24. fejezet

Ki kiben bízik?!

- Perselus, van itt valaki, akivel nagyon régen látták egymást! – mondta Dumbledore mosolyogva.

Piton oldalra kapta a fejét, és döbbenten nézett a semmiből kibontakozó Lenara.

- Örülök, hogy látom, Professzor Úr! – csendült fel a kedves, régen hallott hang.

- Hol a pokolban volt ennyi ideig?! – kérdezte a bájitaltan tanár megkönnyebbülten, és kicsit dühös volt saját magára, amiért nem képes kedvesebben üdvözölni a lányt.

- Hiányoztam?! – néztek rá mindent értőn a barna szemek.

- Ugyan már! – vágta oda dühösen, de kicsit zavartan.

- Menjenek, beszélgessenek nyugodtan, nekem úgyis dolgom van! – állt fel az igazgató.

- Nem akar valami mást is mondani nekem?! - suttogta Lena egészen közel húzódva a férfihoz. Piton döbbenten vette észre, hogy már a szobájában vannak, és neki fogalma sincs róla, hogyan kerültek oda. Valami nincs itt rendben…

Ezt a gondolatot rögtön el is felejtette, amikor a lány egész testével hozzásimult, átölelte a nyakát, és megcsókolta… A világ is megfordult vele, magához rántotta a karcsú testet, és vadul viszonozta a csókot. Végre… Csakhogy itt van… Lehajolt, felemelte és az ágyára tette a remegő nőt. Hova lettek a ruháink?! – gondolta kábultan, aztán, amikor a forró karok ráfonódtak, már nem érdekelte semmi… Ráborult, ajkába harapott, és hangosan felnyögve vállába fúrta a fejét, mikor megérezte, hogy a gyönyörű, formás lábak átölelik a derekát, és megszorítják…

Istenem, annyira szüksége van rá… annyira… annyira kell, hogy beleőrül…

Nekifeszült a vágyva-vágyott alaknak, és vadul beléhatolt. Képtelen volt türtőztetni magát, és eszeveszett ritmusban kezdett mozogni benne. Érezte Lena szenvedélyes ölelését, perzselő csókjait, és egyre közelebb került a teljes gyönyörhöz. Most… Most… Mindjárt…

Fejét hátraszegte, és torkából rekedten tört fel a könyörgő kiáltás, a név, ami évek óta kísértette:

- Lena! Lena!

Piton zihálva, verítékben úszva riadt fel, és rájött, hogy saját hangja ébresztette fel. Istenem, hát álom volt… Felnyögött, és kezébe temette az arcát. Annyira érezte… Még az álom közben érezte, hogy nem lehet igaz… Miért?! Miért kellett még ez is?! Nem elég, hogy ébren folyton Ő jár az eszében?! Ezt már nem bírja elviselni… Ez már szinte fáj… Pokolba az egésszel!

Mindjárt reggel! – gondolta, és úgy érezte, fáradtabb, mint mikor lefeküdt.

Hideg vizet! De jó sokat! – mosolyodott el keserűen, és menekülésszerűen ment ki a fürdőszobába. Beállt a zuhany alá, tenyerével nekitámaszkodott a falnak, és sziszegve hagyta, hogy a jéghideg víz kimossa belőle a vágyat, azt a sokszor elátkozott szenvedélyt, ami lassan teljesen tönkre teszi.

Mikor egy óra múlva kilépett a szobájából, és elindult a folyosón, már csak az mutatta rettenetes hangulatát, hogy száját a szokásosnál is jobban összeszorította, szeme pedig vadul villogott. Flo a legrosszabb pillanatot választotta ki arra, hogy megpróbáljon közel kerülni hozzá. Az egyik mellékfolyosóról lépett a férfi elé, és mosolyogva, kihívóan nézett rá.

A suhogó talárral közeledő bájitaltan tanár észre sem vette, és valósággal elsöpörte a vékony alakot. Az utolsó pillanatban kapott utána, és akadályozta meg, hogy elessen. Ezt a „jófiús” gesztust azonnal meg is bánta, méghozzá abban a pillanatban, amikor a lány belekapaszkodott a vállába, és hozzásimult. Megfogta a kis kezet, lefejtette magáról, és ott akarta hagyni ezt az idegesítő nőszemélyt, de Flo nem hagyta elmenni, valósággal ráakaszkodott.

Piton lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy rosszabb időpontban nem is történhetett volna ez az egész.

Megpróbált uralkodni magán, de érezte, hogy ezen a mai napon ez nem fog sikerülni. Elkapta a vékony vállat, megperdítette, falhoz szorította a lányt, és egészen közelről nézett a szemébe.

- Miss Warlene, azt ajánlom, ne szórakozzon velem! Velem ne!!! Játszik a tűzzel, de egyszer még megégeti magát! Ha jót akar, ma ne kerüljön elém, mert nem vagyok jó kedvemben!

- Látom! – nyögte Flo, és alig kapott levegőt a férfi szorításában, a szénfekete szemek szinte felnyársalták.

- Akkor jó! Tűnjön el innen! – mondta a tanár, és elsuhant. Feltépte a tanterem ajtaját, és belépett. Két lépéssel a katedránál termett, összefont karral megállt, és az izzó tekintet végigsiklott a diákokon.

- Uhhh! Harry, hallgass rám, most az egyszer! Ma hagyd békén Pitont! – suttogta Hermione.

A fiú csak bólintott, most teljesen egyetértett a lánnyal. Nem tudta, mi baja lehet a bájitaltan tanárnak, de olyan fenyegetés sugárzott minden mozdulatából, hogy kilelte a hideg. Szegény Neville úgy nézett a magas, fekete alakra, mintha legrosszabb álmát látná testet ölteni. Még a Mardekárosok is behúzták a nyakukat, a teremben még a lélegzetvételeket is hallani lehetett. Perselus magában azért imádkozott, hogy ez a nyugalom kitartson végig, mert fogalma sem volt, mit művelne azzal, aki ma csak egy kicsit is felbosszantaná. Hátat fordított, és elkezdte a bájital hozzávalóit felírni a táblára.

Szerencsére különösebb fennakadás nélkül folyt a munka, még Longbottom főzetével sem volt semmi baj, persze annak köszönhetően, hogy Hermione rendületlenül súgott neki. Piton természetesen észrevette ezt, de magában rálegyintett a dologra. Úgy érezte, kivételesen jobb, ha nem szól semmit, legalábbis az óra végéig, így talán ma nem robban fel, fut ki a főzet, olvad el az üst, ahogy az már lenni szokott. Ellenőrizte a kész bájitalokat, aztán intett a diákoknak, hogy készülődhetnek, és hallotta, ahogy megkönnyebbülten fellélegeznek. Gúnyosan elmosolyodott, és hűvösen csak annyit mondott:

- Úgy emlékszem, már megbeszéltük párszor, Miss Granger, hogy nem tűröm, ha segít Longbottomnak! 10 pont a Griffendéltől!

Látta saját diákjai arcán a mosolyt, és tudta, hogy most nagyon elégedettek vele. Afféle véd- és dac szövetség volt ez… A Mardekárosok egyetlen tanárukban sem bíztak meg úgy, mint benne, ő pedig mindig kiállt mellettük, bármit követtek is el. Ez nem jelentette azt, hogy házának minden tanulóját kedvelte volna… ugyan… Némelyikük kifejezetten az agyára ment, de attól a pillanattól, hogy a Teszlek Süveg kimondta azt a szót „Mardekár”, hozzá tartoztak, ő felelt értük, tetszett, nem tetszett, az övéi voltak…

Egy-egy keserűbb pillanatában elgondolkodott ugyan rajta, hogy némelyiküket bármikor elcserélné, mondjuk Hermione Grangerért, de hiába…

Az ilyen növendékek általában nem neki jutottak…

Voltak olyan évek, mikor a beosztási ceremónia után eszébe jutott az az eretnek gondolat, hogy mi lenne, ha fogná a szent és sérthetetlen Süveget, és végigrugdosná a Roxfort összes folyosóján… Például abban az évben, amikor hozzá került Crak és Monstro… Csak ránézett az ostoba, kifejezéstelen arcokra, és tudta, hogy ezekből a gyerekekből akkor sem lesz értelmes felnőtt, ha megitat velük egy egész üst intelligencia-növelő bájitalt. Mégis próbálkozott rendületlenül. Ez van, hát ez van…

Felsóhajtott és a szobája felé indult. Ma szerencsére nem lesz több órája.

Flo összeszűkült szemmel nézett utána. Nem mert közelebb menni a reggel történtek után.

Rendet rakott a teremben, előkészítette az anyagokat a következő órához, mindezt pillanatok alatt, gyors, gyakorlott mozdulatokkal, oda sem figyelve, mélyen elgondolkodva. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki semmit nem tud a varázslatokról…

Harry alig várta, hogy újra találkozzon Face professzorral. Úgy érezte, sosem lesz péntek este. Mikor végre megint ott állt a már ismert szobában, úgy érezte, most először csinál valami értelmeset a héten. Minden erejét megfeszítve gyakorolt, és remekül haladt, bár ő úgy érezte, sosem fog ez a csepp kis fátyol áthatolhatatlan fallá növekedni.

Ben Face azonban csak mosolygott, mikor ezt elmondta neki, és olyan őszintén elégedettnek látszott, hogy hitt neki, és végre megnyugodott.

Így ment ez hétről hétre. A fiú hol a kviddics edzéseken volt, hol a Sötét Varázslatok Kivédése tanárral dolgozott, furcsa módon mégis olyan jó eredményeket produkált az órákon, mint még soha. Teljesen feldobta a lehetőség, hogy újra találkozhat Siriussal.

Piton fejcsóválva vette tudomásul, hogy Harry szinte hiba nélkül dolgozik nála is, és pokolian idegesítette, hogy sosem néz a szemébe. Valamit tervez ez a szerencsétlen kölyök, és ahogy ismeri, nyakig bele fog mászni valamibe. Hogyan akadályozza meg a bajt, ha fogalma sincs, mire készül?! Mikor már két hónapja rágta agyát, idegeit ugyanaz a gondolat, hirtelen iszonyatosan dühös lett. Miért ő bolonduljon meg miatta, mi köze van hozzá tulajdonképpen?! Hogy az a magasságos, szentséges Griffendél ebbe az egészbe! Ránézett az órájára, és látta, hogy Potter valószínűleg éppen Bennél van, eddig mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy ebben az időpontban mindig együtt dolgoznak valamin… Na jó, most tesz egy utolsó kísérletet, odamegy, és egyenesen a szemébe néz Face-nek, aztán nem érdekli tovább ez az egész, foglalkozzon vele, aki akar, McGalagony, vagy bárki… Neki már nagyon elege van!

Kivágta az ajtót, aztán végigsuhant a folyosón, és kopogtatás nélkül belépett kollégája szobájába.

Harry rémülten nézett a szikrázó szemű bájitaltan tanárra, és arra gondolt, hogy mi lesz, ha rájön, mire készülnek…

- Anulatus! – hallotta Ben Face hangját, és megkönnyebbülten látta, hogy nyoma sem maradt annak a szinte már tökéletes kupolának, amit elővarázsolt.

Piton felvont szemöldökkel meredt rájuk. Egyetlen villanásra látta csak az eltüntetett ezüstös hártyát, és fogalma sem volt, mi lehet ez az egész, de egyáltalán nem tetszett neki. Miért tanítja Pottert, és mire, hogy ilyen hosszú ideje foglalkozik vele?! Abban már biztos volt, hogy ez a kapocs köztük, ez az oka annak, hogy mindig együtt vannak. De mi ez?!

- Segíthetek valamiben, Perselus? – kérdezte a másik férfi nyugodtan, készségesen.

- Beszélni akarok veled! – válaszolta a bájitaltan tanár, és felszikrázó szénfekete szemei belemélyedtek a ragyogó kékekbe.

- Ahogy gondolod! Harry, menj most, kérlek!

- Professzor Úr…

- Menj! – ismételte Face határozottan.

- Felőlem maradhat! Úgyis róla akarok beszélni! – mondta Piton gúnyosan.

- Annál inkább! – hangzott a határozott válasz.

Harry vonakodva lépett ki az ajtón, és úgy érezte, meg tudná fojtani ezt az embert. Nem hagyja, hogy gyakoroljon, piszkálja a legrendesebb tanárát, mindenbe beleüti azt a görbe orrát! Istenem, mennyire gyűlöli! Csak rá ne jöjjön, mit terveznek!

Az ajtóhoz szorította a fülét, és szívdobogva hallgatózni kezdett.

- Jó lenne, ha elárulnád, mi folyik itt! – hallotta a fenyegető, bársonyos hangot.

- Nem tudom, mire gondolsz!

- Valóban?! Nem tudom, mit tervezel, de nagyon nem tetszik, hogy különórákat adsz Potternek!

- Különórákat?! Ugyan! Csak beszélgetünk! – Face hangja nyugodt és csendes volt.

- Ne nézz hülyének, Ben! Láttam, amit láttam, és nem veszem be, hogy hónapokon keresztül beszélgetsz egy diákoddal, ráadásul pont Vele!

- Harry szomorú és elkeseredett, Perselus! Szüksége van valakire, akiben megbízik!

- És persze Te vagy az a valaki!

- Igen, úgy tűnik! - hangzott a magabiztos válasz.

- Ennek a kölyöknek érzéke van hozzá, hogy abban bízzon, akiben a legkevésbé kellene! – mondta Piton hűvösen.

- Kedvelem a fiút, és nem érdekel, mit gondolsz erről! Vagy rólam! – szögezte le Ben.

- Nem értem ugyan, hogy lehet Őt kedvelni, de most nem is ez a fontos!

- Hanem?!

- Az, hogy Dumbledore engedélye nélkül nem taníthatnád semmire!

- Nem tanítom, csak időnként mutatok Neki egy-egy trükköt, saját szórakoztatásunkra!

- Na persze… Nem valamelyik diákoddal beszélsz, aki bármit elhisz, ha Te mondod!

- Mit akarsz tulajdonképpen?!

- Csak figyelmeztetlek Ben Face, hogy figyellek, és nem tetszel nekem! Nagyon vigyázz magadra, mert ha csak tehetem, az utadba állok!

A két férfi kőkemény tekintettel meredt egymásra.

- Tévedsz, Perselus, majd belátod Te is!

- Lehet! Most megyek, de azt ajánlom, gondolkodj azon, amit mondtam!

Harry villámgyorsan elugrott az ajtó elől, és egész testében remegve ment vissza a Griffendél klubhelyiségébe.

- Mi történt?! – kapta fel a fejét Ron, és döbbenten nézte barátja feldúlt arcát. Mostanában mindig jókedvű volt… Mi lehet a baja?!

- Mi lelt?! – kérdezte Hermione is, meglehetősen ijedten.

- Piton!!! – Harry szinte köpte a szót.

- Mit csinált már megint?! – Ron elfintorodott, a bájitaltan tanár neve is ilyen hatással volt rá.

- Berontott Face professzor szobájába, és olyan volt, mintha neki akarna esni! Miatta abba kellett hagynom a gyakorlást!

- Mégis, mit gyakorolsz?! Sosem mondtad még! – érdeklődött Hermione csendesen.

- Ez most a legfontosabb?! – dühöngött a fekete hajú fiú.

- Igen, ez is érdekelne! Nem igazán értem, hogy miért törődik Veled ennyit a professzor úr, és miért nem beszélsz róla soha, hogy mit csinálsz!

- Olyan vagy, mint Piton! Neki is az volt a legnagyobb baja, hogy hogyan lehetséges az, hogy velem törődik valaki hónapokon keresztül, hogy hogyan lehet engem kedvelni! Hát igenis, Face professzor kedvel engem!

- Harry, Téged nagyon sokan kedvelnek, csak az utóbbi időben mintha elfelejtetted volna ezt! Ezt, és szinte mindent! – válaszolta szemrehányón a lány.

- Hagyd már! – morogta Ron zavartan.

- Mit akart Piton? – kérdezte sóhajtva Hermione.

- Szabályosan megfenyegette a professzor urat! – mondta ökölbe szorult kézzel Harry.

- Miért?! – hördült fel Ron.

- Azt mondta, nem hisz neki, nem bízik benne, és hogy az útjába fog állni! – sziszegte dühösen a fiú.

- Még Ő nem bízik valakiben?! Na hiszen… - gúnyolódott Ron, és még a szeplői is lángoltak felháborodásában.

- Nocsak…

- Hermione, ne csináld már! Ha most megint előjössz azzal, hogy Piton a Rend tagja, Dumbledore bízik benne, és ezért nekünk is bízni kellene benne, esküszöm, dühös leszek! – jajdult fel a vörös hajú fiú.

- Pedig pontosan így gondolom! – vágta rá a lány.

- Nekem viszont nem tetszik, ahogy mostanában Dumbledore viselkedik! Elvette a Tekergők Térképét is, egyetlen szó magyarázat nélkül! Te bízz Pitonban, én sokkal jobban bízom Face professzorban! Te is tudod, hogy nagyon jó tanár! – mondta Harry nyugalmat erőltetve magára.

- Igen, ez biztos! Szimpatikus is, nagyon kedvesnek tűnik…

- Na ugye! Piton meg…Eh!

- Pedig ő már bizonyította, hogy a Te oldaladon áll! Megmentette az életedet!

- Hányszor akarod ezt még elmondani?! Tudod, hogy miért tette!

- Tudom, de a lényeg az, hogy megtette!

- Gyűlöl engem, gyűlölte az apámat, gyűlölte Siriust!!! Nem hiszem, hogy jót akar nekem, abban viszont biztos vagyok, hogy mindent megtenne, hogy megakadályozza… - ajkába harapott, és elhallgatott.

- Mit?! – kapta fel a fejét Hermione.

- Semmi…

- Harry…

- NEM beszélek erről! Úgyis megtudjátok, ha eljön az ideje! Ha ugyan eljön valaha! Mintha mindenki ellenem dolgozna!

- Én nem akarok ellened…

- Nem Rád gondoltam! Itt van Piton, aki miatt fél órával korábban el kellett jönnöm, aztán ott van Miss Warlene, aki miatt csak később tudtunk kezdeni… Állandóan a professzor úron lóg, mint egy kullancs, levakarni sem lehet…

- Nem rossz kullancs! – morogta Ron.

- Elment az eszed?! Az a nő iszonyú! Ostoba, elviselhetetlen, mesterkélt… - háborgott a lány.

- De milyen jól néz ki! – vágta rá elvörösödve a fiú, akinek így olyan lett a feje, mint a cékla, és még a szeplői is tüzeltek.

- Ron Weasley, Te nem vagy normális! – mondta méltóságteljesen Hermione, felállt és otthagyta a barátait. Még a háta közepén is látszott, hogy dühös.

- Ezt jól megcsináltad! – állapította meg Harry, és minden baja ellenére elmosolyodott.

- Tudom, de akkor is jól néz ki! – szögezte le barátja, pedig tudta, hogy a lányt nem lesz egyszerű kiengesztelni. Sóhajtva gondolt rá, hogy hány napig fog tartani vajon, míg újra szóba áll vele… és odaadja a leckéjét is…

- Hát, nem tudom… Tényleg elég idegesítő nő…

- Na jó, Neked Face a kedvenc tanárod, Hermione állandóan Pitont védi, pedig ő is utálja, Nekem meg Flo tetszik! Kész!

- Miattam! De Ő… - mondta Harry, és fejével arrafele intett, amerre barátjuk elrobogott.

- Ajjaj! Na, menjünk aludni! – húzta el a száját savanyúan Ron.

Felmentek a hálószobájukba, és ágyba bújtak. Mindketten úgy tettek, mintha aludnának, de közben mindegyikük a maga bajára gondolt. Egy dühös lányra… És egy varázslatra, ami talán… talán… De jó lenne! Sirius! Bárcsak…