- Igen. Letenném a Megszeghetetlen Esküt.

- Ana!

- Perselus! Ez a legkevesebb, amit érted megtennék!

- De hát nem világos? Ha visszamész hozzá, még egyszer nem enged el! Az sem biztos, hogy ismét hinni fog neked! Ahhoz nagyon jó indokot kell találnod a szökésedre, és ha jól tudom, neked olyanod nincs! Azzal nem állhatsz elő, hogy másba vagy szerelmes! Meg fogja bosszulni, amit vele tettél! De… mit… mit mondtál? Hogy… hogy értem…

- Igen… érted.

Elképesztő… ez nem lehet igaz… vagy Azkaban, vagy Megszeghetetlen Eskü.

Ez nem lehet igaz! Ana! Ne tedd… ne…

Nem mehetne vissza oda… nincs biztonságban… ha megfutamodik, meghal, ha odamegy, akkor is.

Mi lesz veled, Ana? Hát hogyan segíthetnék, ha nem hagyod?

- Asszonyod jól döntött, beteg segítő. – szólal meg ismét az elnök.

- Jól? Tudja maga, mit kért tőle az imént?

- Perselus, hagyd! Kérlek… azzal segítesz, ha nem akadályozol. – Nem tudom elhinni… Ana letenné a Megszeghetetlen Esküt. Értem.

Még soha senki nem tett értem ilyet… nem, Dumbledore, aki a bizalmát adta, sem ajándékozott meg olyannal, mint Ana: az életét adná értem.

Értem. Sosem hittem volna, hogy lesz valaha bárki is, aki akárcsak a kisujját mozdítja miattam. Én sem tettem soha senkiért semmit. Még talán Anaért sem… Merlinre, bárhogy lesz is, bárhogy alakuljon is kettőnk jövője, örökre hálás leszek Érte!

**

Hát vége…

Túl vagyunk rajta. Már köti az eskü. Merlinre, mi lesz ebből?

A mai nap más, mint a többi… sorsdöntő. Amint visszaértünk Roxfortba, azonnal beszélek Dumbledore-ral. Nem hagyom Ana-t egyedül. Bárhova megy, bármi lesz a feladata, vele tartok.

- Perselus… - Ana elgondolkozva figyeli a tájat a vonat ablakán át.

- Igen? – mellette ülök, még csak a fejemet sem kell felé fordítanom, eddig is őt néztem.

- Velem maradsz? – kérdi elhalóan reménykedő hangon.

Hát ki kell mondanom? Nem érzi eléggé?

Átkarolom, és magamhoz húzom, lassan mindkét karom testemhez láncolja. Szorosan bújik hozzám, mintha bármelyik pillanatban elválaszthatnának minket egymástól. Légzése annyira lelassul, hogy olyan, mintha aludna. De nem mozdulok meg, pedig megnézném az arcát.

- Ugye szeretsz még? – mégsem alszik.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? – kissé eltolom magamtól, és szemeibe nézek. Nem könnyezik, nem szomorú, nem megkönnyebbült… mintha tükörbe néznék.

- Hát persze, hogy szeretlek. – kimondom, ha ettől jobban érzi magát. De nem… megremeg.

- Akkor hagyj elmenni. – kér színtelen hangon.

- Tessék? – megrökönyödésem semmilyen téren nem rejtem el… nem is tudnám.

- Tudom, hogy szándékodban áll velem jönni és… segíteni, vagy tudom is én…

Végig simítok gyönyörű hosszú haján, hogy megőrizzem nyugodtságomat.

- Nem tudod, mit kérsz tőlem.

- Dehogynem! Azt kérem, hogy maradj életben! – felül, és szemembe néz. Most már látom szemében is, mit érez. Értem őt. Megint engem véd. De elég ebből!

Vállainál fogva még egyszer utoljára elmondom neki:

- Nem mondhatod, hogy nézzem ölbe tett kézzel, hogy visszatérsz ahhoz a szörnyeteghez csak, hogy ezek a semmirekellők higgyenek neked! Így is túl sokat tettél az ügy érdekében… és értem. Szeretlek, Ana, és veled leszek, bárhova is mész, bármit is csinálsz, és ebben sem te, sem más nem akadályozhat meg! Azt akarom, hogy minél előbb vége legyen ennek az őrületnek!

Ana megdöbbenve fürkészi tekintetemet.

Lehajtja fejét, és újra hozzám bújik... még most is annyira jól esik a közelsége… pár percre legalább… legalább elfeledhetem az élet kegyetlen játéka okozta veszteségeket.

- Tudja… már rég tudja… csak felhasznál, hogy előrébb jusson… mindennek, amit mondasz neki, az ellenkezőjét veszi…

- Ő?

- Ő…

- Sejtettem… - nagyobb a baj, mint gondoltam. - Mit tudsz még?

- Csak ennyit.

- Szóval ezért nem akartad, hogy visszamenjek… - suttogom szememet lehunyva. Nem tudom, mit várok ettől, talán, ha nem látok, nincs baj? Dehogynem… de még mekkora…

- Ezért… - suttogja halkan elmerengve.

Nem tudok mit mondani. A szavaknak már nincs értelmük. Valahol mindig is tudtam, hogy a Nagyúr megsejtette titkomat, és csak azért nem ölt még meg, mert továbbra is információval szolgálhatok neki. De hát, ha hív, vissza kell mennem. Csak egy módon háríthatom el ezt a… problémát.

Még akkor is, ha…

Te jó ég! Hogy erre nem gondoltam!

- Ana! Megvan! Rájöttem! – felállok ültömből, eltolva magamtól Anat.

- Mire? – kérdi megütközve hirtelen kiáltásomon.

- Ana, te mennyit tudsz a Megszeghetetlen esküről? – kérdem szám jobb szegletét örömteli mosolyra húzva.

- Csak annyit, hogy ha megszegem, meghalok.

- Kicsim, az esküd érvénytelen! – kiáltok ismét a boldogságtól megrészegülten. Ilyet még sosem éreztem! Ez... ez… olyan más… olyan … olyan jó, csodálatos érzés! Életben marad…

- Hogy??

- Csak elmondattak veled egy esküszöveget, de nem végezték el a kötést! Ó, hogy ez eddig nem tűnt fel!  - fejemet verhetném a vonat falába a vakságomtól - Túlságosan lefoglalt a gondolat, hogy csapdába ejtettek téged. Túlságosan féltünk! – igen, féltem.

- Nem értelek… - néz rám homályos tekintettel.

- Pedig minden világos. Az eskü érvénytelen, csak próbára akartak tenni. Ezért engedtek el! Megeskettek, de a kötést nem végeztél el, így szabad maradtál, csak a hűségedre voltak kíváncsiak! Igaza volt Dumbledorenak… bizonyos szempontból én kellettem ahhoz, hogy elengedjen a Bizottság.

Éspedig ez nem csak Ananak volt jó, hanem nekem is… olyan helyzetben láttam, amelyben sosem akartam. Majdnem elveszítettem örökre! Hiába minden, amit ezelőtt tettem és mondtam, ő az egyetlen ember az életemben, akinek elvesztésével képtelen lennék szembe nézni.  Ez az ügy megtanított arra, hogy vigyázzak az egyetlen igaz értékre az életemben.

- Lehetséges? – kérdi Ana könnyekkel telt szemeinek ragyogó, reménykedő sugaraival.

Nem vár választ, átölel, és a megkönnyebbüléstől zokogva kéri, hogy tartsam erősen, és sose engedjem el.

- Most már nyugodtan visszamehetünk a Roxfortba.

- Vissza… de azért a nyugodtsággal tudnék vitatkozni.

- Te csak ne törődj ezzel, majd én elintézem. A lényeg, hogy kiálltad a próbát, szabad vagy! Már nem gyanúsíthatnak azzal, hogy a Nagyúr szövetségeseként kerültél el onnan félbehagyva a beavatási ceremóniát.

**

Már egy órája, hogy megérkeztünk, de még mindig nem tudtunk bejutni Dumbledorehoz. Hol nincs az irodájában, hol ott van, de ember legyen a talpán, aki bejut hozzá. Megint depressziós. Hurrá. Mintha másnak nem lenne gondja, csak az ő rengeteg nyomasztó emléke, amit sürgősen a merengőjébe kell tennie.

Ana-t elküldtem pihenni a szobájába. Hívott, hogy menjek vele, én is éreztem, hogy szükségünk van egymásra, de amíg ő pihen, én el tudok intézni egyet s mást. Legalábbis megérkezésünkkor így gondoltam. Albus máris keresztbe húzta a számításaimat. Már csak azért is kéne nekem az öreg, hogy megbeszéljük, mi legyen a Nagyúrral. Ha tényleg tud rólam, nem hinném, hogy szó nélkül kihasznál. Itt valami nem stimmel…

Áh, végre bemehetek.

- Ó, Perselus, tehát sikeresen megérkeztetek. – nyugtázza Dumbledore a tényt maga előtt összeérintve ujjait.

- Nem éppen. – nem értem, miért ilyen egyértelmű neki, sikerről csak kis mértékben beszélnék, már ami a probléma egészét illeti.

Kíváncsian emeli rám tekintetét, s azt hiszem, cáfolatra nyitja szakálltól és bajusztól övezett száját.

De nem szólal meg. Segítek.

- Miből gondolja, hogy minden rendben van?

Egy keveset gondolkozik, talán válogatja szavait.

- Azt korántsem mondanám, hogy minden rendbe jött, de egy jelentős akadályon jutottunk túl. – javít ki elmélkedve.

Ámen. Igaza van. Már megnyugodtam. Talán túlságosan is. Most már csak arra tudok koncentrálni, mi lesz ezután.

- Azt a hírt kaptam, miszerint Anabelle kiállta a próbát. Gondolom, már tudtok róla. – jelentőségteljesen rám néz, én pedig bólintok nem rejtegetve efeletti haragomat – Ennek ellenére Ana egy ideig nem hagyhatja el a kastélyt, bár feltételezem, nem is tervezte ezt.

Felesleges ehhez bármit is hozzáfűznöm. Érzem, ebből nem lesz értelmes beszélgetés.

Legyen hát, akkor elmondom, én mit akarok.

- Komoly baj van. – közelebb lépek asztalához.

- Ó, igen? – na, kezdi. Úgy tesz, mint aki most hallja először.

- Ha jól sejtem, ez sem titok már. – nem hagyom, hogy játssza az értetlent.

- Hm. Nem, nem titok. De nem hinném, hogy ezzel most foglalkozni kéne. – vonja meg vállát.

- Nem? Mégis miért nem? Egy dologról beszélünk egyáltalán? – az a heppje, hogy feldühítsen??

- Minden bizonnyal Tomról van szó.

- Minden bizonnyal. – vágom rá ingerülten.

- Nem hinném, hogy ez akkora probléma. – tárja szét karjait úgy, mintha valami gyerekjátékról cseverésznénk.

- Nem?? Hát ez… ez… - na ne nem hagyom, hogy még jobban feldühítsen. Miért is fordultam hozzá?

- Ez eddig sem volt probléma. Csak most már tudsz róla.

- Nem gondolod, hogy tenni kéne valamit, mielőtt rám un? – kérdem türelmetlenül.

- Tom? – néz rám kikerekedett szemekkel.

- Nem, Merlin! – most már tényleg ideges vagyok. Miért teszi itt nekem az értetlent? – nagyon jól tudja, hogy kiről beszélek, nem értem, miért húzza az időt.

- Légy türelemmel, Perselus. Feszültségeddel megnehezíted a saját dolgodat. Nem kell aggódnod, nem lesz semmi baj. – ezzel ugye nem engem akar megnyugtatni?

- Köszönöm, de nem vagyok védtelen kisfiú, akit megnyugtat annyi, hogy „nem lesz semmi baj”. Azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek. Segítséget, vagy… inkább engedélyt. – komolyra fordítom a szót, és lehiggadok, mielőtt saját törvényeimre támaszkodva itt hagyom ezt a kócerájt és elintézem azt a szörnyeteget.

- Engedélyt? Pontosan mire? – kérdi felvonva szemöldökét.

- Oda akarok menni. – adom elő először röviden a tervemet – Odamenni, és elhitetni Vele, hogy tévedett.

- Menni fog? – kérdi kétkedve.

- Igen. – határozottnak kell lennem, hogy ne húzza sokáig az időt.

- Perselus…

- Nem magamért teszem, tudhatod. Ha visszaszerzem a bizalmát, továbbra is hasznára lehetek a Rendnek. Jobb vagyok, mint Ő. – miért tartana vissza? Megszületett bennem a végső terv, tudom, mit kell tennem. Miért várnék? Mi értelme lenne folyton menekülni és rettegésben élni? Semmi…

- Ez nem titok. – bólogat.

- Bizony, nem az. Hogy rájött, az nem az én hibám. De helyre tudom hozni.

- Ha odamész hívatlanul, és megpróbálod becsapni Őt, megöl.

- Tudom. – összevonom szemöldököm, és lehajtom fejemet. Mintás szőnyeg… ki nem állhatom… de talán most látom utoljára.

- De a te haláloddal nem csak a Rend veszít, nem csak én és a Roxfort, hanem az is, aki miatt eddig életben maradtál. – bölcsen szól, mint mindig. Kár, hogy semmire nem megyek vele. De…

- Ana…

- Pontosan. – vele próbál visszatartani…

- Nem. Ő… ő csak nyerhet vele. – ellenkezem.

- Ugyan, Perselus. Amire te gondolsz, az korántsem nyereség neki. Te is jól tudod, hogy bár életben marad, sosem lesz a régi.

- Nem, ez nem így van. Az élet nem áll meg. Ő túléli, én pedig nem számítok. – nincs igaza… túl fogja élni… nem lesz aki bántsa… aki nem bízik benne.

- Megváltoztál. – állapítja meg suttogva. Mintha már rég ízlelgette volna e szót… megint téved. - Félre tetted a haragodat, a sértett önérzetedet, elfeledted a múltat és megbocsátottad. Előtérbe helyezted azt, ami most a halálba vezérel téged. – elém sétál, és jobb kezét bal vállamra teszi - Ismét győzött a szerelem, Perselus.