Ha Egy Nő meg akarja őrizni tartását Egy Férfi előtt, aki rá rendkívül nagy hatással van, akkor minden mentális – és néha fizikai – erejére szüksége van. Na nem arról a csodálatos, mindent elsöprően heves érzelmeket kiváltó hatásról van szó, amelyet A Nőre A Férfi gyakorol, hanem ez Egy Férfitől származik, aki a lehető legtöbb ingerületet kelti szinte másodpercenként szerencsétlen Áldozatában. A fizikai erőre csak azért lehet szükség, hogy a lehető legnagyobb erőt ki tudja fejteni A Nő, amikor meg kell kapaszkodnia valamiben, mielőtt Egy Férfiben keresne fogódzót – mondjuk a nyakában…

Ha Egy Férfi meg akarja őrizni tekintélyét Egy Nő előtt, akkor <i>mindenütt</i>, <i>mindenében</i> keménynek kell lennie – na jó, azért vannak köhömm kivételek, de, mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt…
Először is az egyik legfontosabb: tekintete legyen hideg, rejtse el a Tüzet, melyet nem Egy Nő, hanem A Nő kelt benne, azon kívül lehetőleg legyen éjfekete – mármint a szeme -, hogy… A Nő menthetetlenül elvesszen benne… na jó, pont azért, hogy azt se lássa belőle, hogy gazdája egyáltalán él, gondolkodik, érez.
Aztán jöhet a légzés. Ja, majd elfelejtettem. A tekintetét szegezze egy, azaz egy pontra – nem Oda -, és ne vizslassa A Nő ajkait, mert akkor hiába minden. A Nő, ha ezt észreveszi, egy győzedelmes mosoly után ráveti magát, s onnan már nincs visszaút.
Tehát, a légzés: egyenletes, de nem túl visszafogott, ebből A Nő azt hihetné, hogy A Férfinek még a lélegzete is elakadt – és azt ugye nem szeretnénk. Addig nem, amíg ők maguk nem akarják – és be kell ismerni, az iszonyú ritkán fordul elő, s akkor is csak a utolsó pillanatban, mielőtt A Nő nyugtázhatná sikerét – még az „eszméletvesztés” előtt.
Aztán fontos még a testtartás. Ha A Férfi előre dől kissé, az elárulja a hajlandóságot A Nővel való együttlétre.

Tehát elvileg beválik a rideg modor.
Elvileg.
De! Ez a folyamatos tartózkodás, távolságtartás, és álarc mögé bújás csak még jobban kihangsúlyozza azt, amit mindkét fél még saját maga elől is el akar rejteni – ha lehet – minden áron.

Amikor A Nőt A Férfi megsemmisítő szándékú pillantással „sújtja”, vagy eltávolodik tőle, s közben leplezetlenül méregeti sötét tekintettel, akkor A Nő tudja, hogy A Férfi elveszítette a csatát. Ha A Nő frappáns megjegyzésekkel illeti A Férfit, ám az még ügyesebb, s kivágja magát a harapófogóból, akkor ő, A Férfi győzedelmeskedik, s ő zsebelheti be A Nőből áradó vesztes, gyűlöletteljes pillantásokat.

Mindezek szintén egyet jelentenek, egy dologhoz vezetnek: … na de ugye ezt mindenki tudja. A felek előbb utóbb elfáradnak, megbánják kissé, hogy ilyen és ehhez hasonló módszereket alkalmaztak egymással szemben, s felmerül bennük a kérdés: vajon másképp kellett volna? Vajon ezt akartam elérni, vagy épp az ellenkezőjét? De kérdéseikre csak hosszú idő múltán tudnak igennel felelni. Ám lehet, hogy ekkor már késő. Ki tudja? Meg kellene próbálni közeledni újra, csak épp máshogy, mint addig. De azt hogy kell? Hogy lehet másként viselkedni? Soha senki nem mutatta meg, nem magyarázta el nekik.
Önálló, talpraesett felnőttek révén azonban kezdeniük kéne valamihez maguktól is. Tanácsot kérhetnének, de a Föld nem hordott még a hátán két ilyen fafejű, csökönyös alakot, mint A Nő és A Férfi. Mindketten csak akarnak, esetleg szeretnének, de nem tesznek semmit eme céljuk eléréséért, ülnek egyszerűen ölbe tett kézzel.

És mit ad Merlin? Bátorságot! Na jó, azt sajnos nem. Nem kérték, ugyanis. Mellesleg nem Merlin feladata, hogy bármit is elrendezzen két tökkelütött szerelmes varázsló között.
És mégis ezzel segít a legtöbbet. A Nő és A Férfi maguktól jönnek rá, hogy igenis előre kell lépniük, ha komolyak a szándékaik, nem hátra.
Féltékenykedni könnyű, kívánni, vágyakozni, maradéktalanul hiányolni nem elég. Aki pedig magát egy szikrányi intelligencia tulajdonosának is tartja, az erre hamar ráébredhet, s onnantól nyitottak a lehetőségek.

Miriam és Perselus bizony jócskán versengtek az IQ pontokért, ám, hogy érzelmileg mennyire érettek, azt azon cselekedetük mutatta meg, amivel végre kitárták lehetőségeik kapuit, s engedték szárnyra kelni türelmetlenül repülni vágyó érzelmeiket.
Végre belefáradtak a sötét pillantásokba, a távolságtartásba – ez utóbbiba annál is inkább, mivel, ha egymás látókörében tartózkodtak, szinte megőrjítette, majd’ szétfeszítette őket a vágy. Nagy sokára sikerült magukban igennel megválaszolniuk döntő fontosságú kérdéseiket, s képesek voltak azoknak megfelelően cselekedni. És képesek még ma is… amíg világ a világ… mert a szerelem olyan, mint a pí: természetes, irracionális, és nagyon fontos.