32. fejezet

Elindultak!

  Másnap minden folytatódott… Szinte mindenki gyakorolt… A Mardekárosok is.

Egyre jobban megy! Nem is olyan ügyetlenek! – gondolta a bájitaltan tanár némi büszkeséggel, de azt is tudta, hogy egykori társai ellen ez semmi… Idő kellene… Idő… Pont az nincs!

A másnap is nyugodtan telt el, nem történt semmi különös, egészen késő délutánig…

Piton éppen egy új átkot mutatott be a diákjainak, mikor karjába hasított a fájdalom, ezúttal olyan erővel, hogy megvonaglott tőle, és majdnem felkiáltott. Ajkába harapott, hogy a körülötte álló, feszülten figyelő kölykök ne vegyék észre a kínt.

- Álljanak párba, és gyakoroljanak! Nekem most az Igazgató úrhoz kell mennem! – mondta nyugodtan, de a hangja érdes lett a fájdalomtól. Nem bízza a véletlenre a dolgot! Erre aztán nem mondhatja senki, hogy nem érezte meg, az biztos! – gondolta keserűen.

Belépett Dumbledore-hoz, de még mielőtt kinyithatta volna a száját, az ősz varázsló kimondta helyette, amit akart.

- Kezdődik, ugye?!

Piton csak bólintott.

- Elindultak?!

- Nem, elindulni csak akkor fognak, ha elmúlik a fájdalom! Most csak elkezdte összegyűjteni a seregét, és várja, hogy mindenki megérkezzen! Egyelőre várakozik…

- Meddig tarthat?!

- A holnapi nap, esetleg még az utána következő… Aztán itt lesznek! – válaszolta a férfi nyugodtan.

- Hát csak jöjjenek! Várni fogjuk őket! – állt fel az Igazgató, és a bájitaltan tanár döbbenten nézte az idős arcon látható eltökéltséget. Dumbledore-nak szemlátomást esze ágában sem volt megijedni…

Valószínűleg az egyetlen varázsló a világon, aki elmondhatja magáról, hogy sosem félt Tőle!

- Értesítek mindenkit, hogy mi várható! Fel kell készülnünk…

- Mire, Igazgató úr?! Erre nem lehet felkészülni…

- Talán nem, de akkor is tudniuk kell, hogy hamarosan kezdődik…

- Rendben, én visszamegyek a diákjaimhoz!

- Hogy haladnak?

- Sehogy… Ennyi idő alatt nem lehet megtanulni harcolni! Próbálkozunk…

Az éjszaka és a következő egész nap Piton számára maga volt a pokol. Még soha nem fájt ennyire a Jegy, és soha nem izzott ilyen hosszú időn keresztül… Tudta, hogy ez csak rosszabb lesz… A Nagyúr ezzel akar minden ingadozót engedelmességre kényszeríteni! Mindenki, aki nem jelentkezik, egyre fokozódó kínra számíthat…

Próbált nem figyelni rá, másnap is ugyanúgy gyakorolt a tanítványaival, mint az előző napokban, de estére már úgy érezte, üvölteni tudna! Összeszorított fogakkal folytatta, amit csinált, de egyre sápadtabb lett. Ezek a kölykök nem vehetnek észre semmit! Ki kell bírni, és kész!

- Mára elég lesz! Menjenek aludni! – mondta kurtán, és alig várta, hogy eltűnjenek, és egy kicsit lazíthasson. Mikor az utolsó diák is elment már, lerogyott egy székre, és fogcsikorgatva próbálta összeszedni magát. Nem hagyhatod így el magad! A Cruciatust is átélted már nem is egyszer, mi ez ahhoz képest! – győzködte magát, de hiába. Más jellegű fájdalom volt ez… Nem annyira erős, de állandó, egy pillanatra sem szűnő, nem enyhülő, sőt egyre fokozódó.

A karjából indult, és az egész testére kisugárzott, folyamatosan lüktetve, mindent elnyomva… Lassan már úgy érezte, hogy bőrének minden centimétere, és hajának minden egyes szála külön-külön fáj.

Iszom egy álomitalt, és megpróbálok aludni egy kicsit! – gondolta, miközben felállt. Elindult, és már a pincében járt, amikor annyira elborította a fájdalom, és azzal együtt a düh, hogy úgy érezte, körömmel tudná kikaparni ezt az átkozott jelet! Öklével kétségbeesetten vágott egy hatalmasat a falra, és fojtottan felnyögött, magában káromkodva.

- Mi a baj?! Ennyire fáj?! – hallott egy aggódó, kedves hangot.

Óh, a rohadt életbe, hát mindenhol ott kell lennie?! Más sem hiányzott, mint hogy pont Ő lássa meg, amikor elveszíti az önuralmát!

- Mit keres itt, miért nincs még a szobájában?! Nem lesz már túl sok ideje nyugodt pihenésre, használja ki, Miss Flower! – mondta kurtán, barátságtalanul.

- Tudom… Megyek, de előbb szeretném tudni, hogy nem tudok-e segíteni valahogyan…

- Nem!

- Biztos?! Hátha…

- Mondja, kisasszony, nem hagyna békén?! – kérdezte mérgesen, aztán ajkába harapott, nehogy újra felnyögjön a fájdalomtól. Elég baj az is, hogy az előbb ilyen gyengének látta… Rajta ne szánakozzon senki, ez a lány meg végképp ne!

Lena részvéttel nézte a férfit. Miért utasít vissza minden segítséget?! A napnál is világosabb, hogy rettenetesen érzi magát! Falfehér az arca, verítékes a homloka, és olyan erővel szorítja a karját másik kezével, hogy ujjai egészen belevágódnak a húsba… Volt már mellette hasonló helyzetben, és nem dőlt össze a világ… Hát mindent elfelejtett?! Csak én emlékszem rá?! – gondolta szomorúan.

- Mutassa! – lépett feléje határozottan.

- Minek?! Mondom, hogy nem tud tenni semmit! Más sem tudna!

- Azért még megnézhetem, nem?!

- Nem! – mondta dühösen Piton. Nem akarta, hogy a lány közelről vizsgálgassa ezt a szörnyű, gyűlölt bélyeget. Nagyon jól tudta, hogy szoktak reagálni erre a látványra… Arra is emlékezett, milyen rémület ült ki a lány arcára is, mikor először megmutatta neki… Már az is hihetetlen szerencse, hogy amikor meztelenül tartotta a karjában, valami soha nem volt időben, akkor nem ezzel foglalkozott!

- De hát miért, az ég szerelmére?!

A férfi nem válaszolt, csak magában. Mert nem akarom, hogy megutáljon, a pokolba is!

Borzalom, megvetés, elhúzódás… Tőle nem bírná elviselni!

- Kérem… - hangzott azon a halk, kedves hangon, ami bármit el tudott érni nála, aminek mindig hitt… Hát csak nézze, ha akarja! Vállat vont, és felhúzta a talár ujját.

- Egek! – suttogta a lány rémülten.

Perselus összerándult, és el akart fordulni, de Lena már szorosan fogta a kezét. Tessék, biztos volt benne, hogy ez lesz…

- Hiszen ez borzalmasan fájhat! Mit csinál Voldemort, hogy ilyen?! Mintha lángolna, izzana az egész! Mindig ilyen, amikor hívat valakit?! – nyögte reszketve a csöpp kis teremtés, és úgy nézett rá, ahogy csak ő tudott: megértőn, részvéttel, simogatóan lágyan…

A férfi gyanakodva figyelte, de bármennyire igyekezett is a gyűlölt jeleket felfedezni az arcán, nem látott egyet sem. A rémület ott volt ugyan, de mintha nem a Jegytől ijedt volna meg…

- Nem, ez most különleges eset! Általában csak pár percig fáj, hogy észrevegyük, aztán elmúlik… Most ezzel akarja engedelmességre kényszeríteni azt, aki habozik… Amint odaérnék, megszűnne a fájdalom!

Lena lehajtotta a fejét, és megérintette a tanár karját, ujjával finoman körberajzolta a bélyeget, aztán végigsimított rajta a tenyerével is.

Mit művel?! És hogy létezik, hogy hat, amit csinál, ott, ahol egyetlen varázslat sem?! – gondolta Piton döbbenten, érezve, hogy kicsit enyhül a kín.

A barna fej még lejjebb hajolt, egészen addig, míg szájával is megérintette a férfi karját, és ajkával végigsimogatta a fájdalmasan lüktető részt.

Perselus újra felnyögött, de most már korántsem a fájdalomtól, ami furcsa módon tompa sajgássá enyhült…

- Sajnálom, nem akartam, nem gondoltam, hogy fájni fog! – kapta fel a fejét ijedten Lena.

- Nem is fájt! – vallotta be a bájitaltan tanár rekedten. Másik kezével beletúrt a lány hajába, a szemébe nézett, és csendesen csak annyit mondott:

- Csak egy kicsit még…

A kedves kis arc elmosolyodott, és a puha ajkak ismét cirógatni kezdték…

Megőrülök… - gondolta Piton, és érezte, hogy egész testében remegni kezd. Úgy érezte magát, mint az, akit - miután hetekig koplalt – hirtelen belöknek egy tízfogásos vacsora elé, és elvárják tőle, hogy ne nyúljon semmihez… Nem bírom ki… Egyszerűen nem bírom… Belemarkolt a hullámos, barna hajba, elhúzta a száját a karjától, és amikor ránézett, olyan őrjöngő vággyal csókolta meg, hogy mindketten beleszédültek, és a falnak tántorodtak.

A férfi a hideg, sima kőhöz préselte a karcsú alakot, ujjait az ujjai közé fűzte, így szorította két oldalt a feje mellé a kezeit, és újra a szájára hajolt. Istenem, mi lesz ebből, hiszen fel tudnám falni… Észhez kellene térnem… - gondolta, de a teste, mintha megőrült volna, egyre közelebb akart jutni a lányhoz. Észre sem vette, és máris olyan ritmusban csókolta a száját, ami egyértelműen valami mást, többet kért… Nyelve szétválasztotta a fogait, és szeretkezést utánozva járta be, töltötte ki a forró üregeket… Vadul felhördült, mikor észrevette, hogy Lena csípője válaszul finoman megmozdul…

- Mi az ördög… - nyögött fel, mikor hirtelen egy tollas valami csapódott a hátának, és ez a valami is mindent elkövetett, hogy a lányhoz férkőzzön… Az a szakállas bagoly volt, amit egyszer már látott, mikor üzenetet hozott neki.

- Ez meg mi a fenét akar?! – morogta dühösen.

- Levelet hozott, és ez valószínűleg azt jelenti, hogy a változatosság kedvéért most nekem kell elmennem… Sajnálom! – sóhajtotta reszketve Lena. Megsimogatta Piton arcát, aztán az üzenetért nyúlt.

- Nem! Nem!! Nem!!! Nem hiszem el…

- Pedig ez az, amire számítottam. És tulajdonképpen nagyon jó hír…

- Tényleg?! Micsoda boldogság, igazán! – dühöngött a férfi, homlokát a hideg kőnek szorítva, hogy legyen, ami lehűti egy kicsit.

- Perselus, muszáj mennem…

- Akkor menjen, most rögtön, amíg… Menjen már!!! És… Lena! Ne siessen vissza! Érti?! Tartsa távol magát ettől a helytől! – mondta parancsolóan, és a fájdalmas vágy ellenére arra gondolt, hogy tulajdonképpen jól van ez így…

Így megúszhatja… Hamarosan elkezdődik a csata! Remélhetőleg nem lesz itt akkor… Csak egy kicsit később jött volna ez az üzenet! Istenem, csak egy fél órával később, hogy legalább maradhatott volna valami szép emléke Róla!

- Visszajövök! Kicsit aggódom, hogy nem érek ide időben… Későn jött ez a hír, attól félek, elkésem! Majd igyekszem…

- Igen, igyekszik! Igyekszik nyugodtan megülni a fenekén! Nem viccelek, a pokolba is!!! – dühöngött, mikor látta, hogy a lány csak a fejét csóválja mosolyogva. Mit csináljon vele, hogy értsen a szóból?! Megragadta a vállát, és vadul megrázta.

- Ne jöjjön vissza, érti?! Ne jöjjön vissza!!!

- Erről én döntök! – válaszolta Lena nyugodtan.

- Olyan nehéz felfogni, hogy nem akarom végignézni a halálát?! – kiáltotta iszonyatos dühvel a férfi. Megőrjíti ez a nő…

- Nem akarok mindenáron meghalni, de… Azt hiszi, tudnék úgy élni, hogy meg sem próbáltam segíteni azoknak, akiket szeretek?! Most tényleg mennem kell!

Nagyon vigyázzon magára, kérem! Kérem!!! - Lena lehúzta magához a fejét, és megcsókolta a szénfekete szemeket, aztán elindult, de alig tudott megállni a lábán, úgy érezte gumiból van a térde, és rögtön összecsuklik… Annyira várta ezt az üzenetet, de olyan rosszkor jött… Pokolian rosszkor… - sóhajtott fel.

Egy pillanatra benézett Dumbledore-hoz, hogy elmondja Neki, mi történt.

- Eléjük megy?!

- Nem tehetek mást, nélkülem nem találnak ide! Csak időben érkezzünk!

- Nyugalom, Lena, sajnos nem hiszem, hogy kimaradhatnak bármiből! Vigyázzon magára! Meg a többiekre! – ölelte át a lányt az Igazgató.

A karcsú kis alak viszonozta a szeretetteljes gesztust, aztán elsietett.

Egész úton egyetlen dolog járt a fejében. Piton… Milyen szenvedély volt minden mozdulatában… Miért mindig akkor történik valami, amikor végre úgy tűnik, hogy közelebb tudnának kerülni egymáshoz?! Lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom… Nem, ne is gondolj erre! – próbálta elfelejteni a rettenetes ötletet.

Perselus agyában szóról-szóra ugyanez a gondolat vetődött fel. Végleg vége… Elveszítette a lányt, anélkül, hogy valaha is az övé lett volna! Legalább egyszer az életben történhetett volna meg, hogy lenne mire gondolni, lenne mibe kapaszkodni, mikor szembenéz a halállal!

Aludnia, pihennie kellene, de nem fog sikerülni!

Pedig a fájdalom Lenanak köszönhetően nagyon sokat enyhült… Megint… És mindig…

Ő… Ő… Ő… Most egy darabig képtelen lesz másra gondolni! Úgy hozzávetőleg az élete hátralevő részében! Őrület! Az egész világ sorsa fog eldőlni napokon belül, minden valószínűség szerint már holnap, ő pedig nem tud mással foglalkozni, csak ezzel a nyavalygással! Pokolba vele!

Iszonyatos erőfeszítéssel összeszedte magát, lefeküdt, és lehunyta a szemét. Márpedig aludni fog, mert így semmi hasznát nem veszik!!! Milyen jó, hogy kénytelen volt megtanulni uralkodni minden gondolatán… Kisöpörte az agyát, és nem volt hajlandó befogadni semmilyen zavaró ötletet, tényezőt. Állhatatossága elnyerte a jutalmát, és megérkezett a mindent enyhítő, feledtető álom.

Másnap még gyorsan átvette tanítványaival a tanultakat. Mielőtt elengedte volna őket, csak annyit mondott:

- Maguk is tudják, hogy a jelenlegi tudásuk semmit nem ér, ha egyedül kell szembenézniük egy Halálfalóval! Azt ajánlom, hogy egy pillanatra se veszítsék el egymást, és harcoljanak együtt, fedezzék a másik hátát, különben… - nem mondta ki, hogy különben halottak mindannyian! Valószínűleg mindenhogyan az lesz a vége... Most jobban örült volna, ha ezek a kölykök sem maradtak volna itt! Bele fognak halni, és ő nem tehet semmit!

Elengedte őket, nem tudott már mit mondani… Visszament a saját szobájába, semmi kedve nem volt a Roxfortban rohangáló rengeteg idegesítő emberrel találkozni, sőt kollégáit és a Rend tagjait sem akarta többször látni, mint ahányszor feltétlenül szükséges!

Csendesen olvasgatott és várt… Kora délután volt már, amikor felkapta a fejét. Hirtelen nem is tudta, mi olyan furcsa… Aztán rájött, hogy eltűnt a fájdalom, a lüktetés… Egek!

Felpattant, és az Igazgató irodájába sietett, olyan tempóban, ahogy talán még soha! Kopogtatni is elfelejtett, csak belépett. Dumbledore felkapta a fejét, és amikor meglátta, ki a látogató, nem szólt, nem kérdezett semmit, csak felállt, és mélyen a szénfekete szemekbe nézett. A bájitaltan tanár rezzenéstelen tekintettel viszonozta a pillantást, és halkan, a körülményekhez képest nyugodtan csak annyit mondott:

- Elindultak!

Az idős varázsló bólintott, intett egyet a pálcájával, és azonnal felharsant az egész Roxfortban a soha nem hallott riadó. Fenyegetően, vészjóslón, ijesztőn…

Pillanatok alatt mindenki indulásra készen várakozott. Soha még ennyi halálsápadt embert nem láttak ezek a falak…

Kivonultak egy nyílt terepre, hátukat szinte „nekivetve” a Tiltott Rengetegnek, hogy legalább onnan védve legyenek. A felnőttek - amennyire lehetett - körbevették a gyerekeket.

Piton megkereste szemével a kicsiny kis Mardekáros csapatot, és látta, hogy megfogadták a tanácsát. Hátukat egymásnak vetve álltak, saját seregükön belül is kicsit számkivetve, kicsit magányosan, de összeszorított szájjal, elszántan.

Észrevette, hogy egy emberként keresik a tekintetét. Most is belé kapaszkodtak, mint ahogy éveken keresztül tették…

Kár ezekért a kölykökért! – gondolta keserűen. Ők lehettek volna az új Mardekár…

Nyugodtan, felvont szemöldökkel viszonozta a pillantásukat, aztán biccentett, jelezve, hogy elégedett velük, és megjelent arcán az a villanásnyi mosoly, amit Lena is annyira szeretett, a Mardekárosok pedig mindig kitüntetésnek éreztek.

A következő gondolata az volt, hogy nemsokára itt a Sötét Nagyúr, és perceken belül elkezdődik a csata… Lena pedig sehol! Hála legyen az Isteneknek, létezőknek és nem létezőknek… Nem ért vissza! Megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán összefonta a karját melle előtt, és várt… Akárcsak a többiek…

Vártak…