- Patric!
Hol van már ez az ember? Miért mindig olyankor „süket”, amikor szükségem lenne rá? Na jó, persze, nem mondhatom, hogy egy link alak, de most nagyon kell!
- PATRIC!!! Ha nem kerülsz elő azonnal, nem szülöm meg a lányodat!! Patric!!!
- Jövök már, jövök már! Ne aggódj, szívem, beszóltam a kórházba, mondtam, hogy elviszlek autóval, tíz perc múlva fogadhatnak.
- Az nekem késő!!! Én most akarok ott lenni! AZONNAL!!
- Rendben, ne aggódj, sietek, ahogy csak tudok!
- Az nem elég! Patric, a gyereked…!!! Ne akard, hogy egy koszos autóban jöjjön világra!
- Tudod, Ana, néha megőrjítesz!
- Te is engem, remélem, tisztában vagy vele! De elég a szóból, vigyél már!
- Remélem, a lányod nyugodtabb lesz, mint te!
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ne hasonlítson rám? Patric! Ezt mégis hogy gondoltad? Ha mi ketten ennyire egyek vagyunk, ő hogy lehetne különböző? Mindent tőlünk örököl!
- Jól mondtad, szívem, egyek. Éppen ezért, ha nem akarod, hogy kettek legyünk, akkor légy szíves, és maradj csöndben, jó?
- Te nem vagy tisztában az én nehézségeimmel! Az első szülésem, az ég szerelmére, lehetnél egy kicsit elnézőbb!
Kiállhatatlan fráter… az én kiállhatatlan fráterem gyerekét fogom nemsokára világra hozni… és én ezért olyan boldog vagyok…
**
A konyhaasztalnál ülve egy nyolcéves kislány elgondolkodva mered édesanyjára.
- Anya, azt hiszem, beszélnem kell veled.
- Hűha, nagyon komoly vagy ma! Mondd csak, szívem.
Az anya, miután befejezte a mosogatást, megtörli kezeit egy konyharuhába, s hátával a pultnak dől jelezve, hogy figyel lányára.
- Nem, kérlek, előbb ülj le. – kéri a lányka, s az anya leül gyermekével szembe. Halványan elmosolyodik, ahogy ismét azon kezd el gondolkozni, kitől örökölte ezt a komolyságot, s a korai intelligenciát. Korához képest feltűnően okos, s olyan kérdéseket tesz fel, vagy olyan dolgokról alkot véleményt, amik a már lassan részükről elfeledett varázsvilággal kapcsolatosak. Ana megígértette lányával, hogy más füle hallatára nem beszél a varázslásról. Arra számít, most is arról lesz szó.
- Szeretnék neked mesélni az álmaimról. Julie mesélte, hogy a múltkor azt álmodta, hogy életre keltek a babái. Nos, mivel nekem nincsenek babáim, így nem tudok róluk álmodni, azonban valaki másról igen. – kezd bele Helen.
- Oh… és, kiről?
- A nevét nem tudom, a hangját sem hallottam még, azonban olyan érzésem van, mintha én lennék. Nappal élem a saját életemet, de éjjel mindig, amikor álmodom, mintha egy másik létben is részt vennék. Más az anyukám, és nincs apukám. Azaz… az anyukám mindig mutat egy képet, amin ő és a papám vannak, de… egyikőjük sem hasonlít rátok. Magamat sosem látom kívülről… Bár kinézetre mindenki, s a környezetem is idegen nekem, mégis úgy érzem, ők is az én családom… csak éppen éjjelente. Sokat gondolkozom ezen minden nap, de tanácstalan vagyok. Te mit gondolsz, anya?
Ana tanácstalanul rekonstruálja magában a hallottakat, azonban hiába próbál értelmes magyarázatot adni a különös álmokra, nem jut dűlőre.
- Nos… - próbálkozik mégis – azt hiszem… nem tudom.
Eszébe jut, hogy amikor megismerte férjét, Patric-et, úgy érezte, mintha már ismerte volna, csak éppen akkor mások voltak mindketten. Jó pár éve nem gondolt erre, de most úgy érzi, ez egy különös titok, aminek Helen is a részese. Tudja, hogy lányával szinte mindent megbeszéltek, de ebből egyelőre ki akarta hagyni, hogy ne terhelje vele. Ráadásul ő sem tudja, mi tévő legyen…
- Még nem készültél fel rá, igaz? – kérdi Helen, mintha olvasna anyja gondolataiban. Ana nagy levegőt vesz, hogy válaszolhasson, de Helen nem kéri. – Rendben, hagyd csak. De azért szólj, ha el akarod mondani. – azzal a kislány megpuszilja, s kiszalad a kertbe.
Ana összezavarodva támaszkodik a kerek ebédlőasztalra. Már ő is érzi, hogy ideje alaposan végiggondolni minden sejtelmét az elejétől a végéig. S talán lánya sem véletlenül olyan intelligens… ha már nem tudja korlátozni még annyira sem, mint most, akkor rá fog jönni, hogy milyen ereje van… lehet, sokkal tisztességesebb lenne, ha minél előbb beavatná a titokba, s akkor idejében elkezdhetné tanítani.
A furcsa, emlékeknek tűnő álmokkal kezdte: nehéz gyerek és fiatalkor egy ismeretlen és furcsa helyen, egy undok alak, akinek sosem látja az arcát, csak egy sötét árnyként jelenik meg. Majd néhány fényesebb jövőkép… de nyomasztóan kevés… és egy ajándék, amiről soha nem tudja meg, mi az, még csak nem is láthatja, mert az álom mindig véget ér… Fájdalmas képek…
Tizenegy éve ismerkedett meg Patricel. Milyen csodás volt! Az első pillanattól fogva olyan volt, mintha egész életükben ismerték volna egymást, ezért sosem érezték magukat feszélyezve egymás közelében. Sokszor szavak nélkül is értették egymást, és már nagyon korán érezték, hogy nekik együtt kell leélniük az életüket. Megismerkedésük után három évvel már Helen születését várták. Ana tudta, hogy lesz benne boszorkány vér, de, mivel ő is muglik közt nevelkedett, bár nevelőszülei mindenbe beavatták, lányának is könnyebb élete lehet. Csak kevés alkalommal, s rövid ideig töprengett azon, vajon mi az oka annak a furcsa „mintha már találkoztunk volna” érzésnek. Esetleg köze lehet az álmokhoz… ahhoz a különös, homályos alakhoz fájdalmas ragaszkodás kötötte, s ha ébrenléti állapotában eszébe jut, szeretne újra álmodni, hogy vele lehessen. Ha férjével van, nem kíván ilyet, mert olyan, mintha akkor is vele lenne… mintha róla álmodna, csak épp különös körülmények között… vagy… mintha az álmában szereplő különös és annyira kívánt egyént megkapta volna az élettől…
- Lehetséges hát, hogy… de nem… az nem lehet…
- Mi nem lehet, szívem? – lép be Patric a konyhába, hallva neje halk töprengését.
- Édes! De megijesztettél… - de valójában nem ijedt meg… csak azt akarta, hogy mélyen férje szemeibe nézhessen… ha a férfi megdöbben, kitágulnak pupillái, s úgy mered rá. Azok a gyönyörű fekete szemek…
Fekete… melegséget árasztó, féltő, óvó, ugyanakkor határozott és sokszor kemény. Vajon kire emlékezteti?
Nem egyszer rémítette már meg a gondolat, hogy ő valaki mást szeret, s a férje csak őt pótolja… de nem, nem igazán pótolja, inkább mintha ő maga lenne az… És mégsem, hiszen a külsejük nem egyezik. Ám számít az vajon, hogy ki hogy néz ki? Lehet, hogy a külső csak a lélek álcája?
- El kell mennem, de sietek haza. Vissza kell mennem az ügyfélszolgálatra, valamit elfelejtettem elintézni. – zavarja meg Patric Anat ismét az elmélkedésben.
- Rendben, menj csak…
- Minden rendben?
- Hát persze… Vigyázz magadra!
Egy csók… és Ana ismét magára marad.
Nem akar biztos lenni abban, amit gondol. Túl abszurd. Pedig, mivel tisztában van saját hovatartozásával, nem szabadna kételkednie.
Talán túl nagy változást hozna az életükbe, ha fény derülne egyre s másra… s ki tudja, az jó, vagy rossz lesz-e…
De hisz a lánya előbb utóbb magától is rájöhet! Nem szabad, mástól kell megtudnia: az anyjától.
- Legyen. Számomra már majdnem minden világos… legyen hát az a lányom számára is. De nem most, ebből Patricet sem hagyhatom ki.
**
Két óra múlva hazaért Patric, immár Helennel együtt tér be a házba.
- Szia szívem. Kész őrület, mi volt odabenn! El sem fogod hinni!
- Ne haragudj, drágám, de kérlek, ezt máskor meséld el. Fontos dologról kell beszélnünk. Gyere kicsim te is, üljünk le ide az ebédlőasztalhoz.
Amint kényelmesen helyet foglaltak, s Patric már nem tudott újabb türelmetlen kérdést feltenni, Ana belekezdett.
- Patric, Helen, tudnotok kell, hogy ti vagytok az életemben a legfontosabbak. Valamit tudnotok kell… hjaj, hogy is mondjam… talán így a legegyszerűbb: én… én boszorkány vagyok, és Helen is az.
- Ez nem újdonság. – szólal meg váratlanul a férfi.
- Hogy… hogy micsoda? De…
- Anyu. Figyelj. Tudod, mit csinálsz, amikor fáradt vagy, nincs kedved valamihez, nem tudsz valamit megcsinálni, eltörsz vagy elrontasz valamit, és azt hiszed, egyedül vagy? – kezdi Helen.
- Oh ne… jaj ne…
- De bizony…
- És, amikor esténként pár pillanat alatt megfürdesz, újabb és újabb csipkékbe öltözöl, és a hajad is száraz, és kijössz hozzám és…
- Öö… ennyi elég lesz, azt hiszem. – Ana egy jelentőségteljes „Ne a gyerek előtt!” pillantással bírja hallgatásra férjét. – Rendben… szóval… de mégis, hogy…?
- Mindketten észrevettük, és Helen bevallotta, hogy ő is képes fura dolgokra. De tudtuk, hogy jelentős oka lehet annak, hogy nem beszélsz velünk erről, ezért úgy döntöttünk, kivárjuk, amíg te hozod szóba. És tessék…
- Pfff… és mióta tudjátok? – Ana fejét fogva támaszkodik az asztalra, de már csak mosolyog kis családján.
- Körülbelül fél éve. – saccol Patric.
- De folytasd, kérlek. – szól Helen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
