--Ugye mindenki ismeri a viccet, miszerint a kaszás csenget, a férfi ajtót nyit, mire a kaszás azt mondja „Az életedért jöttem”. A férj pedig hátra szól a válla fölött: „Életem! Érted jöttek!” Nos, majdnem ez a helyzet, fordított szerepben. Tegyük fel, hogy a nő nyit ajtót, s szintén a halál áll a küszöbön, s a férjet keresi. Most nevezzük el őket: Anabelle és Perselus. Végül lássuk, mi történik... oh, és tegyük félre a poént. –-
Három csendes hónap következett. Ma van pontosan a harmadiknak az utolsó napja. Még sosem függtem ennyire senkitől és semmitől… biztonságot, megnyugvást ad ő nekem, mintha többé nem kéne az ellenséges világgal harcolnom.
De volt valami, amit még ő sem tehetett jobbá: a vakságom. Képtelenségnek tűnt megszokni az állapotomat, a kiszolgáltatottságomat, és ráadásul egyre több fejgörcsöm volt. Nem akartam, hogy Ana lássa a rosszulléteimet, a mai napig nem tudom megszokni, ha olyankor a közelemben van. Nem megy… azt hiszem… igen, talán szégyellem. Ez már nem fog változni… én már nem fogok változni… ha az emlékezetvesztés nem változás…
Eleinte szebbé tette a mindennapjaimat… a mindennapjainkat. De én nem akarom, hogy mellettem senyvedjen, és végig kelljen néznie, ahogy leépülök. Na igen, az utóbbi időben pont az én viselkedésem okozta a konfliktusokat, s bár nem akarom Anat megbántani, valamiért állandóan szabadjára engedem dühömet, és mindig őt találom el vele… pedig ő az, aki egyáltalán nem érdemli meg.
Ana nem adja fel… olyan kitartó! Bátrabb, mint én. Látszólag… de éjjelente úgy bújik hozzám, hogy érzem, még álmában is erősen szorít magához, s ha megmozdulok, utánam kap.
Minden reggel úgy ébredtem, hogy rögtön végiggondoltam mindent, amire emlékeznem kell. Sajnos egyre több dolog veszik el… például, hogy mit hova teszek le, mit beszéltem meg aznapra Anaval vagy bárki mással, és tegnap… tegnap? Nem tudom mikor azt is elfelejtettem, hogy valamit… valamit csinálnom kellett… azt hiszem… ahhh… fölösleges törnöm magam, egyre rosszabb a helyzet.
Nem tudom, mikor van Ana születésnapja, de azt mondta, még nem is említette soha, ez némiképp megnyugtatott. Azt kértem, ne is mondja el, úgysem jegyzem meg.
Ma reggel elfelejtettem, hogy már egyszer fürödtem, Ana szólt rám, hogy ne menjek még egyszer… ez annak ellenére megrémít, hogy az első zuhanyzás után egy óra telt el.
Soroljam még? Vannak ennél sokkal jelentéktelenebb és komolyabb problémák is, de már nem akarok tenni ellenük. Azt hiszem, kezdem elfogadni, hogy ez történik velem… valami erre késztet… és nem enged másképp cselekedni.
Ana már nem szól. Mintha ő is beletörődne lassan… nem ellenkezik, ha nálam elszakad a cérna, és olyat mondok, vagy teszek, amivel megbántom. Mindketten feszültek vagyunk, de én képtelen vagyok kontrollálni magam.
Naphosszat fáj a fejem, s hiába kapok fájdalomcsillapítót, azt nem szedhetem egész nap, megállás nélkül. Lassan már immunis leszek rá, ezen kívül nem vagyok hajlandó az utolsó percig gyógyszereken élni. Nem, és kész.
Ma Ana elment… kutat. Ugyan hiába, de megszállottá vált. Sokszor ebből is származik vitánk. Én már nem tudok mit kitalálni, hogy megakadályozzam a folytonos keresésben, ő pedig nem tud mit tenni velem, hogy ne álljak az útjába. Folytonos összetűzések, viták… de ő a végsőkig kitart.
Annyira szeretem…
**
- Perselus, kérlek, ébredj fel! Perselus! – ismerősnek tűnik ez a hang… de hát miért szólongat még mindig? Hiszen megkérdeztem már sokszor, mit akar mondani, de ő csak szólongat egyre kétségbeesettebben. Nem… nem mozog a szám… nem mozog szinte semmim… De miért?
- Hagyja, kérem, látja, hogy minden hiába. Most nem tehetünk mást, minthogy várunk. Még van esély arra, hogy felébred. – ezt a hangot nem ismerem… mi van velem? Miről beszélnek? És kik ők? Két nő… egy fiatal, és egy idősebb… a fiatal hangja olyan… olyan szép… ismerős…
- Nem! Ez nem lehet! Még… még nincs itt az ideje! Még egy hónap…
- Hölgyem! Kérem… megértem a fájdalmát, de…
- Nem, maga ezt nem értheti! Nem veszíthetem el! Még nem…
Milyen furcsa… elveszíteni? Engem? De hát miért? Velem nem történik sem… au…. Ez… ez fáj… ah.
- Engedjen ide! Menjen távolabb, nem kap levegőt! Szólok Hampton doktornak, addig menjen ki, és ott várakozzon!
Ideges az idősebb nő, én pedig félek… légszomjam van! Segítség…
- Nem hagyom itt! Ezt nem kérheti tőlem! – még hallom, ahogy a fiatal nő ellenkezik, és egyre jobban sír… mintha neki is fájna.
- Ez nem is kérés volt! – hallom még az idősebbet is.
Fáj itt benn és… és a fejem… nem kapok levegőt sem!
---
- A legjobb, ha őszinte leszek önhöz. Nehéz elfogadni, tudom, de az igazság az, hogy… nos… nemsokára felébred, szerencsére időben segítettünk rajta, de…
- Doktor úr, kérem! Mennyi ideje maradt?
- Kettő… talán három hét.
- Te jó ég… az nem lehet…
Tisztul a fejem… egyre jobban hallok egy ismerős hangot, és egy ismeretlent, egy férfiét… a nő fogja a kezem, már nem olyan tompák az érzékeim. Vízcseppek hullanak a kézfejemre, de nem tudom, honnan… hacsak… könnyek?
Ki sír értem azért, mert nem kaptam levegőt? És mi az, hogy két, esetleg három hetem van hátra? Hiszen egészséges vagyok! Azt hiszem…
Mi történik körülöttem? Mi ez az egész? Azt mondják, fel fogok ébredni… de hát már ébren vagyok!
A szemem… ki kell nyitnom… olyan nehéz… annyira fáradt vagyok…
- Nézze, ébredezik!
Igen, csak erre vártak… ha vak is vagyok, nyitott szemeim elárulják, hogy még velük vagyok.
Fiatal nő, a hang után… annyira ismerős, mégis úgy érzem, nem tudom, ki ő. A férfi… nem ismerem őt sem.
- Anabelle, remélem idejében jöttem. Oh, Perselus… örülök, hogy felébredtél. – újabb idegen… és Perselusnak szólított… a lány pedig Anabelle. Anabelle… Ana…
- Ana… - végre viszont hallom saját hangomat.
- Perselus! Édesem… jaj Merlinre, végre felébredtél! – milyen meggyötört a hangja szegénynek… egyre inkább úgy érzem, mégis ismerem valahonnan… a hangja… különleges, mint az érzések, amiket kelt bennem.
Annyi kérdésem lenne hozzá, de a fiatalabb hangú férfit kérdezgeti. Mikor vihet el, ad-e gyógyszert, vissza kell-e jönni valamilyen vizsgálatra, és ehhez hasonlókat. De vajon ki lehet az a másik? Ha látnám…
Nem értek semmit, nem tudok semmit, csak bennem vannak bizonyos hangok, arcok, illatok, ám nem tudok mit kezdeni velük. Mintha hozzám tartoznának, és mégsem… egyszerre olyan idegennek érzem őket.
Ha jól értettem, ma este hazamehetek… ezt mondta a fiatalabb férfi.
Haza… de hova?
- Perselus, drágám, ne aggódj, minden rendben lesz, hazamegyünk. – szinte érzem, mosolyog a nő, de szemei könnyekkel lehetnek tele, és valami arra kényszerít, hogy megvigasztaljam. Talán nem kéne elárulnom neki, hogy csak foszlányokban emlékszem rá.
---
Érzem, hogy szeretem. Tudom, hogy ismerem.
De nem annyi éve, ahogy ő mondta, csupán egy hete. Hiába vannak emlékképeim, amik biztosan régebbiek egy hétnél, én mégis úgy érzem, csak most ismertem meg igazán. Nem beszéltem vele sem aggályaimról, s nem tettem fel neki kérdést sem. Láttam, hogy igyekszik boldogságot csalni a levegőbe, nem akartam az útjába állni. Nem kell tartanom tőle, azt tudom, igazán érzem, s ez az egyik, amiben egészen biztos vagyok, ezért nyugodtan hagyatkozom rá, s helyeselek, ha valamit állít.
Valami hozzá köt, s ezt nem akarom elengedni.
Pedig, ha a két, három hét igaz, akkor meg kell tennem…
Egy napja hallottam, hogy egy idős nővel arról beszélget, mi lett volna velünk, ha én nem betegszem meg. Tehát mi együtt voltunk… vagyunk, ezt akkor tudtam meg, s talán ennek az összetartozásnak az illatát érzem. A fiatal nő… azaz Ana azt mondta, hogy össze akarta velem kötni az életét.
Egész éjjel nem aludtam, csak ezen járt az eszem. Ő és én… valamiért zavart, ha rosszkedvűnek, szomorúnak hallottam, és ma is zavart… ma reggel. Úgy döntöttem, ha nekem már úgyis mindegy, teszek róla, hogy Ana boldog legyen egy kicsit. Bevallom, nekem is örömet okoz a gondolat, hogy egy ilyen nőhöz tartozhatok, mint Anabelle.
Holnap elveszem feleségül. Igent mondott, tehát így lesz.
--
Fáj… szorít… nyom… idegen helyen vagyok, idegenekkel körülvéve… kényelmetlenül érzem magam, legszívesebben itt hagynám ezt a helyet, és elmennék valahova, ahol egyedül lehetek.
Meg fogok halni. Tudom. Már egy pár napja tudatosult bennem. De mintha már lett volna erről szó… csak nem emlékszem, ki említette.
Van egy karikagyűrű az ujjamon, s még mindig egyetlen illatot érzek csak… egy nő illatát… s ez egyetlen képet idéz elmémbe: valakit, akit nagyon szeretek, a karjaimban tartok, ölelem, csókolom, és azt kívánom, bárcsak sose lenne vége.
Sokan vannak körülöttem, érzem, mindenütt nyüzsögnek. Nyitva kell tartanom a szemem, hogy tudják, ébren vagyok, de… olyan nehéz… annyira fáradt vagyok…
Hangokat hallok… elmosódnak, csak néhány szót értek.
Könnyebb neki, nem szenved, a gyógyitalok segítettek.” Aztán egy másik hang: El kell engednie. Sajnálom, de… vége.
Vége? Még nincs vége semminek! Életben vagyok! Élek… még… csak álmos vagyok! Fáradt! Az más! Még… még nem! Nem lehet! Megérezném, ha eljönne a pillanat!
Csak egy kicsit pihennem kell… csak egy órácskát…
Kiabál… kiáltozik valaki… ő… azt hiszem, őt hallom… de miért van olyan távol? Miért nem jön közelebb?
- Perselus! Édesem! Ne! Ne… ne hagyj itt, kérlek… ne tedd ezt velem! Annyira szeretlek! Kérlek…
Nem megyek el, Ana…
Ana… igen, ő az… már emlékszem. Mindenre emlékszem! Fáj a szívem… hirtelen nyilallt bele… te jó ég… elhagytam… elmentem… nem… nem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
