- Ülj le, kérlek.
- Perselus, kérlek, hagyd ezt. Kezd el mielőbb.
- Hhh… rendben. Nemrég derült ki… annál régebben kezdődött. Néha… - nem fontos, hogy megszédültem, ezt talán jobb, ha nem tudja - na mindegy, az lényegtelen. Amikor megtudtam, hogy… nem. Ez így nem jó. Szóval…
- Perselus.
- Jól van, jól van. Igaza volt A Bizottságnak. Beteg vagyok.
Ana meghökkenve fürkészi tekintetemet és várja, hogy kifejtsem az iménti kijelentésemet.
- Mint mondtam, nem rég derült ki, mert… - na jó talán mégis elmondom – megszédültem párszor, és… a látásom is egyre romlik. Sokáig nem tudták, mi bajom, de én utána néztem. Lupin rávett, hogy nézzem meg a Ritka Betegségek Lexikonját.
- Remus? Ő tudott róla, de nekem nem mondtad el? Mégis mióta tudod, hogy beteg vagy? Áh, ne, ne is mondd, folytasd, kérlek.
- Félreértesz, ő csak… ő csak rájött. Észre vette, hogy rosszabbul látok egy-egy szédülés után, és <i>szerencséjére diszkréten félre hívva</i> rákérdezett. Én nem akartam elmondani neki, hidd el, de amikor azt mondtam neki, hogy senki nem segíthet, akkor ezt a lexikont ajánlotta. És megnéztem…
Finoman végigsimít két karomon, s bíztat, hogy folytassam.
- Még soha egyetlen varázsló sem kapta meg ezt a betegséget. Valami… agytumor… szerencsétlen mellékhatása, hogy a látásom folyamatosan romlik.
- Várj csak, én ezt ismerem! – kiált fel Ana felismerésében – Ez egy mugli betegség, és… jaj ne. – lelkesedése rögtön letör, amint rájön, hogy sajnos valószínűleg nem tudnak meggyógyítani. – De te vagy a bájitalok mestere! Ne mondd, hogy nincs rá gyógyír! Kutassunk, kísérletezzünk, vagy tegyünk bármit, de ne tégy ostobaságot! Miért adod fel a küzdelmet?
- Szerinted én nem próbáltam ki mindent, amit csak tudtam? Szerinted az első perctől belenyugodtam? – felállok, s az ablakomhoz sétálok.
- Nem tudom, Perselus, mert nem beszéltél velem erről! – vágja a fejemhez az igazságot. Merlinre, így van, hát persze. Honnan is tudná, ha pont vele nem beszéltem a betegségről. De hát nem akartam, hogy megijedjen, aggódjon!
- Nem akartam, hogy félts… - suttogom magam elé.
- Ugyan! Engedtessék már meg nekem, hogy féltsem, akit szeretek! – rivall rám, s feláll ő is, majd elém sétál. – Kérlek… beszéljük meg. Engedd, hogy segítsek… engedd, hogy féltselek. – karba tett kezeimet széthúzza, s végigsimít rajtuk.
- Kicsim… - átölelem, s olyan szorosan tartom, hogy tagjaim sose tudjanak elernyedni, s azzal elengedni őt. Fülébe suttogok, nem eresztem. – Előbb megvakulok, senkinek sem leszek hasznára, aztán elfelejtek mindent… és mindenkit… és végül meghalok.
Érzem, ahogy Ana megremeg a karjaimban. Sír… zokog. Most mit tegyek? Hogyan hagyjam itt? Nem érti meg… nem akarja megérteni, hogy el kell mennem.
Én már elvesztem… nem várhatom meg, hogy az állapotom tovább romoljon. Nem lehetek kiszolgáltatott, nem akarom, hogy bárki is sajnáljon. Minek élni vakon, emlékek nélkül? Csak a terhére lennék mindenkinek. Nem tehetem ezt senkivel, főleg nem Anaval.
Elhúzódik tőlem, s könnyes tekintettel néz szemembe.
- Maradj velem. – kérlel elfúló hangon – Könyörgöm.
- Nem tehetem.
- Ugyan miért? Ismerlek, Perselus, mint a rossz pénzt. Ne hagyd, hogy az ostoba büszkeség feléd kerekedjen!
- Ostoba? Hát ostoba lennék? Nem dönthetsz helyettem!
Ezt nem kellett volna. Nem így. Döbbenten néz rám, én pedig keresem a megfelelő szavakat, hogy kijavíthassam magam, de egyrészt már késő, másrészt jobb, ha egyenesen megmondom neki a véleményem.
- Helyetted nem dönthetek, de ha te makacs és büszke vagy, hát én önző leszek! Nem engedlek sehova, mert te az enyém vagy, és az leszel az utolsó pillanatig! Hiába minden ellenállás, az önzés nagy úr, nem szabadulhatsz a karmaiból! Veled akarok lenni mindvégig, mert képtelen lennék egy napig is nélküled élni! Nem érdekel az átkozott büszkeséged, nem érdekel, hogy neked mi lenne a jobb, nekem te kellesz, és itt is fogsz maradni velem! Még egyszer nem engedlek el! – kitörése gyors, és heves, csak állok, és nézem, ahogy zihál. Nem érintem meg, nem szólok hozzá, várom, hogy ő tegye meg az első lépést, ha megnyugodott.
De nem tesz semmit… legalábbis felém. Ellép előlem, s visszaül a fotelbe. Arcát tenyereibe temeti, s térdére támaszkodik.
Ahh… már megint ez… miért mindig rosszkor nyilall a fejembe a fájdalom? Egyre jobban görcsöl… meg kell kapaszkodnom valamiben…
- Ahh… nem…
- Perselus! Merlinre, mi van veled? – érzem, hogy Ana átkarol, s megpróbál tartani, de nem tud sokáig, s leereszkedünk a földre. A fal mellett görnyedek össze az éles fájdalomtól… mintha egy gumikereket húztak volna a fejemre, és össze akarnák nyomni… iszonyatos… most meg mintha tűket szurkálnának a halántékomba…
Nem bírom… Valaki segítsen!
- Áh… Ana!
**
- Ana… Anabelle… hol vagy? – hiába nyitom résnyire szemeimet, nem találom, akit keresek.
- Itt vagyok, édesem, itt vagyok melletted. Ne aggódj, ezentúl mindig kapsz fájdalomcsillapítót, többet nem lesz rohamod. – áh, tényleg itt van, megfogja a kezem. Milyen puha a bőre! Olyan jól esik az érintése.
Ahogy tisztul látásom, felfedezem, hogy ismeretlen helyen fekszem.
- Fájdalomcsillapítót… hol vagyok?
- A Szent Mungóban, de amint jobban leszel, kiengednek. – felel halkan.
- Persze… nincs értelem itt tartani… nekem már úgyis mindegy.
- Ne beszélj így, Perselus! Hiába… hiába vagy tisztában a jövőddel, legalább…
- Legalább a hátralévő időmben vágjak jó képet a dolgokhoz? – félbeszakítom, mert nincs szükség arra, hogy végigmondja, amit akar… na jó, azért megbántanom sem kéne - Ne haragudj, igazad van.
- Hhh… jól van… most pihenj. Este megmondja a gyógyító, hogy mikor enged haza. – feláll ágyam széléről, s a betegszoba ajtajához megy. Lenyomja a kilincset, de aztán megáll… mintha meggondolná magát.
Hirtelen megfordul, s hozzám siet. – Szeretlek. – suttogja fülembe, majd lágyan megcsókol. Így már könnyebb rávenni magam, hogy ne gondolkozzak, hanem aludjak.
**
*Két hónap múlva*
- Perselus, kérlek, engedj be! Ne légy már ilyen makacs! – Ana hosszú ideje dörömböl ajtómon, de levédtem, nem tud bejönni. Nem akarom beengedni…
- Hagyj már békén! Megmondtam, hogy egyedül akarok lenni!
- Kérlek! Ne légy már ilyen gyerekes! – próbálkozik tovább, ám ezzel kihúzza a gyufát.
Feltépem az ajtót, s rárivallok immár szemtől szemben.
- Gyerekes? Szerinted én gyerekes vagyok? Miért nem hagytál meghalni, a fenébe is! Nem elég, hogy a Nagyúr azóta már halva akar téged, nem élve, még én is a nyakadba szakadtam, mellesleg engem is szívesen látna holtan az a szörnyeteg! És tudod mit? Jobb is lenne, ha végre hagynátok elpatkolni!
- Te jó ég… nem tudod, mit beszélsz… Merlinre, Perselus, hagyd ezt abba. – nagyon fájt neki. Zokog ismét, mint annyiszor, amióta elhozott a kórházból, és meghiúsította tervemet Dumbledore-ral karöltve.
Bejön szobámba, s hallom, ahogy járkál fel s alá, keres, kutat valamit, s amint megtalálja, odasiet hozzá. Nagyokat nyel… iszik.
- Ide figyelj. Semmi kedvem a hattyú halálához. Így is elég nehéz ez mindkettőnknek, főleg neked, tudom, úgyhogy ne tedd még nehezebbé, ha megkérhetlek.
- Mégis mit akarsz, mit tegyek? Ölbe tett kézzel kell várnom, amíg teljesen leépülök, és meghalok! Milyennek kéne lennem, mondd?!
- Talán megpróbálhatnád más szemmel nézni a…
- Nézni? Nézni?? Tisztában vagy azzal, amit mondasz? Nem látok, Ana! Jól tudod, hogy már három hete nem látok semmit! Egyedül a szobámban tudok tájékozódni akadálymentesen! A folyosóra és a parkba csak akkor mehetek ki, ha az összes kölyök eltakarodott, egész nap be vagyok ide zárva, még idebenn sem tudok dolgozni! Fogalmad sincs, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, és csak várni a halált! És mondok még valamit! Nem emlékszem, hogy mit reggeliztem! Sőt, arra sem emlékszem, hogy egyáltalán reggeliztem!
Érzem, hogy megváltozott a levegő. Mintha Ana nem venne belőle… aztán hosszú másodpercek után mégis.
- Szóval azt mondod, hagynom kellett volna, hogy meghalj? Igaz, most is azt teszem… persze az lényegtelen, hogy később jelentkeztek a tünetek, sőt, enyhébben, mint kellett volna, köszönhetően a kutatásainknak. Tudom, hogy nem fordítható vissza a folyamat, csak éppen szeretném elviselhetőbbé tenni a hátralévő időt. Nem engedhettem, hogy Voldemort végezzen veled… te is jól tudod, hogy rosszabb lett volna, hiszen nem ölt volna meg rögtön… a kínokba haltál volna bele… most viszont nem kínlódsz annyira, mint az átkoktól tennéd. Ha csak kicsit is, de segíteni próbálok.
- Tudom… - sóhajtok én is nagyot, s karomat előre nyújtom, hogy, ha látja, fogja meg.
De nem… inkább hozzám bújik. Olyan finom az illata… bársonyos a bőre… a szememmel nem látom, de a szívemben még itt él teljes valójában, és ott is marad az utolsó pillanatig.
Már soha nem próbálhatom meg boldoggá tenni.
De... talán mégis. Ha már ő megkönnyíti a dolgomat, én is megkönnyíthetném az övét. Elég volt a sírásból, újra hallani akarom kacagását! Újra érezni akarom őt…
Eltolom magamtól, s jobb kezemmel megsimogatom arcának minden egyes pontját, majd megállapodok ajkain, s megcsókolom. Lehet, ellenkezne, ezért inkább csak egy kisebb csókot adok, ám, ha nincs ellenére… folytatom.
Nem csókol vissza.
- Perselus…
- Nem, ne haragudj, nem kell mondanod semmit.
- De én…
- De nem kell.
- Jaj, ne vágj már folyton a szavamba! Elmondhatnám, amit szeretnék?
Elmosolyodom rajta… végre.
- Szeretkezni akarok veled.
Hogy? Teljesen megdöbbentett ez a nő… ez a drága nő… az én őrangyalom… az én szerelmem…
Szorosan hozzám bújik, s lágyan megcsókol… egyszer… kétszer… és még egyszer… és hevesebben… szenvedélyesebben. Nem teketóriázok, viszonzom, ahogy csak tudom. Puha kezeivel lesimogatja rólam a talárom… a mellényem… az ingem… és én az övét… mindenét… kikapcsolom a melltartóját, s úgy húzom le róla, hogy szinte észre sem lehet venni. Az övemért nyúl… lehúzom a szoknyája cipzárját… kigombolja a nadrágomat… letérdelek, s közben húzom a lágy selymet a harisnyával s mindent egyben… kiléptetem belőlük. Míg felállok, kezeimmel idézem fel magamban az ő gyönyörű alakját, bőrét, s ehhez segítségül kérem illatát is. Most ő teszi ugyanezt. Biztosan csukva van a szeme, ő is kezeivel fedez föl újra… mindenütt…
Ő irányít… most ő… elvezet az ágyamhoz, pedig én is tudom, hol van… mégis fogja kezeimet, s lassan magával húz. Talán ez az egyetlen hely, ahol olyan lehetek, mintha minden rendben lenne. Érzem rajta, hogy ugyanúgy élvezi az együttlétünket, mint régen… és ő is ugyanezt érezheti felőlem… mert én a mennybe repülök vele… egyenesen oda.
AJÁNLOM AZ OLDALT
