|
XX. Az új esély 2.
2006.12.03. 18:54
- Rendben… nos… ezt már tényleg nehéz megfogalmazni… Kérlek titeket, bármit hallotok, várjátok meg a mondandóm végét. – egy-egy bólintás után folytatja - Vannak sejtéseim, mik szerint nekem… nekünk volt egy… egy előző életünk, amiben már ismertük egymást és… azt hiszem, összetartoztunk. Nem csak, hogy álmaim erre utalnak, de amikor megismertelek, Patric, az első perctől szerelmes voltam beléd, de nem első látásra. Nem, annál sokkal több volt. Emlékszel? Beszéltünk róla… olyan volt, mintha mi mindig is összetartoztunk volna. Ismertük egymás összes rezdüléseit, egészen különleges volt… és most is az. És te, édes kicsi Helenem… az álmaid nem véletlenek… te is érzed, amit én, veled is együtt él, ami velem: a múltunk. És ez így van apával is. Mindhármunk magával hordozza az előző létének főbb mozzanatait. Nem emlékszem pontosan, mi történt velünk, de azt tudom, hogy nagyon sok fájdalom ért minket. Többet most én sem tudok, de… álmomban utána fogok járni. Van egy módszer, amivel…
- Felesleges… - szólal meg hirtelen Patric.
- Hogy… de miért? – kérdi Ana.
- Én is álmodok. Amióta ismerlek, minden éjjel ugyanazt… illetve egy kicsit tovább… mindig látok egy nőt, aki bár nem hasonlít rád, mégis olyan, mintha ő te lennél, s így álmomban is veled lennék. Én fura, csuklyás alakok közé jártam, és egy kastélyban gyerekeket tanítottam. Senkinek sem láttam az arcát, csak a tiédet és… egy Cloé nevű kislányét, aki a lányom volt. Végig éreztem, hogy szeretem a családomat, de valamiért mégis mindig szomorú voltam és nagyon nehéznek tűntek a mindennapok. Amikor pedig ébren vagyok, és élem az életem, olyan, mintha az a nő, és az a kislány ti lennétek… s így mindig velem vagytok…
- Ó, drágám! Miért nem mondtad eddig? – Ana férje ölébe ül, kislányát is magához húzza, s így egymás ölében, egymást átkarolva ülnek s beszélgetnek tovább.
- Még senkinek nem beszéltem erről, mert csak egy egyszerű álomnak tituláltam. Olyan boldog vagyok veletek, hogy örültem annak, hogy az álmaimban is velem vagytok, ha kissé másképp is. Azt hittem, az álmom azt jelenti, hogy örökre együtt maradunk. – felel Patric. Szorosan magához öleli kis családját, s mélyeket lélegzik az illatukkal betöltött levegőből.
- Láttál még valamit? – kérdi Helen édesapjától.
- Nem, szívem… csak különböző jeleneteket, de többségükre nem emlékszem pontosan… azok nem annyira fontosak…
- Én láttam… nem mondtam el mindent, anya. – Helen kicsúszik anyja s apja öleléséből, s visszaül székére. Egy nagy sóhaj után ránéz kíváncsi szüleire, s ő is belekezd mondókájába. – Álmomban egy kastélyban tanulok sok gyerekkel együtt. Egy kicsit idősebb vagyok, mint most, és a szüleim egyáltalán nem hasonlítanak rátok külsőleg. De én is mindig úgy érzem, mintha veletek lennék. De az álmom végére mindig elszomorodom, mert újra átélem a papám halálát. Anyu azt mondta egy délután, hogy a papa már nem jöhet haza hozzánk, s onnantól kezdve tényleg sosem jött többé, de anyu nem mondta, hogy elhagyott minket, mert összevesztek, és én láttam, mennyire szerették egymást, ezért arra következtettem, hogy valószínűleg meghalt. Azt hiszem, tizenhárom éves voltam. Mintha éppen a szülinapomra készülődtünk volna… igen, január kilencedike volt…
- Apád is…
- Igen, apu is és az álombéli apum is ekkor született. Szóval anyu és én ketten maradtunk. Sosem lett másik apukám. Aztán láttam magam felnőttként, vagyis nem láttam, csak éreztem, hogy felnőttem, s te, anyu, már nagyon idős voltál. Minden ment a maga természetes módján…
- Ez azt jelenti, hogy mégsem maradunk együtt örökre? – tűnődik Patric.
- Nem feltétlenül. Pusztán az álmaink megmutatták nekünk, hogy kik voltunk azelőtt… s hogy most kapunk még egy esélyt, de ezt nem ronthatjuk el. A mi életünk már más, mint akkor volt… most már mindennek másképp kell történnie. – Ana mindent megértett, s ezután már férje, s kislánya is.
Rájöttek, hogy álmaik üzenni akartak nekik: előző életükben nem kaphatták meg a megérdemelt boldogságot, amiért megszenvedtek, ám az Élet újabb eséllyel ajándékozta meg őket. Eljött hát az idő, hogy beteljesítsék végzetüket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
