Igyekszem minél lassabban visszaérni Anaval. Valamit ki kell találnom… ez a bizonytalanság… és a felét sem értem már ennek a procedúrának! Mit keresünk még itt? Ha bűnösnek találnák Ana-t, akkor már elítélték volna, és most nem sétálhatna itt mellettem.

Beszélnem kell Dumbledoreral. Ő biztosan ki tudja vinni innen. Valamit muszáj tennie, vagy különben én lépek közbe, de abban nem lesz köszönet.

De hogyan tudnék most vele beszélni? A fenébe is…

Akárhogy gondolkodom, képtelen vagyok rájönni, mi történik… nem tudom… hacsak…

Merlinre! Azt hiszem, kezdem érteni! Hát persze! Már tudom, miért várnak ennyi ideig!

Megállok a kastély hatalmas bejárata előtt, s Anat vállainál fogva magam felé fordítom.

- Ana, kérlek, figyelj rám. Ha bemész oda… ha már bent leszel… hhhh…. – hogy kérjem meg erre? Nem lenne nehéz dolga, ha… ha meg tudna szólalni előttük. – Ana követeld Dumbledore jelenlétét. Mondd, hogy addig nem válaszolsz egyetlen kérdésükre sem, amíg őt ide nem hívják. – ellenkezni akar, de tudom, miért, s most nem engedem, elmagyarázom neki, miért kérem ezt – Ne aggódj, teljesíteni fogják a követelésed. Tanácstalanok, ezért engedtek most ki, és ezért akarnak még visszahívni. Ha te határozottan lépsz fel, és megadod a lehetőséget nekik arra, hogy ennek az ügynek a végére járjanak – akár így, akár úgy -, akkor megteszik, amit kérsz, és idehívják Dumbledoret. Hidd el, bármit megtennének, hogy elkapják, és bezárják azt, akitől tartaniuk kell. Még nem tudják biztosan, hogy téged keresnek-e. Légy erős, Ana. Muszáj küzdened ellenük. Ne hagyd magad elítélni olyasmiért, ami… - nem mondhatom, hogy olyasmiért, ami nem igaz, hisz ő maga mondta, hogy tényleg a Nagyúr felesége… ha csak részben is – Tőled nem kell tartaniuk, s ezt be kell bizonyítanod, ha másképp nem megy, hát Dumbledore segítségével. – mélyen Ana szemébe nézek, s próbálom ezzel biztosítani, hogy az lenne a legjobb, ha úgy tenne, ahogy mondtam. Ám gyönyörű arcát könnycseppek cirógatják, fejével lassan nemet int. Nem értem. Tudom, hogy fél, de… muszáj megtennie, amit tanácsoltam, ha ki akar jutni innen.

- Nem lehet… - leheli elhaló hangon. Érzem, megremeg a teste.

- De…

- Perselus… - nem hagyja, hogy ellenkezzek – Félek… - hangja elcsuklik, ahogy kimondja e szót, s zokogásban tör ki, már nem remeg, hanem reszket, s én magamhoz vonom, hogy megnyugtathassam.

Ennyire megfélemlítették volna? Ez a Bizottság félelmetesebb, mint a Wizengamot? Valahogy be kell jutnom Anaval…. De nem… azzal leleplezném magam, csoda, hogy eddig nem ismertek fel azok a halálfalók… s ha még itt vannak… hiába hagyták el a tárgyalót, még visszamehetnek… ahogy Ana is… A francba! Miért nem lehetek mellette? Miért féltem jobban a küldetésemet…. A feladatomat…. Az árulásomat… magamat, mint Anat… talán, mert itt nem csak rólam van szó, hanem Dumbledoreról, az eskümről, és mellesleg az egész rohadt sötét oldalról… ha az nem lenne… ha nem lettem volna magam is a foglya, most nem kéne kémkednem, hazudoznom, és akkor nyíltan segíthetnék Ananak.

De valami megoldásnak kell lennie, hiszen Dumbledore engem küldött, hogy Ananak segítsek, Ana azt mondta, Albus szerint én vagyok az, aki haza tudom őt hozni… de hogyan?

Finoman eltolom magamtól kedvesemet, s fejemmel bátorítón intek, hogy menjünk be.

Nem kell nekem Dumbledore… Ananak sem… nem kell idehívnia… úgy sem merné… nem kell ő ide…

Az én feladatom.

Egy lépés választ már csak el a tárgyaló teremtől… attól a végtelenül sötét helyiségtől, amiben csak az lát, akit oda behívnak. Hívatlan vendégek megvakulnak ott… de én akkor is bemegyek.

Anaért, az ő szabadságáért, az ő életéért.

- Ki merészeli megszentségteleníteni Aldamir Szent Termét?

Mi ez a hang? Ki szól? Rossz helyre jöttünk volna? Nem tudhatom, mert nem látok semmit, Ana karját fogom.

Nyilván jó helyen járunk, de akkor… hát ez van. Észrevettek. De nem tágítok. Tőlem aztán úgy próbál megfélemlíteni, ahogy akar – megjegyzem, ez a hang nem tud félelmetesebb lenni, mint Hagridé. Szóval egyáltalán nem az. Tovább követem Anat, de kissé megszorítom könyöke felett, jelezve, hogy lassítania kéne… bár így is percenként jó, ha lép egyet… szegénykém. Minden porcikájában remeg. Összerezzent akkor is, amikor megszólalt a hang.

- Te! Sötét szolga! Állj! – szól ismét a titokzatos bizottsági tag. Gondolom, nekem szól, bár ezt Ana talán nem tudja, mert megáll. Én ösztönzöm, hogy menjen tovább, de képtelen lépni. Hát jó. De ezt a sötét szolga titulust később még kikérem magamnak.

- Te! Sötét szolga! Ki vagy? Szólj! – elmondjam? Ha elárulom a nevem… na de segíteni jöttem. Többé nem más áll az első helyen, hanem Anabelle.

- A nevem Perselus Piton, és azért jöttem, hogy…

- Minket nem érdekel, miért vagy itt! – emeli fel amúgy sem halk hangját az ismeretlen, belémfojtva a szót – Azt majd mi eldöntjük! A fölösleges szó csak beszennyezi Aldamir Termének szent levegőjét! – hát ez óriási! Szent Terem, szent levegő… mi jön még?

Túl nagy csend támadt. Most min gondolkoznak? Anat ismét tovább indulásra ösztönzöm, de nem mozdul.

- Ne félj – suttogom. – Nem lesz semmi baj.

- Silencium! – hatalmas dörejjel társult újra a mély hang. Erre én is csendben maradok, azt hiszem…

- Világosságot! – valamivel nyugodtabban egy másik hang szól. Ana térdei alig bírják megtartani őt, szorosan mögé lépek, s átkarolom derekánál. Eközben egyre tisztul látásom, lankadt fény lengi be a termet, s egyre jobban fel tudom mérni, milyen hatalmas. Hirtelen vakító világosság támad, de csak egy pillanatra… most mindent félhomály borít, de ez épp elég ahhoz, hogy immár lássak mindent, amit kell. Anabelle mellé lépek, s ránézek. Arcát könnyek mossák ismét, fél, retteg. Bal karom nem engedi el, bíztatón tartom őt.

- Lépjetek közelebb! – már látom, aki eddig beszélt, az a középen ülő férfi, valószínűleg a Bizottság elnöke. Ő lenne Aldamir?

- Aldamir leszármazottja! Hogy pontosak legyünk. – ez az ember a gondolataimban olvas… anélkül, hogy észre venném… Merlinre, ez ijesztő. Hogyan… ?

Előttünk hosszan terül el a márványpadló üresen, székek, padsorok, vagy bármi más nélkül. A terem messzi végében egy magas, egyhangúan simára faragott, Fekete Korhó fájából készült asztal állt, mely mögött hét, fénnyel megvilágított sötét alak foglalt helyet, kiknek arca fekete foltokként tűnik fel a fények alatt. De, ahogy Ana előző tárgyalásán volt, most nincs nyolcadik fény, nincs asztal egy pohár vízzel, ahová Anabelle-t ültették. És nincsenek undorító, erős kezek sem. Most csak Ők vannak, és mi.

Megállunk tőlük tisztes távolban, fogjuk egymás kezét szorosan, védelmezőn, bár Ana ereje már csak talpon maradásához elég – éppen hogy.

- Egy beteg embert hoztál magaddal, áruló? – most vajon kihez szólt?

- Ő… ő nem… és én sem… - Ana megszólal? De hát… - Ő nem beteg, én pedig nem vagyok áruló.

Micsoda?

- Ana, mi folyik itt? – kérdem suttogva.

- Tss. Ne beszélj most… még ne. Látja a gondolatainkat… - na igen, ezt észrevettem…

Vájunk csak, ha olvasnak a gondolatainkban, mint, ahogy azt észrevehettük, akkor miért vannak még kétségeik Ana felől?

- Hát persze, hogy nem. – szól most egy másik hang, valahonnan az emelvény jobb széléről. – Te nem vagy áruló, s a segítőd nem beteg. Amíg elhiszed, így van. Ám mi sem láthatunk mindent. – innentől talán hozzám szól – Ha a felszíni gondolathullámoktól mélyebbre süllyedne hajónk, tengerfenékbe ütköznénk. Mi sem láthatunk mindent, amit akarunk.

Hah, milyen készséges. Most meg kéne nyugodnom? Így is mindenről tudnak, még mielőtt kimondanám, ráadásul az én tudtom nélkül. Nem értem, hogy lehetséges ez, még Neki sem sike… na elég. Most elég.

- Késő, beteg segítő. Már késő…

- Térjünk a lényegre! Még ma haza akarom vinni a ti „árulótokat”.

- Milyen indulatos… lehet, ez lesz a veszte a… na de úgyis tudod.

- Nem, nem tudom! De nem is érdekel…

- Valóban?

- Perselus… hagyd. – Ana megpróbál vitánknak véget vetni… lemondó hangja azt súgja, úgy érzi, nem érdemes ellenszegülnöm.

- Talán a jövőbe láttok? Nem lepne meg… - ezt még muszáj kiadnom magamból, mert egyre jobban dühít ez a Bizottság.

- Tudomásom szerint nem a kísérő tárgyalását üljük. – szól közbe a Bizottság elnöke.

- Folytassuk hát. – enged a nyilvánvaló utalásnak az előbbi tag.

- Anabelle Jackson! Ön, mint A Sötét Nagyúr hitvese bizonyítatlan körülmények között sikeresen távozott az Ő fogságából, s visszatért Albus Dumbledore fennhatósága alá. – a lenéző hangnemről hivatalosra váltva, mint egy vádiratot olvasva beszél az elnök - Mivel sem ön, sem más nem szolgált Bizottságunk számára kielégítő magyarázattal és bizonyítékkal, jogunkban áll azt feltételezni, hogy ön, mint A Sötét Nagyúr hitvese, és szolgálója A Fény dicsőségének elrablójává szerződött. Ezen oknál fogva döntésünk értelmében önt ismeretlen ideig az Azkaban foglyaként kezeljük. További tárgyalásokra és a döntés elleni fellebbezésre lehetőség nincs. – atya ég… elítélték… be fogják zárni… ez nem lehet…

Ana tehetetlenül omlik karjaimba. Nem ájult el, csak épp elfogyott utolsó csepp ereje is. Leguggolok, s magam mellé, a márvány padlóra ültetem. Letérdelek mögé, úgy támasztom hátát, simogatom karját, arcát.

- Ne félj, kicsim. Nem vihetnek el tőlem. Nem engedem… - próbálom megnyugtatni, ám immár vállait rázza a zokogás.

- Te kevés vagy ide, beteg segítő. – szólal meg ismét a szélső hang.

Nem, nem vagyok kevés. Nézzetek csak bele a fejembe, s lássátok, amit én! Dumbledore engem kért meg, hogy kísérjem el Anabelle-t! Nekem kell bebizonyítanom állításotok ellenkezőjét! Nem zárhatjátok le az ügyet ennyivel, nem tehetitek, hisz itt vagyok! Itt vagyok én, aki kiszabadítja Anabelle Jacksont a karmaitok közül!

Hosszú ideig tartó, néma csend. Szeretem a csendet, de nem most. Ana zokogása csillapodott, reszketve kapaszkodik karomba, s dől nekem hátával. A Bizottság asztala most elsötétül.

Remélem, ez nem azt jelenti, hogy elmennek. Nem tehetik! Hisz én még itt vagyok!

- Hová tűntek? – üvöltöm felállva az egyre növekvő sötétségbe. – Nincs joguk lelépni csak úgy! Ezzel még nincs vége az ügynek! – hiába kelek ki magamból, azzal csak magamnak ártok… és Ananak… ahogy visszanézek rá, látom, rémülten fürkészi vonásaimat, nem tudja, miért borultam ki, nem érti, mit akarok még. Akárki akármit mond, én akkor is hazaviszem Anat!

- Mit tudtok ti?! Anélkül ítéltétek őt el, hogy tudnátok az igazságot! Azt mondtátok, nincs elég bizonyítékotok! Ennyire félnétek egy nőtől? Gyertek vissza, ha nem akartok szembe kerülni Albus Dumbledoreral! – végső fegyverem a mágus, az ő neve hallatán talán… talán megfordul a helyzet.

- Azt mondtad, te rendeltettél segíteni a nőnek. – szólal meg hirtelen ugyanaz a mély, rosszat sejtető hang, amit először hallottam idebenn. Az elnöké.

Már egyre biztosabb vagyok abban, mi a feladatom.

- Igen. Így van. – határozottan állok elébe az elkövetkezendőknek. Ana mellém áll, s kezemet megfogva érezteti velem, készen áll küzdeni az igazáért.

- Asszony! – szólítja most Anat. – Te már megosztottad velünk saját érveidet, s életed történetét. De vajon hogyan látja azt beteg segítőd?

- Miért nevez beteg segítőnek? – súgja nekem kérdőn Ana.

- Ne is figyelj oda rá… ne figyelj rá… - tudom, miért neveznek beteg segítőnek, de Ana még nem tudhatja… csak arra vagyok kíváncsi, ők honnan tudják…

- Kérdezz, s én válaszolok! – itt az ideje, hogy megkezdjék az én kihallgatásomat.

- Nos, legyen. Mondd meg nekünk, meg tudod-e számolni, hányszor kételkedtél annak a szavában, kinek most védelmére kelsz! – furfangos, és vicces, bizonyára, csak az a kár, hogy én nem tudok nevetni rajta.

- Vagy kérdezzek olyat, amire válaszolni is tudsz? – kérdi gúnyosan. Semmi baj, hozzá vagyok szokva… saját fegyveremmel nem győzhetnek le.

- Akkor hát áruld el, miért vagy most itt? – teszi fel újabb kérdését, ám nem engedi, hogy válaszoljak, pedig tudom, mit akarok mondani. – Nehogy azt mondd, hogy azért, mert szereted! Te is tudod, hogy nem így van.

Ana kérdőn néz rám, de csak intek fejemmel kétsége ellen.

- Ha te olyan jól tudod, mondd meg te!

- Ugyan, ugyan beteg segítő! De, ha annyira akarod… legyen. Azért jöttél el, mert te magad is választ kerestél a kérdésre: valóban azért menekülhetett meg a te vágyott asszonyod, mert szerelme legyőzte a Sötét Erőt? – ha arcát láthatnám, kárörvendő mosolyt vélhetnék felfedezni rajta, ez egyszer biztos.

Nem nézek Anara… nem tudok ránézni. Igazat mond az elnök… magam is kételkedtem… ha a lelkem mélyen is, de így volt.

- Azóta sok minden változott! – vágok vissza véget vetve a játszadozásnak.

- Így van, beteg segítő, így van. De hát, kérdem én: mégis hogyan bizonyíthatnátok be igazatokat? Szavaitok eddig a Semmivel egyesültek.

Szavaink… szavaink semmik…

- Ana… - karomat nyújtom kétkedő tekintetű kedvesem felé. Lassan, de ő is felém nyúl, s gyenge húzásomnak engedve közelebb jön hozzám. Mikor mellém ér, átkarolom derekát, kiürítem elmémet, minden porcikámmal, szívemmel, lelkemmel csak rá figyelek.

- Perselus… - súgja nevemet arcomhoz közel. Ez a hang nem vész a Semmibe. Ez a hang velünk marad. Az ő hangja mindent elmond, mindent megmutat, felfed, szeme segíti ebben, szíve lángolása az én szívemet is újra lángra lobbantja, testem átveszi teste remegését, ám e remegés inkább jóleső, semmint fájdalmat sugárzó. Karjaimban ő már nem fogoly többé, nem A Bizottság előtt állunk Aldamir Szent Termében, csak mi ketten vagyunk, és senki, semmi más.

Most tedd meg Ana, most mutasd meg azt, ami akkor történt ott, a szertartáson, amelyről sikerült hozzánk szöknöd.

- Mutasd meg, Ana… - lehelem halkan, s egészen közel hajolok hozzá. Orrunk összeér, szívünk a hevesnél is hevesebben dobog, többé nincs tér, idő, csak szabadság van, mely a miénk, ha csak pár percre is.

Anabelle kipirosodott, apró ajkai lágyan szétnyílnak, s államat kezdik kényeztetni. Onnan feljebb halad, s előbb alig-alig, majd egyre szenvedélyesebben, egyre odaadóbban csókol, s én nem vagyok rest viszonozni ezt.

Nem tudok tovább gondolkodni… olyan érzésem van, mintha nagy fehérség lenne körülöttünk, s lebegnénk.

- Ez nekünk nem elég. – újra félhomály, egyre növekvő sötétség, és az a mély hang…

- Nem? – szólalok meg, mikor végre magamhoz térek a kábulatból. – Akkor mi kell még? Hiszen itt a válasz! Megkaptátok! Mit akartok még?

- Ez nekünk nem elég.

- Igen, ezt már hallottuk. Most mondjatok valami újat.

- Azt hitted, ha felszínre engeditek nevetséges érzelmeiteket, ha engeditek, hogy mi is tisztén lássuk, azzal megoldotok mindent? Ha ez így működne, félig üres lenne az Azkaban. – erre nevetni kezd mind a hét tag. Kárörvendő, gúnyos kacajokat hallatnak, cseppet sem megnyugtatóan.

- A szerelem múlandó. Ám, mielőtt elmúlna, akkor bizonyosodik be, hogy igaz volt, míg élt, ha az, kinek érzelmei mindig is kétséget szültek a másikban, bebizonyítja, hogy életénél elsőbbséget élvez ez a hatalmas erő: a szerelem. Ha tényleg úgy gondoljátok, hogy eme erő tart titeket Albus Dumbledore mellett, s küld a Sötét Oldal ellen, akkor bizonyítsátok be! Bár bevallom, valami… komolyabb indokra számítottam.

Ana előrébb lép, pontosan elém áll be, s engem ez ellen nem enged ellenkezni.

- Látni szeretnétek, mit áldoztam fel visszatértem érdekében? Tudni akarjátok, érdekelt-e a saját életem, amikor meg akartam szökni? Igen! Tudjátok hát meg, igen, érdekelt! Ha nem érdekelt volna, nem akartam volna megszökni, nem lett volna erőm! Hisz, ha meghalok, mi haszna van a szerelem erejének? Hogy támogatott volna, ha nem élek? Vissza akartam térni hozzá – rám mutat -, akár csak egyszer is! Vissza akartam menni érte, és Albus Dumbledoreért, hogy segíthessek neki eltűntetni V… V… A Nagyurat a föld színéről! De, ha nem éltetett volna egy kis láng a lelkemben, mely csak miatta – ismét rám mutat – maradt életben, akkor most nem itt állnék, hanem amellett a szörnyeteg mellett! – Anabelle magából kikelve üvölt, s bár a Bizottság tagjainak arcát nem látni, biztos vagyok benne, hogy kissé meg vannak lepődve – de én biztos meg vagyok, hiszen Ana most olyan bátran áll ki magáért, és értem – értünk, ahogy eddig még nem.

- Tehát azt mondod, áruló, hogy…

- Ne nevezd árulónak többé! – vágok közbe, ám nem figyel szavaimra az elnök, folytatja, amit elkezdett.

- Azt mondod, hogy, ha Perselus Piton nem lenne, nem lett volna elég erőd visszatérni?

- Igen.

- Hajlandó lennél érte, és csakis érte visszatérni A Sötét Nagyúrhoz?

- Igen.

- Ana…

- Ne. Perselus, ne.

- Dumbledore minden bizonnyal visszaküld majd. Ha megteszi, engedelmeskedsz neki?

- Igen.

- Ana…

- Ne. Perselus… kérlek.

- Látsz arra lehetőséget, hogy visszacsábítson Urad?

- Nem.

- Megesküdnél rá?

- Igen.

- Letennéd a Megszeghetetlen esküt?

- Ana!

- Igen.