17. fejezet

Egy apró hiba…

  A Halálfalók urukat körbefogva egyre jobban megközelítették a kis házat… Teljes, háborítatlan nyugalom uralkodott a tájon, csak az erdő halk éjszakai neszei hallatszottak, rajtuk kívül nem mozdult senki és semmi… A rengetegben szinte elvesző kicsi épület, és a valószínűleg benne alvó lány könnyű prédának látszott… Nyugodtan, de azért halkan, óvatosan mentek egyre közelebb és közelebb…

Sirius és Lena egymásra néztek és bólintottak. Nemsokára elérik az első védővarázslatot…

A csuklyás alakok feje fölött hirtelen megmozdultak az addig nyugodtan álló hatalmas fák. Mindenhonnan tekergő indák kezdtek lefelé kúszni, és megragadták a meghökkent férfiakat, karjukra, lábukra, nyakukra tekeredtek.

- Ördöghurok… Szóval nem egészen védtelen a kicsike! – sziszegte Malfoy, miközben varázspálcájából lángoló sugarakat bocsátott ki, és felperzselte a növény fojtogató karjait. Egy társukon már nem tudtak segíteni, mire kiszabadították volna, megfojtotta a félelmetes növény.

- Ezt is megbánja még… - suttogta az ezüstszőke hajú férfi dühösen.

Pár lépést tettek csak meg, mikor beleszaladtak a következő varázslatba, mely láthatatlan falként ölelte át Lena otthonát, és csak az juthatott át rajta, aki tudta a varázsigét, ami semlegesítette a hatását. Ők nem tudták… Az első három férfi, aki gyanútlanul beleütközött, iszonyatos ütést érzett, majd talárjuk, hajuk, egész testük lángra lobbant, és megdöbbent társaik szeme láttára pillanatok alatt megsemmisült a testük.

- Vissza! – szisszent a jéghideg hang, és Voldemort megvizsgálta az előtte álló akadályt.

- Ügyes… de nem eléggé… - mondta gúnyosan, és varázspálcáját a láthatatlan falra szegezve mormogott valamit, amitől az felizzott, egy darabig szikrázott, majd remegni kezdett, és lassan szétoszlott…

- A pokolba! – dörmögte Sirius halkan.

- Mit vártál, Ő Voldemort! – sóhajtott fel Lena.

Black kezdett ideges lenni. Túl gyorsan győzték le a védővarázslatokat… És Dumbledore-nak még idő kell ahhoz, hogy ideérjen…

A csuklyás alakok meggyorsították lépteiket. Egyre jobban szerették volna kezükbe kaparintani azt a lányt, aki miatt már négy társuk veszítette életét. Maguk előtt látták, hogy megbüntetik mindenért, azért is, ami a múltkor történt, amikor a mugli trükkjeibe több társuk belehalt, ő pedig bolondot csinált belőlük, és megszöktette az orruk elől Argus Welsh-t.

Malfoy keze ökölbe szorult. Valamiért nagyon gyűlölte ezt a sárvérű nőszemélyt. Ő tehetett róla, hogy kis híján elveszítette a Nagyúr jóindulatát…

Hirtelen újra láthatatlan falba ütköztek, mely mindannyiukat, még Voldemortot is méterekkel hátra taszította.

- Nocsak… Úgy tűnik, Perselusnak igaza volt… - szikráztak fel az embertelen szemek, és a pókkaromra emlékeztető ujjak megérintették az akadályt. Megragadta pálcáját, és mormogott valamit, majd újra megközelítette a varázslatot, az azonban nem engedett, és megint visszalökte őt. Nem olyan messzire, mint először, de most is megtette.

Újabb intés, újabb varázsigék, de a fal kitartott…

- Ez Dumbledore… Dumbledore és Welsh ereje összefonódva… Tényleg fontos neki ez a kis szuka, ha ennyire odafigyel rá! De nem fog ki rajtam, fel fogom törni, nem is olyan sokára!

Lena és Sirius is erre a következtetésre jutott. Mindketten elszánták magukat a küzdelemre, és pár pillanat múlva már Mr. Weasley is ott állt mellettük.

- Ott van! – harsant fel az egyik Halálfaló hangja hirtelen, és a lányra mutatott, aki sápadtan, de elszántan, összeszorított szájjal állt velük szemben, az egyelőre még őt óvó fal másik oldalán, és tágra nyílt szemekkel nézett rájuk.

- Szóval Ő az… Egy ilyen jelentéktelen kis senki… Nemsokára semmi is lesz… - hangzott a fenyegető sziszegés, és a jéghideg tekintet felmérte a kicsi alakot, majd belefúródott a barna szempárba, mintha egyenesen az agyába akarna bújni. Voldemort feltérképezte az ellenfelét, és gúnyosan, lekicsinylően meredt rá.

Lena megdermedt, mintha egy kígyó bűvölte volna meg. Hogy bírja ezt a Professzor úr elviselni?! Hogy tud évek óta a szemébe nézni, és hazudni Neki?! Hogy csinálja, hogy nem roppan össze, amikor így néz rá?! Ez iszonyatos, mintha a fejében akarna kotorászni…

Jézusom, hiszen tényleg ezt akarja!!! – döbbent rá rémülten. Nem szabad gondolnom senkire, aki fontos nekem! Rá végképp nem! Annyi éven keresztül elkerülte a lebukást, én pedig egyetlen pillanat alatt tönkreteszek mindent!!! Istenem, segíts! Nem lehet baja, pont miattam!

Iszonyatos erőfeszítéssel elterelte a gondolatait. Azt már régóta tudta, hogy ő képtelen arra, hogy ne gondoljon semmire. Az agya egy pillanatra sem volt képes leállni, nem tudta kiüríteni, ezer apró ötlet, emlék cikázott benne állandóan. Az egyetlen dolog, amit talán meg tud tenni, hogy olyan irányba tereli őket, ami nem veszélyes. Rámeredt a szemben álló, rémisztő alakra, és kényszerítette magát, hogy ártatlan, de boldog emlékek jussanak eszébe. Erdőben sétál, egy vastag fatörzsnek dől, hozzászorítja a homlokát, megsimogatja az évszázados kérget, érzi a bemélyedéseket, mint az ember arcán a ráncokat…

Virágos réten fekszik, beszívja a bódító illatot… Télen a hóban lépeget, és lába alatt ropog a csodaszép, fehér, szikrázó takaró, a fákon jégcsapok lógnak, és ezer szikrát szórnak a fényben… Egy padon ül, forró croissant eszik, langyos teát kortyol, szőlőt szemelget, minden falatot külön kiélvezve, miközben madárdal szól hangosan, mégis lágyan…

Sirius döbbenten figyelte, ahogy Lena homlokán apró verítékcseppek bukkannak elő, mégsem fordítja el a tekintetét.

Voldemort megdöbbent, nem értette, mi ez az egész. Belelátott a lány gondolataiba, aki nem is próbálta elrejteni őket. Erre gondol?! Most? Lehet, hogy keményebb ellenfél, mint gondolta?! Itt az ideje, hogy eltüntesse ezt a falat, és megtanítsa arra, hogy kicsoda is ő!

Újra felemelte a varázspálcáját, és elmormolt egy újabb varázsigét. A láthatatlan erő még mindig kitartott. Már nem tudta hátrataszítani, de nem is engedte át.

- Az a vén gazember! – hördült fel dühösen. Valószínűleg belülről könnyebb lenne… Úgy tervezhették, hogy csak kívülről legyen áthatolhatatlan… Ez az…!!!

- Lucius! Bosszantsd egy kicsit Blacket! – szólt oda a magas, büszke Halálfalónak.

Malfoy semmit nem értett, de nem kérdezett semmit, csak bólintott.

- Hé, Black! Nem szégyelled, hogy egy sárvérű mellett állsz ahelyett, hogy a helyeden lennél, mellettünk?! A rokonaid az Azkabanban, Te meg azt a kis szukát védelmezed ellenünk?!

- És ha igen?! – villantak meg a fekete szemek.

- Persze, nem csoda, hogy itt kötöttél ki, hiszen semmire sem vagy jó, a családodból sokkal többet érnek a nők!!!

- Hallgass! – kiáltott rá a varázsló dühösen.

- A feleségem üdvözöl, és üzeni, hogy csak szégyent hozol a Black névre! Nulla vagy, még az utcára is csak kutyaként mehetsz ki! Nézz végig magadon, sosem leszel senki és semmi, csak egy kutya vagy, Dumbledore kutyája!

- Elég! – üvöltötte Sirius, és a másik férfira szegezte varázspálcáját.

- Sirius, ne, a varázslat… - kiáltotta rémülten Lena, és megpróbálta megállítani a társát, de elkésett… A sugár, ami a pálcából előtört, nem érte el Malfoyt, viszont szétrobbantotta a védőfalat, így már semmi nem tartotta vissza a Halálfalókat. Tudták ezt ők is… Voldemort károgó nevetése gúnyosan, győztesen szállt fel, és előrelépett, egyenesen a lány felé.

A többiek is támadásba lendültek, követve vezérüket.

Úristen, hogy követhettem el ekkora hibát?! – kérdezte magától Sirius kétségbeesetten. Eszébe jutott az a nap, mikor először látta Lenat, és ő azt mondta neki, hogy a forrófejűségével bajba sodorja önmagát, de időnként a környezetét is… Honnan tudta…?!

Halálra szántan lépett elé, hogy legalább megpróbálja megvédeni… A lány azonban nem bújt el, inkább bekapcsolódott a küzdelembe. Mindhárman teljes erőből harcoltak, és elszántságuk elég is volt arra, hogy a Halálfalók ne férjenek hozzájuk. Black úgy küzdött, ahogy talán még soha, a harmadik csuklyás alakot intézte már el, és Lena is elbánt kettővel. Voldemort közömbösen nézte emberei halálát, pedig a legjobbak közé tartoztak, de most ez sem érdekelte. Kíváncsi volt rá, mit tud a lány, mire képes. Egész ügyes! – gondolta, aztán amikor Mr. Weasley is megölte egy emberét, úgy döntött, ideje véget vetni ennek.

Vele szemben nincs esélye! Hogyan reagál a fájdalomra vajon?! Célba vette a karcsú testet, és halkan, szinte suttogva mondta ki: Crucio! Élvezettel figyelte, ahogy az átok ledönti a lábáról ezt a csak a jó ég tudja, mire büszke, sárvérű kis lotyót, aki vette magának a bátorságot, hogy szembeszálljon Vele! Milyen szánalmasan gyenge, milyen tehetetlen most! Ezt nagyon szerette… Ahogy vonaglanak a földön... Kis csalódottságot is érzett, jobban szerette, ha az áldozat próbál küzdeni egy kicsit.

Mr. Weasley és Sirius kétségbeesetten nézték a lányt, próbáltak segíteni, de a Halálfalók kihasználták, hogy elterelődött a figyelmük, és körbevették őket. Tíz varázspálca szegeződött rájuk, és kénytelenek voltak belátni, hogy nem tehetnek semmit. Felkészültek a halálra.

- Hadd nézzék egy kicsit! – sziszegte Voldemort, miközben újra kimondta a Cruciatus átkot, és az épphogy felemelkedő lány ismét a földre roskadt, és felkiáltott kínjában.

- Ne! Te átkozott, hogy fordulnál fel! – üvöltötte Black iszonyatos dühvel.

- Még egy-két átkot lásson, aztán öljétek meg! – mondta jeges nyugalommal a borzalmas hang.

Visszafordult, és megint felhangzott a rettegett szó: Crucio!

Lena biztos volt benne, hogy ilyen gyötrelmet még sosem élt át. Ő kibírt ebből több mint tízet… Istenem… Már most úgy érzi, hogy nem bírja elviselni, pedig ez még csak három volt… És életében először éli át… Perselus sokadszorra is elviselte a tizediket is… Istenem, de jó, hogy nincs most itt! Legalább Ő életben maradhat… Rettegve nézett végig a Halálfalók során, mikor megjöttek, és hihetetlen megkönnyebbülést érzett, mikor látta, hogy nincs köztük… Nagyon jó, hogy így történt… Csak az a borzasztó, hogy soha többé nem fogja látni… Pedig milyen jó lenne, ha még egyszer átölelné… Csak még egyszer… Hirtelen megérezte, hogy ellensége megint az agyát kutatja. Teljes pánikot érzett. És ha észrevette a gondolatait?! Nem, nem, nem… az nem lehet… Újra megpróbált azokra a szép dolgokra gondolni, amikre nem sokkal ezelőtt, de most túl nagy volt a fájdalma hozzá. Csak arra volt képes, hogy elterelje a figyelmét, semleges emlékfoszlányok között kapkodott ide-oda, hogy legyen valami, ami lefedi azt, amit nem szabad meglátnia!

Voldemort gyanakodva nézte a lányt. Mi volt az, amit olyan villámgyorsan elrejtett?! Ki volt az az alak, aki – ezt biztosan érezte – mindenkinél fontosabb neki, és mindenáron meg akarja védeni?! Egyetlen villanásnyi időre látott csak egy magas, fekete alakot… Ki lehet az, akit a fájdalom közben is ilyen elszántan rejteget?! Ez még érdekes lehet… Előbb-utóbb, de megtörik!

- Crucio! – mondta nyugodtan, és figyelt. Még kitart… - gondolta meglepetten.

Lena felsikoltott. Ezt nem lehet kibírni! – gondolta. Levegőért kapkodott, és próbálta a fehéren izzó fényt elviselni. Ne legyen több, Istenem…! Miért nem öl meg?! Mit akar?!

- Crucio! - Sirius kitépte magát a Halálfalók kezei közül, és megpróbált Lena elé állni, mert már nézni sem bírta a szenvedését.

- Öljétek meg a két férfit! – mondta az embertelen hang közönyösen.

A tíz varázspálca felemelkedett, de ebben a pillanatban pukkanások hangzottak fel, egyik a másik után.

- Na végre! Dumbledore! – kiáltotta Mr. Weasley boldogan. Valóban ő érkezett meg, és vele a Rend tagjai.

Azonnal beavatkoztak a küzdelembe, és egyik Halálfalót a másik után intézték el.

Az igazgató Voldemort felé lépett, de az nem várta meg, hogy egykori tanára a közelébe érjen.

- Lucius! Hozd a lányt! – üvöltött rá egyetlen emberére, aki még harcképes volt.

Megragadták Lenat, és megkezdték a dehoppanálást.

- Argus! Segíts! – kiáltott oda barátjának Dumbledore, és varázspálcájukat egyszerre felemelve, ugyanazt a varázsigét harsogták újra és újra.

Malfoy döbbenten érezte, hogy ahelyett, hogy befejeződne a folyamat, ami pedig már elkezdődött, hirtelen egy rettenetes erő rántja vissza, és ő a földre zuhan, urával és a lánnyal együtt, a háztól pár kilométernyire. Soha nem tapasztalt még ilyet, nem volt még rá példa, hogy a dehoppanálás megszakadt volna.

- Mi ez?! – kérdezte hitetlenkedve.

- Dumbledore! – sziszegte Voldemort irgalmatlan dühvel. Nem igaz, hogy mindig belé kell botolnia!

- Mit csinált?!

- Letiltotta a környéken a hoppanálást, és dehoppanálást, mielőtt befejezhettük volna! De nem baj, ilyen rövid idő alatt csak kis területen tudja megszüntetni ezt a varázslatot! Csak el kell érnünk ennek a résznek a határát, és eltűnünk innen! Gyerünk!

Lena is döbbenten vette tudomásul a történteket. Sosem látott még ilyet, és tudta, hogy az igazgatón kívül senki más nem lett volna képes rá, még neki is csak Argus Welsh segítségével sikerülhetett. Azt is tudta, hogy Voldemortnak igaza van, nemsokára kikerülnek a varázsige hatása alól, és akkor nincs tovább… Elviszik a Halálfalók táborába, és addig gyötrik, míg ki nem szedik belőle azt, amit akarnak… Nem!!! Inkább egyedül hal meg, most és itt, mint hogy magával rántson mindenkit, akit szeret! Talárja zsebébe nyúlt, és kezébe szorította a kését. A varázspálcáját elvették, de ilyen fegyvert eszükbe sem jutott keresni. Megvetette a lábát, és szembefordult ellenségeivel.

- Nem megyek tovább! – jelentette ki elszántan.

- Ó, dehogynem! – suttogta az az iszonyú hang, amit ma hallott először, de akkor sem felejtene el, ha száz évig élne. Erre, ebben a pillanatban, kevés esélyem van! – gondolta szomorkásan, de nyugodtan. Felvetette a fejét, és belenézett az embertelen szemekbe.

- Uram, hadd öljem meg! – sziszegte Malfoy.

- Nem, ki akarom faggatni, van egy olyan érzésem, hogy érdekes dolgokat tudhatok meg tőle! Magunkkal visszük! – hangzott a válasz.

Lenaval a világ is megfordult. Jól sejtette tehát… Ezt nem engedheti! Megvárta, míg a magas, szikár alak egészen közel ér hozzá, ekkor előrántotta a kést, és szúrt… Olyan gyűlölettel, amilyenre sosem tartotta képesnek magát. A penge tövig Voldemort mellkasába hatolt, és elérte a szívét is. A mágus felüvöltött fájdalmában, dühében. Ez a kis sárvérű senki megsebezte! Megsebezte Őt, akit varázslatok közül is csak a sajátja tudott porba sújtani! Tudta, hogy most vége lenne, ha nem vértezi fel magát a fekete mágia minden létező eszközével, és mostanra nem válik szinte halhatatlanná! Bárki mást megölt volna ez a tőrdöfés! Be kellett vallania saját magának, hogy neki is időbe fog telni, míg felépül belőle, és iszonyú fájdalmat okoz, arról nem is beszélve, hogy mennyire elgyengíti! Na, azért annyira nem, hogy ne tudjam ezt a szukát elintézni! – gondolta izzó dühvel, és felemelte a pálcáját.

A lány biztos volt benne, hogy ez a vég… Másik kezével dajkálta sajgó csuklóját, amit a látottaktól végsőkig rémült, őrjöngő Lucius Malfoy szinte kitépett a helyéből, mikor kicsavarta belőle a kést. Nem lepte meg, hogy Voldemort nem halt bele a szúrásba, hiszen hallott Róla éppen eleget, tudta, hogy ilyen eszközökkel nem ölheti meg… Őt nem… Nem is ez volt a szándéka, abban bízott, hogy most talán elintézi dühében. Ez alighanem sikerült…

Így lesz hát vége… - gondolta fáradtan, beletörődőn. Felemelte a fejét, és várta a halált.

Belenézett a vörösen izzó szemekbe, és már látta a varázspálcából kicsapó lángoló sugarat, aztán megérezte az iszonyatos, őrjítő fájdalmat is, amitől földre rogyott, és felsikoltott.

- Uram, miért nem ölted meg a halálos átokkal?! – kérdezte kétségbeesetten Malfoy.

- Ez is halálos, Lucius! Nem fogja túlélni, de talán él addig, amíg kikérdezhetem! – válaszolta a varázsló, és nem tudta elrejteni a kínt, amit egy ilyen közönséges seb okozott neki. Rávicsorgott Lenara, aki ezt hallva reszketni kezdett. Nem sikerült hát… Meghal, de nem elég gyorsan… És már nem tud tenni semmit, hiszen mozdulni sem tud a fájdalomtól… Nem tudta elégtétellel nézni, hogy Voldemort is tántorog.

- Hozd a lányt! – sziszegte, és minden erejét összeszedve elindult a tábor felé.

Az ezüstszőke férfi talpra rántotta a reszkető alakot, és jóleső elégtétellel hallotta, hogy felsikolt fájdalmában. Maga elé rántotta, és megtaszította. Így indultak tovább.

Valahányszor Lena megállt, mert úgy érezte, képtelen még egy lépést tenni, tovább taszigálták. Zsibbadtan vánszorgott, és tudta, akármilyen lassan haladnak is, Dumbledore és a többiek nem érhetnek ide, hiszen nekik is gyalogolniuk kell. Ahhoz túl nagy az előny, hogy behozzák, és azt sem tudják, merre keressék őket pontosan.

Saját erejéből kellene megszöknie, de már menni sem tud lassan… A fájdalom olyan pokoli erővel szaggatta az egész testét, hogy tetőtől-talpig elöntötte a veríték, és minden másodpercben az ájulással hadakozott… Gondolt rá, hogy feladja a küzdelmet, vigyék tovább ájultan, legalább addig nem tud magáról, és nem érzi ezt a gyötrelmet sem. Aztán arra gondolt, hátha adódik egy pillanatnyi esély, hátha másfele figyelnek, csak egy pillanatra…

A pillanat azonban nem és nem akart eljönni… Egyfolytában magán érezte Malfoy gyűlölettől jeges tűzzel izzó tekintetét.

Aztán… Voldemort megtántorodott, és a magas Halálfaló ura felé ugrott, hogy segítsen neki… Most kell megpróbálnom! – érezte ösztönösen Lena, hiszen gondolkodni már képtelen volt. Minden erejét összeszedve elindította az animágiát, pillanatok alatt gyöngybagollyá változott, és bevágódott a legközelebbi fa koronájába, megkapaszkodott az egyik ágon, és reszketve várta, hogy vajon észreveszik-e.

- A lány!!! Eltűnt!!! – üvöltötte az iszonyú hang, és olyan düh sütött belőle, hogy szinte vibrált tőle a levegő.

- Hogy lehet ez?! Hiszen lépni is alig tudott! – hüledezett Lucius.

- Nem tudom, de eltűnt! És ez a Te hibád! Rád bíztam, úgy emlékszem! – sziszegte Voldemort, és Malfoy rémülten rogyott térdre.

- Uram, nem tudom, hogy történhetett!- dadogta rémülten.

- Most már mindegy, tovább kell mennünk, nehogy utolérjenek bennünket, de nem fogod ennyivel megúszni! Majd ideküldök egy csapatot, hogy keressék meg! Nem juthatott messzire, ilyen állapotban! – hangzott a válasz ridegen.

Lena megkönnyebbülten látta, hogy a két fekete taláros alak távolodni kezd. Még látta azt is, ahogy nem is olyan messze tőle, elérik Dumbledore varázslatának határát, és dehoppanálnak.

A legutolsó pillanatban szökött meg! El kellene jutnia az egyik rejtekhelyére, hogy ne találják meg a keresésére küldött Halálfalók! Érezte, hogy nem bírja már sokáig fenntartani az animágiát, lassan minden ereje elhagyta, az utolsó morzsákat összekaparva hajtotta végre a szökést. A levegőbe emelkedett, és arra igyekezett, amerre az egyik legkedvesebb helye volt, egy repkényfüggönnyel eltakart kicsi kis barlang, de nem jutott el oda… Hirtelen érezte, ahogy szárnyai alól elfogy a levegő, aztán rájött, hogy már nincsenek szárnyai… Lezuhant… Az ütést szinte már nem is érezte, alig volt magánál… az ösztönei hajtották csak, amikor egy bokor alá kúszott, és ott végleg összeroskadt.

Meghalok… - gondolta beletörődve. Legalább nem keverek bajba senkit… Őt sem…

Öntudatának utolsó szikrájával arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha most mellette lenne… ha láthatná még egyszer… utoljára… Legalább tudom, hogy él!!! – mondta saját magának elmosolyodva, aztán már nem volt semmi, csak a sötétség, ami ráborult, betakarta, és végre elmosta a kínt…

Egy falfehér, összetört kis alak feküdt a hatalmas erdőben, teljesen egyedül…