P- Most meg min nevetsz?
M- Olyan… kicsi!
P- Hát… Még szép! Hiszen újszülött…

M- Jó, de… nézd a kis kezét… azok a hosszú ujjak… akárcsak a tieid…
P- Ha lehet, csak most ne gondolj <i>arra</i>…
M- Te bolond… dehogy gondolok… bár… nem könnyű akár csak egy percre is kiverni a fejemből… <i>azokat a hosszú ujjakat</i>…
P- Akkor én most kezdjek beszámolni arról, mid körül forognak a gondolataim nap mint nap?
M- Oh, nem. Kímélj meg, ha egy mód van rá… Inkább nézd a mi kis angyalunkat… Micsoda gyönyör!
P- Hé!
M- Jól van na!

- Szerinted mikor vihetjük haza? – kérdezte csendesen a férfi, ám a karjaiban álló nő felfortyant.
- Mondd, hol jártál gondolatban, amikor a gyógyítóra kellett volna figyelned?
- Most mi a baj? Már kérdezni sem szabad? – engedte el hirtelen Perselus Miriamot. Karjait összefonva maga előtt morcosan nézett tovább be az ablakon a kis csomagokhoz.
- De! Csak nem hülyeséget!
- Tudod mit? Nem is kell nekem tudnom. Most szépen hazamegyek, és majd utánam jöttök, ha elengednek titeket. – fenyegetését megerősítve megfordult, és sebes léptekkel elindult a kórház liftjei felé. Miriam nem látta, hogy pár lépés után beállt egy nyitva lévő ajtó mögé, s annak takarásában hallgatta, ahogy felesége fájó altája miatt lassan, de erőltetett léptekkel csoszogni kezd felé, és kiabál:
- Hékás! Nem hagyhatsz csak így itt! Mit képzelsz? A férjem vagy, és a gyerekünk apja! Köteles vagy itt maradni!
- Te komolyan elhitted, hogy itt hagynálak titeket? – lépett ki hirtelen az ajtó mögül, mire Miriam felsikoltott.
- Ha most itt lenne a pálcám… ha most itt lenne, én… én… fúúú de…
- Fú de mi? – Perselus pajzán mosollyal lépett egészen közel Miriamhoz, s fülébe suttogott – Mit teszel akkor, hm? – közben ujjaival benyúlt felesége hálóinge alá, s megsimogatta combjait.
- Perselus… azok a… azok a…
- Tudom, tudom… azok a hosszú ujjak…