27. fejezet

Álarc nélkül

- Harry, azt hiszem, Neked sem ártana, ha meghallgatnád Miss Flower történetét! – mondta Dumbledore csendesen.

- Miss Flower?!

- Eddig úgy ismerted, hogy Flo Warlene!

- Tehát az nem az igazi neve?!

- Lena vagyok, szólíts így! – szólt mosolyogva a lány.

A fiú zavartan szorította meg a felé nyújtott kezet, és újra megállapította, hogy ez a nő pár perc alatt egészen átalakult. Tényleg jó lenne megérteni, hogy mi is történt… és miért…

Ránézett az Igazgatóra, és csak bólintott.

- Akkor jöjjenek mindannyian, mert pár dologra én is kíváncsi lennék! – indult Dumbledore az irodája felé.

Mikor mindannyian leültek már, a kék szemek elégedetten siklottak végig a négy nagyon különböző alakon.

- Nos, kezdje talán Lena, azzal, hogy…

- Azzal, hogy csinál valamit magával! – szögezte le Piton. Nem bírta tovább elviselni azt a szőke hajkoronát, és babakék szemeket. Nem igaz, hogy több mint másfél év után végre itt van előtte, úgy, hogy tudja is kicsoda, mégsem láthatja azt a felejthetetlen, meleg, simogató tekintetet! Különben is kezdett irgalmatlanul dühös lenni, amiért így átverték! Mi szükség volt arra, hogy az orránál fogva vezessék?! Eddig ez fel sem vetődött benne, olyan gyorsan követték egymást az események, és annyira aggódott a lányért, de most „ráért” méregbe gurulni, és ezt meg is tette, méghozzá habozás nélkül…

Lupin megpróbálta visszafojtani a mosolyát, és arra gondolt – már nem először – milyen jó, hogy Pitont nem zavarják olyan apróságok, mint az udvariasság… Ő is nagyon vágyott már rá, hogy eredeti formájában láthassa Lenat, belenézhessen nagy, sötétbarna szemeibe, megsimogathassa hullámos, barna haját, de nem tudta, hogyan kérje meg rá, legyen végre olyan, amilyennek megszokták… Perselus bezzeg nem vacakol a megfogalmazással!

Látta, hogy Dumbledore is alig leplezett vidámsággal néz a karcsú, kicsi lányra.

- Mire gondol, Professzor úr?!

- Konkrétan a külsejére gondolok! Vagy most már örökké ebben a jelmezben óhajt maradni?! Nem volt elég ennyi időn keresztül?!

- Puff neki, ezt megkaptam! Egyszer lehetek életemben szőke bombázó, akkor sem tetszem senkinek! – sóhajtott fel komikus kétségbeeséssel Lena.

Ronnak például tetszett… - gondolta Harry magában, és észre sem vette, hogy ennek az ismeretlen nőnek a bolondozása kicsit megolvasztja a jéghideg kétségbeesést és dühöt, amit Sirius most már véglegesnek tűnő elvesztése miatt érzett.

- Jól sejtem, hogy Te is valami ilyesmit akartál mondani, csak túl udvarias voltál hozzá?! – nevetett Remusra a lány.

A sápadt, vékony férfi nem válaszolt, csak cinkosan visszamosolygott rá.

Na persze, a kedves, udvarias vérfarkas! Ebben az is benne volt, hogy te bezzeg a legkevésbé sem vagy az! – gondolta Piton, és beharapta az ajkát. Kit érdekel, ha ez a véleménye, akkor ez! Nem fogja megdicsérni a külsejét, ha egyszer látni sem bírja!

- Nem olyan nagy baj az, Lena, hogy olyannak szeretjük, amilyen! – mondta Dumbledore csendesen.

- Nem, ha olyannak szeretnek, akkor tényleg nem! – hangzott a jelentőségteljes, halk válasz, és a karcsú lány kisietett az irodából, hogy rendbe szedje magát.

Bement a szomszédos fürdőszobába, lemosta a vastag, álarcszerű sminket, ami az igazi arcvonásait, és árulkodó szeplőit takarta, eltüntette a kontaktlencsét, szőke parókát…

Lekerültek az orrát, állát átformáló kiegészítők, amik egészen megváltoztatták arcvonásait. Közben nem először adott hálát sminkes barátjának, akinek ezt a külsőt köszönhette. Nélküle képtelen lett volna lebukás nélkül végigcsinálni ezeket a hónapokat… Az állandó sminkelés így is az idegeire ment már… Pokolian irigyelte Tonks képességét, sokszor szerette volna az elmúlt időszakban, ha ő is metamorfmágus lehetett volna. Megmosakodott, hogy legalább a nagyját eltüntesse a gyomorforgatóan erős parfümnek, amire elsősorban Piton miatt volt szüksége, hogy a tanár az illatáról se ismerhesse fel, hiszen ha valaki, akkor Ő egészen közelről érezhette azon az estén…

Lena felsóhajtott, és remegő kezébe temette az arcát. Máris hiányzott a jótékonyan fedő festékréteg… Gyűlölte, mert harsány volt, kihívó és közönséges, egészen más, mint amit ő szeretett, de mindent eltakart… A pirulását, zavarát is…

Belenézett a tükörbe, és egy izzó szemű, lángoló arcú lány nézett vissza rá, akinek a homlokára – legalábbis ő úgy érezte – hatalmas betűkkel vésték fel az igazságot… Hogyan menjen így vissza azok elé a kutató, szénfekete szemek elé?!

Mégsem várathatja őket a végtelenségig… Mély levegőt vett, elszántan felvetette a fejét, és visszament a szobába. Azonnal megérezte Perselus tekintetét… úgy szaladt végig az arcán, testén, mint a tűz… Égette, melegítette, lángra gyújtotta…

Jaj, Istenem, de jó lenne kettesben lenni Vele, és a karjába simulni, hozzábújni, megcsókolni! Folytatni, befejezni azt az estét, amit azóta sem tudott elfelejteni, egy pillanatra sem!

Összeszedte minden erejét, és nyugodtan, kedvesen rámosolygott a férfira:

- Így jó?! – kérdezte tréfás hangon, de halálosan komolyan. Rettenetesen fontos volt, hogy Ő mit mond…

- Jobb! – válaszolta hűvösen, kurtán Piton, és ökölbe szorította a kezét, hogy oda ne menjen hozzá, ölbe ne kapja, és a szobájába ne rohanjon vele… Végre! Végre olyan volt, amilyenre emlékezett, csak még sokkal szebb! Csak rá kellett néznie a hullámos, barna hajra, és ujjai máris érezték a selymességét, mintha beletúrt, belemarkolt volna… És a szemei… Ezek a csillagszóró szemek kísértették éjjel-nappal. Mindenütt… Önkínzó gyönyörűséggel merült el bennük, és úgy érezte, hazaért… Honnan a pokolból tudod?! Életedben nem voltál még otthon sehol! – ripakodott rá magára dühösen, hogy vissza tudjon térni valahogy a valóságba.

Egészen messziről szűrődött a fülébe Dumbledore hangja:

- Minden azzal kezdődött, hogy Perselusnak nagyon gyanús volt Ben Face!

A bájitaltan tanár megrázta a fejét, hogy figyelni tudjon.

- Eleve nem tetszett neki, hogy a Minisztériumból jött, Voldemorthoz pedig akkoriban állt át onnan valaki, de azt már nem sikerült kideríteni, hogy ki! Bizonyíték nem volt semmi, és Face nagyon megbízhatónak tűnt, mindenki szerette… Ekkor értesítettem Lenat, akinek különleges képessége, hogy meg tudja állapítani az emberekről, vannak-e gonosz szándékaik… Megérkezett, és már az első találkozás után azt mondta nagyon határozottan:

„A Professzor úrnak szokás szerint igaza van! Ez egy gazember!”

- És miért jött álruhában?! – kérdezte Harry, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a vékony lányt, aki most a festék nélkül nagyon fiatalnak, és nagyon kedvesnek látszott.

- Mert túl sok olyan diák jár ide, akiknek a szülei a leírásból felismerték volna azt a nőt, akit Voldemort gyűlöl és halottnak hisz!

- Gyűlöli?! Miért?!

- Mert egyszer áthúzta a számításait, ráadásul meg is sebezte Őt!

- Ön… Ön…

- Te… - javította ki mosolyogva Lena.

- Te legyőzted Voldemortot?!

- Nem, Harry, nem győztem le, csak megsebesítettem, jómagam viszont majdnem belehaltam ebbe! A terveit viszont sikerült meghiúsítanunk, és neki ez bőven elég, hogy gyűlöljön egész életében! – jött a nyugodt válasz, és a fiú egyre nagyobb tisztelettel fürkészte a bájos arcot.

- És én miért nem tudhattam erről?! – kérdezte Piton egészen halkan, szinte suttogva, de olyan dühvel, hogy a karcsú lány összerezzent, és bűnbánóan nézett rá.

- Én úgy gondoltam, talán könnyebb lesz így… - mondta, tekintetével végigsimítva a haragtól merev arcon.

- Könnyebb?! Kinek?! – kérdezte a bájitaltan tanár, és úgy érezte, menten megüti a guta.

- Önnek, Perselus! – mondta határozottan az Igazgató.

- Nekem?! – hördült fel a férfi, és jelenetek villantak az agyába… Lena, amint Floként hozzásimul, csak a jó ég tudja hányszor… Magányos éjszakák, eszeveszett álmok, fogcsikorgató ébredések… Állandó aggodalom, hogy mi lehet a lánnyal, miért nem hall Róla semmit… Szép kis könnyebbség!

- Igen, Önnek! Gondolja csak végig, mennyivel könnyebben válaszolt így Voldemort kérdéseire, mennyivel egyszerűbb volt őszintén felelgetni, ahelyett, hogy minden erejével arra kellett volna koncentrálnia, hogy meg ne lásson egy kósza gondolatot arról a lányról, akit halottnak hisz! Mennyivel egyszerűbb volt a többiekkel együtt úgy kezelni Lenat, mint egy olyan nőt, akit nem érdekel semmi, csak a férfiak, és Neki is ezt mondani, ebben a hitben tartani Őt!

- Ha már itt tartunk, erre miért volt szükség?! – kérdezett tovább Piton.

- Mire?!

- Erre a „mindenkinek a nyakába ugrom” szerepre!!! – dühöngött a férfi, és iszonyatosan élesen látta maga előtt, amint „Flo” szinte hozzátapad Ben Face-hez… Akkor egyáltalán nem érdekelte a dolog, de most, hogy tudta, amit tudott… Úgy érezte, túl könnyű és gyors halála volt annak a bájgúnárnak!

A kis barna lány fülig vörösödve, segítségkérőn nézett az Igazgatóra. Ettől félt a legjobban, tudta, hogy előjön ez a kérdés… Most vallja be, hogy hozzá leginkább azért próbált odabújni, mert nem tudta elviselni, hogy ne érintse meg, annyira hiányzott a közelsége, majd belebolondult?!

- Valahogyan ki kellett fürkészni a szándékait, Perselus! Ahhoz pedig a közelében kellett lenni! – mondta csendesen, nyugtató hangon Dumbledore.

- Ennyire közel?!

- Mégis mit tehettem volna?! – gurult méregbe Lena is.

Harry ide-oda kapkodta a fejét, és elégedetten látta, hogy Miss Flower végre nem hagyja magát. Hitetlenkedve figyelte eddig, milyen mély tisztelettel néz Pitonra… Most végre visszaszólt… Milyen alapon beszél így Vele?! Mi köze hozzá?!

- Értse meg Professzor úr, ez volt az egyetlen mód, ami nem tett gyanússá még Voldemort szemében sem! Egy kvibli lány, aki megpróbál magának jó partit, igazi varázslót fogni, és ezért megkörnyékez minden férfit, aki az útjába kerül… Ebben nem láthatott semmi gyanúsat! Nem lett volna szükség erre az egészre, ha már idejövetelemkor képes vagyok katicabogárrá változni, mert akkor ebben az állapotban nyugodtan követhettem volna Face-t és Harryt mindenhova, ahogy később tettem is! De amikor az Igazgató úr hívására megérkeztem, még nem voltam képes rá, csak itt tanultam meg, a feladat miatt! A többi állat, amivé át tudok alakulni, túl feltűnő lett volna! Megpróbálkoztam egy láthatatlanná tevő köpennyel is, de eleinte nagyon sokszor találkoztak a folyosón, amikor rengeteg diák járt arra, csak azt figyeltem, hogy nekem ne jöjjön valaki, mást sem csináltam, mint félreugráltam, nem tudtam koncentrálni a dolgomra! Az volt az utolsó csepp a pohárban, mikor egyszer megpróbáltam Harry és Face után surranni, és szabályosan az orromra csapták az ajtót, nem sikerült bemennem mellettük! Két napig borogattam az orromat… Katicaként a kulcslyukon is bejutottam! Addig viszont… kellett valami indok, hogy miért bolyongok állandóan a közelükben!

- Szóval katicabogárból változott vissza, akkor, ott a Minisztériumban! Nem tudtam elképzelni, honnan a pokolból keveredett oda! – mondta némileg lecsillapodva a férfi.

- Tulajdonképpen hányadik formád ez már?! – csóválta a fejét mosolyogva Remus, aki eddig csendesen, de nagy érdeklődéssel figyelt, és rettenetesen élvezte Perselus dühét, féltékenységét. Más valószínűleg nem jött volna rá, mi diktálja a kérdéseit, mi szítja a haragját, de ő ismerte az előzményeket, és már régóta tudta, hogy szerelmes a lányba…

- Tizedik… De ilyen rohamtempóban még soha nem kellett megtanulnom egyiket sem… - mosolygott rá hálásan, megkönnyebbülten Lena.

Egy pillanatra kiült arcára a halálos fáradtság.

Mennyit pihenhetett vajon az utóbbi időben? – gondolta Piton, és nagyon szerette volna a karjába zárni, elringatni a lányt, mellette lenni, nézni, ahogy alszik…

Ne kezdd már megint! – förmedt rá saját magára dühösen.

Harry teljesen elképedt. Tízféle animágia?! Ha ezt Hermione megtudja… El fog ájulni… Ha elhiszi egyáltalán… Már hallotta a hangját: „Lehetetlen, egyetlen könyvben sem olvastam róla…” És ekkor Harry hirtelen megdermedt…

- Hiszen akkor Te tudtál mindenről! Miért hagytad, hogy odamenjek?! – kérdezte, és dühösen fordult szembe az előbb még csodált új ismerőssel.

- Miért, ha mindent elmondok, hittél volna nekem?! – kérdezte az nyugodtan, és a fiú kénytelen volt elismerni, hogy igaza van.

- Nem hiszem…

- Nem bizony, hiszen még azoknak sem hittél, akiket régóta ismertél, és tudtad, hogy jót akarnak neked! Tavaly óta még az Igazgató úrban sem bíztál meg, mit várhattam volna én?! És ott, a függönnyel szemben, emlékszel?! Hiába kérleltek ketten is, a Professzor úr és Remus, Te végrehajtottad, amit akartál! Biztosak voltunk benne az Igazgató úrral, hogy így lesz, ezért aztán a saját szemeddel kellett látnod a bizonyítékot arra, hogy Ben semmi jót nem akart neked! És azt is látnod kellett, akármilyen fájdalmas is, hogy nincs olyan varázslat, ami visszahozhatná Siriust… - Lena hangja itt elhalkult, elcsuklott, és a lány lehajtotta a fejét.

- Ismerted?! – kérdezte Harry, és nagyot nyelt.

- Szerettem, jó barát volt… - jött a válasz csendesen, és a fiú hirtelen nagyon szerette volna elsírni magát, kisírni magából minden fájdalmat.

- Biztos, hogy nincs semmilyen lehetőség?! – nézett Dumbledore-ra könyörögve.

- Már megmondtam Neked egyszer régebben, fiam, nincs olyan erő, ami feltámasztaná a holtakat! – mondta az ősz varázsló, és most rettenetesen szomorú volt az arca.

A kérdő tekintet most Lena felé fordult, de ő is a fejét rázta.

- Az a függöny a túlvilágra vezet Harry, és egyirányú utca… Azért is volt szükség arra, hogy végigcsináljuk ezt az egészet, mert ha most megakadályozzuk, hogy megpróbáld ezt a varázslatot, azt hitted volna, lehetséges, és csak miattunk nem sikerült. Visszamentél volna valamikor máskor, amikor nincs veled senki, aki segítsen! Most legalább tudtam a dologról, és melletted lehettem! Majdnem rajta veszítettünk, Face nagyon ügyesen provokált Téged, ha akkor éppen nem vagyok Veletek a gyakorláson, senki nem tudta volna, mire készülsz!

- Hogy érted azt, hogy provokált?!

- Arra gondolok, amikor azt mondta Neked, hogy holnap mindent elmond Dumbledore-nak!

- Már akartam is kérdezni, ha az életemre tört, miért akart elmondani mindent az Igazgató úrnak?!

- Eszében sem volt elmondani… - válaszolta nyugodtan a lány.

- De…

- Azért mondta, mert biztos volt benne, hogy ha ezt hiszed, még akkor éjjel elindulsz, nehogy megakadályozzanak a tervedben! Ügyes gazember volt, és jó emberismerő… Majdnem minden odaveszett emiatt a hirtelen elhatározás miatt! Csak arra volt időm, hogy átalakuljak, és Veled menjek. Nagyon nagy hibát követtem el ezzel! Értesítenem kellett volna az igazgató urat, és aztán utánad menni, hiszen hoppanálással utolérhettelek volna, tudtam, hova mész! Sajnos nem mertelek egyedül elengedni, attól féltem, az úton is elkaphatnak!

Tudnom kellett volna, hogy nem ez a terv… Ostoba voltam és elbizakodott! Tudtam, hogy a kupola alól ki tudlak szabadítani, de nem számítottam rá, hogy Face is ott lesz azokkal a Halálfalókkal! Ha Remus és a Professzor úr nincsenek, nem tudtalak volna megmenteni, mert hiába juttatlak ki a fal mögül, kint elkaptak volna… Egyébként már akartam kérdezni, hogy kerültek oda?! – Lena kérdőn nézett Pitonra.

- Csak Hermione és Ron mondhatták el, hol vagyok…

- Tényleg így volt Potter, de mielőtt megátkoznád valamelyik barátodat, közlöm, hogy nem jószántukból tették, úgy szedtem ki belőlük, amit tudtak, fogalmuk sincs róla, hogy mi történt velük! – mondta a bájitaltan tanár hűvös nyugalommal.

- Mit csinált velük?! – kérdezte rémülten Harry.

- Nem kínoztam meg egyiküket sem, és mindketten élnek! Ez megnyugtat?! – kérdezte Piton gúnyosan.

- Tényleg nincs semmi bajuk, és fájdalmat sem éreztek, ott voltam, láttam! Nyugalom! – csitította a rémült fiút Remus.

- Szerintem ennyi volt a történet! Menj Harry, feküdj le, és pihenj! – mondta Dumbledore kedvesen, de határozottan.

- Csak egyetlen kérdést még, Igazgató úr!

- Igen?!

- Miért vette el a Tekergők Térképét tőlem?! Sosem tette meg, pedig…

- Miattam! – válaszolta mosolyogva Lena.

- Miattad?! Persze, a név… - csapott a homlokára Harry hirtelen.

- Így van… Az a térkép elárulhatott volna… Túl ügyesek voltak a készítői, a csuda vigye el! – nevetett a lány elismerően Remusra.

- Na igen! – húzta ki magát a sápadt férfi tréfás büszkeséggel.

- Hahhh… - mordult fel Piton.

- Most már tényleg ideje menned! – mondta Dumbledore, és a fekete hajú fiú elköszönt, majd elhagyta az irodát. Fáradt volt, elgyötört, de mintha meg is nyugodott volna… Még nem tudta, de ma megtette az első lépést afelé, hogy felgyógyuljon a Sirius halála miatt érzett sokkból. A terápia kemény volt és kegyetlen, de hatásos… Mikor végre az ágyában feküdt, érezte, hogy hosszú idő után először, ma mélyen fog aludni…

A négy felnőtt magára maradt. Összenéztek, és csak reménykedni tudtak, hogy most már talán minden rendben lesz.

- Rendszeresen jelentést tett az Igazgató úrnak, ugye? – kérdezte Piton csendesen.

- Igen, de miért…

- Egyszer hónapokkal ezelőtt azt jöttem bejelenteni, hogy a Nagyúr magához hívatott… Nem jöhettem be azonnal, de mikor beléptem, nem volt itt senki, mégis úgy éreztem egy pillanatra, hogy figyelnek… Maga volt, igaz?!

Dumbledore és Lena elismerően nézett össze.

- Mindig mondtam, hogy Perselusnak különleges képességei vannak! – mosolyodott el az ősz varázsló.

A lány csak bólintott, és elgondolkodott. Nagyon is jól emlékezett arra az estére… Iszonyúan féltette a férfit, szerette volna átölelni, visszatartani…

Addig tudatosan vigyázott, hogy ne nézzen Rá úgy, ahogy szokott, teljes szívét-lelkét odaadva… De akkor este azt hitte, a láthatatlanná tevő köpeny úgyis mindent eltakar…

- Menjenek, pihenniük kell, nem volt könnyű ez a nap! Csak abban reménykedem, hogy legalább Harry most már rendbe jön… - mondta Dumbledore.

A három vendég szinte egyszerre állt fel, és köszönt el az Igazgatótól.

Teljes csendben mentek a folyosón egy darabig, aztán Lupin hirtelen megszólalt.

- Az a térkép… Négyen készítettük, és… már csak én vagyok… - suttogta keserűen.

Lenanak könnybe lábadt a szeme, a férfihoz fordult, átölelte és a vállára húzta a fejét.

- Jaj, Remus, még nem is volt időm elmondani, hogy mennyire sajnálom! Neked mindenkinél nehezebb lehet…

- Harry… Neki a legnehezebb…

- Lehet, de Ő legalább kidühöngte magát! Te viszont… Nagyon régóta voltatok nagyon jó barátok, és túlságosan is erős akarsz lenni! Nem akarsz a terhére lenni senkinek, minden fájdalmadat elfojtod… Így még tovább tart… - mondta a lány lágyan, és megsimogatta a sápadt, sovány arcot. Lupin az ajkába harapott. Ezek a részvéttel teli, bársonyos, barna szemek… Ezeknek olyan jó lenne mindent elmondani… De mit?! Értenek mindent szavak nélkül is… Egyetlen könnyet sem ejtett Sirius halála óta… Most úgy érezte, rettenetesen jólesne, ha Lena vállán kisírhatná magát. Olyan, mintha a testvére és nagyon jó barátja lenne egyben, aki előtt nem kell szégyellni, titkolni semmit… Látta, ahogy az ő szeméből is kibuggyannak az első cseppek, és ez már túl sok volt…

Átölelte a lányt, de ez az ölelés most inkább kapaszkodás volt, a vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy feltörjön a hónapok óta visszafojtott zokogás.

Hangtalan, mégis iszonyúan fájdalmas, mint azoké az embereké, akik szinte sosem sírnak…

A kis barna teremtés magához szorította, dédelgette, mintha egy gyereket próbálna megvigasztalni. Egyikük sem figyelt Pitonra, aki pár lépésnyire tőlük, kővé dermedve állt, és csak nézte őket…

Pokoli kínt érzett, egy majdnem két éven keresztül építgetett világ hullott most darabjaira… Szeretett volna sarkon fordulni, elrohanni, de mozdulni is képtelen volt. Csak nézte azt az annyira ismerős mozdulatot, amivel Lena Remust vigasztalja, holott ő úgy érezte, csak neki jár… Ebben a pillanatban úgy érezte, bárkivel hajlandó lenne cserélni ezen az elátkozott világon! Megrázta magát, kényszerítette a szemét, hogy elforduljon, a lábát, hogy elinduljon végre… Lassan, félálomszerű bódulatban lépkedett, aztán felgyorsított, az alagsorban szinte már rohant. Berontott a szobájába, bevágta maga mögött az ajtót, és levegő után kapkodva nekidőlt. Erről ennyit… Legalább nincs szükség további álmodozásra… Úgyis az agyára ment már… Az ágyához ment, ruhástól végigdőlt rajta, és keserűen felnevetett.

Egy gonddal kevesebb…