- Ön szerint elhinné neki valaki?! – mosolyodott el Dumbledore, elégedetten nyugtázva, hogy kolléganője végre kimondta a rettegett nevet. Újra a három fekvő alakra nézett. Csak maradnának életben! Ez az egyetlen dolog, ami érdekli pillanatnyilag! Cornelius pedig jobban teszi, ha nem próbálkozik, mert nem fogja tűrni, hogy akár csak hozzáérjen Perselushoz! Bár, ha a férfi magához térne, szívesen megnézné a reakcióját… Újra elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte Piton gúnyos mosolyát, felvont szemöldökét, megvető tekintetét…

Csak látnám már! – sóhajtott fel, és Madam Pomfrey felé fordult.

- Értesítsen, amint valami változás lesz bármelyiküknél!

- Természetesen, Igazgató úr!

Dumbledore bólintott, és McGalagony mögött elhagyta a gyengélkedőt.

Alig várta, hogy valami jó hírt kapjon…