29. fejezet

A hír

  A Roxfort felé tartva Piton azon gondolkodott, hogy ez szerencsére jól sikerült. Nemcsak visszaengedik, egyenesen visszaküldik! Így tudja figyelmeztetni az Igazgatót!

Nem mintha nem lenne mindegy! Iszonyúan kevesen vannak, ekkora sereg ellen nem tudnak megállni! De legalább megpróbálhatják…

Keserű örömmel vegyes rémületet érzett. Végre vége lesz! Valószínűleg úgy, hogy minden elpusztul… Ezt meg kellene akadályozni, akárhogy is… De az ő kálváriája mindenképpen véget ér! Nagyon ideje már, iszonyúan régóta tart! Fáradtan elmosolyodott, és Lenara gondolt. Legalább Őt is láthatja még egyszer…

És eltüntetheti innen… Akár erőszakkal is kihajítja, ha nem akar menni…

Gondolod, hogy hagyni fogja?! Talán még Dumbledore sem… Minden emberre szüksége lesz! Lena pedig komoly erőt képvisel, és harcos típus… - szólalt meg egy józan hang.

Nem érdekel! Nem hagyom meghalni ebben a reménytelen küzdelemben! – válaszolt neki dühösen.

Már dél is elmúlt! – pillantott az órájára, mikor végre a Roxforthoz ért.

Azonnal az Igazgató irodája felé indult. Biztosan várja már… Nem érkezett meg reggelre, ahogy szokott… A Nagyúr erre mindig nagyon vigyázott, olyankor szokta hívatni, amikor nem tűnhetett fel a távolléte, általában éjszaka, hogy az óráira visszaérjen, vagy szünidőben…

Most viszont… Ez is azt mutatja, hogy tényleg elszánta magát! Már nem érdekli igazán, hogy lebukik-e az, akiről úgy tudja, neki kémkedik! Ha kivágja magát, és még megtud valamit, jó, ha nem, úgyis jó! Átkozottul fontos vagy Neki! – mosolyodott el keserűen Piton.

Elmaradtak az órái délelőtt… Potteréknek remek napjuk lehetett! Valószínűleg abban reménykednek, hogy végleg eltűnt!

Micsoda csapás, micsoda csapás! – gondolta gúnyosan, mikor éppen velük futott össze a folyosón, és meglátta a vörös hajú kölyök, és Potter arcán a csalódottságot.

- Jó napot, Professzor úr! – köszöntötték, de csak Hermione Granger arcán látszott, hogy komolyan gondolja. Csodálkozva látta, hogy a lány sokkal nagyobb tisztelettel néz rá, mint eddig. Úgy látszik, már tud róla, hogy mi történt Face és közte, és azt is megértette, amit a barátai sosem fognak, hogy nem ő a legfőbb ellenség. Mindegy, csak higgyék ezt, még pár napig… Aztán úgyis rá kell döbbenniük, hogy rettenetesebb dolgok is vannak a világon, mint egy bájitaltan óra Perselus Pitonnal! Nemsokára olyan események történnek, hogy boldog lehet, aki túléli… Vagy annak lesz a legrosszabb?!

Kopogtatott Dumbledore ajtaján, és a következő pillanatban már hallotta is a jól ismert hangot.

- Szabad!

Benyitott, az Igazgató pedig felpattant, amint meglátta.

- Perselus! Már aggódtam magáért! Mi történt?! – kérdezte, és mindkét kezével megragadta a bájitaltan tanár kezét, kék szemei az arcát fürkészték.

Igen, alighanem Ő az egyetlen ember a világon, aki tényleg képes aggodalmat érezni miatta! Megint megrohanta az az érzés, amit soha nem vallott be, amiről soha nem beszélt, de mindig érzett, ha Dumbledore-ral beszélt. Hála… Hálás annak, akinek számít, él-e, hal-e…

Hiszen csak Ő van… ÉS LENA…

- Bajban vagyunk! – válaszolta halkan.

- Mit tervez? – kérdezte az ősz varázsló nyugodtan, de tudta, hogy most valami nagyon nagy gond van. Még sosem látta ezt a kifejezést Perselus arcán.

- Meg fog támadni bennünket! Minden emberével, az összes Halálfalóval!

Az igazgató megrándult, aztán lassan visszaült a székébe, és bólogatni kezdett.

- Az óriások?!

- Ők is jönnek!

- A dementorok?!

- Ők is! Mindannyian!

- Mindannyian talán nem, hiszen maradtak még elég sokan, akik nem álltak át hozzá, és kitartottak mellettünk, továbbra is őrzik az Azkabant!

- Már nem maradt ilyen! Mondtam, hogy mindannyian jönnek!

Dumbledore kollégája arcára szegezte a tekintetét, és csak annyit mondott csendesen:

- Hallgatom, Perselus!

A férfi mindent elmondott, ami az éjszaka történt. Ezután hosszú órákon át beszélgettek, megrágtak minden lehetőséget, próbáltak megkeresni minden kiutat. Nem találtak egyet sem… Harcolni kell… Tudták ezt mindketten.

- Sejtettem, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik… - mondta végül az ősz varázsló szomorúan, de nyugodtan.

- Haza kell küldenünk a diákokat! Ennek a veszélynek nem tehetjük ki őket! A Halálfalók mindenképpen megérkeznek a gyerekeikért hamarosan, tehát a Mardekár kiürül… - mondta Piton keserűen.

Az Igazgató sajnálkozva figyelte a vékony, markáns arcot. Tudta, mindent megtenne, hogy visszafordítsa a tanítványait arról az útról, ami felé haladnak, és amire ő is rálépett annak idején… Nincs túl sok esélye… Soha nem volt, mégis próbálkozott minden erejével…

A Mardekárnak még soha nem volt olyan házvezető tanára, akinek ennyire fontos lett volna ez a ház, és minden lakója… Túlzásokba is esett miattuk állandóan… - mosolyodott el magában. Megrázta a fejét. Most nem kalandozhatnak el a gondolatai…

- Nem vagyok biztos benne, hogy mindenkit haza kell küldenünk, kedves barátom! A kicsiket természetesen igen, de a nagyobbak közül szerintem maradhatna, aki akar!

- Mondja, teljesen megőrült?! – kapta fel a fejét Piton, és Dumbledore újra elmosolyodott. Kedvelte ezt a makacs, akaratos, időnként meglehetősen lobbanékony, és ilyenkor velőtrázóan szókimondó férfit.

- Gondoljon bele, hova mehetne például Harry?!

- A mugli rokonaihoz, ott…

- Csak azt ne mondja, hogy ott biztonságban lenne! Sehol nem lesz biztonságban, ha elbukunk! Ő különben is harcolni akar, ebben biztos vagyok! Eddig is megtette minden alkalommal, amikor úgy érezte, szükséges! A barátai is voltak már életveszélyben, nem is egyszer!

- Ilyenben még soha! Igazgató úr, ezek a kölykök nem tudhatják, milyen csata lesz ez, de Ön igen! Ezek a Halálfalók annyiszor öltek már életükben, hogy ha akarnák, sem tudnák összeszámolni, de nem is akarják, mert nem érdekli őket! Nekik semmi egy élet! Tapasztaltak, harcedzettek, és ott lesz velük a Sötét Nagyúr, aki mellett sebezhetetlennek érzik magukat!

- Pedig nem azok, Perselus! Nem azok!!! – villant fel az ősz varázsló szeme olyan fenyegető tűzzel, hogy a bájitaltan tanár egy pillanatra meglepődött, aztán elmosolyodott.

- Nem, nem azok! – mondta halkan a kék szemekbe nézve.

- Akkor ebben megegyeztünk! – válaszolta Dumbledore elégedetten.

- Elvben… Már csak a kivitelezés kétséges! - fintorodott el Piton, és az Igazgató minden baja ellenére hangosan felnevetett ezen a szemtelen őszinteségen.

- Menjen, pihenjen, nagyon hosszú napja volt! Én megírok egy csomó levelet, és útnak indítom az iskola minden baglyát! Értesíteni kell mindenkit, akiről úgy gondoljuk, számíthatunk rá! A Rend tagjait az elsők között! Holnap összehívom a kollégákat is, elmondjuk nekik, mi a helyzet! Aztán megvárjuk, hogy a Halálfalók hazavigyék a gyerekeiket, addig úgysem támadnak, amíg ők itt vannak!

- És aztán?!

- Mikor már nem maradt itt olyan diák, aki otthon beszámolhatna arról, mit hallott, beavatjuk a többi diákot, és a szüleiket is, megkérdezzük, ki akar maradni harcolni!

- Nem akarom kiábrándítani, Igazgató úr, de nem sokan lesznek, akik a nyílt harcot felvállalják! Nagyon jól emlékszem még azokra az időkre, amikor a Nagyúr hatalmon volt! Nagyon sokan voltak, akik gyűlölték, de olyan, aki a kisujját is hajlandó lett volna mozdítani… A legtöbben csak várták, hogy valaki majd tesz valamit! Most sem lesz másképpen!

- Tudom, Perselus, de ha csak páran mellénk állnak, az is valami! Minden ember számít!

- Rendben, akkor hagyom dolgozni! – állt fel Piton.

Elköszönt, majd az alagsor felé indult. Csak most vette észre, hogy közben beesteledett. Belépett a szobájába, leült az íróasztalához, de pár perc múlva már fel is pattant, és fel-alá kezdett járkálni. Képtelen volt megnyugodni. Pokolian fáradt volt, hiszen már két napja volt talpon szünet nélkül, ráadásul az Azkabant is megjárta az éjszaka… Rettenetesen szeretett volna aludni egy kicsit, de képtelen volt egy helyben megmaradni. Elérte azt a pontot, amikor már annyira kimerült valaki, hogy nem tud pihenni…

Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

Iszonyúan ideges volt, elképzelni sem tudta, hogy fog ez végződni. Vagyis… épp az volt a baja, hogy nagyon is el tudta képzelni! El fognak bukni, akkor pedig mindennek vége!

A Nagyúrnak igaza volt, ha a Roxfort nem lesz már, semmi remény nem marad azoknak, akik szembe akarnak szállni Vele!

El kellett ismernie, hogy fél ettől a harctól. Nem a haláltól… Inkább attól, hogy mi lesz, ha véletlenül életben marad… Maga lesz a pokol!

Nyíltan fel kell vállalnia, hogy elfordult Tőle! Ez még jó is… Végre leteheti azt az álarcot, amiről szinte már úgy érzi, ráégett az arcára, véglegesen, letéphetetlenül. Hosszú évek óta szakítja szét ez a rettenetes „kétfelé” kémkedés… Végre felemelheti a fejét, és úgy nézhet a szemébe mindenkinek! Nem kell többé azt figyelnie, hogy mikor izzik fel alkarján a Jel, mikor hívatja magához! Csak egyszer még…

Képtelen volt eldönteni, mit is érez valójában… Örömet, megkönnyebbülést, félelmet, kétségbeesést… Leginkább mindezt együtt, olyan intenzíven, hogy majd’ szétrobban a feje, és legszívesebben kirohanna a világból! Meg kellene nyugodnia, de képtelen rá…

Lena! – gondolta hirtelen. Most lenne iszonyúan szüksége a lányra! Ő mindig meg tudta nyugtatni.

Megnyugtatni?! Halálra idegesített, felbosszantott, csak a jó ég tudja hányszor!- mondta magának felháborodva.

Igen, az is előfordult, de ha komoly problémája volt, akkor azt mindig észrevette, és ilyenkor úgy tudott nézni rá, hogy hamarosan lecsillapodott. Hiába, ha most nincs itt! A pokolba, hogy Ő is csak akkor jár a nyakára, amikor nem kéne, amikor meg nagyon kell, akkor sehol sincs!

Összeszorította a fogát, leült, tenyerébe hajtotta a fejét, és mélyeket lélegzett. Bírta is vagy öt percig, aztán újra felpattant. Hiába, ez ma nem működik! Mi lenne, ha elmenne hozzá? Csak pár percre… Nincs még olyan késő, talán ébren van!

És ha nem?! Nem lehetsz ilyen ostoba! Miért kellene Perselus Pitonnak azonnal segítségért rohanni valakihez, ha kicsit ideges?! Mit akarsz tulajdonképpen, mire számítasz?! Lehet, hogy be sem enged, Te meg odadobod a büszkeségedet, az egyetlen dolgot, ami megmaradt annyi éven keresztül! – dühöngött, de hiába. Lába szinte magától indult el a lány szobája felé. Gyors léptekkel haladt, pillanatok alatt odaért. Felemelte a kezét, de azonnal vissza is kapta. Most még visszafordulhatna… Nekitámasztotta homlokát az ajtónak, és ökölbe szorított kézzel gondolkodni próbált. Most mi legyen?! Eh, ha már idáig eljött… egy próbát megér!

Határozottan bekopogtatott, és nem tudta eldönteni mit szeretne jobban. Azt, hogy a lány már aludjon, és ne is ébredjen fel, így ő szépen kénytelen legyen visszafordulni, vagy hogy beengedje, és láthassa.

- Ki az? – kérdezte a kedves, csengő hang.

Na, egyik lehetőség kilőve!

- Perselus Piton. – válaszolta, és elszorult torokkal várta, mit mond a lány.

Lena a szoba közepén állt, levegő után kapkodott, és olyan boldog volt, hogy úgy érezte repülni tudna. Hát visszajött! Most is visszajött! Hogyhogy nem is vette észre?! Mikor nem érkezett meg reggelre, ahogy szokott, és elmaradtak az órái is, úgy érezte, megőrül idegességében. Meg volt győződve róla, hogy nagyon nagy baj történt.

Válaszolj már neki, az ég áldjon meg, mert még elmegy! – mondta magának, és ettől a lehetőségtől úgy megrémült, hogy odarohant az ajtóhoz, és valósággal feltépte.

- Jöjjön be, Professzor úr! – mondta az ajtónyitás hirtelenségétől némileg döbbentnek tűnő férfira nézve.

Piton olyan óvatosan lépett be, mintha legalább ötven dementorra számított volna. Még sosem járt a lánynál. A szobában rend és tisztaság volt, mint mindenütt a Roxfortban, hála a házimanóknak, de Lena egyénisége azért tükröződött pár apró tárgyban. A fésülködőasztalon ott sorakozott az a rengeteg minden, ami Flo Warlene létrehozásához volt szükséges, az asztalon pár könyv, és az ablak előtt a hold fényében egy gyönyörű virág…

- Most is itt van? – vonta fel szemöldökét a bájitaltan tanár, és próbálta nem mutatni, mennyire jól esik neki, hogy ennyire ragaszkodik a Holdliliomhoz.

- Mondtam, hogy sosem megyek hosszabb útra nélküle! – válaszolta a lány halkan.

Csodálkozva, aggódva fürkészte a férfi arcát. Még sosem látta ilyennek. Zaklatott volt, ideges, de mintha az öröm is ott lett volna… Természetesen mindez alig láthatóan, mert most is vasfegyelemmel uralkodott magán, mint mindig, de ő észrevette. Valami történt! Valami nagyon fontos…

- Mi a baj?! – suttogta.

- Jól sejti, baj éppenséggel van egy csomó!

- Voldemort?!

- Hamarosan megtámadja a Roxfortot, minden létező erővel, amit össze tud szedni!

- Hmmm… Szóval besokallt…

- Mit csinált?! – hüledezett Piton.

- Megelégelte, hogy minden terve kudarcot vall. Várható volt, hogy ez előbb-utóbb megtörténik! Úgy tűnik Face volt az utolsó csepp a pohárban. – mondta Lena halálsápadtan, de viszonylag nyugodtan.

- Úgy tűnik…

- Nagyon dühös volt?!

- Csak ritkán láttam ilyennek…

- És… Önt…

- Nem büntetett meg, ha erre gondol!

- Akkor hol volt ennyi ideig?! Annyira aggódtam, már attól féltem…

- Foglyot szabadítottam az Azkabanból! – válaszolta Perselus némi öngúnnyal, és várta, mit mond a lány. Még egy ok, hogy ne bízzon benne…

- Uramisten, de hiszen ott…

- Igen, ott Halálfalók is vannak! Őket hoztuk ki, köztük Lucius Malfoyt! Lehet, hogy nem hiszi, de megpróbáltam megtenni, amit lehetett! Ennyi telt tőlem! – vágta rá Piton keserűen.

Lena az ajkába harapott, és nem merte felvilágosítani, hogy ő Nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy ott dementorok vannak… Majdnem kicsúszott a száján, hogy Dumbledore elmondta, hogy nincs patrónusa, de rájött, ez nagyon bántaná a férfi büszkeségét.

- Tudom, hogy megtett mindent, nem akartam megbántani! – mondta inkább, és kérlelőn nézett rá.

- Honnan tudhatná?!

- Onnan, hogy bízom Önben, ahogy mindig is tettem! Nagyon ügyetlennek kell lennem, ha ez nem derült ki eddig! – hangzott a felelet halkan, simogatóan.

Olyan őszintének tűnik! – gondolta Piton, és magában el kellett ismernie, hogy ez a lány azt az egyetlen esetet leszámítva, tényleg nem adta a jelét sem semmiféle bizalmatlanságnak. Sőt! Akkor is rábízta az életét, amikor senki más nem tette volna meg! Talán igaz, amit mondott, és tényleg csak jót akart, amikor nem volt őszinte hozzá... Felsóhajtott, és kicsit nyugodtabban kezdte vizsgálgatni az arcát. Miért van ilyen hatással rá?! Miért nem tud elszakadni Tőle, betelni Vele?! Nézz rám! – szuggerálta magában, és megremegett, mikor a barna szemek a szokott melegséggel cirógatni kezdték…

- Ezek szerint nem kell többet visszamennie közéjük?

- Nem! – jött a válasz egy mély, megkönnyebbült sóhaj kíséretében.

Akkor hát ennek köszönhető az öröm az arcán! – állapította meg a lány.

- Pihennie kellene, rettenetes napja lehetett!

- Képtelen vagyok! – szaladt ki száján az igazság akaratlanul.

Szóval ezért jött! – értette meg Lena azonnal. Eddig nem tudta elképzelni, miért van itt a férfi, hiszen még soha, egyetlen egyszer sem kereste fel a szobájában, annyi év alatt! Diákkorában is hívatta, ha mondani akart valamit, legtöbbször viszont hívatlanul állított be hozzá, akkor is, és most is… De mindig ő ment… Pokolian zaklatott lehet, ami ebben a helyzetben, és főleg az ő helyzetében nem is csoda!

- Nem ülne le?! – kérdezte halkan, és Piton csak most döbbent rá, hogy még mindig állnak mindketten. Leült a karosszékbe, amit a lány mutatott neki, kinyújtotta a lábát, és fáradtan lehunyta a szemét.

Igen, ez az! Máris érezte azt a kellemes megnyugvást, ellazulást, amire csak Lena közelében volt képes. Furcsa… Megnyugtatja, és felzaklatja, mint senki más! Ami a legérdekesebb, hogy egyszerre tudja művelni veled mindkettőt! – gondolta, mikor megérezte magán a meleg tekintetet, és akármilyen kimerült volt is, rögtön belehasított a vágy. Megszorította a fotel karfáját, és megpróbált lassan, nyugodtan, szabályosan lélegezni.

A kicsi lány csak nézte a karcsú alakot, ahogy fejét hátrahajtva ül, fekete haja szétterül, szemét lehunyja, és a szája kicsit szétnyílik. Elaludt?! – gondolta, de ezt az ötletet azonnal elvetette, mikor meglátta a kezeit… A hosszú ujjak szinte belefehéredtek, olyan erővel markolták a karfát…

Mögé lépett, és vállára tette a kezét. Piton összerándult, és felkapta a fejét.

- Nyugalom, csak segíteni próbálok! Megmasszírozom a vállát, hogy kicsit ellazuljon, semmi gonosz dolgot nem forralok, esküszöm! – mondta tréfásan, mosolyogva, és kis híján megcsuklott a térde, mikor a szénfekete szemek felnéztek rá, és szinte égetni kezdték az arcát. Elkezdte finoman nyomkodni a vállát, nyakát, és megpróbálta nem tudomásul venni, hogy a forróság felkúszik a karján, és elborítja az egész testét. A férfi előrehajtotta a fejét, hogy nagyobb teret engedjen a karcsú ujjaknak, és megpróbálta megállítani a reszketést, ami elfogta. Lassan előredőlt, majd egyre jobban és jobban, míg végül már egész hátát felkínálta az ügyes kis kezeknek. Ajkába harapott, de így sem tudta visszafojtani a halk nyögést.

- Miss Flower, azt hiszem…

- Igen?! – suttogta az a hang, amitől teljesen el tudta veszíteni a fejét.

- Jobb lenne, ha most elmennék… - a mondat egy újabb nyögésbe fulladt, mert a lány éppen ekkor simított végig a gerincén.

- Jobb lenne?! – kérdezett vissza Lena csendesen.

Dehogy lenne jobb! Csak okosabb! – gondolta Piton, és megpróbált felállni.

- Pihennem kellene…

- Nálam nem tud?!

A bájitaltan tanár döbbenten, levegő után kapkodva nézett rá. Dehogynem tud! Igazság szerint csak itt tud! Tudna! Utána…

Összeszedte minden erejét, és talpra állt, de elindulni már képtelen volt.

A lány felé fordult, és olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy a barna szemek könnybe lábadtak attól az izzó, fájdalmas pillantástól.

- Mi a baj?! – suttogta Lena.

- Semmi! – válaszolta halkan, keserűen. És minden…

- Miss Flower, szeretném, ha megígérne nekem valamit!

- Mit?

- Azt, hogy elmegy innen, amilyen gyorsan csak lehet, és vissza sem néz!

- Úgy érti, szökjek meg a csata elől?!

- Igen, pontosan úgy értem! Ez nem egy egyszerű csata lesz! Ilyet még nem látott, akármilyen veszélyeket élt is át, higgyen nekem! Ez mészárlás lesz, rengeteg halottal! Szabályok nélküli, eszelős, őrült, reménytelen harc, ahol a Sötét Nagyúr serege sokszorosa lesz a miénknek.

- Tehát minden ember számít! Tényleg azt hiszi, itt hagynám magukat?!

- Legyen esze, és ne hősködjön! – mérgelődött Piton.

- Tudni fogjuk, mikor támadnak?! Úgy értem, van pontos időpont?!

- Nincs, de tudni fogjuk!

- Honnan?!

A tanár nem szólt semmit, csak az alkarja felé intett.

- Értem! – harapott ajkába Lena. Rájöhetett volna…

- Szóval lesz ideje elmenni…

- El fogok menni egy időre, mert… Mert most fog kiderülni, hogy a több mint egy évi munkám ért-e valamit! – gondolkodott el szomorkás mosollyal a lány.

- Helyes!

- Elmegyek, de vissza is jövök!

Piton már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Lena nem hagyta szóhoz jutni.

- Így kell lennie! Úgysem tud meggyőzni, Ön is tudja! Lássa be, nem kérheti ezt tőlem, hiszen Ön sem tenné meg senki kedvéért!

- A rohadt életbe, hát nem érti, hogy értem nem kár?! – üvöltötte a férfi irgalmatlan dühvel.

A lány arca megrándult a keserű, kegyetlen, önutáló szavaktól.

- Én nem így látom! – suttogta, és alig tudta visszafojtani a könnyeit.

- Most menjen, pihenje ki magát, miattam pedig ne aggódjon! – mondta mosolyogva, és lábujjhegyre állva megcsókolta a férfi akaratos állát, aztán gyengéden kituszkolta a szobájából.

Piton még percek múlva is döbbenten meredt a bezárt ajtóra.