16. fejezet

Mit érezhet egy gödölye…

   Lena Remussal és Billel megérkezett a kis házhoz, amit annyira szeretett. Végigfuttatta tekintetét barátságos otthonán, de most, életében először, nem tudta megnyugtatni a látvány.

Mindig sajnálta azokat a szerencsétlen állatokat, amiket a vadászok csalinak szoktak kikötni, hogy nagyvadakat tudjanak elejteni, de most érezte is, hogy mit élhetnek át azok a nyomorult teremtések. Az ő helyzete még rosszabb volt, hiszen a kecske nem tudja, mi vár rá, míg meg nem jelenik a tigris, ő viszont tudta… Már most tudta…

Ne panaszkodj! – mondta magának mérgesen. Az a szegény jószág nem választhat, Te viszont igen! Te akartad ezt az egészet, a Te ötleted volt, akkor most ne sajnáltasd magad!

Azért félhetek?! Azt szabad?! – kérdezte remegő gyomorral az idegesítően józan belső hangtól.

Látta, hogy a két férfi aggódva figyeli őt, ezért rájuk mosolygott, és sokkal nagyobb önbizalmat mutatva indult az ajtó felé, mint amit érzett.

- Üljetek le! – mutatott a fotelokra Lena.

- Én inkább a helyemre mennék! – mondta Lupin, és a mindig nyugodt hang most kissé idegesnek tűnt.

- Ugyan, ennyire gyorsan nem fognak ideérni! – válaszolta a lány csendesen.

- És ha mégis?! Nem akarom, hogy bajod legyen, pláne az én hibámból!

- Ne aggódj már ennyire! – nevettek rá a férfira a nagy barna szemek.

- Nem tudok nem aggódni! Eszelős ötlet volt ez az egész!

- Köszönöm szépen!

- Na jó, mi is eszelősek vagyunk, hogy belementünk! – vágta rá Remus, és végre elmosolyodott.

- Lehet, hogy nem is lesz semmi az egészből! – szólalt meg most Bill.

- Aggódsz, vagy reménykedsz?! – kérdezte mosolyogva Lena.

Összenéztek, és mindhárman elnevették magukat.

- Egyáltalán nem biztos, hogy Piton Professzornak sikerül úgy alakítania az eseményeket, ahogy várjuk! – mondta aztán a hosszú hajú fiú elkomolyodva.

- Sikerülni fog Neki! – válaszolta a lány halkan.

- Miért vagy benne ilyen biztos?!

- Elvállalta, és ha elvállalta, akkor meg is fogja oldani! – hangzott a felelet teljes bizonyossággal.

Istenem, milyen vakon hisz benne! – gondolta Lupin, és felsóhajtott. Esküdni mert volna rá, hogy a bájitaltan tanár nem fogta fel, milyen szerencséje lehetne. Nem voltak soha barátok Perselussal, de most nagyon drukkolt ennek a két embernek, igaz, inkább csak azért, mert biztos volt benne, hogy Lena senki mással nem lenne boldog, csak Vele.

- Főzök valami ebédet, hiszen evés nélkül, egyik pillanatról a másikra jöttünk el a Roxfortból. Addig nézzetek körül, amerre csak akartok! – ajánlotta a kis barna teremtés, és eltűnt a konyhában.

- Gyere Bill, nézzük meg, minden rendben van-e az őrhelyeink, és a varázslatok körül!

Két óra múlva már a ház előtt lévő padon ültek mindhárman, és desszertként a világ legfinomabb túrós rétesét ették, amihez gyümölcsteát kortyoltak.

- Nem mondtad, hogy főzni is tudsz! – mondta a vörös hajú fiatal férfi tele szájjal. Ő is állandóan éhes volt, mint a korabeli emberek általában.

- Eddig valahogy mindig más dolgunk volt! – nevetett Lena.

Remus hirtelen összerezzent, felkapta a fejét, és csendet intett.

- Mi történt?! – kérdezte a lány suttogva.

- Jönnek!

- Honnan tudod?

- Azon a részen jelentek meg, ahol én helyeztem el a varázslatomat, azért éreztem meg ilyen korán, gyorsabban, mint ti! Hívom Dumbledore-t! – válaszolta Lupin, és felpattant.

- Várj, még ne! Hátha ez csak egy felderítő csapat! Nem hiszem, hogy Voldemort ilyen hamar idejönne, ráadásul minden ellenőrzés nélkül! – kapta el a karját Lena.

- Nagyon kockázatos…

- Legalább nézzük meg őket!

- Rendben! – bólintott a férfi, és még a szokásosnál is sápadtabb volt az arca. Önkéntelenül arra gondolt, hogy most nagyon jó lenne, ha itt lenne Piton, ő valószínűleg ráüvöltene erre a vakmerő lányra, és egyszerűen megtiltaná neki a felesleges kockázatot, de ő erre képtelen! Legyen hát…

Afelé az őrhely felé surrantak mindannyian, ahonnan beláthatták a kérdéses területet.

Amikor odaértek, egy-egy fatörzshöz simultak, és vártak. Nemsokára feltűnt három csuklyás alak. Óvatosan, állandóan jobbra-balra nézve haladtak a ház felé.

Lena összerezzent, mikor meglátta a vezetőjüket, egy ezüstszőke hajú, magas, büszke Halálfalót.

- Lucius Malfoy! – suttogta. Lupin csak bólintott.

- Megyek, megmutatom nekik magamat! – mondta halkan a lány.

- Megőrültél?! – kérdezte a másik rémülten.

- Remus, ezért jöttek!!! Ez csak egy előőrs, az a feladatuk, hogy megnézzék, tényleg itt vagyok-e, hogy a Professzor úr igazat mondott-e! Ha nem találnak itt, minden, amit elterveztünk, kútba esik! – ezzel a karcsú alak elsiklott mellőle, és a ház felé sietett.

A két férfi döbbenten nézte, hogy visszaül a padra, hátrahajtja a fejét, mintha csak napozna, és mozdulatlanul vár.

Hogyan lehet ilyen nyugodt?! – kérdezték egymástól szavak nélkül, tágra nyílt szemmel, és szinte egyszerre nyúltak a varázspálcájukért, hogy megpróbálják megvédeni.

Lena őrült harcot vívott az idegeivel, amik arra ösztönözték, hogy ugorjon fel, rejtőzzön el, bújjon be valahova, ha mindjárt az ágy alá is, csak ne üljön itt ilyen kiszolgáltatottan.

Minden erejére szüksége volt, hogy ne ugorjon fel sikoltva, és kezdjen el rohanni, vagy kiabálni, mikor megérezte magán a hideg, gyűlölettől izzó szemeket.

Nem tudhatod, hogy tényleg figyel, csak képzelődsz! – próbálta meggyőzni önmagát, de közben biztos volt benne, hogy nem téved. Lucius Malfoy igenis nézi őt, és legszívesebben megölné! Ezt üzente szinte üvöltve minden idegszála. Megdermedt, jeges veríték ütött ki a homlokán, és körmei a tenyerébe vágódtak, ahogy próbált ellenállni a természetes menekülési, védekezési ösztönnek. Egy idő után érezte, hogy enyhül egy kicsit a feszültség, és ebből megsejtette, hogy a Halálfalók dolgukat elvégezvén, menni készülnek.

Nem mozdult, még hosszú percek után sem, nem akart kockáztatni, hátha becsapják a megérzései. Kis híján felsikoltott, mikor hirtelen egy kezet érzett a vállán. Összerezzent, és szemét kinyitva Remust látta ott állni, mellette Billel.

- Elmentek! – mondta Lupin halkan, és magában megállapította, hogy a lány igenis nagyon félt, erről árulkodott a sápadtsága, és az apró verítékcseppek a homlokán.

Annál nagyobb tisztelettel nézte, hogy máris mosolyogni próbál.

- Ezzel megvolnánk! – mondta Lena csendesen.

- Igen, most már tényleg csak Voldemort hiányzik! – felelte Remus nyugodtan.

- Hiányzik a nyavalyának! – szögezte le Bill, és a másik kettő nem tudta nevetés nélkül hallgatni a hangjából áradó meggyőződést.

- Igazad van, a legjobb az lenne, ha ott fordulna fel magától, ahol éppen van, de attól tartok, erre pont Tőle, nem számíthatunk! – mosolygott rá a lány.

Visszament a házba, a két férfi pedig elfoglalta őrhelyét, bár mindannyian sejtették, hogy ma már nem fog történni semmi.

A Halálfalók táborában annál nagyobb volt a felbolydulás. Mikor Malfoy visszaért az embereivel, azonnal kihallgatásra jelentkezett Voldemortnál.

A büszke fej egészen mélyre hajolt, és tulajdonosa várta, hogy a Nagyúr kérdezze őt.

- Nos, mit tapasztaltál Lucius?!

- Ő az, Uram!

- Biztos vagy benne?

- Egészen biztos, Nagyúr! – válaszolta meggyőződéssel.

- Egyedül volt?!

- Igen, nem láttunk senki mást!

- Ideges volt, félt?

- Nem mondhatnám, kifejezetten nyugodtnak tűnt! – mondta kelletlenül a Halálfaló.

- Nyugodt volt?! Áthúzza a terveimet, és nyugodt?! Mit képzel az a kis sárvérű lotyó?! Mit gondol, kivel kezdett ki?! – dühöngött Voldemort.

Malfoy hallgatott, tudta, hogy most nem tanácsos mondani semmit.

- Küldjétek ide Perselust azonnal! – sziszegte a jéghideg hang, és egyszerre többen is ugrottak.

Piton meglóduló szívvel kapta fejét az ajtó felé, amit szinte rátörtek az uruk dühétől félő Halálfalók.

- A Nagyúr hívat! – lihegték egyszerre ketten is.

- És ennyien kellettetek hozzá, hogy ezt el tudjátok mondani?! – nézett végig rajtuk gúnyosan a férfi. Többen elvörösödtek, és elsomfordáltak, de akadt olyan is, aki kis híján a pálcájához kapott erre a hangra.

- Felteszem, a Nagyúr élve kéretett! – mondta hidegen a bársonyos hang, és ezek a varázslók is jobbnak látták, ha eltűnnek.

Rosszkor voltak rossz helyen, a tanár mostanra majd’ szétrobbant az idegességtől, társai sem számíthattak Tőle kíméletre. Elindult a terem felé, és közben azon gondolkodott, hogy milyen hírekkel térhetett vissza Malfoy, mert hogy ennek köszönheti a figyelmet, abban biztos volt.

És mi következik most?!

Belépett, mélyen meghajolt, és várt.

- Szerencséd van, igaznak bizonyult, amit mondtál! – hallotta a metszően hideg hangot.

- Örülök, hogy nem okoztam csalódást, Nagyúr!

- Örülhetsz is, nem is tudod, mennyire! – hangzott a rideg válasz.

Mire készül most vajon?! – ezúttal nem csak Piton, hanem minden Halálfaló fejében ez a gondolat motoszkált. Pillanatokon belül megkapták a választ.

- Holnap éjjel megtámadjuk! Lucius azt mondta, hogy teljesen nyugodt volt! Hát majd én felidegesítem! – sziszegte Voldemort irgalmatlan dühvel.

- Uram, én még mindig úgy érzem, Neked nem kellene jönnöd! Bízd ránk, kérlek! – mondta a bájitaltan tanár, vállalva, hogy rögtön megátkozzák. Ezt a mondatot most nem is a terv mondatta vele, hanem a rémület, ami a nyilvánvaló, látható düh miatt elfogta. Darabokra tépi a lányt, ha a kezébe kaparintja! – érezte rémülten.

- Perselus! Ha élni akarsz, nem szólsz többet! – a hang most szinte lágy volt, és ettől duplán ijesztő.

- Értettem, Nagyúr! Akkor tehát megtisztelsz bennünket azzal, hogy velünk jössz! – felelte.

- Én megyek, de Te itt maradsz!

- Uram, miért?! – kérdezte kétségbeesetten Piton.

- Mert rád bízom a tábort! Bebizonyítottad, hogy hű szolgám vagy, bízhatok benned! Malfoyt magammal viszem, mert nagyon szeretne újra találkozni azzal a némberrel, hogy eljátsszon vele, igaz, Lucius?!

- Nagyúr, a Te szemedet nem kerüli el semmi, belém láttál, tényleg szeretném megbosszulni rajt a társainkat! – hangzott a felelet.

- Az ilyesmire én esélyt szoktam adni! De ne felejtsd el, megölni csak akkor szabad, ha engedem! Előbb én akarok elbeszélgetni vele!

- Ahogy kívánod! – bókolt a magas férfi.

- Te pedig – fordult újra Piton felé – itt maradsz, és gondoskodsz arról, hogy minden rendben legyen, míg visszatérünk!

- Ha ezt akarod, természetesen így lesz, de jobban szeretnék… - próbálkozott Perselus elszántan.

- Nem vagyok rá kíváncsi! Elmehetsz!

A bájitaltan tanár nem tehetett mást, meghajolt és távozott. Úgy érezte, szétrobban a feje, sajgó fájdalmat érzett tarkójában az idegességtől.

Most mi lesz?! Mindenképpen ott akart lenni, hogy esetleg értesíteni tudja a lányt, végszükségben pedig segíteni Neki. Vajon ki lesz őrségben holnap?! Istenem, csak ne valamelyik kretén… Mordon lenne a legjobb… Most nagyon jól jönne a varázsszeme és a kóros gyanakvása. Vagy talán Lupin… A higgadtsága… - hirtelen rádöbbent, hogy az egyik legnagyobb ellenségére szeretné bízni a lányt.

Mindegy, akkor is ez a páros lenne a legjobb! – gondolta aztán.

Remus szereti őt! Úgy vigyázna rá, mint a Rendből senki más!

Kivéve Téged! – súgta a bosszantó belső hang. Lehet, de én nem mehetek! Akkor legyen Ő! Csak ne Tonks, aki elesik a saját lábában, vagy Mundungus, aki elmegy valami üzletet elrendezni! Esetleg a forrófejű, meggondolatlan Sirius Black! – megrázkódott a gondolattól, és még idegesebben tért vissza a szobájába, mint ahogy kijött onnan.

Ketrecbe zárt vadállatnak érezte magát, ahogy fel-alá járkált a kis helyiségben. Most mi a csudát csináljon?! Talán elmehetne, hogy értesítse Dumbledore-t… de abban a pillanatban már le is bukott! Istenem, miért pont most jutott eszébe a Nagyúrnak ez a „kitüntetés”, hogy rábízza a tábort?! Miért?! Milyen dühös volt… Csak nagyon ritkán látta ilyennek…

És Malfoy-t is magával viszi… Szét fogják tépni a lányt… Védővarázslatok ide vagy oda, szét fogják tépni…

Ő pedig megőrül holnapig, az biztos!

Lena sokkal nyugodtabban töltötte az éjszakát, tudta, hogy Remus és Bill vigyáznak rá, és abban is biztos volt, hogy Voldemort nem ma fog támadni. Ennél több időt fog tervezésre fordítani!

Maga is csodálkozott, mikor reggel felébredve rájött, hogy átaludta az éjszakát.

Sajnálkozva gondolt a két férfira, és arra, hogy milyen fáradtak lehetnek. Első dolga volt egy csésze forró kávét vinni nekik az őrhelyükre. Lupin hálásan mosolygott rá, sápadt arcán látszott, hogy tényleg nagyon kimerült. Csak ő tudta, hogy az aggodalomnak legalább annyi szerepe van ebben, mint a kialvatlanságnak. A vörös hajú fiú ragyogó mosollyal köszönte meg a reggelit, és a lány nem tudta mosolygás nélkül nézni a fiú minden körülmények között megőrzött hihetetlen étvágyát.

Dél körül megérkezett Sirius és Mr. Weasley. Egyenesen az őrhelyekhez mentek, és leváltották társaikat. Lena alig tudta a kimerült Remust és Billt rábeszélni, hogy visszamenjenek a Roxfortba, mindenáron maradni akartak, csak akkor indultak el kelletlenül, amikor arra hivatkozott, hogy kipihenten több hasznukat veheti majd, ha tényleg szükség lesz rájuk.

Ők is érzik… - gondolta a lány. Ahogy haladt előre a nap, úgy lett egyre idegesebb, valami azt súgta neki, hogy a mai éjszaka nem lesz olyan nyugodt, mint a tegnapi.

Megint előjött az az ideges reszketés, ami Lucius Malfoy tekintete hatására fogta el.

Lassan egyre jobban összeszűkült a gyomra, és a torka, a szíve egyre gyorsabban vert, mintha figyelmeztetni akarták volna valamire.

Ma éjjel el fog jönni! – érezte meg teljes biztonsággal, csalhatatlanul.

Vacsorát vitt a rá vigyázó két férfinak, nevetve hallgatta Sirius tréfálkozását, de közben érezte, hogy meg-megremeg. Egy falatot sem volt képes lenyelni, ezért csak úgy ruhástól ledőlt az ágyára, hátha tud pihenni egy kicsit. Nem ment… Érezte, hogy keze-lába kihűl az egyre erősebben jelentkező félelemtől. Istenem, csak történne már valami! – gondolta kétségbeesetten. Jöjjön Voldemort, jöjjenek a Halálfalók, csak ennek a néma, magányos rettegésnek legyen vége! Tudta, ha már elkezdődik, akkor ki fog tudni tartani a végsőkig, de addig ez a várakozás…

Olyan érzés fogta el, mint amikor az ember azt álmodja, hogy gyilkos közeledik feléje, ő pedig reszketve bújik el valami mögött, de hiába, hallja a közeledő lépteket, látja a lábakat, amik egyre közelebb érnek, majd megállnak mellette, és ő nem mer felnézni, egészen kicsire húzza össze magát, mégis érzi, hogy minden hiába, már észrevették…

Megborzongott…

Ez volt az a pillanat, amikor Voldemort húsz válogatott emberével elindult…

Ekkor vágta Piton kétségbeesett dühében, félelmében, aggodalmában olyan erővel a sarokba a kezében tartott poharat, hogy apró szilánkokra robbant szét…

Ekkor kapta fel a fejét Dumbledore, és gondolt arra, hogy mi lenne, ha hívás nélkül máris odamenne Lenahoz…

Ekkor ébredt fel Lupin könnyű álmából, és bámult megmagyarázhatatlan rossz érzéssel szobája mennyezetére…

Ekkor ragadta meg Mordon a varázspálcáját, és kezdett varázsszeme őrülten forogni üregében… Nagyon rossz érzése volt… De hát neki mindig az volt…

Lena nem bírta tovább. Felpattant és kiment a házból, bele a sötét éjszakába. Megállt az őrködő Sirius mellett, vállára tette a kezét, és halkan megkérdezte:

- Semmi újság?!

- Semmi! Miért nem pihensz, biztosan rád férne!

A lány csak a fejét rázta.

- Nemsokára itt lesz… - mondta halkan.

A férfi elsápadva kapta fel a fejét, és nézett az elszánt arcra.

- Honnan tudod, láttál, hallottál valamit?!

- Nem… Érzem… - válaszolta Lena csendesen.

- Ugyan, csak nagyon ideges vagy, azért hiszed ezt! Hogyan érezhetnéd meg?!

- Nem tudom, hogyan, miért, de egészen biztos vagyok benne! Vigyázz magadra, és nagyon figyelj! Szólok Mr. Weasleynek is! – suttogta, és elsuhant a másik irányba.

Sirius döbbenten nézett utána, és önkéntelenül kettőzött figyelemmel kezdte vizsgálni a tájat.

Talán ennek köszönhette, hogy meghallotta a halk pukkanást. Aztán még egyet… És még egyet… Olyan halk volt a zaj, hogy azt is hihette volna, csak a fák ágai ropognak, de a lány figyelmeztetése után meg volt győződve róla, hogy nem téved… Varázspálcája után nyúlt…

Ekkor meghallotta maga mellett Lena halk lépteit. Ránézett, és látta, hogy sápadtan, de elszántan bólint.

- Itt vannak!

- Te is hallottad?!

- Igen, most hoppanáltak!

- Nincsenek túl sokan… - mondta minden meggyőződés nélkül a férfi.

- Vagy húszan… És Voldemort…

- Biztos vagy benne, hogy itt van?!

- Igen!

- Értesítem Dumbledore-t!

A lány bólintott, és ő is elővette a varázspálcáját.

Kezdődik…