33. fejezet

A párbaj

- Jönnek…- mondta csendesen Lupin.

- Igen, most már nincs visszaút. - sóhajtott fel Dumbledore.

- Pedig milyen jó lett volna elkerülni ezt az egészet… Nagyon sokan nem fognak hazatérni innen…

Harry gyomra összeszorult a félelemtől. Nem tudta, magát félti-e jobban, vagy a barátait, akik mellette álltak. Félrefordult egy pillanatra, hogy lássa az arcukat. Ron, Hermione, Neville és a többiek falfehér arccal figyelték a Halálfalókat, akik mint egy fenyegető fekete felhő, egyre közelebb értek az ő, most egyszerre olyan kicsinek tűnő csapatukhoz.

- Tudtuk, hogy ennek meg kell történnie Albus, azóta, hogy újra megjelent köztünk Voldemort. - recsegte Mordon.

- Elkerülhetetlen volt. Csak nehogy nagyon rossz vége legyen… Nem szabad elbuknunk, nem engedhetjük a világra szabadulni ezt a szörnyeteget… - Mr. Weasley hangja remegett a felindulástól. Harry tudta, hogy a férfi nem magát félti, hiszen ott állt mellette szinte az egész családja. Most még a mindig vidám ikrek arca is komoly volt, és félelmet tükrözött, de az elszántságot is látni lehetett rajtuk.

Harry végighordozta tekintetét a többieken, akik felvállalták a nyílt küzdelmet Voldemort ellen. Ott látta maga mellett a tanárait, és a Főnix Rendjének tagjait, de még ezek a sokat látott varázslók és boszorkányok is szürke arccal nézték a közeledő sereget.

- Potter lesz az első, akit meg fognak támadni, oda fogják koncentrálni az erejüket, ahol ő áll…- hangzott fel egy halk, bársonyos hang hirtelen. Mindenki odakapta a fejét a beszélőre. Piton nyugodtan állt, karját a mellén összefonva, és összehúzott szemmel figyelte egykori társait. Harry torka még jobban összeszűkült az idegességtől. A bájitaltan tanár kevésbé veszélyes körülmények között is ilyen hatással volt rá, most pedig végképp kilelte a hideg attól, amit mondott, és attól, hogy tudta, a férfinek teljesen igaza van. Voldemort őt akarja. Mióta csak megszületett, meg akarta ölni. Eddig mindig megmenekült, de a Sötét Nagyúr, ahogy a Halálfalói hívták, most végső leszámolásra készül.

- Aztán pedig maga következik, Perselus! Amint észreveszik, hogy köztünk van, minden dühükkel maga ellen fognak fordulni, amiért mellénk állt! – mondta Dumbledore.

Piton vállat vont, és egy kesernyés mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Ezt tudtam akkor is, amikor elvállaltam, hogy kémkedni fogok a Sötét Nagyúr után, igazgató úr. Majd megoldom. Önnek viszont, azt hiszem, Potterre kell figyelnie elsősorban. A Nagyúr őt személyesen fogja megtámadni!

- Igen, én is így gondolom - bólintott Dumbledore.

- Az óriások jönnek elöl! – hallatszott Hagrid dörmögő hangja.

- Na igen, őket fogja feláldozni! – mondta Piton hűvös nyugalommal.

- Feláldozni?!

- Perselusnak igaza van! Arra használja őket, hogy áttörjék a védővarázslatokat! Ő és a Halálfalói legyengítik a védőfalat, amennyire csak tudják, aztán nekiküldik az óriásokat! Legtöbbjük belepusztul, de a védelem átszakad, és nem állja többé az útjukat semmi! Szerencsétlenek! – sóhajtott fel Dumbledore.

- A gazember! – hördült fel Hagrid, és ökölbeszorult kézzel nézte, ahogy egyik hatalmas test a másik után bukik fel. Nem tudta gyűlölni őket, hiszen a rokonai voltak valamelyest. Sajnálkozva nézte féltestvérét, aki ott állt mellette, mert úgy döntött, hogy az ő oldalukon fog harcolni, és most döbbenten, panaszos bömböléssel figyelte, ahogy a jól ismert alakok megsemmisülnek a még legyengítve is iszonyatosan erős védővarázslatokba ütközve.

Egyik óriás a másik után bukott fel, olyan robajjal, mintha évszázados fák dőltek volna ki.

- Hittek Neki… Nem lett volna szabad, de túl ostobák voltak ahhoz, hogy átlássanak rajta… - állapította meg halkan Piton.

- De így nagyon sok embert elveszített! – suttogta elképedve McGalagony.

- Maradtak elegen, ne aggódjon! – húzta el a száját Perselus kesernyés gúnnyal.

- Akkor sem értem, ez nagyon nagy érvágás…

- Valahogyan át kellett jönniük a védővarázslatainkon, amiket Argus és én állítottunk fel, Minerva! A serege így is sokszorosa a miénknek! Erre szánta őket!

- Csak elmulasztotta ezt közölni velük! Már el is végezték a feladatukat, anélkül, hogy tudták volna, mi is az! Vége a falnak! – mondta a bársonyos hang nyugodtan, mikor látta, hogy az utolsó pár óriás már akadály nélkül rohan feléjük. A Halálfalók diadalmasan kiáltozni kezdtek, és tisztelettel, imádattal néztek Urukra, aki ezt eltervezte, és megint igaza lett! Gúnyos nevetés harsant ezer torokból, és az ijesztő fekete sereg, soraiban a rengeteg dementorral, meglódult, és iszonyatos sebességgel közeledett. Kicsit meglepte ugyan őket, hogy várnak rájuk, számítottak a támadásukra, de látták, milyen kevesen vannak, és biztosak voltak a dolgukban.

Dumbledore máskor mindig szelíd, kék szeme felizzott, és társaira nézett.

- Itt vannak! Mindenki nagyon vigyázzon magára, ilyen súlyos harcunk még soha nem volt! Próbáljuk fedezni egymást, amennyire lehet! Harry, ide mellém, MOST!

A Halálfalók uruk egyetlen kiáltására támadásba lendültek. Nem volt idő gondolkodni, megijedni, a levegő megtelt a kilőtt átkok robbanásaival. Füst gomolygott mindenütt, fájdalmas sikolyok hangzottak fel mindenfelé, kétségbeesett üvöltések hátborzongató hangja töltötte be a teret. Voldemort hívei valóban Harry Pottert támadták a legnagyobb erővel. Dumbledore megvetette a lábát, és varázspálcájának egyetlen intésével egyszerre két támadót küldött a másvilágra. Szeme vadul villogott, az a fenyegető aura, amit Harry párszor már látott körülötte, most sosem tapasztalt erővel izzott fel. A támadók sora megtorpant előtte, aztán visszaszorult. A többiek is halált megvető bátorsággal küzdöttek. Lupin máskor mindig sápadt arca most kipirult a harc hevében, vékony testalkatát meghazudtoló erővel vetette magát a küzdelembe. Nem félt senkitől és semmitől, ő már annyit szenvedett életében, hogy a halál sem riasztotta.

A Weasley fiúk egymást segítve küzdöttek. Hermione is ott állt köztük, Ron időnként aggódva pillantott rá a lányra, de Hermione nem hátrált meg, halálsápadtan bár, de kitartott.

Bármilyen hősiesen harcoltak is azonban, a Halálfalók sokkal többen voltak, és csupa felnőtt, sok harcot megélt varázsló alkotta a seregüket.

Lassan fölénybe kerültek, és immár tisztán látszott, mi a szándékuk. Harryt és Dumbledore-t akarták elvágni a többiektől, hogy aztán két leggyűlöltebb ellenségüket egyszerre semmisítsék meg, és egyre inkább úgy tűnt, meg is tudják valósítani a tervüket.

Dumbledore és Harry rengeteg Halálfalót semmisített meg, de közben kénytelenek voltak hátrálni, akárcsak a többiek, így egyre messzebb kerültek egymástól. Ekkor egy hideg hang harsogta túl a csata zaját, szinte megfagyasztva a vért mindenkiben, aki hallotta:

- Félre! Potter az enyém! - Voldemort közeledett, és emberei szolgálatkészen utat nyitottak uruknak.

Dumbledore minden figyelmével arra összpontosított, hogy védelmezhesse tanítványát, saját testi épségéről teljesen megfeledkezett, pedig a Sötét Nagyúr nem felejtette el egykori tanárát, és nem volt kedve szemtől-szembe megküzdeni az egyetlen emberrel, akitől mindig tartott egy kicsit. Lucius Malfoy lépett felemelt varázspálcával az igazgató háta mögé, hogy teljesítse a feladatát, és megkönnyítse ura dolgát. A férfi arcán elégedett, hideg mosoly ült, miközben arra készült, hogy kimondja a halálos átkot erre az emberre, akit világéletében gyűlölt.

- Vissza, Lucius! - A hang, melytől Malfoy ajkára fagyott a szó, mély volt, bársonyos, szinte simogató, mégis kérlelhetetlen.

Piton volt az, aki kiismerve egykori társai taktikáját, minden erejét megfeszítve áttört a Halálfalók gyűrűjén, és most megtépázva, több sebből vérezve, de minden félelem nélkül állt ott.

A büszke, ezüstszőke férfi szeme tágra nyílt, mintha nem akarna hinni a fülének. Megperdült, és hitetlenkedve nézett arra, aki megállította őt.

- Te?! Te, Perselus?!

- Kire számítottál, Lucius? - kérdezte Piton szemöldökét felvonva. Magában el kellett ismernie, hogy régen érezte ilyen jól magát, mint most, amikor valószínűleg a halállal néz farkasszemet, de végre nem kell színlelnie többé, felvállalhatja az igazi énjét, és nem utolsósorban láthatja a mindig magabiztos Mr. Malfoy arcán a döbbenetet. Nagyon jó érzés volt figyelni, ahogy váltakoznak az arcán az érzelmek, ahogy a döbbenetet felváltja a düh, a gyűlölet, és Piton pontosan tudta, hogy a másik most lepergeti agyában az elmúlt két évtizedet, és azt a pillanatot is elcsípte, mikor eljutott a teljes megértésig.

- Te átkozott! Képes voltál elárulni bennünket. Az orrunknál fogva vezettél annyi éven át! Ezt nem hiszem el! - sziszegte dühösen Malfoy. Acélkék szeme villámlott, szája keskeny vonallá préselődött, és szinte remegett az iszonyú dühtől.

- Ezért megöllek, remélem, tudod?!

- Ha tudsz, Lucius! - mondta Piton nyugodtan.

- Mindig jobb voltam, mint Te! - vágta oda megvetően Malfoy.

- Olyan biztos vagy ebben?! Akkor csak rajta! - intett pálcájával egy üres hely felé gúnyosan és kihívóan Piton.

A két magas, karcsú férfi egymás szemébe nézve lassan sétálni kezdett körbe-körbe, mintha egy képzeletbeli kör szélén haladtak volna. Folyamatosan követték a másik minden mozdulatát, kutattak minden kis jel után, ami elárulhatta volna a másik szándékait.

Fekete talárjuk csattogva lobogott a szélben, körülölelte alakjukat, testükre tapadt, hogy aztán felhőként újra körülöttük lobogjon. Malfoy szőke haja már a harc közben kibomlott, és most ezüstös csillogással hullott a férfi hátára. Piton hollófekete vállig érő fürtjei szálltak, lobogtak, néhány tincs az arcába csapódott. Egy türelmetlen, gyors mozdulattal hátravetette őket, hogy ne zavarják a koncentrálásban.

Egy villámló acélkék, és egy kifürkészhetetlen fekete szempár kapcsolódott össze rebbenés nélkül.

Kezükben a felemelt varázspálcák rezzenés nélkül követték a másik minden mozdulatát, minden lépését.

Malfoy felvetett fejjel, büszke lenézéssel, megvetően meredt Pitonra, ugyanakkor belül tudta, hogy a másik férfi nagyon jó, hiszen látta már harcolni, és biztos volt benne, hogy ez élete legnehezebb párbaja lesz.

Piton szája sarkában csöndes, hűvös, gunyoros mosollyal nézett vissza ellenfelére, kötekedőn felhúzott szemöldöke kihívást sugárzott, mozgása ruganyos volt, és minden mozdulata magabiztosságot árult el, de ha őszinte akart volna lenni magához, azt kellett volna mondania, hogy nem biztos benne, túléli-e ezt a harcot. Malfoy veszélyes volt, mint egy csörgőkígyó. Nem számít - gondolta. Itt már semmi nem számít, csak a végső győzelem, ahhoz pedig Dombledore-ra nagyobb szükség van, mint rá. Nem hagyhatta meghalni, közbe kellett lépnie. Igyekezett megmagyarázni magának, hogy csak a logika vezette, de el kellett ismernie, bármennyire gyűlölte az érzelgősséget, hogy Dumbledore-ért bármikor feláldozná az életét, legyen az bármilyen logikátlan. Reménykedett, hogy az igazgató, és Potter túlélik ezt az egészet, különben minden elveszett. Furcsa fintora ez a sorsnak - gondolta keserű öngúnnyal - valahogy mindig rám marad a „megtiszteltetés”, hogy felforduljak ezért a kölyökért. Megrázta a fejét.

Nem szabad, hogy elkalandozzanak a gondolatai, Luciusra kell koncentrálnia. Éppen idejében fékezte meg magát, Malfoy ezt a pillanatnyi elkalandozást is észrevette, és azonnal támadott.

- Crucio! – üvöltötte.

Piton hihetetlen gyorsasággal hajolt félre, így is éppen hogy elkerülte az átok, ami így egy másik Halálfalót talált el.

- Szóval azt szeretnéd, ha előbb szenvednék egy kicsit, Lucius? Nem lett volna egyszerűbb rögtön a jó öreg Adava Kedavrával kezdeni?! - érdeklődött hűvös nyugalommal Piton, aztán a másik dühét kihasználva kimondta a maga átkát:

- Stupor! - Malfoy azonban hárított, és most ő nézett gúnyosan Perselusra, és rögtön útjára küldte a következő átkot is.

Villámgyorsan követték egymást az események. Olyan gyorsak voltak a mozdulataik, hogy külső szemlélő szinte követni sem tudta volna őket. Malfoy szájából újabb és újabb varázsigék követték egymást, de Piton mindent hárított, vagy elképesztően ruganyos, gyors mozdulatokkal elhajolt előle. Karcsú teste megfeszült, ívben meghajolt, ahogy csak egészen hátradőlve tudott elkerülni egy átkot.

Olyan a mozgása, mint egy ragadozónak, egy fekete párducra emlékeztet - gondolta elképedve Lupin, aki most ért oda, miután kicsit késve ő is felfedezte a Halálfalók tervét, és nagy nehezen átvágta magát a soraikon, hogy segítsen Harrynek és Dombledore-nak. Rögtön be is avatkozott a küzdelembe, pokolra küldve egy Halálfalót, de figyelmét megosztotta Harry védelme, és a tőle nem messze folyó lenyűgöző párbaj között, mert egyszerűen nem tudta levenni a szemét a két férfiról. Sok párbajt látott már, de ilyet még soha. Látszott, hogy ez a két ember szinte mindent tud a másikról, és minden trükköt ismernek már. Különösen Pitont figyelte úgy, mintha először látná, és rá kellett döbbennie, hogy valóban először látja a diákévek szemellenzője nélkül. Perselus neki eddig mindig az a fiú volt, aki magányosan bolyongott a Roxfortban, és állandó céltáblája volt az ugratásoknak. Sokat gondolkodott azon, hogy min ment keresztül életében, és milyen felnőtté vált, de ahogy most elnézte harc közben, rájött, hogy valószínűleg nagyon sok mindent nem tud róla.

Egy pillanatra most megálltak a küzdők. Mindketten ziháltak egy kicsit, homlokukon verejték gyöngyözött, de Piton ajkáról még most sem tűnt el a gúnyos mosoly.

Malfoy úgy érezte, le kell törölnie ezt a mosolyt a másik arcáról, akárhogyan is.

- Érdekes, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Perselus Piton fogja védelmezni James Potter kölykét! Mikor a levegőben lógtál fejjel lefelé, senki meg nem mondta volna közülünk, akik ott röhögtünk, hogy ez megtörténhet! - sziszegte.

- Vagy a kis sárvérű barátnőd miatt állsz ki mellette, aki olyan elszántan védelmezett téged?! Férjhez mégis Potterhez ment! Jut eszembe, akkor már kémkedtél, ha jól sejtem, mégsem tudtad megmenteni?! A Nagyúr egy kézlegyintéssel elintézte, mintha egy legyet csapott volna agyon!

Lupin összerándult, és önkéntelenül Pitonra nézett, hogy lássa, hogy reagál erre az aljas szövegre. Attól, amit látott, még ő is megborzongott. Piton máskor mindig kifürkészhetetlen, szénfekete szeme egy pillanatra mintha megnyílt volna, és ami feltárult benne, az a pokol minden dühe és fenyegetése volt.

-Halott vagy, Lucius! - a halk suttogás ijesztőbben hatott, mintha üvöltött volna.

Száját keskeny vonallá préselte, máskor is sápadt arcát falfehérre fakította a düh. Malfoy megrettenve érezte, hogy túllőtt a célon, a mosoly eltűnt ugyan Piton arcáról, de ami helyette megjelent rajta, az semmi jót nem ígért. Perselus felemelte a varázspálcáját, és most ő támadott, de olyan lendülettel, erővel és pokoli dühvel, hogy Malfoy elképedt. Védte ugyan a támadásokat, de minden erejét össze kellett szednie, és még ez is csak arra volt elég, hogy elkerülje a véget, támadásra már egyáltalán nem futotta belőle.

Elöntötte a veríték, ezüstszőke haja csapzottan az arcába hullott, homlokára tapadt, acélkék hideg szemeiben lassan megjelent a félelem.

Talárja vadul lobogott, ahogy villámgyorsan elhajolt egy-egy átok elől, és közben kétségbeesetten érezte, hogy alulmarad a versenyfutásban. Nem bírta már a tempót, egyre nehezebben jött rá, hogy mi következik, aztán már hiába jött rá, nem tudott olyan gyorsan hárítani, amilyen gyorsan Piton őrjöngő dühe küldte rá az átkokat. A következő… a következő eltalál… érezte teljes biztonsággal. Halálos fáradtságot érzett. Megpróbálta felemelni a kezét, de már képtelen volt kivédeni a támadást, Piton átka eltalálta, és a földre küldte őt. Tudta, hogy vége…

Felemelte a fejét, hogy utoljára a másik szemébe nézzen.

- Félreismertelek, Perselus… - suttogta.

- És egy kicsit le is becsültél, Lucius! Sajnálom… - Piton arca most megint nyugodt volt, ahogy ellenfelére nézett.

Malfoy feje visszazuhant a földre, gyönyörű ezüstszőke haja betakarta az arcát. Halott volt.

Piton felsóhajtott. Iszonyatosan fáradt volt. Mintha egész eddigi élete minden keserűsége, fájdalma előjött volna, hogy hozzáadódva a párbaj kínjaihoz, ledöntse a lábáról. Sosem volt még ilyen kőkemény küzdelme, ami ennyire megviselte volna.

Minden összefolyt a szeme előtt, mintha egy másik világból hallotta volna Lupin hangját:

- Perselus! Perselus, jól vagy?

- Hát persze, csodásan! – mondta keserűen.

- És milyen bűbájos emlékek jutottak eszembe!

- Perselus… én… sajnálom… nem tudtam, hogy még mindig ennyire…

- Hagyjuk, nincs most erre időnk! Segítenünk kell Dumbledore-nak! Gyerünk!

- Együtt harcolunk? - kérdezte Lupin csendesen.

- Tudsz jobbat?! - Piton elfordult, hogy megnézze, hogy áll a csata, és elindult abba az irányba, ahonnan a legtöbb Halálfaló támadta Potteréket.

Lupin utána nézett, és még ebben a válságos helyzetben is elmosolyodott. Hát igen… Perselus nem változik… legalábbis bizonyos dolgokban nem… - gondolta.

Utána sietett, és hátukat egymásnak vetve próbálták az igazgatót és Harryt segíteni, hogy kijussanak a köréjük vont gyűrűből. Remus hallotta Piton hangját, amint átkokat mormol, tudta, hogy amíg a férfi él, abból az irányból senki nem férhet hozzá, és valahogy, Sirius elvesztése óta először, úgy érezte, hogy nincs teljesen egyedül…