28. fejezet

Végső elhatározás

- Bejöhetek?

- Ha nagyon akar, Miss. Flower… De nem bánnám, ha inkább kint maradna! – válaszolta a férfi hűvösen, elutasítóan.

- Miért? – kérdezte a lány csendesen, és Piton hirtelen megint azon kapta magát, hogy fogalma sincs, mit feleljen. Lena nem először hozta már zavarba ezzel az egyszerű kérdéssel.

- Más dolgom van…

- Jó, akkor visszajövök később!

A bájitaltan tanár felsóhajtott. Nem lehet ezt a nőt megúszni! Jobb túlesni rajt, mondja, amit nagyon akar… Félreállt az ajtóból és intett, hogy jöjjön be.

- Látom, visszatért Flo Warlene! – mérte végig megvetően.

- Ön is tudja, hogy a folyosón bárkivel összefuthatok, ez a veszély nem múlt el, továbbra sem lehetek önmagam! Ez a baj?! Én sem élvezem, higgye el! Ha ez zavarja…

- Ki mondta, hogy zavar bármi is?!

- Akkor viszont nem értek semmit! Azt hittem… - a kicsi lány ajkába harapott, és elhallgatott.

- Mit hitt, kisasszony?

- Úgy gondoltam, talán Ön is… eh, mindegy… Hagyom dolgozni, Professzor úr!

- Miről akart beszélni? – szólt a távozni készülő Lena után Piton, aztán legszívesebben bokán rúgta volna saját magát. Végre el akar menni, ő meg visszatartja! Miért nem képes elengedni?! Tíz másodpercet kellett volna kibírnia szó nélkül! Így meg itt marad! Itt a szobájában, és még mosolyog is!!! Mi a fenének örül?!

- Mire kíváncsi?

- Éééén?! – hördült fel a férfi. Ez a szemtelenség netovábbja! Most ő ment ehhez a nőhöz, vagy fordítva?!

- Arra gondoltam, hogy talán Önt is érdekli, mi történt az elmúlt több mint másfél évben, mert engem nagyon! Az Igazgató úr sok mindent elmondott, de szeretnék egyes dolgokat Öntől is hallani! Kezdjem én? – kérdezte Lena csendes mosollyal.

- Kezdje!  - bólintott a bájitaltan tanár, és leült szemben vele, de képtelen volt eltüntetni arcáról a fintort, amit a külseje váltott ki.

- Lemoshatnám, de nagyon sokáig tart újra megcsinálni… Ez nem varázslat, csak mugli ügyeskedés! Mégsem sminkelhetek egy nap ötször! – tárta szét karját a lány, és Piton arra gondolt, hogy ez már veszélyes… Jobban belelát az agyába, mint a Nagyúr valaha is! Meg sem kell szólalnia, és tudja, mi a baja! Nem lesz ez így jó!

- Eltüntethetné magáról ezt a förtelmet! – mondta aztán. Ha már egyszer úgyis észrevette a reakcióját, akkor olyan mindegy…

- De a folyosón…

- Tudtommal most már megy a katicabogár animágia, nem?! Majd felveszi azt az alakot! – javasolta a férfi, és észre sem vette, hogy a modorával szöges ellentétben a hangja szinte már kérlelő. Lena annál inkább felfedezte a furcsa, sosem hallott hangsúlyt, és felpattant.

- Rendben, mindjárt jövök! – felelte, magában pedig arra gondolt, hogy ha ez az egyetlen baja… Kicsit megkönnyebbült, nagyon megijesztette az a rideg elutasítás, amivel az előbb Perselus fogadta. Tudta, hogy valószínűleg nagyon haragszik rá, amiért becsapta… Jót akart, de megbántotta! Magából indult ki, arra gondolt, hogy ő képtelen lenne Voldemort előtt titokban tartani annak az embernek a létezését hónapokon keresztül, akit szeret, képtelen lenne róla azt mondani, hogy egy könnyűvérű kis senki! Talán túlbecsülte azt, ami történt kettejük között… Pitont pedig lebecsülte… Ő sokkal jobban tud uralkodni magán, mint bárki más! Megoldotta volna… Most azt hiheti, hogy nem bízott benne, azért nem mondta el az igazságot! A fene essen bele! Miért kell mindig történnie valaminek?!

Hiszen tudnia kell, hogy mindig rábízta az életét is! Nem lehet, hogy azt higgye… Dehogynem lehet! És hiszi is! Hát ennyire nem ismered?! – mondta belül egy hang mély meggyőződéssel. Ó, Istenem! Hogy fog ebből kimászni?! Talán hajlandó lesz elfelejteni… Hiszen az előbb nem is utalt rá! Talán csak a külseje zavarta!

Visszament a fürdőszobából a szobába, és alig tudta megállni, hogy oda ne rohanjon hozzá, és a nyakába ne ugorjon. Piton szeme olyan várakozással tapadt az ajtóra, és olyan hihetetlen tűz lobbant fel benne, amikor meglátta! Ő is akar engem! Vagy már megint csak képzelődöm?! – gondolta aztán, mikor ránézett a tanár nyugodt, közönyös arcára.

Képtelen vagyok kiigazodni rajta! Én, aki állítólag felismerem az emberek szándékait! Az övét nem, az biztos! – állapította meg magában fejcsóválva. Hát persze hogy nem, hiszen még életben van! Régen halott lenne, ha nem lenne képes mindenki másnál jobban uralkodni a gondolatain, eltitkolni azt, amit valójában akar! Lena megborzongott. Visszaült a helyére, és csendesen mesélni kezdett. Apróságokról, az életéről, aztán arról, amit az álruhában itt töltött hónapok alatt érzett, látott…

Piton csak nézte, és ökölbeszorított kézzel tartotta vissza magát, hogy őrültséget ne csináljon. Nem tudhatta, hogy a lány éppen erre vár, remegő gyomorral, reménykedve…

Figyelte a hatalmas, barna szemeket, amik beszippantották, felmelegítették, simogatták. Nézte beszédes, mozgékony, eleven arcát, ahogy szinte eljátszik mindent, amiről beszél, mókás fintorait, kedves mosolyait… Miért jött ide?! Ha egyszer nem bízik benne… Nem is szereti… Akkor miért nem Lupinnal tölti az idejét?! Mit akar tőle?! Miért kell ilyen kedvesnek, érdeklődőnek lennie?! Miért nem hagyja, hogy csendben utálja a világot és saját magát?! Lena éppen elnevette magát valamin, ő pedig arra gondolt, hogy most kellene megcsókolni…

- Professzor úr?

A tanár megrázkódott, és rájött, hogy alighanem kérdeztek tőle valamit, de fogalma sincs róla, hogy mit…

- Mit kérdezett, Miss Flower?

Egek, ennyire unalmas voltam?! – gondolta a lány szomorkásan, észrevéve, hogy Piton valahol egészen máshol jár…

- Csak annyit mondtam, hogy nekem nincs több mondanivalóm, viszont érdekelne, hogy Önnel mi történt!

Perselus széttárta a karját, és tőmondatokban beszélni kezdett, de Lena nem hagyta annyiban, állandóan csak kérdezett, és ő egy idő után azon kapta magát, hogy elmeséli a tavalyi tanévet, Umbridge őrültségeit, Black halálát… az ő szemszögéből, ami még soha nem érdekelt senkit. Akkor rémült meg végérvényesen, mikor egy józan pillanatában azt vette észre, hogy az érzéseiről beszél neki, amiről más azt sem tudja, hogy léteznek, és nem is szabad tudni róluk senkinek! Hirtelen úgy hallgatott el, mintha torkára forrt volna a szó, és felpattant.

Mi történhetett? – gondolta a lány, miközben a félreérthetetlenül bezáruló arcot nézte, ami az előbb szinte már életre kelt… Figyelte a magába forduló, elutasító testtartást, az összefont karokat, az összeszorított szájat… Mit ronthattam el?! Úgy döntött, nem erőlteti, inkább olyasmiről beszél, ami egyébként nagyon fontos, de semmi személyes nincs benne.

- Valószínűleg Voldemort is meg fogja tudni, hogy nem sikerült Face terve, ugye? – kérdezte halkan.

Piton összerándult a névtől, de nem szólt, hogy ne mondja ki. Lassan kezdte megszokni, hogy ennek a nőnek semmit nem jelent az a félelem, ami őt megdermeszti, gúzsba köti. Érthető, soha nem tartozott hozzá, semmilyen értelemben! – sóhajtott fel magában. Szerencsére!

- Csodálkoznék, ha még nem tudna róla! – felelte nyugodtan, meggyőződéssel.

- Akkor valószínűleg…

- Hívni fog, igen! Minden pillanatban várom! – mondta halkan, és majdnem felnevetett ettől a furcsa kifejezéstől. Várom! Várja a fene!!! Inkább csak számít rá…

- Nem fogja felelősségre vonni Önt? – Lena hangjában most félelem volt, hiszen maga előtt látta a férfit, hogy milyen állapotban volt a múltkori büntetés után, és az Igazgató hangját is hallotta, amint azt mondja: „A Cruciatus annál veszélyesebb, minél többször mondják ki valakire…”

Perselus vállat vont.

- Ki tudja ezt Nála?! Oka éppen lenne rá, de arról nem tudhat… A tervbe nem avatott be, elvileg nem kérhetné számon rajtam!

- Elvileg?! – a lány hangja csak egy halk suttogás volt.

Piton elhúzta a száját. Hogyan értesse meg ezzel a gyerekkel, hogy a Nagyurat nem szokta zavarni, hogy egy büntetés jogos-e?!

Aztán ránézett a sápadt arcra, és hirtelen úgy érezte, muszáj megnyugtatnia.

- Nem lesz semmi baj! – felelte határozottan, nagyobb meggyőződéssel, mint amit érzett.

- Remélem!

A barna szemek olyan féltő gondoskodással simogatták meg az arcát, amit soha, senki másnál nem tapasztalt. Miért csinálja ezt?! Ha ezt a tekintetet látja, mindig újra és újra reménykedni kezd, ahelyett, hogy végre beletörődne a sorsába, és megnyugodna kicsit!

Egy barna, göndör hajfürt Lena szemébe hullott, és a férfi önkéntelenül kinyújtotta a kezét, hogy hátrasimítsa… A lány megremegett, és a tenyerébe hajtotta az arcát. Perselus megdermedt, mozdulni sem mert, mert tudta, ha csak egy lépést tesz felé, akkor ráveti magát. Mélyeket lélegzett és csak arra tudott gondolni, hogy iszonyúan kívánja ezt a nőt! Világos, nem lett volna szabad beengedni! Vagy most, ebben a pillanatban ki kellene tessékelni innen! Történjen már valami, mielőtt végleg elveszíti a fejét! Hirtelen összerándult. Na, végre egyszer a legjobb időpontban!

- Hát megtörtént… hívat! – mondta csendesen.

- Falra festettük az ördögöt! – állapította meg keserűen, rémülten Lena.

- Tetszene Neki ez a rokonság! – szögezte le Piton fanyar humorral.

- Máris mennie kell?!

- Kihasználom az alkalmat, hogy itt van, és megkérem, mondja el Dumbledore-nak, hogy mi történt! Nem húzom az időt azzal, hogy felmenjek hozzá, hanem rögtön elindulok! – válaszolta a férfi, miközben magára terítette fekete köpenyét.

A lány elszoruló torokkal bólintott, két kezébe fogta a tanár kezét, megszorította, és kisietett.

A szénfekete szemek kábultan követték minden mozdulatát, látta, ahogy körülnéz, katicabogárrá változik, és így eltűnik a szeme elől. Perselus is felrázta magát, és elindult.

Most legalább tudom, mit akar, és mi a baja! – gondolta. Az is igaz azonban, hogy most újra teljes erővel uralkodnia kell a gondolatain, érzésein, nem veheti olyan könnyen a dolgot, mint az elmúlt pár hónapban! Vajon tudja, mi történt, vagy csak sejti?!

- Perselus, a Nagyúr már vár! Azt mondta, rögtön jelentkezz nála, amint megérkezel! – a Halálfaló meglehetősen izgatottnak tűnt.

- Megyek! – bólintott Piton nyugodtan.

- Pocsék hangulatban van, azt hiszem, nem sikerült valami! – suttogta a másik aggódón.

De mennyire, hogy nem! – szögezte le a férfi magában gúnyosan, de hangosan csak annyit mondott:

- Gondolod?!

Mélyet sóhajtott, belépett a hatalmas terembe, és meghajolt.

- Hívattál, Uram!

- Potter továbbra is a Roxfortban van? – tért a tárgyra Voldemort azonnal, és a bájitaltan tanár azonnal látta, hogy a Halálfalónak, aki fogadta, igaza volt. Ritkán ilyen ideges…

Most szedd össze magad, csak természetesen, némi csodálkozás, értetlenség…

- Természetesen, Nagyúr! Nem értem, hol lehetne máshol?!

- Itt én kérdezek! – csattant fel a komor hang.

- Természetesen, Uram, csak csodálkoztam, bocsáss meg!

- Ne csodálkozz, csak válaszolj, ha kérdezek valamit!

Piton szótlanul fejet hajtott, és várta a folytatást.

- Face hol van?!

- Nem tudom, egy napja eltűnt, mintha a föld nyelte volna el…

- Elrontotta az a szerencsétlen! Ez nem igaz! Potternek nincs semmi baja?

- Nincs, Nagyúr!

- Mi védi azt a kölyköt, hogy sosem sikerül elkapni?! Az a nő, az a Warlene… Ő ott van még?

- Igen, ott van!

- Semmi változás a viselkedésében?

- Semmi a világon, de nem értem…

- Ki mondta, hogy értened kell?! Mit csinál most, hogy Face eltűnt?

- Kérdezősködik, hogy merre lehet, addig is, míg előkerül, több figyelmet szentel a többieknek…

- Potterrel most sem foglalkozik?

- Ügyet sem vet rá, Uram!

- Hmm… Ezek szerint nincs köze a dologhoz… Egy idő óta nem kedvelem, ha ismeretlen, fiatal kis szukák kerülnek a terveim közelébe, de úgy látszik, ő tényleg az, akinek látszik…

Akkor viszont csak Dumbledore lehetett… Te nem tudsz semmiről?!

- De hát, miről kellene tudnom, Nagyúr?!

- Arról, hogy ki piszkított bele már megint a terveimbe! – üvöltötte Voldemort.

- Milyen tervek? Nem értem…

- Face-nek el kellett volna intéznie Pottert, de minden arra mutat, hogy kudarcot vallott az az idióta!

- Miért nem tudtam én erről?! Segíthettem volna neki!

- Számon akarsz kérni rajtam valamit?! Jól hallom?! Te?! Rajtam?! Elment az eszed, Perselus?! – sziszegte a jéghideg, dermesztő hang halálos fenyegetéssel.

- Dehogyis, ez eszembe sem jutott, csak sajnálom, hogy nem tudtam a tervről… Face annyira sokat volt a kölyökkel, úgy tűnt, kedveli őt… Megesküdtem volna, hogy ellenségünk, így meg sem próbáltam segíteni neki… Igaz, nem is tudtam, hogy miben kellett volna…

- Ne sajnáld annyira, most segíthetsz!

- Miben, Uram? – kérdezte Piton, és görcsbe rándult a gyomra.

- Kihozzuk a társainkat az Azkabanból! Te is a csapattal mész!

- Ahogy parancsolod! – válaszolta a férfi, és érezte, hogy jeges veríték kezd el folyni a hátán.

- Így parancsolom! És ha itt lesznek… Belevágunk! Elegem van belőle, hogy valaki mindig elront valamit, vagy jön Dumbledore, és mindent tönkretesz! ELÉG!!! Megtámadjuk őket, az összes mozgósítható emberünkkel! Sokkal erősebbek vagyunk, és nem is számítanak ránk! Mindig kicsúszik a kezünkből az az átkozott kölyök! Most majd nem fog, mert ha másképpen nem megy, mindenkit megölünk körülötte, és akkor kapjuk el őt!!!

- Uram… ez… mikor… - dadogta Piton, és most semmi színészkedés nem volt a viselkedésében, tényleg nem értett semmit, és halálra rémült.

- Majd megtudtok mindent, ha már itt lesznek a többiek is! Induljatok!

- Értettem, Nagyúr! – hajolt meg Piton, és amikor végre kijutott a teremből, az embertelen szemek sugarából, kezébe temette az arcát, és halkan felnyögött. Érezte, hogy veríték gyöngyözik a homlokán, és jeges cseppek siklanak le a hátán is. Istenem, mi lesz ebből?! Erre nincsenek felkészülve… Még Dumbledore sem! Értesítenie kell! Lesz rá lehetősége egyáltalán?! Mi lesz, ha nem engedi el a Sötét Nagyúr?! Vagy meghal, miközben megpróbálják kiszabadítani a bezárt Halálfalókat?! Na, ez is… Pont neki kell bemenni a dementorok közé… Védekezni is képtelen…

Ha otthagyja a fogát, honnan fogják megtudni a többiek, hogy mi készül?! Az Igazgató… és Lena… Uramisten, Lena!!! Vissza kell jutnia valahogy! Tudnia kell, hogy mi készül, és el kell tűnnie!

Mindegy, hogy akar, nem akar, nem keveredhet bele ebbe! Ez iszonyatos, és reménytelen harc lesz, ilyet a lány még nem is látott! Persze, nagyon sok mindenben részt vett, már halálos veszélyben is volt, nem is egyszer, de ez más! Egészen más! Túl kell élnie ezt az átkozott akciót, mert rajta kívül nincs senki, aki hírt vihetne! Muszáj! Ugyanakkor hátráltatnia kellene a társait, amennyire csak tudja!

Minél több Halálfaló szabadul ki, annál többen lesznek a csatában ellenük! Mostantól minden ember számít! Mit találjon ki, mit lehet itt tenni?!

Úgy érezte, most rögtön szétrobban a feje, szinte észre sem vette, ki vagy mi van körülötte.

- Perselus! Perselus!

Megrázkódott, és végre meglátta azt a férfit, aki szólongatta.

- Gyere, indulunk! – mondta az, és csodálkozva nézte a gondolataiba merült, karcsú, fekete alakot.

Piton csak bólintott, és a döbbent tekintetet látva ráparancsolt magára, hogy megpróbáljon természetesen viselkedni, még ez egyszer… Nemsokára vége lesz, csak most szedd még össze magad! – gondolta, miközben beállt a többiek közé, és elindultak.

Szótlanul, összeszorított szájjal hallgatta a viccelődésüket, és a szavaikból azt vette ki, hogy még nem tudják, mit tervez a Sötét Nagyúr. Azt hitték, ez csak egy szokványos szabadító akció.

A határt elérve hoppanáltak, és a következő pillanatban ott álltak az Azkaban közvetlen közelében. Hang nélkül meredtek a rettegett épületre, mindannyian megborzongtak a gondolattól, hogy be kell jutniuk oda. A sziklaszirten álló, régi épület feketébb volt a legfeketébb éjszakánál is, dermesztő hideget, sötétséget, és fenyegetést árasztott. Világított a hold, de ezt az épületet nem tudta felragyogtatni, ezüstös csillogásba vonni, mintha minden fényt elnyeltek volna azok a falak…

Piton megborzongott. Már érezhető volt a rengeteg dementor jelenléte. Látta, hogy a többiek is valósággal megdermednek. Mit szóljak én?!- kérdezte magától keserűen, aztán összeszorította a fogát, és társaival együtt elindult. Már a kapunál belebotlottak az első őrökbe. Mielőtt bármit tehettek volna, a több hónapos, oszló hulla kezére emlékeztető végtag felemelkedett, és feléjük intett. Perselus fejében elindultak a megszokott képek, hangok… Senki nem tudta a társai közül, hogy nem képes patrónust megidézni, fogalmuk sem volt, mit él át, valahányszor a közelükbe kerül… Egy üvöltő férfi… Egy zokogó asszony… Ugyanez az asszony kicsit később, sötét szemében őrült gyűlölettel néz rá… James Potterék hangos nevetése, amihez hangok százai csatlakoznak, és a nevetés orkánná dagad, agyába kúszik, fojtogatja… Voldemort felemelt varázspálcával, amint kimondja a rettegett varázsszót… Mészárlások képei, saját maga, amint részt vesz ezekben… Üvölteni szeretett volna, alig tudta megakadályozni, hogy térdre ne essen a kíntól.

Hé, nem vagy te Harry Potter, hogy megengedd magadnak azt a luxust, hogy összeesel! És kölyök sem vagy már, úgyhogy szedd össze magad! – förmedt rá saját magára, és elszántan emelte fel a fejét.

A csuklya alatt rejtőzködő iszonyatos alak beszívta a levegőt, valósággal szürcsölte, ízlelgette, aztán… félreállt… Intett, hogy menjenek nyugodtan.

- Úgy döntöttek, ők is mellénk állnak, mint a többi dementor! Hiszen ez remek! – kurjantotta az egyik Halálfaló, Pitonban pedig, ha lehetséges, még jobban megfagyott a vér.

Már csak ez hiányzott! Mekkora serege lesz a Sötét Nagyúrnak, Uramisten… Még ezek a dementorok is!

Sorra járták a cellákat, társaikat keresték. Nem akartak mindenkit kiszabadítani, csak a Halálfalókat. Perselus megmarkolta a varázspálcáját, és elszántan elindult.

Egyedül akart lenni, hiszen esze ágában sem volt akár egyetlen embert is elengedni! Akihez ő ér oda először, annak pechje lesz… Igazából Lucius Malfoyt szerette volna legjobban elkapni…

Ő túl fontos ember, és túl veszélyes! Jó lenne, ha nem jutna ki! Hirtelen az egyik cellában ismerős alakot pillantott meg. Egyik társuk ugrott boldogan a rácshoz, hogy üdvözölje a szabadítóját.

- Na végre, csakhogy itt vagytok! Most bosszút állok ezerszeresen, nem lesz az a mugli, aki elmenekül előlem! Megbánják még, akik ide juttattak, méghozzá keservesen! Engedj ki! Gyorsan! – kiáltotta izgatottan.

- Tévedésben vagy! Nem a megfelelő embert kérted meg! – válaszolta Piton fagyos nyugalommal, és halkan kimondott átka falhoz taszította a Halálfalót.

Nem ölte meg, az gyanús lett volna, de megzavarta az agyát, legalábbis egy időre.

Tudta, hogy a nyomában többen is jönnek még, és azt is tudta, hogy az érzelgősség egyikükre sem jellemző. Ha azt látják, hogy használhatatlan, nem fogják kiszabadítani! Az Azkabanban sok embernek megbomlott az elméje… Még négy embert intézett el ugyanezzel a módszerrel, de Malfoy nem volt köztük. A folyosó végén megállt, és bevárta a társait.

- Érdekes, ezen a részen egyetlen társunk sem úszta meg ép elmével! – mondta az egyik csuklyás férfi fejcsóválva.

- Igen, én is úgy láttam, de nincs ebben semmi csodálatos! Sokan őrülnek meg itt! – válaszolta egy másik.

- Ez igaz! – helyeselt Piton, és magában gunyorosan elmosolyodott, pedig a hideg rázta ettől a helytől. Képtelen volt a dementorok sugározta jeges hidegtől, kétségbeeséstől szabadulni, és olyan erővel préselte össze a fogait, hogy szinte görcsöt kapott az állkapcsa.

A kijáratnál bevárták egymást, és Perselus megállapította, hogy jól sejtette, Lucius szabad! Az ördög vigye el! A mindig elegáns férfi ruhája most szakadt, mocskos volt, és ezüstszőke haját is belepte a kosz. De a feje, az álla… Az már a szokott gőggel emelkedett magasra.

A bájitaltan tanár szeme gyorsan végigsiklott a volt foglyokon. Tizenöt embert szabadítottak ki, de Malfoyon kívül nem volt köztük igazán fontos ember. A másik legrangosabb azok között volt, akiket sikerült elintéznie. Csak öt ember kiszabadítását tudta megakadályozni, de az is valami! Most egyszerűen nem tehetett többet!

Visszaindultak a táborba, és amint megérkeztek, Voldemort máris az emberei elé lépett.

- Arra az elhatározásra jutottam, hogy nem tűrjük tovább a sárvérűek és muglibarátok uralmát! Először a Roxfortot romboljuk porrá, aztán… Ha Dumbledore és Potter nincs többé, senki nem mer majd az utunkba állni!

Ez sajnos igaz! – gondolta Piton keserűen. Most döbbent rá igazán, hogy milyen kevesen lesznek! Megpróbált lelkesedést mutatni, és fürkészően nézte társai arcát. Mit szólnak hozzá?! Először egy kis döbbenetet látott, aztán a Sötét Nagyúr szavai hatására egyre lelkesebbek lettek. Féltek ugyan Dumbledore-tól, de tudták, hogy sokkal többen lesznek, és ha Uruk is velük tart, nem érheti őket semmi baj!

- Visszajön az a világ, ami másfél évtizeddel ezelőtt! – kiáltotta Malfoy villogó szemmel.

- Nem, Lucius, sokkal jobban uralmunk alá vonunk mindent, mint akkor! Üzenek mindenkinek, és mire megérkezik minden emberünk, megjönnek az óriások, és az összes dementor… Sokkal többen leszünk, mint valaha voltunk!!! Most nem menekülhet meg az a vén bolond sem, akkor pedig nem lesz senki, aki lázadni merne! Tökéletesen uralni fogjuk a világot! – nevetett fel Voldemort, és a fülsértő, károgó nevetés magasra szárnyalt, hízott, dagadt, ahogy csatlakoztak hozzá a többiek, és iszonyatos fenyegetéssé növekedve ülte meg az éjszakát.

- Csak egyetlen kérdés, Nagyúr!

- Mondd, Lucius!

- A fiam, Draco és még sokunk fia, lánya a Roxfortban van! El kellene hoznunk őket!

- Természetesen! Nem hagyjuk az elkövetkező Halálfaló generációt annak a vén ördögnek a kezében! Nem holnap indulunk a harcba, tervet is kell készítenünk, azonkívül ide kell érni mindenkinek, aki hozzánk húz! Elintézitek addig, ami dolgotok még van! Perselus!

Piton összerezzent, mikor a nevét hallotta, de uralkodott magán, és a tőle telő legnagyobb lelkesedést mutatva lépett elő.

- Te is visszamész még oda! Ki tudja, hátha még az utolsó pillanatban tudsz valami használható hírt hozni!

- Ahogy akarod, Uram! – hajtotta meg fejét a férfi, és hatalmas megkönnyebbülést érzett.

- Máris indulhatsz, és mehetnek a többiek is! Tudni fogjátok, mikor kell visszajönnötök, és nagyon ajánlom, hogy amint megérzitek a hívásomat, azonnal jelentkezzetek! – fogta suttogóra a hangját Voldemort, és mindannyian érezték a halálos fenyegetést.

Nemsokára elkezdődik! Nemsokára… - gondolták mindannyian.