34. fejezet

Váratlan segítség

- Sejtettem, hogy ha senki más nem is, Ön rájön, hogy mi folyik itt! Jól van, Perselus?! – nézett a tépett, véres talárra, sápadt arcra Dumbledore.

- Megvagyok! – bólintott a férfi nyugodtan, miközben kivédett egy átkot, ami egyenesen Harry mellének tartott.

- Remus?!

- Minden rendben, Igazgató úr! – mondta Lupin.

- Ki kellene jutnunk ebből a gyűrűből, mert akármeddig nem bírjuk őket így négyen visszatartani!

- Öten! – mordult fel egy rekedt, recsegő hang, és Mordon beleavatkozott a küzdelembe.

- Alastor!!!

- Nem kell úgy megdöbbenni, annyira azért nem vagyok vén, hogy ne érjek oda, ahova nagyon kell!

- Igazgató úr, jól vannak?! Már attól féltem… Nem vettük észre, hogy elvágták Önöket! Csak arra figyeltünk fel, hogy Piton Professzor elindul Önök felé! – lihegte McGalagony, aki Hagrid, Welsh és a tantestület többi tagja kíséretében érkezett.

- Semmi baj, Minerva! Most, hogy itt vannak, megpróbálunk kitörni, és eljutni a többiekhez! Gyerünk, álljunk háttal egymásnak, és ki innen! Most! – kiáltotta Dumbledore, és varázspálcája egyetlen intésével szinte utcát sepert a Halálfalók sorai között. Megrettenve hátráltak, tudat alatt valamennyiükben ott élt a tisztelet, és a félelem ettől az embertől.

Harry érezte, hogy a felnőttek szinte magukkal ragadják, ki ebből a pokolból! Egy másik pokolba… Minden erejét megfeszítve küzdött, és magában hálát adott a sorsnak, amiért átélt már egy-két dolgot, és nem teljesen tapasztalatlan a harcban. Így is attól félt, hogy eszméletét veszti a félelemtől, iszonyattól… Ilyet még nem látott… Amerre csak nézett, mindenütt átkok cikáztak, lángoló, fénylő sugarak csapódtak bele az emberi testekbe, iszonyú halálsikolyok hangzottak fel újra és újra… Égett hús, füst, félelem, veríték szaga érződött egyre erősebben. Ez iszonyatos! – gondolta a fiú émelyegve, és egy pillanatra megcsuklott a térde.

- Talpra Potter, a mindenségit, az óráimon ájuldoztál volna inkább, mint most! – hallotta a jól ismert, gyűlölt bársonyos hangot, és érezte, hogy egy erős kéz nem túl gyengéden, de nagyon határozottan talpra rántja. Megrázta a fejét, és pokoli dühvel nézett a bájitaltan tanárra. Hirtelen teljesen kitisztult a feje, és haragjában kis híján Pitont átkozta meg, de még időben észbekapott, és egy Halálfaló látta a kárát annak az indulatnak, ami elöntötte.

Ez bejött! – gondolta Perselus, és gúnyosan húzta el a száját. Ilyen állapotban csak egy kis „egészséges gyűlölet” segít! Tudta magáról nagyon jól… Rettenetesen jól emlékezett arra az iszonyatra, ami őt fogta el élete első ilyen csatájában! Csak ő egyedül volt… Akkor is…

És nem a megfelelő oldalon… Megrázkódott. Ennek már semmi jelentősége…

Lassan visszaértek a seregükhöz, és mindannyian fellélegeztek egy kicsit. Ideiglenes, és nem túl meggyőző biztonság…

Ez is egy csapda, csak kicsit több egér vergődik benne! – állapította meg Piton keserűen, ahogy körülnézett, és látta, hogy három oldalról körbevették őket a Halálfalók, és szinte belepréselik ezt a pár embert a Tiltott Rengeteg fái közé.

Miközben hihetetlen reflexekkel védte az Igazgatót, Pottert és önmagát is, megpróbálta szemével megkeresni a Mardekáros diákokat. Millicent jellegzetes, rekedtes hangját előbb hallotta meg…

- Petrificus totalus! – rikoltotta a lány, és ő a hang felé kapta a fejét. Hihetetlen… Még élnek… Elképedve látta, hogy még most sem szakadt szét a kör, amit alkottak, és ekkora gyerekektől váratlan érettséggel próbálják segíteni egymást.

Elszorult a torka, mikor azt látta, hogy Munroe hirtelen a vállához kap, térdre esik, és így azon az oldalon védelem nélkül maradnak a többiek.

- Dan, balra figyelj! – üvöltötte oda a sápadt, barna fiúnak, de nem hitte, hogy eljut hozzá a hangja. Annál jobban megdöbbent, amikor azt vette észre, hogy a vékony fiú oldalra kapja a fejét, és az utolsó pillanatban hárítja a feléjük suhanó átkot, majd lehajol és felsegíti a társát, és egy pillanatra felé fordulnak mindketten. Még ebben a lehetetlen helyzetben is megcsillant a szemükben a büszkeség, és a vágy az elismerésre.

- Mardekárosok! – gondolta Piton fejcsóválva. És az enyémek! – tette hozzá magában letagadhatatlan büszkeséggel. Elismerően bólintott a két fiú felé, és egy szemvillanással jelezte, hogy ne rá figyeljenek, hanem a csatára.

Erre magadat is figyelmeztethetnéd! – mérgelődött aztán, mikor egy vörös sugár elől csak az utolsó pillanatban tudott elhajolni, és az még így is felsértette a vállát. Ennyi felé nem lehet figyelni egyszerre, tudhatnád! – szidta önmagát, és összeszorított szájjal könyvelte el ezt a sebet a többi közé, amit ma szerzett. Volt szépen… de nem veszélyes egyik sem!

Ami veszélyes, az az, hogy egyre jobban körbezárnak bennünket! – állapította meg aztán. Sok társukat elveszítették már, és náluk minden ember számított! A Halálfalók közül is sokan meghaltak, de náluk volt utánpótlás bőven! Akárhányat öltek meg, mintha két másik termett volna ott helyette! Kezdenek felőrölni bennünket! – gondolta. Hiába, túl nagy a túlerő!

Ráadásul újra és újra támadásra indultak a dementorok is… Piton szinte folyamatosan érezte a dermesztő hideget, ami a jelenlétüket kísérte. Eddig szerencséje volt, mindig akadt valaki, aki megidézett egy patrónust, és ő is megúszta… Voltak azonban, akik nem tudták elkerülni az iszonyatos csókot… Nem mindenhova jutott olyan képzett varázsló, aki tudott patrónust megidézni, és a dementorok tévedhetetlenül megtalálták ezeket a helyeket…

Dumbledore hihetetlen erővel védekezett, olyan volt, mintha minden támadás megtörne ott, akol Ő áll. A Halálfalók is tudták azonban, hogy az egész seregnek ez a kis csoport a magja, és itt van mindenki, akit nagyon el akarnak kapni! Harry Potter… Dumbledore… és Piton, az áruló, akit most talán még az előző kettőnél is jobban gyűlöltek.

Őrjöngve támadták őket, és ehhez még Voldemort bíztatására sem volt szükségük, aki mikor látta, hogy nem sikerült a merénylet, újra háttérbe húzódott, és kivárt…

Én ráérek! – mondta magában nyugodtan. Csak elfárad ez a vénember egyszer… Potterről nem is beszélve… No és Perselus… Mikor idáig ért a gondolataiban, megcsikordult a foga dühében. Széttépem, darabokra szaggatom!!! Pont Ő!!! Ezt nem viszi el szárazon! Ha élve kerül a kezem közé… Azt is megbánja, hogy megszületett! Már akkor ki kellett volna tekernem a nyakát! Elégedetten látta, hogy a csata lassan eldől… Küzdenek még, de egyre gyengülnek, és egyre kevesebben maradnak!

- Bajban vagyunk! – sziszegte Argus Welsh, miközben korához képest hihetetlen erővel próbált helytállni.

- Ez már nem baj, ez katasztrófa! – morogta Mordon, de közben nem hátrált egy pillanatra sem.

A Roxfort védelmezői egymás tekintetét keresték. Vége… Nem bírják ezt tovább…

A gyengébbek, kevésbé elszántak leengedték varázspálcájukat.

- Megadjuk magunkat! – kiáltott oda az egyik szülő kétségbeesetten a Halálfalóknak.

- Elment az esze?! Itt nincsenek foglyok! Aki nem védekezik, az halott! – ordított rá Piton, de már késő volt. A férfi a következő pillanatban már holtan hevert a földön.

- Te ismersz bennünket, Perselus! Legalább tudod, mi vár Rád! – nevetett fel gúnyosan egy fekete csuklyás alak, és iszonyú erejű átkot indított a bájitaltan tanár felé.

- Azért annyira nem lesz egyszerű! Te legalábbis már nem fogod látni! – mondta jeges dühvel a bájitaltan tanár, és miután védte a támadást, minden tétovázás nélkül küldte pokolra a vigyorgó alakot.

Hiába volt minden… Mindannyian érezték, hogy még pár perc, és megroppan a sereg gerince, behatolnak a soraik közé, és akkor mindennek vége!

- Fegyvert vállhoz! Tűz!!! – hangzott fel hirtelen egy női hang, és Piton kis híján elejtette a varázspálcáját döbbenetében. Ne!!! Már csak ez hiányzott! Mi a nyavalyának jött vissza?! Mit kellett volna csinálni vele, hogy hallgasson az okos szóra?! Alighanem meg kellett volna kötözni!

Elképedve nézte, hogy mi történik. Egyszerre vagy száz Halálfaló tántorodott meg, és rogyott holtan a földre.

- Kik ezek?! – kérdezte hüledezve a kis Flitwick professzor, és leesett állal meredt a sosem látott alakokra, akik a csata zaját kihasználva hátba támadták Voldemort seregét.

- Ezek muglik, ha jól látom! – válaszolta Mr. Weasley döbbenten, de olyan büszkén, mintha minden alak rokona, ismerőse lett volna.

- Azok bizony, Arthur! – mosolyodott el Dumbledore.

- És hogy kerülnek ide?! Még soha az életben nem harcoltak muglik varázslók csatájában! Egyáltalán honnan tudták, mi történik?! – hüledezett az egyik szülő sóbálvánnyá merevedve.

- Lena! – mondta halkan Lupin.

Igaza van! - gondolta Piton. Szóval ez volt a feladata, ezen dolgozott több mint egy évig! Megpróbált egy sereget toborozni a muglik között! Hogy hogyan csinálta, csak a jó ég tudja!

- Jézusom, anya, apa! Jaj Istenem! Hát ezért nem is próbáltak visszatartani! Tudták, hogy ők is jönnek! Erről nem akart beszélni Lena! – sikoltott fel Hermione, mikor meglátta, hogy a szülei is a segítségükre siető csapatban vannak.

- Nem érünk rá álmélkodni, támogatnunk kell őket ebből az irányból, különben elsöprik őket! Ők nem tudnak átkok ellen védekezni! – kiáltotta Dumbledore. A következő pillanatban már látszott is, hogy igaza van. A Halálfalók magukhoz tértek az első döbbenetből, megperdültek, és máris átkok százai süvítettek az ilyen fegyverrel szemben tehetetlen emberek felé.

- Földre! – kiáltotta Lena, és minden erejével védeni igyekezett a társait. Védőfalat emelt, és ahol az már nem hatott, varázspálcájával próbálta a lehető legtöbb veszélyt hárítani. Egyedül azonban nem menthetett meg mindenkit. Kétségbeesetten látta, hogy tíz-tizenöt ember máris összerogyott. Iszonyatos bűntudat gyötörte. Ő beszélte rá őket, hogy eljöjjenek… Olyan embereket keresett meg a világ minden táján, akik, mint Hermione szülei is, muglik voltak ugyan, de valamilyen hozzátartozójuk révén tudtak valamit a varázslók világáról. Mindent elkövetett, hogy megértesse velük, ha nem segítenek, az ő életük sem marad biztonságos. Ezek az emberek, akik most mellette álltak, hittek neki, és voltak olyan bátrak, hogy a küzdelmet is vállalták…

A Te hibád! Te hoztad őket ide! - üvöltötte a fejében egy vádló hang, és ő olyan erővel szorította össze a fogát, hogy úgy érezte, görcsöt kap az állkapcsa, és soha többé nem lesz képes kinyitni a száját. Ekkor végre újra támadásba lendült Dumbledore is emberei élén, és a Halálfalók két tűz közé szorultak. Varázslóknak semmi gondot nem okozhatott mugli fegyverek ellen védekezni, ha számítottak rá, de most bajban voltak, mert ha olyan védőpajzsot emeltek, ami jó volt a puskagolyók ellen, akkor a Roxfort védőinek átkai találták el őket, ha pedig ellenük fordultak, akkor Lenaék kapták hátba őket. Úgy tűnt megfordulhat a csata sorsa, a mindenki számára váratlanul érkező mugli sereg mindent felborított.

- Lehet, hogy megússzuk?! – kérdezte Bill, és elvigyorodott.

- Sajnos, ez még nem ilyen egyértelmű! Szerintem Voldemort hamarosan ki fog találni valamit! Én már tudom, mit tehetne, és nem hiszem, hogy Neki ne jutna eszébe! – válaszolta az Igazgató, miközben három csuklyás alakot egyszerre borított lángba.

Oldalra pillantott, és látta, hogy Piton falfehéren harcol, ugyanolyan keményen, mint eddig, de a szeme újra és újra visszatér egy bizonyos helyre.

Követte a tekintetét, és azonnal tudta, hogy mi a baj. A lány!!! Hirtelen Ő is észrevette azt, amit a bájitaltan tanár már percekkel ezelőtt. Lena szinte egyáltalán nem védte önmagát, csak a mellette álló emberekre figyelt.

Máris sebek borították az egész testét, de ő még kitartott, és hihetetlenül elszántan, minden erejét megfeszítve olyan gyorsasággal hárította az átkokat, ami még Dumbledore-t is elképesztette, ugyanakkor a dementorokat is próbálta visszatartani.

Az az átkozott, túlfejlett lelkiismerete! Bele fog pusztulni! Nem lehet úgy csatába menni, hogy úgy érzi, mindenkiért ő a felelős! – dühöngött Piton, és meg tudta volna rázni, fel tudta volna pofozni a lányt. Mit akar tulajdonképpen?! Mit hisz?! Hogy ő tehet róla?!

Ha nem harcolnának itt ezek az emberek, akkor elkapnák őket a Sötét Nagyúr emberei, mikor hatalomra kerülnek!

- Úgy gondolja, az ő dolga megvédeni őket, ha már idehozta! – mondta halkan Remus.

- Igen, látom, de hogy lehet ennyire kevés esze?! – kérdezte szikrázó szemmel a hollófekete hajú férfi, és úgy érezte, rögtön megbolondul. Dühében fel sem tűnt neki, hogy ugyanazt látják, ugyanazt gondolják Lupinnal, és pontosan tudják, kiről beszél a másik, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is egymásra néznének.

Pedig nagyon elcsodálkozott volna ezen, ha nem mással lett volna elfoglalva minden gondolata, minden idegszála.

- Lenának jól jönne egy-két varázsló, segítségnek! Perselus, nem menne oda hozzá?! – kérdezte Dumbledore csendesen.

- De… Ön és Potter…

- Mi itt elegen vagyunk most! Menjen! Segítünk utat nyitni, és fedezzük! Ki tart vele?!

- Én mennék! – jelentkezett Lupin.

- Én is! Nem hagyhatom meghalni, senki nem süt olyan túrós rétest! – mondta Bill Weasley mosolyogva, de látszott rajta, hogy halálosan komolyan beszél. Nagyon megszerette ezt a lányt.

- Tartozom ennek a gyereknek! Arról nem is szólva, hogy a muglikra is nagy szükségünk van, meg kell védenünk őket! – hangzott fel Argus Welsh rekedt hangja is.

- Rendben! Induljanak!

Lena döbbenten nézte, hogy rés nyílik a Halálfalók soraiban, és négy alak rohan felé. Az újonnan érkezettek rögtön beálltak az emberek közé, és most már öten próbáltak minden feléjük süvítő átkot hárítani, Lupin és Welsh pedig azonnal elvégezték a patrónus-bűbájt, miközben a muglik, akiket védelmeztek, csak arra figyeltek, hogy puskáikkal minél nagyobb veszteséget okozzanak az ellenségnek. Lena elmondta nekik, hogy mikor van a legnagyobb esélyük a találatra, és ők próbáltak is eszerint harcolni. Megvárták, amíg a Halálfalók valamelyik varázsló átka ellen védekezve kiszolgáltatottá válnak, és ekkor tüzeltek.

Lena hálásan nézett a mellette álló férfiakra, különösen az egyikre… Hihetetlennek tűnt, hogy a büszke Perselus Piton beállt közéjük…

Szokás szerint most is dühös, de ez most még jól is jön! – gondolta magában mosolyogva.

Pitonban valójában több volt az értetlenség, hitetlenkedés, mint a düh, bár az is örvénylett benne jócskán. Na, ezt sem hittem volna, hogy egyszer egy csomó mugli mellett, köztük fogok harcolni! Ha valaki ezt mondja akkor, mikor beálltam a Sötét Nagyúr seregébe… Szerencséje lett volna, ha nem átkozom meg! – állapította meg magában fejcsóválva.

Úgy tűnt szépen lassan fölénybe kerülnek, a harc eldőlni látszott, de egészen más irányba, mint addig.

- Elég ebből! Ostobák! Idiótákkal vagyok körülvéve! Használjátok azt a bűbájt, ami elrejt bennünket a muglik szeme elől! – üvöltötte Voldemort. Már régen ki kellett volna adnom a parancsot erre! – dühöngött, és iszonyatos haraggal meredt arra az alakra, aki annyira elterelte a figyelmét, hogy csak most jutott eszébe ez a nyilvánvaló gondolat. Ez a lány!!! Ő az! Ez a rohadt kis sárvérű szuka, ez sebezte meg őt!!! Sosem fogja elfelejteni ezt a bosszantó arcot! Tehát még él! Perselus, szóval erről is hazudtál! Na, most majd meghal, és Te is Vele együtt! Nagyon csúnya, fájdalmas halálotok lesz, ha túlélitek a csatát! – gondolta őrjöngő dühvel.

- Mondtam, hogy kitalálja, mi a megoldás! – sóhajtott fel Dumbledore, és odakiáltott Lenanak:

- Menjenek innen!  A továbbiakban nem tehetnek semmit!

- El innen! Gyorsan! – kiáltotta a lány a hüledező embereket nógatva. Nem akartak hinni a szemüknek, az ellenség egyszerre eltűnt, a vörös, zöld, sárga átoksugarak mégis változatlan hevességgel érkeztek.

- Nem akarok elmenni! Itt a lányom! – kiáltotta Hermione édesapja.

- Nem tehet semmit! Nem láthatja az ellenséget, így nem tud harcolni! Feleslegesen halna meg! Menjenek! Gyerünk, gyerünk! – sürgette a még mindig dermedt muglikat Lena, és társaival megpróbálta fedezni a visszavonulásukat. Mikor végre biztos távolságba értek, halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Örülök, hogy örül! Gondolja, hogy van rá valami oka?! Ezzel visszaállt az eredeti állapot, megint nyakig vagyunk a bajban! – hallotta meg hirtelen a jól ismert gúnyos, bársonyos hangot.

- Azért kicsit jobb a helyzet, nagyon sok embert veszítettek…

- Meg mi is! Még mindig kétszer annyian vannak, mint mi! Amúgy mi a poklot keres itt kisasszony, elárulná?! Nem igaz, hogy soha nem tud megülni a fenekén!!!

- Ezt majd kicsit később megvitatjuk! Szerintem menjünk vissza az Igazgató úrhoz, végső támadást fognak indítani!

- És elég dühösek ahhoz, hogy mindent elsöpörjenek! Menjünk! – bólintott Remus is.

Egyszerre mondták ki a taroló átkot, és mikor nyílott egy kis út, csatlakoztak a társaikhoz.

A következő pillanatban már Dumbledore mellett álltak, és a többiekkel együtt megpróbálták összeszedni minden maradék erejüket. Rettenetesen fáradt volt már mindenki. Már órák óta tartott a küzdelem, és köztük alig volt olyan varázsló, vagy boszorkány, aki még ne sebesült volna meg.

Voldemort üvöltése hangzott fel hirtelen, és ők úgy érezték, hogy egyenesen a fejükben szól az a borzalmas hang. Piton arca megvonaglott, miközben olyan erővel szorította a varázspálcáját, hogy a hajlékony cédrus szinte megroppant. Tudta, mit jelent ez a kiáltás… Teljes erőbedobásra, végső támadásra sarkallta a Halálfalókat. Ennek a hangnak nem lehetett nem engedelmeskedni, még a félholt is magához tért, aki félt, elfelejtette a félelmét. Még ő is érezte a rettenetes vonzást, neki is harcolnia kellett minden erejével, hogy ne engedelmeskedjen a parancsnak.

- Hallottam szebb hangot ennél! – állapította meg száját elhúzva Lena.

Ez nem normális! Hát nem érzi a fenyegetést, nem tudja, hogy amit hall, az maga a Halál?! – dühöngött a férfi, és rápillantott a lányra. A következő percben már tudta, hogy tévedett. Dehogynem tudja! Csak nem hajlandó tudomásul venni! – állapította meg a sápadt kis arcot, tágra nyílt szemeket vizsgálgatva. Eszelősen bátor ez a gyerek! Ez van! Egy őrültbe vagy halálosan szerelmes! – közölte magával fanyarul. El kellett volna mondani Neki! Most már mindegy… Átkozottul elkésett mindennel…

Hirtelen megérezte, hogy a karcsú kis ujjak a tenyerébe csúsznak, és Lena megszorítja a kezét. Egyetlen pillanatra egymás szemébe néztek, és olyan erővel kapaszkodtak a másik kezébe, hogy elfehéredtek az ujjaik.

Nem volt idő másra… Elindult egy iszonyatos, minden eddiginél pokolibb támadás…

- Harry kell neki! – mondta Dumbledore, látva, hogy a többiekkel sokkal kevesebben foglalkoznak, mint azzal a kis csoporttal, ahol ők álltak. Ezt a válogatott kis csapatot, ami a Roxfort tanáraiból, és a Főnix Rendje tagjaiból állt, iszonyatos nyomás préselte össze. Ide koncentrált az ellenség, itt volt a legnagyobb a túlerő.

Elszántan vetették egymásnak a hátukat, és tudták, hogy itt nincs más kiút, mint megpróbálni a lehetetlent, és kitartani!

Voldemort izzó szemmel figyelte, mi történik, és elégedetlenül rázta meg a fejét. Nem tudják feltörni ezt az átkozott védelmet! Úgy óvják azt a kölyköt mindannyian, mintha valami kincs lenne! Legalább egy embert tudnának leteríteni, már az is sokat segítene! Így mindannyian védelmezik egymást, minden átkot véd valaki, ha nem az, akinek szánták, akkor a mellette levő! Ideje, hogy bevessen valakit… Kegyetlenül elmosolyodott.

- Gyere csak ide! Feladatom van a számodra! – intett magához egy furcsa alakot. Undorodva nézte a hajlott hátat, reszkető testet, verejtékező arcot.

- Igen, Nagyúr! – a hang olyan volt, mint egy halk, rémült cincogás.

- Itt az ideje, hogy közelebb kerülj a régi barátodhoz!

- Uram, én…

- Ó, tudom, hogy félsz! Akkor is meg fogod tenni, különben én öllek meg! – sziszegte megvetően Voldemort.

- Nem is jutok el oda…

- Te vagy az, aki igenis eljuthat hozzá! Ne merészeld azt mondani, hogy nem tudod, mire gondolok!

- Sokkal erősebb, mint én!

- Neked pedig van a birtokodban valami, amivel szemben tehetetlen! Mit gondolsz, miért kaptad tőlem?!

- De utána megölnek…

- Ha nem indulsz most azonnal, még sokkal előbb meghalsz!!!

- Uram, nélkülem is elkapják őket… - nyüszített félelmében a kövérkés varázsló, és a rémület verejtéke végigfolyt az arcán, lecseppent orráról, álláról.

Micsoda féreg! – gondolta undorral Voldemort.

- Menj! MOST! – suttogta, és felemelte a varázspálcáját.

- Jaj, ne, ne, Nagyúr, kérlek, ne!!! Megyek… Megyek… - zokogta kétségbeesetten a férfi.

A következő pillanatban egy minden ízében remegő patkány rohant a csatázó felek lábai között… Egyenesen a hihetetlen elszántsággal küzdő kis csoport felé tartott…