20. fejezet

Ébredés

  Pitonnak egy pillanatig fogalma sem volt róla, hol is van.

Pokolian fáradtnak érezte magát, és nem értette, miért ilyen kényelmetlen helyzetben aludt el, félig fekve, félig ülve. Mikor felnézett, egy arcot pillantott meg centiméterekre a sajátjától. Pár másodpercig megdermedt döbbenetében, aztán rájött, hogy Lena fekszik mellette, olyan közel, hogy lehelete az arcát simogatja. A felfedezést követő pillanatban már rugóként lökte ülő helyzetbe a rémület. Már mindenre emlékezett… és újra boldogan gondolt rá, hogy sikerült… ÉL!!! Azt viszont nem szerette volna, ha a lány felébredve azt veszi észre, hogy az ajkuk szinte összeér… Mit gondolna?! Persze… Nem mintha tegnap nem történt volna sokkal több is annál! Elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogyan tartotta a karjaiban, és hogyan borította csókokkal testének minden elérhető négyzetcentiméterét.

Aztán elkomolyodott. Az más helyzet volt! Nem látott rá más módot, hogy megmentse az életét, ráadásul Lenanak fogalma sincs róla, hogy mi történt! Valószínűleg jobb is…

Fölé hajolt, hogy ellenőrizze, rendben van-e minden. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor hallotta szabályos, nyugodt lélegzését, látta a nyakán lévő ér lüktetését, és arcán a halvány pírt. Mélyen aludt… Szája kicsit szétnyílt, a fekete szempillák eltakarták a szemeit, de ő tudta, hogy milyen ragyogó, meleg barnák, haja kócosan hullott az arcába, vállára. Muszáj volt arra gondolnia, hogy egy ideig úgy tűnt, sosem látja többé ilyennek… Ilyen elevennek, ilyen…

Ilyen átkozottul gyönyörűnek… Nagyot nyelt, és megpróbált az ösztönei helyett a józan eszére hallgatni, pedig amit az ösztönei súgtak, az sokkal kellemesebbnek ígérkezett… Minden idegszála azt kívánta, hogy feküdjön a lány mellé, vegye a karjába, figyelje, amíg felébred, aztán mondja el neki, mit érez. Hátha… Hátha egyszer az életben azt hallaná viszonzásul, amit szeretne! Nem! Nem lehet ennyire őrült! Felállt, még egy utolsó pillantást vetett az alvó alakra, aztán kisietett a szobából, hátra sem nézve, nehogy meggondolja magát.

Lena arra ébredt, hogy rettenetesen hiányzik neki valami. Vagy valaki… Az a kellemes biztonságérzet, amit eddig érzett, most eltűnt… Körbenézett, hogy megállapítsa, hol van, és rövid gondolkodás után rá is jött, hogy a gyengélkedőn fekszik, aztán lassan minden más is eszébe jutott. A Halálfalók érkezése, a harc, az átok, a fájdalom… Nem értette, hogy lehet, hogy itt van, mikor már beletörődött abba, hogy vége…

Piton! Csak ő találhatott rám! – érezte meg teljes biztonsággal. Csak Ő tudhatta, merre keressen! De hogy lehet, hogy túlélte az átkot, amire még Voldemort is azt mondta, hogy halálos?! Majd megtudom! – sóhajtott fel, és újra elaludt.

Mikor legközelebb magához tért, egész sereg állt az ágya mellett. Madam Pomfrey, Dumbledore, Lupin, Bill, Argus Welsh… és Piton… Mindannyian mosolyogva, boldogan figyelték őt, csak a bájitaltan tanár nézett rá a szokott hűvös nyugalommal.

Lena megpróbált felülni, de nagyon gyenge volt még. Maga az igazgató lépett oda hozzá, és sietett a segítségére, felemelte, és két párnával megtámasztotta a lányt, aki hálásan rámosolygott. Hirtelen rájött, hogy nincs ott valaki, akire pedig nem jellemző, hogy ne jönne el hozzá.

- Remus, mi van Siriussal?! – kérdezte csendesen.

Nem vette észre, hogy Perselus szeme megvillan, szája pedig összepréselődik a kérdés hallatán.

- Pocsékul érzi magát… Nem mer a szemed elé kerülni… - válaszolta a vékony férfi halkan.

- Ettől tartottam! – csóválta meg a fejét Lena.

Mi a fenéről beszélnek ezek?! – gondolta dühösen Piton.

- Megmondanád neki, hogy szeretném, ha bejönne hozzám?! Örülnék neki!

- Hát persze, én is mondtam, hogy beszélnie kellene Veled, de pokoli lelkiismeret furdalása van! Szólok Neki! – válaszolta Lupin, és kiment.

- Na akkor most álljunk meg egy pillanatra! Miről van szó, miről nem tudok?! – nézett a többiekre Perselus villámló szemmel.

A lány ijedten kapta a fejét egykori tanárára. Nagyon nem lenne jó, ha megtudná… Úgyis állandóan tépik egymást Siriussal, aki most elég rosszul érzi magát anélkül is, hogy állandó ellenfele elmondaná mindennek…

- Nem fontos! Egy apró hiba, de biztos voltam benne, hogy Ő túlbecsüli a jelentőségét! – vágta rá gyorsan.

- Mennyire apró?! – kérdezte a férfi, és az elfojtott dühtől megremegett a hangja. Ha még a mindig magabiztos Black is úgy érzi, hogy több mint hiba, amit elkövetett, akkor valami nagyon komoly lehet… Valószínűleg szerepe van abban, hogy Lena kis híján meghalt… Akkor viszont széttépi, az biztos… Eszébe jutott, mit élt át, mikor majdnem elveszítette a lányt, és megcsikordult a foga, annyira összeszorította.

- Ez csak a mi dolgunk, Professzor úr! – hangzott a válasz látszólag teljes nyugalommal, de valójában attól a félelemtől vezérelve, hogy még egymásnak esnek újra.

Piton úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Hát persze, mi köze neki a kisasszony dolgaihoz?! Az ő feladata annyi, hogy megkeresse, hazahozza, megmentse, aztán asszisztáljon hozzá, hogyan aggódik annak a lelki nyugalmáért, aki miatt kis híján otthagyta a fogát…

Ekkor lépett be a fekete hajú varázsló. Rögtön a lányhoz lépett, és megfogta a kezét, aztán suttogva csak annyit mondott:

- Nagyon sajnálom! Sosem bocsátom meg magamnak, ami történt!

- Akkor sem, ha én már megtettem?! Megértem, miért csináltad! Talán más sem tudta volna elviselni, amiket mondott! Ne ezen rágódj, inkább próbálj meg tanulni belőle! Kérlek szépen! Kérlek!!! Egyszer még megöleted magad ezzel a hozzáállással, ha nem változtatsz rajt!

- Csak nem aggódsz értem?! – kérdezte Black, és halványan, de elmosolyodott.

- De, képzeld, aggódom! – ölelte meg a férfit nevetve Lena. Aztán torkán akadt a nevetés, ahogy felnézett. Piton abban a pillanatban hagyta el a szobát, és az ajtóból még visszanézett. Ami a szemében volt… Nem düh, inkább csalódottság, fájdalom…

Nem úgy kellett volna fogalmaznom, hogy „ez csak a mi dolgunk”! Most úgy érezheti, hogy Ő nem fontos… Mintha azt mondtam volna, hogy „mi köze hozzá?!” Óh, a francba, nem így akartam! – gondolta a lány kétségbeesetten. Legszívesebben utána rohant volna, de nagyon gyenge volt még, és azt sem tudta, jól tenné-e…

Megpróbálta összeszedni magát, és nyugodtan beszélgetni a többiekkel, de közben arra gondolt, hogy mit gondolhat most róla a férfi...

- Lassan ideje lenne mennünk! A kisasszonynak pihennie kell! – mondta halkan Dumbledore.

- Igazgató úr! – szólt utána Lena, mielőtt utolsóként elhagyta volna a szobát.

Az ősz varázsló visszalépett, becsukta maga mögött az ajtót, és mielőtt bármit kérdezhetett volna Tőle, csendesen megszólalt:

- Ne aggódjon, majd túlteszi magát rajta!

- Remélem… - válaszolta a lány, és már meg sem lepődött, amiért kitalálták a gondolatait.

Mélyet sóhajtott, és rátért a következő dologra, ami izgatta:

- Hogyan lehetséges, hogy élek?! Voldemort azt mondta, abba az átokba bele fogok halni…

- Úgy is lett volna, de… volt valaki, aki nem engedte…

- Piton Professzor, ugye?!

- Igen, jól sejti, tényleg Ő volt az, aki mindent megtett, hogy megmentse Önt! Készített egy egészen különleges bájitalt, és órákon keresztül küzdött az életéért, amikor már mindannyian azt hittük, hogy nincs tovább…

- Istenem, akkor mégiscsak jól emlékeztem, tényleg az Ő hangját hallottam! – suttogta Lena, inkább csak magának, és azt már nem mondta el, hogy mintha valami más is rémlene neki…

Nem, azt már valószínűleg tényleg csak képzelte… Pedig milyen szép lenne…

- Ő volt az is, aki rám talált, ugye?! – kérdezte aztán, de már azelőtt biztos volt az igazában, hogy meghallotta volna a választ:

- Igen, Perselus és Remus keresték meg!

- Én pedig pont most bántom meg! Most, amikor… Ez nem lehet igaz! Én csak azt akartam, hogy Sirius megnyugodjon egy kicsit! Mikor nem jött be hozzám, biztos voltam benne, hogy azon gyötrődik, amit csinált! Nem szerettem volna, hogy összekapjanak! Láttam, hogy a Professzor úr nagyon dühös, és biztos voltam benne, hogy nekimegy az örök ellenfélnek, ha megtudja mi történt! Az most nagyon nem lett volna jó! Szegény anélkül is el volt keseredve… - magyarázkodott kapkodva Lena.

- Nyugodjon meg! Pontosan tudom, mire gondol, miért mondta, amit mondott, és igaza volt!

- Lehet, de Ő…

- Perselus jobban tud uralkodni magán, Ő nem fog őrültséget csinálni… Sirius lehet, hogy megtette volna, ha nem csillapítja le!

- Igen, én is erre gondoltam, de jogos valakire mindig többet és többet rakni, csak azért, mert „Ő majd elbírja ezt is”?! – kérdezte Lena, és bár egyértelműen magára célzott, az igazgató is összerezzent. Nem tudta nem magára venni az elkeseredett lány szavait.

- Meg fog nyugodni, hamar dühös lesz, de Önre még sosem haragudott sokáig! – felelte aztán, és elmosolyodott.

- Nem is lennék ilyen ideges, ha dühösnek láttam volna, de… inkább szomorú volt…

Dumbledore fejcsóválva nézte a kicsi alakot, és arra gondolt, hogy ha van ember a világon, aki nála is jobban ismeri Perselust, akkor Ő az!

- Rendbe jön majd minden, higgye el! Most pihenjen, nagyon gyenge még!

Lena bólintott, és engedelmesen visszafeküdt. Mikor magára maradt, arra gondolt, hogy mikor legközelebb bejön hozzá, köszönetet mond Neki, és megpróbálja kiengesztelni. Tudnia kell, hogy sosem bántaná meg akarattal…

Hiába várt azonban, Piton nem jelentkezett többé… Mindenki eljött hozzá, a Rend tagjai mindannyian legalább egyszer, de volt aki naponta többször is megjelent, hogy felvidítsa…

Ő nem jött be egyetlen percre sem… Pár nap után nem bírta tovább, és abban az időpontban, amikor általában össze szoktak gyűlni a Rend tagjai, lement a szokásos terembe.

Majdnem mindannyian ott voltak most is, és meglepetten néztek a még meglehetősen sápadt lányra.

- Nem kellett volna még felkelned! – mondta Lupin szemrehányóan, és segített leülni neki egy kényelmes székre.

- Remusnak igaza van, még valami bajod lesz! – aggódott Sirius is, aki kutatóan nézett az arcába.

- Akkor én önző vagyok, mert egyszerűen örülök, hogy itt vagy! – szögezte le vigyorogva Bill.

Piton keserűen nézte a Lena körül nyüzsgő tömeget. Ez neki nem megy, hiába… Képtelen így körülugrálni, körberajongani… Mi a fenét csináljon, ha erre egyszerűen alkalmatlan?! Nevetségesnek érezné, nem tehet róla… Perselus Piton, amint fülig érő szájjal narancslevet tölt, a kezébe adja, ebédnél szed a tányérjára… meg ne rágja?! Nincs mit tenni, ő csak meghalni tudna érte, az meg alighanem nem elég…

Elkeseredettsége ellenére sem volt képes elfordítani a szemét róla… Napok óta nem látta, pedig nagyon szerette volna tudni, hogy érzi magát. Úgy tűnik, minden rendben… Kicsit sápadt még, és le is fogyott, de egyébként… Majdnem teljesen olyan, mint az eset előtt…

Most már talán nem lehet semmi baj!

Hirtelen megérezte, hogy Lena őt nézi. A barna szemek valósággal megcirógatták…

- Folytathatnánk?! Elismerem, kevéssé fontos probléma, de hamarosan jelentést kell tennem a Nagyúrnak, nem várathatom a végtelenségig! – a bársonyos hang meglehetősen türelmetlen volt.

- Tényleg beszélnünk kell erről! Perselusnak holnap vissza kell mennie közéjük! Éppen az akciónkat értékeltük! – fordult Dumbledore a lányhoz magyarázóan.

- Ezt elbuktuk, nem vitás! – jelentette ki Black.

- Nem hiszem, Sirius, szerintem ez nem ilyen egyszerű, nem nevezném bukásnak, akkor sem, ha Voldemortot nem sikerült elkapnunk! – csóválta fejét az igazgató.

- Önnek mi a véleménye, Lena? – nézett aztán érdeklődve a kis barna teremtésre.

- Azt mondanám, hogy döntetlen, de ez nem teljesen igaz! Mi kicsit jobban jöttünk ki a dologból!

- Jobban?! Majdnem meghaltál! – mondta Bill.

- Majdnem… ezen van a hangsúly… - mosolyodott el a lány, aztán elkomolyodva folytatta:

- Én megsebesültem, de megsebesült Voldemort is, és ez az ő híveinek sokkal nagyobb pofon volt… Valószínűleg teljesen megdöbbentek attól, hogy ez megtörténhetett egyáltalán! Mi nem veszítettünk embert, ők 19 válogatott Halálfalótól búcsúztak el örökre… Viszont az is igaz, hogy egyik fél sem tudta megvalósítani a terveit… Kviddics hasonlattal élve azt mondanám, hogy a csapatokat már rég ápolják, de a cikesz még repül valahol… - húzta el a száját tréfásan, némi öngúnnyal Lena, és a kitörő nevetés végre elmosott minden rossz érzést.

- Miss Flower szokása szerint tisztán látja a helyzetet! Azt se felejtsük el, hogy amíg Voldemort ezzel foglalkozott, nem ért rá Harry Potterrel törődni, és lehetett a fiúnak egy kis nyugalma! – mondta Dumbledore.

- Sokallja is a nyugalmat! Nagyon dühös, amiért kihagytuk mindenből, és semmiről nem tud, a barátai viszont igen! Utálja ezt a nyarat! – szólalt meg Sirius.

- Milyen jó, hogy a mi nyarunk olyan csodálatosan telt! Nem tudom, ki hogy van vele, én minden percét élveztem! – horkant fel Piton megvetően.

- Ő csak egy gyerek! Mit vársz Tőle?! – pattant fel Black.

- Én?! Ha valaki, akkor én aztán semmit! – szögezte le a bájitaltan tanár nyugodtan.

- Eddig nyugta volt, de mostantól nem biztos, hogy az lesz! Nagyon oda kell figyelnünk, mert ha Voldemort nem törődik tovább ezzel az üggyel, újra teljes erejével Rá fog koncentrálni! – szólt közbe halk hangján Lupin.

- Remusnak igaza van, és ezzel visszakanyarodtunk az előző problémánkhoz! Hogy egészen Harryra figyelhessünk, ezt a dolgot megnyugtatóan rendeznünk kell! Perselusnak jelentést kell tennie Lenaról, hiszen ezért küldte Őt!

- Ezek szerint sikerült megőrizni a bizalmát?! Ez nagyon jó, annyira aggódtam, hogy nem fog menni! – kiáltott fel örömmel Lena, és ragyogó szemmel nézett Pitonra.

- Sikerült, annyira, hogy nekem kellett volna megölnöm magát! Ezzel a feladattal küldött vissza! – felelte hűvösen a férfi, és önkínzó érdeklődéssel várta, hogy a lány megborzongjon, és rémülten, elutasítóan nézzen rá. Csalódnia kellett, mert a sápadt kis arcon csintalan mosoly tűnt fel.

- Tiszta szerencse, hogy ilyen tévedhetetlenül választja ki a megfelelő embert! – csendült fel a kedves hang jókedvűen, némi gúnnyal, és a bájitaltan tanár azt vette észre, hogy kis híján visszamosolyog Rá…

- Szerintem azt kell mondania, hogy Miss Flower halott! – mondta az igazgató határozottan.

- Igen, szerintem is! Ha ez volt a feladata, akkor más választ nem is fogadna el! – bólintott Lena.

- Abba a házba nem mehet vissza, és nem használhatja azt a nevet többé! Sajnálom, de el kell tűnnie! – nézett rá Dumbledore határozottan.

- Megértettem! A kis erdei házikómat sajnálni fogom, de majd visszaköltözöm, ha legyőztük őt! – felelte a lány nyugodtan.

- Ennyire hisz benne, hogy győzni fogunk?! Jó magának! – reccsent Mordon hangja.

- Végül győzni fogunk! Nem tudom, hányan érjük meg, de nem lehet másként! – hangzott a halk válasz teljes meggyőződéssel.

- Ha már úgysem mehet vissza oda, lenne egy feladatom az Ön számára!

- Hallgatom, igazgató úr!

- Nem most! Jöjjön velem az irodámba, ha végeztünk itt, legyen szíves! Tehát abban maradunk, hogy Perselus holnap visszatér Voldemorthoz, és jelenti, hogy a lány, akit annyira meggyűlölt, halott! A többiek holnaptól fokozott figyelemmel követik Harry minden lépését! Van valami kérdésük? – néztek a Rend tagjaira a kék szemek, de mindenki a fejét rázta. Lassan felálltak, és a saját szobáik felé indultak, Lena pedig követte Dumbledore-t.

Mikor egy óra múlva elhagyta az irodáját, annyira elgondolkodott, hogy szinte nem is tudta, merre megy, csak a lába vitte. Ez nagyon nehéz lesz! Reménytelennek tűnik, hogy meggyőzze őket! Bár… ha a megfelelő helyen kezdi a dolgot… ki tudja…

Felvetette a fejét, és a szobája felé igyekezett, aztán megtorpant.

Beszélnie kellene Pitonnal! Ez az utolsó alkalom, hiszen holnap visszamegy a Halálfalók közé, ő pedig hamarosan elindul erre az új feladatra… Hosszadalmasnak ígérkezik, egy évig is eltarthat… ha nem tovább…

Nem lehet, hogy előtte ne búcsúzzon el Tőle, és ne tisztázza a helyzetet, hiszen még mindig érezte a sértettséget, a fájdalmat a férfiban. Nem látta, de érezte…

Megfordult, és a pincében lévő helyiség felé indult, amit már diákkorából is olyan jól ismert.