31. fejezet

Az utolsó napok

- Nem, nem, nem!!! Figyelj jobban, Munroe! Most nem az a tét, hogy veszít miattad a Mardekár pár pontot, hanem az életed, értsd már meg!

- Tudom, Professzor úr!

- Akkor úgy csináld! Próbáld újra lefegyverezni Millicent kisasszonyt!

A sápadt fiú összeszorította a száját, és elszántan felemelte a kezét.

- Capitulatus!

A csúnya lány kezéből kiröppent a varázspálca, ő pedig a falnak tántorodott, de harag helyett elmosolyodott.

Mi az ördög! – gondolta Piton. Életében nem látta még Millicentet mosolyogni.

- Ez már jobb volt! Most lássunk valami mást! – mondta hangosan.

Végignézett a tíz gyereken, és szembefordult velük.

- Védekezés nélkül semmire sem mennek azzal a pár átokkal, amit eddig tanultak! Most mindannyian egyszerre támadjanak rám, én pedig megpróbálok védekezni! Bármit használhatnak, amit eddig tanultak, és közben figyeljék, hogy mit csinálok! Rajta!

Felemelte a kezét, és várta, hogy elkezdjék, de semmi nem történt.

- Megtudhatnám, mi a nyavalyára várnak?!

- Mi tízen vagyunk, ha egyszerre támadunk, valamelyikünk biztosan eltalálja Önt, és akkor…

- Biztosan?! – húzta el a száját gúnyosan Piton.

- Ennyi átkot egyszerre nem lehet…

- Ezt talán bízzák rám! Gyerünk már, nincsenek heteink a gyakorlásra!

A diákok egymásra néztek, aztán Munroe megvonta a vállát, és elsőként támadott. A bájitaltan tanár egyetlen, villanásnyi mozdulattal hárított. Ezt látva a többiek is felbátorodtak, és egyszerre tíz irányból suhantak az átkok a nyugodtan álló, fekete alak felé.

Millicent egy pillanatra a szája elé is kapta a kezét, mert meggyőződése volt, hogy most megölték a Professzorukat. Aztán tágra nyílt a szeme, és társaival együtt döbbenten nézte, ahogy a karcsú alak meghajol, villámgyors mozdulattal kikerül pár felé tartó sugarat, a többit pedig pálcájának hihetetlenül gyors intésével hatástalanítja, egyiket a másik után.

A következő másodpercben már fel is egyenesedett, és nyugodtan nézett tanítványaira, kicsit elégedetlenül csóválva a fejét.

- Ezzel nem mennek sokra! Túlságosan könnyű volt hárítani! A Halálfalókkal szemben ez még kevesebb lesz, mint ellenem!

Lena hosszú percek után most vett először levegőt. Az ajtóban állt, a falhoz lapulva, hogy ne zavarja se Pitont, se a tanítványait. Mikor meghallotta, hogy a Mardekárból is maradnak itt diákok harcolni, majdnem kiugrott a bőréből örömében. Csak rá kellett néznie Perselus arcára, hogy tudja, milyen iszonyatosan fontos ez neki. A mozdulatlan, nyugodt arcban felizzó szemek többet mondtak, mint bármilyen szó. Úgy érezte, egyszerűen muszáj meglesnie, legalább néhány pillanatra, hogyan tanítja a férfi a diákjait. Most itt állt, és furcsa, érthetetlen büszkeséggel figyelte Őt. Semmi nem jogosította fel arra, hogy büszke legyen rá, mégis, megmagyarázhatatlan módon ezt érezte… Figyelte, ahogy rövid idő alatt a lehető legtöbbet próbálja átadni, nézte a magabiztos, nyugodt mozdulatokat, azt a könnyed határozottságot, amivel irányítja ezeket a gyerekeket. Egészen másként viselkedett most, mint az óráin szokott… Talán azért, mert a sajátjai között van?!

Mikor egyszerre tízen megátkozták, visszafojtotta a lélegzetét, és remegő térddel figyelte, hogy mi lesz ebből… Hiába látta már Halálfalókkal is küzdeni, mégis féltette. Most mosolyogva, mélyeket sóhajtva nyugtázta, hogy Neki ez meg sem kottyan…

Piton ekkor váratlanul az ajtó felé fordult, a lány pedig alig tudott visszahúzódni, hogy észre ne vegye őt. Látta a szénfekete szemek kutató pillantását, és tudta, hogy már megint elárulta magát a tekintetével… Megint megérezte, hogy nézi…

Persze, mert úgy bámulod, majd kiesik a szemed! Legalább most tűnj már el! Úgy teszel, mintha semmi dolgod nem lenne! – szidta saját magát mérgesen. Gyorsan sarkon fordult és elsietett, hiszen neki is rengeteg tennivalója volt. Egyik baglyot a másik után indította útnak, és reszkető gyomorral reménykedett, hogy nem hiába…

A férfi összehúzott szemmel meredt az ajtóra, és azon gondolkodott, hogy képzelődött-e, vagy Lena tényleg itt volt… Esetleg most is itt van?! Összeszorult a torka a gondolattól, hogy a lány talán figyeli őt. Ugyan már, miért érdekelné, hogy mit művel pár diákkal?! Más szórakozási lehetősége is van, különösen most, hogy annyi felnőtt van a Roxfortban, mint még soha! Majd pont itt fogja tölteni az idejét! Megrázta a fejét, és visszafordult a tanítványai felé.

- Álljanak párba, egyikük támad, a másik megpróbál védekezni! Először csak egyszerűbb, veszélytelenebb átkokkal próbálkozzanak! Lássuk!

Megfeszített figyelemmel nézte, mit művelnek, és időnként elégedetten bólintott, többnyire azonban csak a fejét csóválta. Rémes!

- Kelj fel, Dan, és legközelebb talán ne a magad elé tartott kezeddel, hanem a pálcáddal próbálkozz! Kisasszony, a sikítás sem a legtökéletesebb módszer egy támadás kivédésére! Munroe, most engem támadj meg, a többiek pedig figyeljék, hogy mit csinálok! A mozdulatra koncentráljanak!

Így ment ez hosszú órákon keresztül, és a nap végére már eljutottak odáig, hogy többé-kevésbé mindenkinek ment a védekezés, és pár új varázsigét is tanultak.

Ez még mindig nagyon kevés, de a semminél több! – gondolta Piton, és nagyon reménykedett, hogy lesz még pár napjuk, mielőtt a támadás elindulna, és azalatt még taníthat nekik egy-két dolgot.

- Menjenek vacsorázni, holnap folytatjuk! – sóhajtott fel.

Ő is elindult az ebédlő felé, és odaérve megállapította, hogy ilyen furcsa még sosem volt a Roxfort. A diákok helyén felnőttek ültek mindenütt, alig pár gyerek maradt, akik megszeppenve ültek szokott helyükön, a varázslókra és boszorkányokra pislogva.

- Ki az a nő ott? – kérdezte Hermione Lena felé intve, aki Dumbledore mellett ült.

- Nem ismered fel? Pedig utálod! – vigyorodott el Harry.

- Utálom?! Hiszen… Óh… Szóval ő volt Flo Warlene! Mi is az igazi neve?

- Lena Flower. Ugye, hogy nem is olyan borzasztó így?!

- Nem, így tényleg egész szimpatikus… - ismerte el a lány vonakodva.

- Hát, nem tudom… Lehet, hogy jobb volt úgy… - motyogta Ron.

- Ronald Weasley!  Te nem vagy normális! – szögezte le Hermione szikrázó szemmel.

A fiatal nő éppen ebben a pillanatban nézett feléjük, és rájuk mosolygott, miközben odaintett Harrynek.

- Egészen más így… A mosolya nagyon kedves! – állapította meg a lány.

- Mondtam! Egyetlen dolgot nem értek vele kapcsolatban…

- Mit?!

- Hihetetlenül tiszteli Pitont! Sőt! Szemmel láthatóan kedveli! Nem is értem… Nézzétek! Látjátok?!

A bájitaltan tanár ekkor lépett be, és leült McGalagony mellé. Lena ragyogó szemmel nézett fel, és boldog mosollyal köszöntötte, de cserébe csak egy hűvös biccentést kapott.

- A tiszteletet én értem! A szeretet más kérdés… Pedig igazad van, tényleg kedveli! Ő viszont nem túl kedves hozzá sem! - mondta Hermione eltűnődve.

Perselus mogorván meredt maga elé, és úgy érezte, hirtelen elment az étvágya. Az a ragyogó mosoly egészen más ötleteket juttatott eszébe, mint a vacsora.

Nem lehet, és kész! Most főleg nem! Sem ideje, sem ereje nincs a lelki életre, és még ha lenne is… A lány asztalszomszédja valószínűleg nem nagyon örülne! Dühösen összeszorított szájjal nézett a sápadt, vékony alakra. Ennek főzöget ő ellenszert, hogy a fene enné meg!

Lena csendesen, feltűnés nélkül figyelte, és újra megállapította, hogy képtelen kiismerni ezt az embert. Mi baja van az utóbbi napokban?! Abban reménykedett, hogy ha eredeti formájában látja meg őt, ott folytatják, ahol abbahagyták… Ehelyett a férfi olyan megközelíthetetlen, és visszautasító, mint régen! Pedig… néha úgy érezte, Pitonban legalább úgy izzik a vágy, mint benne, de vasakarattal uralkodik magán. De aztán mindig arra gondolt, hogy csak képzelődik. Hiszen miért tenné?! Úgy látszik, egyszerűen csak megbánta, ami történt kettejük között…

- Lena! Van valami hír? – hallotta meg hirtelen Dumbledore hangját.

- Egyelőre sajnos semmi… Nem tudom, merik-e vállalni a csatát… Elvileg belementek, de egészen más békében azt mondani, hogy „persze, harcolni fogok”, mint akkor, amikor tényleg itt a baj… Attól tartok, erősebb lesz a félelmük, mint az elszántságuk!

- Mindegy, megpróbáltuk…

- Igen, de ha most ez nem sikerül, több próbálkozásra nem lesz lehetőségünk! El kellene jönniük!

- Fél? – kérdezte az Igazgató megértően, kedvesen.

- Igen, félek! A haláltól is, de attól is, hogy mi lesz azokkal, akiket szeretek, ha elbukunk… A családommal… Egyetlen mugli sem lesz biztonságban, ha Voldemort és Halálfalói elszabadulnak!

- Sajnos, ez így igaz! De nem kerül rá sor! Nem kerülhet rá sor!!!

- Remélem… - sóhajtott fel a lány.

Piton összevont szemöldökkel nézte Lenat, amint Dumbledore-ral beszélget. Látta a kedves arc komolyságát, az átsuhanó aggodalmat, félelmet… Alighanem a titokzatos feladatáról van szó… Mi lehet az?! Valószínűleg nem megy minden rendben, mert egy kis elkeseredés van a szemében… Pedig azokban a szemekben csak szeretetet, nevetést szeretett látni…

Esetleg lázas szenvedélyt, mint azon az estén… Megtörtént egyáltalán, vagy azt is álmodta?! Olyan iszonyatosan régen volt…

Szerette volna ölbe kapni, megvigasztalni, megnyugtatni… Hirtelen pokolian dühös lett Lupinra. Miért nem próbál segíteni a lánynak, ha már egyszer olyan rohadtul szerencsés, hogy szeretheti, ott ülhet mellette, elérhető közelségben, és biztos lehet benne, hogy nem utasítják vissza?! Ugyanakkor tudta, beleőrülne, ha végig kellene néznie, amint ez megtörténik… Így is agyára ment az a megértés, feltétel nélküli szeretet, ami minden mozdulatukban látszott…

De akkor tőle mit akar?! Miért keresi a társaságát olyan sokszor, miért néz úgy rá, miért érdeklődik a sorsa, érzései után, miért olyan kedves hozzá, miért aggódik miatta, miért… miért… Miért nem hagyja végre békén, a pokolba is?! Bár soha az életben ne látta volna ezt az arcot, ezeket a szemeket, bár soha ne kellett volna megismernie! Az Isten verje meg azt a percet, amikor Lena Flower először átlépte a Roxfort küszöbét! Azóta nincs nyugalma… Még annyi sem, mint előtte! Nem elég, hogy a közeledő csatával törődnie kell, még miatta is szétveti az idegesség! Ekkor észrevette, hogy felkapja a fejét, és felcsillan a szeme. Követte a tekintetét, és egy gyönyörű szakállas baglyot látott, amint az asztaluk felé suhan, aztán letelepszik Lena kinyújtott karjára, és fejét az arcához dörgöli. Még ilyen feszült állapotban sem felejti el megsimogatni, megetetni! – gondolta, és nem tudta elhessegetni a morbid ötletet, hogy az Ő közelében csak valamilyen állatnak lenne érdemes lenni… Az biztos és teljes siker! Látta, hogy a lány enyhén remegő kézzel elveszi a madártól a levelet, belenéz, aztán elmosolyodik, és az Igazgató felé nyújtja a papirost.

- Jönnek! Legalábbis úgy tűnik…

- Szép munka volt, gratulálok! Nem is tudom, hogy tudta meggyőzni őket!

- Várjuk ki a végét, még nincsenek itt! Meggondolhatják magukat, de egyelőre úgy tűnik, talán nem teszik!

A nagyon öreg és nagyon fiatal szempár megkönnyebbülten összenevetett, és Piton azon kapta magát, hogy ő is fellélegzik, pusztán azért, mert Lena boldognak tűnik… Ami sok, az sok! Úgy viselkedik, mint egy eszelős! Nem mindegy, hogy mi van vele?! Nem rá tartozik!

Lecsapta a kést, villát, és kiviharzott az ebédlőből. Torkig volt mindennel, leginkább saját magával, és nagyon sajnálta, hogy saját magát nem hagyhatja faképnél…

A kis barna lány utánanézett, és csak a fejét csóválta. Most mi lehet a baja?! Néha mintha nyitott könyv lett volna előtte, hogy mit gondol, mi bántja, máskor meg egyszerűen elképzelése sem volt, mit miért csinál…

Pár perc múlva ő is felkelt és a szobája felé indult.

- Lena! – hallatszott egy kicsit bátortalan hang.

- Harry! Csak nincs valami baj?!

- Nincs, csak szerettem volna, ha a barátaim megismerhetnek olyannak, amilyen vagy…

- Ha jól látom, akkor Ron barátod kicsit csalódott! – mosolyodott el a lány, és megértően nézett a vörös hajú fiúra. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki kedvelte Flo Warlene-t! Hiába, nagyon fiatal, neki még nagyon imponálnak az ilyen nők… Szeretni viszont egyértelműen Hermionét szereti, akit most szemlátomást a gutaütés kerülget! – gondolta, és visszafojtotta a kikívánkozó nevetést.

- Hát… nem… dehogy… csak… - dadogta Ron, és egészen vörös lett a feje.

- Semmi baj, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz! Azért remélem, így is képes leszel kibékülni velem! – mondta csendesen Lena, és kezet nyújtott, aztán, hogy enyhítse a fiú zavarát, Hermione felé fordult.

- A Te szüleid muglik, ugye?! Felismertem őket tegnap…

- Igen, muglik! Talán baj?! Különben meg honnan tudja?! És mi az, hogy felismerte?! – válaszolta dacosan a borzas hajú lány.

- Hát… Nyitott szemmel és füllel jártam az elmúlt hónapokban, ha nem is látszott rajtam… De akkor is rájöttem volna, ha nem tudom! Nagyon hasonlítanak az én családomra!

- Ön is…

- Te is! Szeretném, ha tegeznél! Különben meg, igen, én is olyan családból származom, ahol még egyetlen boszorkány sem volt, én vagyok az első! – hangzott a magyarázat egy csendes mosoly kíséretében.

- Akkor biztosan megérted, milyen nehéz lehetett nekik hazamenni, és itt hagyni engem… Tudom, hogy nagyon szerettek volna segíteni, de ebben a világban ők nem tehetnek semmit… szegények… - mondta Hermione halkan.

- Ne légy olyan biztos ebben… Ki tudja, mi történik még?! Nocsak, milyen érdekes állat!

A Tiéd?! - kérdezte Lena, mikor meglátta a lány lábához dörgölőző állatot.

- Igen, ő Csámpás! A világ legokosabb macskája!

- Nem hinném…

- Miért?! Én azért csak jobban ismerem! Igenis nagyon okos!!! – fortyant fel újra Hermione, és felháborodásában teljesen kiment a fejéből az a gondolat, hogy Miss Flower mintha csak azért kezdett volna el erről beszélni, hogy elterelje a figyelmet valami másról… Mit képzel ez a nő, hogy ilyet mond?! Mégiscsak utálatos alak…

- Abban biztos vagyok, hogy okos! Azt nem hiszem, hogy macska lenne! – mosolyodott el Lena, és lehajolt, hogy megsimogassa az állatot.

- Nem macska?! Hát akkor mi?! Jelzem, nekem mindig gyanús volt… - dadogta Ron.

- Ha jól látom, akkor Csámpás legalább felerészben egy kneazle!

- Egy micsoda?! – hüledezett Harry.

- Kneazle! Egy a legendás lények közül! Büszke lehetsz magadra, hogy így megkedvelt Téged, ezek az állatok nagyon agresszívek tudnak lenni, de akit megszeretnek, az mindig számíthat rájuk! – nézett elismerően a kis barna nő a döbbent lányra.

- De még milyen agresszív! – állapította meg Ron.

- Nem is igaz, csak Petert utálta, arra meg minden oka megvolt! Siriust szerette!!!

- Nem véletlen! Ezek az állatok felismerik az alattomos, gyanús lényeket, akár emberek, akár állatok! Ha esetleg eltévedsz valahol, akkor is nyugodtan rábízhatod magad, haza fog vezetni! Nagyon okos, önálló jószágok!

- Ugye?! – húzta ki magát Hermione.

- Mostanában megint olyan ideges… - reklamált a vörös hajú fiú.

- Szerintem érezte, hogy történni fog valami! – védte kedvencét a büszke gazda.

- Az bizony könnyen lehet… Az állatok időnként többet éreznek meg, megmagyarázhatatlan módon, mint mi… De az is lehet, hogy Face nem tetszett neki! - bólintott a kis barna lány, miközben keze lassan dögönyözte a furcsa, hosszú szőrű bundát.

- Tényleg! Tudhattam volna! – Hermione csillogó szemmel nézett Lenara, és megállapította, hogy Harrynak mégiscsak igaza volt, tényleg szimpatikus ez a nő!

- Na menjetek, pihennetek kell, ki tudja, meddig tart a nyugalom! Harry, remélem, gyakoroltok a társaiddal!

- Hát persze, ma is szinte egész nap azzal foglalkoztunk!

- Nem tudom a Mardekárosok mire mennek Pitonnal! – húzta el a száját gúnyosan Ron.

- Valószínűleg sokat tanulnak a Professzor úrtól! – szögezte le Lena nyugodtan.

- Te ugye kedveled Őt?! Már a múltkor is úgy tűnt…

- Igen, így van!

- Meglátszik, hogy nem tanított! – csóválta fejét a fekete hajú fiú.

- Tanított… - jött a halk válasz somolyogva.

- De… Te nem is ide jártál…

- De igen, csak magántanuló voltam! Akkor tanultam meg tisztelni a Professzor urat!

- Na hiszen… - mordult fel Ron.

- Ti nem bíztok benne, ugye?!

- Én igen! – mondta határozottan Hermione.

- Jaj, már megint…

- Pedig igaza van! Te is sokszor jobban tetted volna, ha megbízol benne Harry! Nagyjából tudom, mi történt az elmúlt években, és azt hiszem, sok minden könnyebb lett volna, ha nem ellene harcoltatok volna!

- Utálom! Sosem fogom megkedvelni…

- Valószínűleg Ő sem Téged… Nem ez a fontos! Utáld, ahogy jól esik, bosszantsd, ahogy tudod, nem marad adósod, biztos vagyok benne… De amikor nagyon komoly a baj, amikor segítség kell, akkor bízz meg benne! Neked is így lenne a legjobb! Piton nem áll a Te oldaladon, mikor kis dolgokról van szó, de segít Neked, ha az életed a tét! Ezt már tapasztalhattad! Gondolkodj ezen! És most már tényleg alvás! – vált újra mosolygósra Lena arca.

A Roxfort lassan elcsendesedett. Egy új napra várt mindenki, és senki sem tudhatta, mennyi idejük van még hátra. Talán az egész életükből…