21. fejezet

Újabb búcsú(k)

   Lena megállt az annyira jól ismert ajtó előtt, és felemelte a kezét, hogy bekopogjon. Eszébe jutott az a pár nappal ezelőtti este, amikor hívás nélkül betört a férfihoz, hogy megpróbáljon segíteni neki, és elpirult. Akkor az állapota feljogosította arra, hogy se szó, se beszéd, átölelje…

Arcára szorította a kezét, és mélyeket lélegzett. Végül újra felemelte a kezét, és gyorsan bekopogott, mielőtt elveszítené a bátorságát.

- Ki az?! – hangzott a kérdés meglehetősen barátságtalanul.

- Lena Flower! – mondta a lány, és összeszorult a gyomra, mikor pár másodpercig semmiféle választ nem kapott.

- Jöjjön be! – mondta a bársonyos hang halkan.

Összeszedte magát, és belépett. Piton az asztalának támaszkodva állt, és karját melle előtt összefonva, kérdőn felvont szemöldökkel nézett rá.

- Nos, mit óhajt, Miss Flower?

- Csak beszélni szeretnék Önnel!

- Furcsa igényei vannak! – a válaszban legalább annyi volt a fájdalom, mint a gúny.

- Nem, szerintem nem! Lehet, hogy nem emlékszik, de akkor is szerettem beszélgetni Önnel, amikor a tanítványa voltam! Bár, elismerem, nem volt könnyű! – mosolyodott el Lena.

Dehogynem emlékezett! Az idegeire ment néha… Időnként egészen egyszerűen nem volt hajlandó megijedni tőle, és addig próbálkozott, míg maradhatott pár percet, esetleg egy órát… Furcsa módon mindig akkor ragaszkodott a „beszélgetéshez” annyira, amikor ő, magának sem ismerve be, de pocsék állapotban volt valamitől…

Ilyenkor a lányt szinte kidobni sem lehetett, ami azért volt nagyon érdekes, mert sosem volt hozzá olyan durva, mint ilyen alkalmakkor… Mégis ottmaradt, a barna szemek az arcára tapadtak, és „beszélgettek”, ami abból állt, hogy a csöpp kis teremtés beszélt hozzá, ő pedig tett egy-egy gúnyos megjegyzést, és csak amikor már elment, akkor jött rá, hogy furcsa módon, mintha megnyugodott volna…

Ennek is vége! Mióta felnőtt, azóta minden a jelenléte, csak nem megnyugtató! – gondolta, és ökölbeszorult kézzel próbálta elterelni a figyelmét az agyába villanó képekről.

- Egek! Most is a mániáiról óhajt társalogni, mint akkoriban legtöbbször?!

- Nem, ezúttal nem! Bocsánatot kérni jöttem, és azért, hogy megköszönjem, amit értem tett!

- Mit tettem?!

- Ó, csak megmentette az életemet! Apróság, de nekem valahogy fontos! – mosolygott rá Lena.

- Honnan veszi ezt?!

- Magamtól is rájöttem, hogy csak Ön találhatott rám az erdőben, és Ön készíthette a bájitalt is, ami visszahozott az életbe, de az igazgató úr is megerősítette, hogy így volt!

- Jó, megköszönte! És most?!

- Nem, még nem köszöntem meg, de kezdjük talán a bocsánatkéréssel! Sajnálom, amit pár nappal ezelőtt mondtam, nem úgy értettem, ahogy talán hangzott!

- Mire gondol?! Nem mondott semmi különöset!

- De igen, amikor Siriusról kérdezett, volt egy ostoba mondatom, ami tudom, hogy rosszul esett Önnek, de…

- Ne legyen ilyen beképzelt, Miss Flower! Nem tud olyat mondani, hogy az nekem rosszul essen! – hangzott a hideg, elutasító válasz.

A lány felsóhajtott. Miért nehezíti meg ennyire?!

- Én csak nem akartam, hogy újra veszekedni kezdjenek valamin! Ezt szerettem volna megakadályozni, és ha nem vagyok olyan gyenge, és nem néhány perccel azelőtt ébredek fel, valószínűleg okosabban tudtam volna fogalmazni!

- Tökéletesen fogalmazott, Miss Flower! Azt adta értésemre, hogy semmi közöm az ügyeihez, és milyen igaza volt! – mondta a férfi jeges udvariassággal, ami Tőle különösen furcsa, és ijesztő volt.

- De én nem ezt akartam mondani, mert nem így gondolom! Megmentette az életemet, mindenhez köze van! – vágta rá kétségbeesetten Lena.

- Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg engem nem érdekel semmi, ami Önnel, és az unalmas kis világával kapcsolatos?! – Piton már abban a pillanatban megbánta a mondatot, amikor elhagyta a száját, hiszen ekkora hazugságot életében nem mondott még… De a büszkesége teljes erővel lázadt fel a gondolatra, hogy ez a gyerek ennyire tisztában van vele, hogy milyen fontos neki minden szava… Szerette volna visszaszívni ezt a megvető kérdést, de már késő volt…

Sebezni akart, és célba is talált… Ez tisztán látszott a lány teljesen vértelenné váló arcán.

- Értem… - suttogta halkan. Felemelte a fejét, és utolsó erejét, maradék tartását összeszedve nézett a szénfekete szemekbe.

- Akkor még nagyobb dolog, hogy megmentette az életemet, köszönöm! Nem hiszem, hogy meg tudom hálálni, de igyekezni fogok! Szeretnék elbúcsúzni is, mert az igazgató úr adott egy feladatot, ami egy évbe biztosan beletelik… Pár napon belül indulok, Ön pedig már holnap…

Viszontlátásra, Professzor úr, vigyázzon magára! – mondta és megfordult, hogy elmenjen.

Most érezte csak, hogy igazuk volt azoknak, akik korainak találták, hogy felkelt.

A gyengeség, fáradtság teljes erővel rohanta meg, és hozzáadódott még az a sokk is, ami az előbb érte… Érezte, hogy a homlokán verítékcseppek jelennek meg, fekete függöny kezdett közé és a világ közé ereszkedni… Fogát összeszorítva próbált az ajtóig eljutni…

Istenem, csak ne előtte ájuljak el! – gondolta, de a következő pillanatban már érezte, hogy forogni kezd vele minden.

Piton rémülten vette észre, hogy Lena megtántorodik. Odaugrott hozzá, átölelte a derekát, hogy megtartsa, és látta, hogy az arca halálsápadt, az ajka vértelen… Érezte azt is, hogy reszket, mint a nyárfalevél… Egek, mit művelt Vele?! Sosem bocsátja meg magának, ha valami baja lesz!

- Lena, bocsásson meg, nem akartam! – suttogta hamuszürke arccal.

- Nem tehet róla, túl korán keltem fel, és túl sokat voltam talpon! – motyogta a lány, és mélyeket lélegezve nekidőlt a férfinak, aztán megpróbált kibontakozni a karjából, hogy kijusson végre ebből a szobából, Perselusnak viszont esze ágában sem volt elengedni őt.

- Maradjon nyugton, hiszen alig áll a lábán!

- Fel szeretnék menni a szobámba!

- Egyelőre nem megy sehova! – mondta ellentmondást nem tűrőn a bársonyos hang, és érezte, hogy ölbe kapják, mintha semmi súlya nem lenne…

Rettenetesen jó érzés volt megbújni az erős karok között… Nem, ezt mégsem hagyhatja, azok után, amiket mondott…

- Miért ne mehetnék?! – kérdezte dacosan.

- Mert nincs olyan állapotban, baja eshetne!

- Nem mindegy?! Az előbb beszéltük meg, hogy Önt nem érdekli semmi, ami velem kapcsolatos! - vágta oda keserűen a lány.

- Azt hittem, van annyi esze, hogy rájöjjön, ebből egy szó sem volt igaz! Tényleg tönkre akarja tenni magát valami ostoba dacból?! Nyughasson már! – mondta Piton kétségbeesetten, és a fejét tudta volna a falba verni. Ha akármi baja lesz… nem, nem lehet semmi komoly… Óvatosan letette az ágyára, és leült mellé.

Megérintette az arcát, nyakát, és érezte, hogy már nyugodtabban ver a szíve, és látta, hogy egy kicsit a szín is visszatért az arcába, de még nem mert fellélegezni.

Elszoruló szívvel nézte, és arra gondolt, hogy hányszor elképzelte már ezt a karcsú testet az ágyában, erre mikor végre itt van, akkor csak azért, mert rosszul lett, méghozzá az ő hibájából…

Fölé hajolt, és már a büszkesége sem érdekelte…

- Lena! Én… Nem akartam megbántani… - suttogta a fülébe, és a vállára hajtotta a fejét.

Mikor felnézett, hogy lássa, milyen állapotban van, és mit szól a közelségéhez, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy a lány elmosolyodik, és a barna szemek a szokott melegséggel simítanak végig az arcán.

- Egy-egy? – kérdezte halkan, és ujjaival beletúrt a hollófekete fürtökbe. Piton megborzongott, és hirtelen úgy érezte, minden levegő kiszorult a tüdejéből. Nem sokat segített a helyzetén az sem, hogy az egyik kis kéz a tarkójára csúszott, és lehúzta magához a fejét… Lassan összeért a szájuk, és két másodpercen belül azt vette észre, hogy ugyanolyan eszeveszetten csókolja, mint akkor, amikor a halálból próbálta visszahozni.

Tudta, hogy vigyáznia kellene Rá, hiszen pár pillanattal ezelőtt még majdnem elájult, de… ha ez a lány közel került hozzá, teljesen elhagyta a józan esze, és minden porcikája tombolva követelt többet és többet… Most is… Még egy pár perc, és nincs az a hatalom, ami megállítsa! Feltépte a lány talárját, és a mellei közé fúrta a fejét. Lena felnyögött, a hajába markolt, és ívbe feszítette a felsőtestét, hogy közelebb legyen a szájához. A férfi ezt kihasználva, alá csúsztatta a kezét, és simogatni kezdte a gerincét, olyan sokkoló, őrült ritmusban, hogy a karcsú alak szinte teljesen elemelkedett az ágyról.

- Perselus! Perselus! – hallotta az elfúló suttogást, amitől egész testében megremegett. Életében először szólította így… Még sosem mondta ki a nevét… Pedig milyen simogatóan hangzik, ha Ő mondja… Lehunyta a szemét, kezét újra és újra végighúzta a hátán, és alig hallhatóan csak annyit súgott a fülébe:

- Még!

- Mit még?! – nyögte a lány tanácstalanul.

- A nevemet… Mondja újra…

Lena elmosolyodott, és mialatt teljesen magára vonta a férfit, egyfolytában azt az egyetlen szót ismételgette, amit hallani akart…

Piton megvonaglott, és érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Megőrül érte, nem tehet róla… Ő szeretné legjobban, ha nem így lenne, de ez van… Szüksége van rá, ahogy még senkire életében! Egy pillanatra felegyenesedett, hogy megszabaduljon a ruháitól, és hallotta, ahogy a lány még ezt a kurta távollétet sem bírja elviselni, és felsikoltva utánakap… Engedelmeskedett a nyakára fonódó karoknak, újra fölé hajolt, és szenvedélyesen csókolni kezdte, így fojtva el az újabb sikolyt.

Lena már szinte nem is volt magánál, azt tehetett vele, amit csak akart… és nagyon sok mindent akart... Lerángatta róla a talárt, a blúzt, aztán a farmert kezdte lefejteni róla, anélkül, hogy a csókot abbahagyta volna. Esze ágában sem volt feladni azt a hihetetlen élvezetet, hogy minden egyes kiáltását, sikolyát, nyögését egyenesen a szájában érezze…

A dereka alá nyúlt és megemelte, hogy az utolsó ruhadarabot is le tudja venni. Érezte a hátába markoló ujjakat, a karcsú test lázas forróságát, őrülten gyors szívverését… Aztán megérezte azt is, hogy a lány kigombolja a nadrágját…

Ez nem igaz, hogy lehet ezt ép ésszel elviselni?! – gondolta. Hagyta, hogy megszabadítsák a zavaró öltözéktől, és a következő pillanatban már Lena combjai között feküdt, és levegő után kapkodva próbálta az önuralmát visszanyerni, legalább egy kicsit, nehogy fájdalmat okozzon Neki.

- Kérem, kérem… kérem… - a halk könyörgés egyáltalán nem segítette őt ebben. Mélyen beszívta a levegőt, könyökére támaszkodott, és már majdnem megtette, amit mindkettőjük teste olyan vadul követelt, amikor hirtelen fájdalmasan felkiáltott, és a karjához kapott.

Ne!!! Most ne!!! Istenem, csak most ne!!!!! Ez nem lehet igaz!!!!!

- Mi a baj?! – kérdezte a lány értetlenül, aztán, mikor meglátta, hogy a tanár az alkarjára szorítja a kezét, kétségbeesésében valósággal feljajdult.

- Jaj, Istenem, ne most!!! – szavai kísértetiesen tükrözték Piton érzéseit.

- Úgy tűnik, nem tudott tovább várni a hírekre! Most akarja tudni, hogy mi van! Tudtam, hogy már türelmetlen lehet, de reméltem, hogy holnapig ráér! – sóhajtott fel a férfi, és legszívesebben felüvöltött volna dühében, mikor a barna szemekben izzó vágyat, és csalódottságot meglátta. Érezte, hogy Lena teste még mindig reszket, kezei még mindig a vállába kapaszkodtak… Másodpercek választották el attól, hogy valami hihetetlen történjen vele… Biztosan tudta, hogy ezzel a lánnyal szeretkezni csodálatos lett volna… Ez a röpke óra többet érhetett volna, mint az egész eddigi élete… Így is többet ér…

Vadul, kétségbeesetten, lemondóan megcsókolta az ajkát, aztán gyors, kapkodó, darabos mozdulatokkal felkelt az ágyról, és összeszorított szájjal öltözködni kezdett.

Lena úgy érezte, most mindjárt megőrül… Felült, és ő is megpróbált felöltözni, de annyira reszketett, hogy alig haladt valamit. Csak azért nem kezdett el zokogni, mert látta, hogy Pitonnak anélkül is épp elég baja van. Az Isten verje meg Voldemortot! Hogy miért nem lehet ezt az átkozott férget egy tőrdöféssel megölni, mint mást! Akkor már halott lenne, ő pedig Perselus karjában végre átélhetné azt, amire olyan iszonyúan régóta vár, amiről álmodott, de remélni sem merte, hogy megvalósulhat! Most megtörtént volna… A férfi vágya olyan egyértelmű volt, a sajátjáról nem is beszélve… Lehet, hogy mégis üvölteni fog?!

- Lena, muszáj mennünk, még Dumbledore-ral is beszélnem kell, be kell jelentenem, hogy a Nagyúr magához hívatott! Jöjjön! – mondta a bájitaltan tanár, és megremegett, ahogy a lány ráemelte a szemeit, és meglátta, hogy még mindig milyen fátyolosak a vágytól. Felsegítette rá a talárját, mert látta, mennyire remeg a keze, aztán talpra állította, és az ajtó felé terelte. Megpróbált nem gondolni rá, hogy jelen pillanatban már mi történne, ha Ő nem hívatja, de képtelen volt a fejében lévő, agyába égő képektől szabadulni, és megcsikordult a foga dühében.

Mielőtt kiléptek volna a szobából, Lena csendesen csak annyit mondott:

- Most egy darabig biztosan nem találkozunk! Vigyázzon magára, kérem!

- Ön is! Nem tudom, hova küldi az Igazgató úr, de…

- Nem veszélyes, amit csinálok! Reménytelennek tűnik, de nem veszélyes… - mosolyodott el a lány.

- Akkor jó! Viszontlátásra! – biccentett a férfi és miután bezárta az ajtót, elsuhant.

A kis barna teremtés utána bámult, és arra gondolt, hogy mintha nem is találkoztak volna annyiszor, ahányszor már búcsút kellett mondaniuk egymásnak…

És a búcsúzások csak folytatódtak…

Két nap múlva ő is útnak indult, és elköszönt egykori tanáraitól, és a Főnix Rendje tagjaitól.

- Mi a baj már megint?! – nézett Siriusra kérdőn, mert a fekete hajú férfi nagyon komornak tűnt.

- A nyár és az év hátralévő részére be leszek zárva az „otthonomba”! Meg fogok őrülni ott! – jelentette ki kétségbeesetten.

- Sirius! Nehogy valami butaságot csinálj, kérlek! – mondta Lena, és átölelte a férfit.

Mikor Lupint is megölelte, a fülébe súgta:

- Próbálj odafigyelni Rá, amennyire lehet! Nem tetszik nekem ez a nagy elkeseredettség!

Remus csak bólintott, és megértően egymás szemébe néztek.

- Nagyon vigyázz magadra, kislány!

- Ti vigyázzatok magatokra, nekem most nem lesz mitől tartanom, de veletek történhet egy s más, ha jól értettem az igazgató urat!

Még egyszer átölelték egymást, aztán Lena bement Dumbledore-hoz is.

Az igazgató felállt, és hihetetlenül kék szemeivel szeretettel nézett rá, mikor magához húzta.

- Találkozunk még! – mondta, mintha egy kimondatlan kérdésre felelne.

- Remélem! Nagyon szeretném! Üzenjen értem, ha szüksége van rám! – kérte halkan a lány.

- Biztos lehet benne!

- Remélem a többieket is látom még…

- A többieket?! Hmmm… Igen, azt hiszem ŐT is látni fogja még… - felelte az ősz varázsló mosolyogva.

A csöpp teremtés zavartan nézett rá, aztán megadóan elmosolyodott. Hiába, tudja és kész…

- Viszontlátásra! – mondta aztán.

- Viszontlátásra! Tudom, hogy nem könnyű, de próbálkozzon azzal, amit megbeszéltünk!

- Igyekszem! – bólintott, és kilépett az ajtón.

Pár perc múlva már táskáival, amikből az egyik a Holdliliomot rejtette, a Roxfort határa felé tartott, és a feladatára próbált gondolni, de állandóan elterelte a figyelmét egy fekete alak, és egy emlék, ami élete legcsodálatosabb élménye lehetett volna…

Még így is az…