26. fejezet

Álarcok

- Szabad tudnom, hogy mit keresnek a folyosón ilyenkor?! És ha már itt tartunk, a barátjukat hol hagyták?! – csendült fel hirtelen egy bársonyos hang fenyegetően, gúnyosan.

Ron és Hermione rémülten néztek össze. A szükségszobában beszélgettek majd’ egy órát, és annyira csak Harryra tudtak gondolni, hogy egyszerűen elfelejtették újra magukra teríteni a láthatatlanná tevő köpenyt. Persze, hogy pont Pitonba kell belebotlaniuk! Ez a denevér sosem alszik?! – dühöngött magában a fiú, és elszántan összeszorította az ajkát.

- Tehát?! Hol van Potter?

- Az ágyában!

- Nem vagyok tréfás kedvemben Weasley! – mondta a bájitaltan tanár mérgesen és kezdett komolyan aggódni. Már akkor feltűnt neki, amikor meglátta a két gyereket, hogy milyen sápadtak, és nem kerülte el a figyelmét Hermione könnyes szeme sem. Még hogy Potter az ágyában van! Szerintem azóta nem alszik, mióta idejár, csak hogy engem bosszantson! – gondolta idegesen.

- Miss Granger?! Önnek sincs semmi mondanivalója?

A lány csak a fejét rázta, és lesütötte a szemét. Magában érezte, hogy el kellene mondania az igazságot, de… megesküdött, hogy nem teszi. Pedig Harry nagyon nagy veszélybe kerülhet! Maga sem tudta miért, ő megbízott Pitonban, vagy inkább Dumbledore-ban, és az ítéletében. Ha elmondaná, amit tud, a bájitaltan tanár értesíthetné az Igazgató Urat, és segíthetnének!

A barátja viszont soha többé nem állna szóba vele! Istenem, most mit tegyek?! – töprengett kétségbeesetten.

- Hajlandó lenne végre kinyitni a száját valamelyikük?! – emelte fel hangját a férfi.

- Perselus, mi folyik itt? – lépett ki a szobájából Remus.

Na, már csak ő hiányzott! – állapította meg Piton epésen, és csak most jött rá, hogy a folyosónak pont azon a részén sikerült összeakadnia a kölykökkel, ahonnan Lupin szobája nyílik.

- Professzor úr! Ön itt van?! – kiáltott fel örömmel Ron.

- Nem is láttuk eddig! – ragyogott fel Hermione arca is.

- Csak pár napja érkeztem, és… más dolgom volt… - mosolyodott el csendesen, jelentőségteljesen a sápadt férfi.

- Persze… - kapott észbe a lány zavartan. Holdtölte…

- Mi baj van?! – kérdezte Remus újra, és nyugtalanul nézett a három alakra.

- Éppen erre szeretnék rájönni én is! – válaszolta a bájitaltan tanár, szemét továbbra is a két gyerekre szegezve.

- Történt valami?

- Van egy olyan gyanúm, hogy Potter készül valamire! Márpedig az a tapasztalatom, hogy abból mindig földindulás van, ha ő készül valamire…

- Ugyan, Perselus! Honnan veszed, hiszen Őt nem is látom itt…

- Ez az én bajom is! Hol a pokolban van, elárulnák végre?!

Ron továbbra is összeszorította a száját, és nem válaszolt. Hermione sem szólt, csak könyörögve nézett hol Pitonra, hol Lupinra. Most már Remus is kezdett aggódni, ez a tekintet nagyon nyugtalanító volt.

- Nem mondhatok semmit! Megígértem… – suttogta a lány.

A két férfi összenézett. Baj van! – érezték mindketten halálos biztonsággal.

- Hermione, ha úgy érzed, hogy Harry veszélyben van, beszélned kellene!

- Nem lehet…

- Így nem tudunk segíteni!

- Hagyd, Lupin! – mondta a bájitaltan tanár nyugodtan, és tekintete a lány arcára szegeződött.

- Nézzen a szemembe, Miss Granger! – suttogta ellentmondást nem tűrőn.

- Ne mondj neki semmit! Hagyja őt békén! – kiáltotta dühösen Ron.

- A szobádba, Weasley! MOST! – hangzott fel a bársonyos hang, és a vörös hajú fiú döbbenten érezte, hogy a lába akarata ellenére indul arra, amerre parancsolták.

- Mit akarsz csinálni?! – kérdezte Remus halkan.

- Szeretne beszélni, de nem fog, mert megígérte az őrült barátjának! Nekünk viszont tudnunk kell, hogy mire készül Potter! Ki fogom szedni belőle!

- Perselus…

- Nem bántom, az ég szerelmére! Csak elintézem, hogy elmondja azt, amit amúgy is el akar!

Hermione úgy érezte, mintha megbabonázták volna, képtelen volt a tekintetét elfordítani, hagyta, hogy a szénfekete szemek szinte az agyába fúródjanak.

- Valamit mondani szeretne, Miss Granger! Halljuk! – jött a halk utasítás, és a lány gépies, monoton hangon beszélni kezdett.

- Harry elment a Minisztériumba, a függönyhöz, hogy megpróbálja visszahozni az életbe Siriust!

- Miiii?! – kiáltott fel döbbenten, halálsápadtan Remus.

- Maradj csendben! – szűrte fogai közt a szavakat Piton, és alig tudta megakadályozni, hogy megszakadjon a bűbáj hatása, és Hermione felriadjon abból a félálomszerű állapotból, amiben jelenleg tartotta.

- Hogyan akarja megtenni ezt? – kérdezett tovább.

- Face professzortól tanult egy varázslatot, amivel ez állítólag lehetséges!

- Mikor ment el, és hogyan akar odajutni?

- Több mint egy órája, és magával vitte a seprűjét, repülni fog!

- Teljesen egyedül van?

- Igen!

- Face?

- Nem is tudja, hogy mire készül! El akarta mondani az Igazgató Úrnak, hogy mit tanultak! Harry azért ment ma éjszaka, hogy ne akadályozhassák meg a tervét!

- Édes Istenem! – temette kezébe az arcát Lupin.

Piton összeharapta a száját, és dühösen felvillant a szeme.

- Bolond kölyök! Hogy lehet valaki ennyire meggondolatlan?! Miss Granger, maga most elmegy az Igazgató úrhoz, és mindent elmond Neki, amit nekünk mondott! A jelszó mentapuding! Induljon!

Pár pillanatig mindketten a gépiesen lépkedő lányt figyelték, aztán összenéztek.

- Minden perc számíthat! – mondta Remus halkan, és úgy érezte, alig kap levegőt az idegességtől.

- Tudom, azért is nem mentem magam Dumbledore-hoz! Máris indulok! Te…

- Én is megyek! – vágott közbe határozottan Lupin.

- Rendben! – húzta el a száját kelletlenül a bájitaltan tanár. Kerítettek egy-egy seprűt, és elindultak a Roxfort területének széle felé. Tudták, hogy Harrynak, aki remekül repül, mostanra nagyon nagy előnye lehet. Az egyetlen szerencse, hogy még nem tud hoppanálni, ők viszont igen! Talán… talán utolérik…

A fekete hajú fiú akkor érkezett meg a Minisztériumba, amikor már majdnem elérték a határt. Végigrohant a folyosókon, úgy érezte, hogy valami vonzza. Nem nézett se jobbra, se balra, annyiszor végiggondolta már azokat a borzalmas perceket, hogy szinte agyába égett, merre van az az átkozott függöny. Tévedhetetlen biztonsággal haladt felé, és pillanatokon belül abban a teremben állt.

Szembefordult azzal a gyűlölt, ezerszer elátkozott vacak szövetdarabbal, összeszedte minden bátorságát, mély lélegzetet vett, és izzadó, remegő kezével felemelve a varázspálcáját, kimondta a varázsigét, melyet annyit gyakorolt, és amiben annyira bízott:

- Ad Inferos!

Ezüstös fény villant fel, és elkezdett körülötte és a függöny körül felmagasodni a már ismert átlátszó kupola, amin mostantól senki és semmi nem hatolhat át. Ellenőrizte a fal erejét, és elégedetten vette tudomásul, hogy tökéletesen sikerült, erősebb, mint bármelyik elődje, amit elővarázsolt. Felvetette a fejét, és elszántan nézte a félelmetes „ellenséget”, a boltívet, és az azt takaró furcsa függönyt. Most végre megteszi azt, amire hónapok óta vár! Megtörölte a homlokát, és csak a szemébe csorgó verítékből jött rá, hogy milyen iszonyú feszültséget érez. Újra felemelte a pálcáját, elszántan a boltívre szegezte, és…

- Ne, Harry, állj meg!

- Vissza, Potter! – a két kiáltás szinte egyszerre harsant fel, két nagyon jól ismert hangon.

A fiú döbbenten kapta hátra a fejét, és hitetlenkedve nézte a felbukkanó Pitont és Lupint.

Honnan tudhatták?! Ron és Hermione! Elárulták! Iszonyúan dühös lett, és megfogadta magának, hogy soha többé nem áll szóba velük! Hogy tehették?! Megesküdtek rá, hogy senkinek sem beszélnek a tervéről! Szikrázó szemmel meredt a két férfira, még Remusra is, akit pedig nagyon szeretett. Eddig… Még Ő is ellene van?! Sirius a legjobb barátja volt, miért nem akarja, hogy visszajöjjön?!

- Nem tehetnek semmit, végig fogom csinálni! – kiáltotta, és vad haraggal nézett az őt visszatartani próbáló két alakra.

- Potter, ezzel nem mész semmire, viszont iszonyúan veszélyes, hagyd abba! – mondta az annyira gyűlölt bársonyos hang.

- Hazugság! Sikerülni fog!

- Harry, hallgass ránk, ebbe belehalhatsz! – próbálkozott Lupin is.

- Hagyjanak békén! – üvöltötte a zaklatott, kétségbeesett fiú, azzal visszafordult a boltív felé, és a tiltakozó kiáltásokkal nem törődve újra kimondta a varázsigét:

- Ad Inferos!

A függöny alig láthatóan meglebbent, aztán szünet… Már éppen csalódottan fel akart kiáltani, amikor a ruhadarab újra, most már erősebben megmozdult… majd újra és újra, míg végül már vadul lobogott. Működik! – gondolta ujjongva. Történik valami! Halk, majd egyre erősebb suttogások hangzottak fel, mintha szél fújt volna, de Harry érezte, hogy ezek emberi hangok, csak nem érti, hogy mit mondanak. A hangok erősödtek, fülébe, agyába kúsztak, dobhártyáját hasogatták, őrült, iszonyatos, gúnyos nevetéssé változtak, és ő homlokára szorította a tenyerét, mert úgy érezte, széthasad a koponyája.

Hirtelen mintha láthatatlan kezek nyúltak volna érte a függöny mögül, valami megragadta… Megragadta, és húzni kezdte a boltív felé. Próbálta megvetni a lábát, és Siriusra gondolni, akarata erejével előhívni őt, ahogy tanulta. Nem ment… Teljesen tehetetlennek érezte magát ebben a forgatagban, mintha tornádó ellen próbált volna harcolni. Mintha maga a pokol tárult volna fel előtte, és az próbálta volna beszippantani…

- Sirius! – kiáltotta kétségbeesetten.

- Csak nincs valami baj, Harry?! – hangzott fel egy hang a kupolán kívülről.

- Face professzor! – kapta fel fejét a fiú örömmel.

- Én vagyok! Mi a gond, fiam?!

- Nem bírok ezzel az erővel! Mit tegyek?! Képtelen vagyok megállni, egyre közelebb húz!

- Ez bizony így van! – mondta a tanár nyugodtan, és a mindig kedves arcon most gúnyos mosoly ült.

- De hát…

- Ez volt a cél, Harry! Tényleg azt hitted, hogy azért kínlódom Veled hónapokon át, hogy visszahozzak az életbe valakit, akit nem is ismerek?! Ugyan… A Sötét Nagyúr elégedett lesz velem! Nagyon elégedett! Egyedül intéztelek el, Neki a kisujját sem kellett megmozdítania!

- Mi ez az egész?! – suttogta a fiú, és a döbbenettől még kevesebb ereje maradt a harcra.

- Véged van, és én leszek az, én egyedül, aki megkapja ezért a jutalmát! És micsoda jutalom lesz az!!! – Face hátravetette a fejét, és felnevetett.

- Bíztam magában! – vágta oda Harry keserűen.

- Igen, és milyen kár volt! Hihetetlenül tehetséges fiú vagy, és mégis milyen ostoba!

A fiú keserűen, elszántan ragadta meg a varázspálcáját, és megpróbálta eltüntetni a kupolát, ami eddig mindig sikerült. Most semmi nem változott, viszont elviselhetetlenül gúnyos nevetést hallott.

- Nem mondtam volna?! Ha másodszor is kimondod a varázsigét, már nem tudod eltüntetni a falat, ahogy szoktad! Ég veled! – mondta Ben, és Pitonhoz fordult.

- Benned nagyot fog csalódni a Nagyúr, Perselus! Nem lennék a helyedben, miután elmondtam Neki, hogy elárultad Őt, és mindenáron meg akartad menteni a legfőbb ellenségét!

- Nem mondasz Te senkinek semmit! – hangzott a válasz halkan, de halálos fenyegetéssel, és a bájitaltan tanár a pálcájáért nyúlt.

- Ugyan már! Csak nem hiszed, hogy egyedül jöttem?! – nevette el magát a szőke férfi, és a ragyogó kék szemekben jeges kegyetlenség, és gúny jelent meg.

- Nézzetek hátra! A Nagyúr szemtanú nélkül nem hiszem, hogy hinne nekem, hát hoztam közönséget!

Az ajtóban három Halálfaló állt, felemelt varázspálcájukkal a két férfire célozva.

Piton és Lupin szeme összevillant. Most fontosabb volt a közös ellenség, és meglepetten vették tudomásul, hogy tökéletesen értik a másikat. Hirtelen villámgyorsan a földre vetették magukat, ellenkező irányba oldalra gurultak, és még a mozdulat közben útjára bocsátottak egy-egy átkot. Kettővel kevesebb! – gondolták, aztán Remus hárította a harmadik Halálfaló támadását, és azonnal átvette a kezdeményezést. Szinte indulat nélkül emelte fel a pálcáját, és a csatának az ő részéről vége volt.

Piton félregurult Face támadása elől, aztán egy tizedmásodperc alatt úgy szökkent fel, mintha rugók löknék előre, és iszonyú dühvel mondta ki a maga átkát. Ben szája elnyílott a döbbenettől, mikor a vörös sugár eltalálta a mellkasát, és földre döntötte őt.

- Mondtam, hogy nem mondasz senkinek semmit! – nézett rá a hollófekete hajú férfi megvetően, és elfordult, hogy megnézze, lehet-e valahogy még segíteni Potteren, vagy ezúttal tényleg mindennek vége.

Lupin már ott állt a fal előtt és kétségbeesetten próbálta megnyitni, de nem jutott semmire. Harry, miközben a kupolán kívül zajló eseményeket figyelte tágra nyílt szemmel, a titokzatos erővel is megpróbált küzdeni, és egyre reménytelenebb helyzetbe került. Mindig közelebb és közelebb kellett lépnie a függönyhöz, és most már tudta, ha eléri, akkor tényleg találkozik Siriussal, de nem ebben a világban.

- Kívülről nem tudjuk feltörni, belülről lehetne, de Pottert a kedves Face professzor erre elmulasztotta megtanítani, attól tartok! – dühöngött Piton, aki ennek ellenére megpróbált segíteni Remusnak, de a fal nem engedett.

Hirtelen mindketten kővé dermedtek, és hitetlenkedve meredtek a kupola belsejére, ahol egy női alak kezdett kirajzolódni, szinte a semmiből. A parányi katicabogár megrázta magát, és a következő pillanatban a döbbent fiú mellett ott állt Flo Warlene.

Megragadta a vállát, és a szemébe nézett.

- Most nagyon figyelj rám, és tedd, amit mondok, megértetted?! – kérdezte határozottan, furcsamód mégis kedvesen, bíztatóan, és Harry önkéntelenül bólintott, magában pedig arra gondolt, hogy ez a nő most valahogy egészen más…

Nem ő volt az egyetlen, aki így látta… Piton levegő után kapkodva meredt a szőke lányra, és nem akart hinni a szemének. Az ostoba arc kemény lett, és elszánt, mégis kedves, a tompa szemek okosan felragyogtak, a kihívó, mórikáló mozgás teljesen eltűnt…

Flo mozdulatai hirtelen a sajátjánál is ismerősebbek lettek, ahogy könnyed, határozott, gyors léptekkel a fiú elé állt, és varázspálcáját felemelve megszakította a kapcsolatot, mely azzal a titokzatos erővel összekötötte. És a hangja… Ez nem lehet igaz! Ez a csengő, simogató, kedves hang… Istenem, eddig volt vak és süket, vagy most képzelődik?! Az utóbbit azonnal elvetette, mikor meghallotta maga mellett Lupin hitetlenkedő, döbbent hangját:

- LENA?!?!

A két férfi sápadtan nézett össze. Ilyen nincs! – gondolták mindketten.

A lány hangja rángatta vissza őket a valóságba:

- Harry, én most átvettem a helyedet, már nem köt össze a függöny túloldalával semmi! Most megnyitom a kupolát, de csak egy rövid időre leszek képes rá! Nagyon figyelj, és amint rést látsz, azonnal ki innen!!! Készen állsz?!

A fekete hajú fiú csak bólintott.

- Akkor rajta! – Lena felemelte a kezét, és egy varázsigét mormogott újra és újra, miközben a rettenetes erővel is küzdött, ami most már őt ráncigálta a boltívhez mind közelebb és közelebb. A falon lassan rés keletkezett, mely hamarosan elérte az emberi nagyságot.

- Most! – kiáltotta a lány, és taszított egy hatalmasat Harryn, aki valósággal kibukott a szabad levegőre, és zihálva rogyott térdre Remus mellett, aki átölelte a vállát, de közben azt figyelte rémülten, hogy a kupola újra összezárul, és a szeretett, kedves kis alak ott marad…

- Ne! – üvöltötte Piton, és megpróbálta megállítani a folyamatot, de lehetetlen volt… Lupin összeszorított fogakkal ugrott mellé, és együtt próbáltak utat vágni, de teljesen hiába…

Lena szomorkásan rájuk mosolygott, és megrázta a fejét.

- Menjenek, és vigyék a fiút innen! – nézett egykori tanárára csendesen.

- Ugye nem képzeli, hogy itt hagyjuk?! – dühöngött a férfi.

- Ön is tudja, hogy ezt kívülről nem lehet megnyitni, és belülről is csak egyszer, az meg már megtörtént! Nincs értelme itt maradni, és megvárni, míg ideér még pár Halálfaló, akik esetleg értesültek erről az egészről! Rajtam nem tudnak segíteni! Menjenek, kérem!

- Nem!!! – mondta Piton, és úgy érezte, beleőrül, ha csak azért jött rá, kicsoda is Flo Warlene, hogy aztán úgy nézze végig a halálát, hogy pontosan tudja, kit is veszít el…

- Remus, legalább Te... – könyörgött a lány.

A sápadt, vékony férfi csak a fejét rázta.

Lena tehetetlenül nézett rájuk, és a fejét csóválta, aztán Perselusra függesztette a tekintetét, és ő érezte, hogy szótlanul bár, de elbúcsúzik tőle…

Arra gondolt, hogy nem halhat így meg… Nem veszítheti el… Nem is látta még azokat a gyönyörű barna szemeket… Ugyanakkor észrevette, hogy minden erőfeszítése ellenére egyre közelebb kerül a függönyhöz… Lehet, hogy most tényleg nincs megoldás?! Mintha csak a gondolataira akarna válaszolni, úgy hangzott fel a kedves hang:

- Itt most nincs megoldás, Professzor úr!

- Szerintem van! – mindannyian meglepve kapták fel a fejüket. Dumbledore lépett a kupolához, és a kék szemek foglyul ejtették Lena tekintetét.

- Én tudok utat nyitni, de én is csak nagyon kicsit, és nagyon kis időre! Készüljön fel, és mikor látja, hogy elkezdem a varázslatot, próbálja megszakítani az összeköttetést, és kijutni! Rajta, ne adja fel!  - parancsolt rá a lányra, és felemelte a kezét.

A falon hirtelen egy kicsi repedés keletkezett, annyira kicsi, hogy azon ember nem juthatott át… Piton pattanásig feszült testtel figyelte, hogy mi történik, és olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy körmei a tenyerébe vágódtak, de meg sem érezte, hogy kiserken a vér…

Lena felemelte a varázspálcáját, és minden erejét megfeszítve valósággal eltépte a láthatatlan köteléket, aztán sólyommá változott, és hihetetlen sebességgel kivágódott a parányi résen, ami a következő pillanatban már be is zárult. A madár Perselus mellének csapódott, szinte feldöntve őt, és miközben a férfi az egyensúlyát próbálta visszanyerni, már át is alakult, és a fekete talárba kapaszkodva megvetette a lábát.

- Bocsánat, nem akartam… nem igazán tudtam ilyen gyorsaság mellett másra figyelni, mint hogy kijussak, sajnálom… - szabadkozott a csöpp lány, és most kivételesen örült vastag sminkjének, ami legalább eltakarta, hogy fülig elpirult.

- Hmm… Eddig mintha nem okozott volna gondot Önnek, hogy kinek a nyakában köt ki, Miss Warlene! – szögezte le a bájitaltan tanár megkönnyebbülten, és arra gondolt, hogy nem és nem fogja ölbe kapni… Ilyen közönség előtt legalábbis…

- Hát… én… az csak… - Lena most már tényleg úgy érezte, hogy a lábujja is elvörösödött.

- Menjünk, azt hiszem nagyon sok megbeszélnivalónk lesz! Többek között ezt is elmagyarázhatja! – mosolyodott el Dumbledore, és nem tudta nem észrevenni, hogy Lupin is elfordul, hogy leplezze azt a csendes vigyort, amit képtelen volt elfojtani.

- Alig várom, hogy kapjak némi magyarázatot! – morogta Piton, elérve ezzel, hogy a pillanatnyilag szőke lány komolyan elgondolkodjon rajta, milyen állatként tudna teljesen láthatatlanná válni… Úgy érezte, nem lehet eléggé hálás Remusnak, aki hozzá lépett, a karjába kapta, felemelte, és megpörgette örömében, amiért mégiscsak életben láthatta viszont, és ezzel kicsit elterelte a figyelmét az előbbi témáról…

A kis csapat megindult a Roxfort felé, és Harry arra gondolt, hogy Hermionénak már megint igaza volt, és hogy hogyan mondja ezt meg neki anélkül, hogy megkapja az amúgy jól megérdemelt „ugye megmondtam” pillantást…