14. fejezet

Sötét titkok egy férfi múltjából

- Olyan ez az átkozott környék, mint egy dzsungel, hogy lehet ezt megvédeni?! – dühöngött Piton. Az elmúlt napok azzal teltek, hogy a tervet pontosították, és mindent megbeszéltek a védővarázslatokkal kapcsolatban. Most éppen Lena házát és környékét vizsgálgatták, de nemcsak a bájitaltan tanár, hanem a többiek is fejcsóválva nézték a kicsi házikót körbezáró sűrű erdőt.

- Itt minden irányból jöhet az ellenség, és csak az utolsó pillanatban vehetjük észre őket!

Én látom, ha közeledik valaki, de a többiek… Nehéz ügy… - mondta Mordon, miközben varázsszeme vadul, gyanakodva forgott üregében.

- Valami más helyet nem találtál az önálló életedhez?! – mérgelődött Sirius is.

- Úgy látom, senki nem értékeli a kis otthonomat! – mosolyodott el szomorkásan a lány.

- Pedig gyönyörű, nem?! – kérdezte, miközben kitárt karral körbeforgott, és szokása szerint szinte magához ölelte a sűrű, illatos erdőt, minden lakójával együtt.

Piton nagyot nyelt, és elfordult. Teljesen kikészítette, mikor Lena ilyen ragyogó arccal, csillogó szemmel csodálkozott rá a világra. Mindig úgy érezte ilyenkor, hogy végérvényesen kimaradt valamiből. Most különösen rosszul tűrte a látványt, mert csak arra tudott gondolni, hogy pár nap múlva talán már örökre becsukódnak azok a fénylő barna szemek.

- Tényleg gyönyörű, csak most nem túl előnyös! – mosolygott megértően Remus.

- Amikor megvettem, csak az volt a cél, hogy a muglik ne nagyon vegyék észre, mikor varázsolok! Tökéletes helynek látszott, nem sejthettem, hogy valamikor még gondot okozhat! Egyébként én nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy baj ez az erdő! Tényleg később vesszük észre az ellenséget, viszont sokkal könnyebb eltűnni nekünk is, ha baj van!

- Ez igaz! Még hasznát is vehetjük! – Argus Welsh szeme ide-oda siklott, látszott rajta, hogy azon gondolkodik, milyen varázslatokat használhatna fel a környék védelmére.

- Arról nem is szólva, hogy meseszép! Vannak itt olyan fák, amik több száz évesek! Ezek már igazi egyéniségek, büszkék, hatalmasak…

- Kezdi már… - sóhajtott fel a bájitaltan tanár.

- Azt hittem, mostanra kinőtte ezt a mániáját!

- Nem, és azt hiszem nem is fogom, Professzor úr! – nevetett rá Lena.

- Menjünk be, nézzünk körül bent is! – javasolta Dumbledore csendesen.

A kicsi kis ház nagyon egyszerű, de nagyon barátságos volt. Kényelmes, szép vonalú bútorok, a padlón vastag, világos szőnyegek, rengeteg virág, és töméntelen mennyiségű könyv… Három is hevert kinyitva a lakás különböző pontjain.

- Tulajdonképpen melyiket olvassa?! – kérdezte Piton, miközben méla undorral fogta két ujja közé az asztalon fekvő verseskötetet.

- Mindegyiket!

- Egyszerre?!

- Nem, egymás után, mindig azt, amelyikhez éppen kedvem van! – mosolygott a lány.

A bájitaltan tanár találomra kinyitotta a könyvet, és beleolvasott.

„Hát rossz vagyok? Szótlan? Borús? Hideg?

 Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

 A világ minden fényét s melegét

 Szórva adnám.

…

 De most oly nehéz. Most egy sugarat

 Se tudok hazudni, se lopni.

 Vergődő és fénytelen harcokon

 El kell kopni.

 S én lent vergődöm, és nem tudja más,

 Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.

 De légy türelmes. Jön még ideje

 Szebb zenéknek.

 Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

 Váró révem, virágos menedékem.

 Most álarc van rajtam, zord és hideg,

 De letépem,

 Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

 Öledbe hajló arcomról lemállik…

 …”

Na, ebből elég! Ennek a lánynak még a könyvei is életveszélyesek!

- Kicsit szerteágazó az ízlésed, nem?! – kuncogott Remus, felmérve a fotelban lévő krimit, a Perselus által valósággal elhajított verseskötetet, és a konyhában letett madárhatározót.

- És azt még nem is láttad, hogy mesekönyveim is vannak! – vallotta be súgva Lena.

- A családja? – mutatott rá az éjjeliszekrényen lévő képre látszólag teljesen közömbösen Piton, de közben elszorult a torka. Erről a vacak mugli fényképről, ami nem is mozgott, olyan hihetetlen boldogság sugárzott. Öt gyerek is volt ott, és egyikük mosolya szélesebb volt, mint a másiké. Összesen tizenkét ember látszott egy feldíszített fenyő alatt, egymást átölelve.

- Igen, ez a kép most Karácsonykor készült! – simított végig a fotón a lány.

- El kellene tüntetnie, ha nem akarja, hogy a Halálfalók eljussanak hozzájuk! – mondta hűvösen, nyugodtan a férfi.

- Igen, tudom, a többit is össze fogom szedni, mielőtt elmegyünk! – bólintott elsápadva.

- Kezdjünk hozzá a munkához! – javasolta Dumbledore.

Ő és Welsh kimentek a házból, és elhelyezték védővarázslataikat. A többiek is nekifogtak, mindenki a saját megbeszélt feladatát végezte.

A Rend tagjainak többsége azokat a helyeket kereste, ahol őrt állhatnak majd, ha eljön az idő.

Olyan pontok kellettek, ahonnan ők jól látnak, de ők maguk szinte láthatatlanok.

- Jó lenne, ha megmutatná nekem a környéket! Nem lenne rossz, ha többet tudnék róla, mint a Nagyúr emberei, ha úgy adódik, hogy nekem is velük kell jönnöm támadáskor! – hallatszott hirtelen Perselus közönyös, mégis bársonyos hangja.

- Rendben, mire kíváncsi, Professzor úr?!

- Mindenre, amit fontosnak tart! Lehetséges rejtekhelyek, barlangok, odúk, amiket úgy gondol, hogy csak Ön ismer! A fa és virág mániája alapján úgy gondolom, több időt töltött ebben a dzsungelben, mint más normális ember az ágyában! – fintorodott el Piton.

Lena elmosolyodott. A megfogalmazás nem érdekelte, csak az, hogy a férfi ezek szerint mégiscsak odafigyel rá, tudja, hogy mi fontos neki, mi érdekli… ha ostobaságnak tartja is…

Séta, kettesben Vele?! Egy erdőben?! Istenem, csak most el ne hagyjon a józan eszem! – fohászkodott magában. Aztán ránézett a komoly, nyugodt, kicsit elutasító arcra, és elszégyellte magát. Piton és egy romantikus séta! Na, neked tényleg elment az eszed, lányom! – gondolta megrovóan. Elég volt egyetlen pillantás a szénfekete szemekre, és máris biztosan tudta, hogy az ő fejében fel sem vetődött, hogy ez más is lehetne, mint terepfelmérés.

- Teljesen igaza van, tényleg nagyon sokat jártam erre, azt hiszem, sok olyan része van ennek a vidéknek, amit csak én ismerek, szívesen megmutatom! Indulhatunk is!

- Én a helyedben nem tenném! – csattant fel hirtelen Sirius hangja, közvetlenül mellettük.

Lena összerezzent a meglepetéstől, eddig észre sem vette, hogy a varázsló ott van a közelükben. Perselus meg sem moccant, de a szája egyetlen vonallá változott ezekre a szavakra.

- Miért nem?! – kérdezte a lány döbbenten.

- Szerintem Black úgy gondolja, hogy nem lenne biztonságban, kettesben velem! – préselte ki magából a választ dühösen a bájitaltan tanár.

- Ugyan, hiszen rengetegszer voltam kettesben a Professzor úrral, legutóbb Mr. Welsh kiszabadításakor! Miért ne lennék biztonságban?!

- Valószínűleg most nem bántana, annál több esze van, de nem tetszik nekem, hogy a titkos helyeidre kíváncsi, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy azért érdekli, amit mondott!

- Sirius, ez már tényleg túlzás! Miért csinálod?! – nézett rá tanácstalanul, kétségbeesetten Lena.

- Szerintem is elég lesz, hagyd ezt abba, kérlek!- tette barátja karjára a kezét Lupin.

- Hagyj békén, Remus, ennek a szegény lánynak joga van megtudni, hogy kiben bízik meg ennyire!

- Megtudhatnám, mire célozgatsz?! – a barna szemek most már dühösen villámlottak.

- Ez az ember egy Halálfaló!

- Ezt eddig is tudtam, beállt közéjük, hogy kémkedjen nekünk!

- Nem egészen így van!

Pitonnak összeszorult a torka. Istenem, miért?! Miért nyúl mindig utána a múltja?! Miért kell, hogy most Lena is megtudja?! Miért nem bír Black megmaradni a fenekén?! Nem ártott eleget annak idején?! Miért nem lehet egy nyugodt perce?! Miért, miért, miért?! Nem törlesztett még eleget azért, amit annak idején tett?! Nem, tényleg nem! Azt talán soha nem lehet jóvátenni, hiába próbálkozik…

És Sirius Black most szemmel láthatóan elszánta magát arra, hogy mindent elmond…

Akkor pedig inkább az ő szájából hallja…

- Tényleg nem így van! – mondta fáradtan, de nyugodtan.

- Hogy érti ezt?! – a lány hangja csak egy halk suttogás volt.

Észre sem vették, hogy négyükön kívül még valaki a közelben van, és hallja, amit beszélnek, pedig Dumbledore mellettük állt, és szomorúan nézte a jelenetet. Gondolt rá, hogy közbeszól, és kimenti Perselust ebből a helyzetből, de… Ez előbb-utóbb kiderül…

Talán Lenaban erősebb lesz a bizalom, mint a döbbenet, az iszonyat…

Nagyon jól tudta, hogy szereti a férfit. Valamikor ki kell derülnie, hogy mit bír ki ez a szerelem. A végtelenségig nem lehet eltitkolni azt, amit hallani fog… Legyen most!

Piton feltűrte a talárja ujját, és a lány elé tartotta a karját. Higgadtnak látszott, de az arca falfehér volt, belül pedig úgy érezte, iszonyúan nagy kár, hogy nem végzett vele a múltkor az a rengeteg Cruciatus. Inkább lenne halott, minthogy látnia kelljen ezt a rémületet, elképedést, ami most azokban a nagy barna szemekben ül.

- Nem azért álltam be a Halálfalók közé, hogy kémkedjek! Én tényleg Halálfaló voltam! Itt van a karomon a jel, a Sötét Jegy! Ez nem fog elmúlni, eltűnni soha! Még a tizennyolcadik évemet sem töltöttem be, amikor már közéjük tartoztam, és részt vettem mindenben, amiben ők! Igen, öltem is, sokkal többször, mint szerettem volna, vagy mint maga el tudná képzelni! – mondta válaszul a kérdő, hitetlenkedő mozdulatra.

- És akkor most hogyan… mi van most?! – a lányon látszott, hogy legszívesebben elfutna, de rettenetes erőfeszítéssel fékezi magát.

- Nem tartozom közéjük, ezt szerintem láthatta, ha akarta! De teljesen mindegy, hogy mit teszek most, a múltam olyan, amilyen! Black valószínűleg szívesen részletezné, hogy mire képes egy Halálfaló, kérdezze meg Tőle nyugodtan, és én csak azt mondhatom, igen, azt is megtettem már! Meg még egy csomó olyan dolgot, amiről neki fogalma sem lehet!

- Miért állt be közéjük? – jött a következő, logikus kérdés, amit mégsem várt senki, maga Piton sem, mert biztosra vette, hogy a tények ismerete után a miért már nem fogja érdekelni a lányt, mint ahogy mást sem szokott soha.

- Miért?! Abba az irányba taszított minden… A családom… Az aranyvérűségére annyira büszke apám… Amit otthon láttam-hallottam, amit átéltem… Az anyám halála… Ez a világ nem fogadott kitárt karokkal, az iskolaéveim alatt nem sok jelét láttam annak, hogy be akarna fogadni! A másik viszont csábított, arról suttogott a fülembe, hogy nagy varázsló vagyok, és hogy ott a helyem köztük, mert ők meg fognak becsülni, és nagyon nagyra tartanak, hogy csak köztük vihetem valamire! Innen kitaszított minden és mindenki, onnan karok nyúltak értem, és szinte berántottak maguk közé, mielőtt feltűnt volna, mi is történik velem! Sodródtam a legkisebb ellenállás felé, mert így volt a legegyszerűbb…

És mint mindenkinek, nekem is volt egy utolsó csepp a pohárban! – gondolta magában. De az nem csak az ő titka, arról nem beszélhet…

- Egy okról, a legfontosabbról elfeledkeztél! – hangzott Black hangja keményen, kegyetlenül.

- Sirius, megfogadtuk, hogy erről nem beszélünk, nem emlékszel?! Még diákkorunkban ígértük meg Dumbledore-nak! – figyelmeztette Lupin.

- Most sem én beszélek róla, csak kíváncsi vagyok rá, van-e benne annyi bátorság, hogy elmondja!

- Azt hiszem, ennyi elég lesz! – lépett előre hirtelen az igazgató, és mindenki összerezzent a váratlan hangra.

- Úgy emlékszem, sokszor elmondtam már, hogy nagyon nem szeretem, ha valakit a származása alapján ítélnek meg, Sirius!

- Igazgató úr, én mindig jó barátságban voltam minden mugli származású diáktársammal, Remus pedig, aki vérfarkas, a legjobb barátom! Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy nincsenek előítéleteim, de itt többről van szó!

Piton gyomra görcsbe rándult. Szóval még ezt is… Nem éri be azzal, ami eddig elhangzott, pedig Lena szemmel láthatóan már ettől is kiborult… Elvárja, hogy azt is elmondja, amit a legjobban szeretne elfelejteni, ami az egész életét tönkretette… Legyen meg az öröme! Most már úgyis mindegy, legalább egyszerre túl lesz az egészen! Jobb is, ha a lány mindennel tisztában van!

- Szóval a szüleimről szeretnél hallani, ha nem tévedek, Black?! – kérdezte keserű gúnnyal.

- Én tudom, amit tudok, csak azt szeretném, ha Lenanak is elmondanád! – válaszolta a másik férfi megingathatatlanul, pedig Lupin és Dumbledore is helytelenítően nézett rá.

- Rendben! – bólintott sápadtan, és belenézett a tágra nyílt, rémült szemekbe.

- Miről beszélnek, az Isten szerelmére?!

- Arról, Miss Flower, hogy volt még egy ok, ami miatt Halálfaló lettem, mégpedig az apám!

- Ezt már említette az előbb is! Az apja, aki büszke volt az aranyvérűségére…

- Az az ember, akiről eddig szó volt, csak a világ előtt volt az apám, ő nevelt, ha azt annak lehet nevezni, Tőle kaptam a nevemet, de nem az ő vére folyik az ereimben! Az igazi apámról nem tudtak túl sokan, hiszen aranyvérű körökben elég kellemetlen, ha egy házasságban nem a férj a gyerek apja!

- Szóval az édesanyja… megcsalta az apját?! – kérdezte bátortalanul a lány, de még most sem értette, hogy miért olyan lényeges ez.

- Nem ez a helyes kifejezés! – mosolyodott el Piton, de ez a mosoly olyan ijesztő volt, hogy Lenaban meghűlt a vér.

- Inkább úgy mondanám, hogy valaki olyannak tetszett meg az anyám, akinek nem lehetett nemet mondani! Ennek ellenére ő vissza akarta utasítani, de maga az apám ajánlotta fel annak a nagyhatalmú varázslónak, akiben annyira megbízott, akit többre tartott a világon mindennél, hogy háljon nyugodtan a feleségével, megtiszteltetésnek fogja tekinteni!!! Azt persze nem tudom, hogy számított-e arra, hogy a felesége teherbe esik ez után az éjszaka után, de a következményeket tekintve nem is fontos! Megtörtént…

És ha már megtörtént, akkor az éjszaka gyümölcsét fel kellett nevelni, hiszen nem dobhatta el minden aranyvérű varázsló legnagyobb reménységének a gyermekét! Rettegve tisztelte azt az embert, pedig nagyon fiatal volt még, de a varázsereje egészen kivételesnek számított…

Nem érdekelte ugyan különösebben az együttlét eredménye, de tudta, hogy az ő fia, és megtörténhetett volna, hogy egyszer csak követelni kezdi az utódját…

A név szerinti apám tehát jó képet vágott a dologhoz, és elvállalt saját gyermekének, de nem volt különösebben oda értem, azt hiszem, ezt nyugodtan állíthatom… - a falfehér arcon egy olyan mosoly jelent meg, hogy még Sirius is megborzongott tőle.

- Az édesanyja?!

- Pár évet élt még, úgy, hogy az apám gyűlölte Őt, amiért mástól szült gyereket, Ő pedig gyűlölte az apámat, amiért odadobta valakinek, akit nem akart, és gyűlölt engem, mert a születésem tönkretette az életét. Két-három év alatt teljesen elborult az elméje, és úgy halt meg ötéves koromban, hogy nem ismert meg már senkit, és saját magáról sem tudott. Én voltam az egyetlen, akire emlékezett, mégpedig oly módon, hogy tudta, látni sem akar, és dührohamot kapott, ha mégis feltűntem… - válaszolta a bársonyos hang nyugodtan, szenvtelenül.

- Az igazi apja?!

- Mással volt elfoglalva abban az időben… Rábízta a nevelésemet a név szerinti apámra, aki nagy lelkesedéssel teljesítette is ezt a feladatot… - a keskeny arcon újra megjelent az az iszonyatos farkasmosoly.

- Ez egy rettenetes történet, de még mindig nem értem, miért volt olyan fontos szerepe abban, hogy a Halálfalók közé állt! – suttogta Lena minden bátorságát összeszedve.

- Pedig nagyon fontos, ha azt nézzük, hogy ki az igazi apám!

- Miért, hát kicsoda ő?!

- Ugyan, Miss Flower, maga ennél sokkal okosabb! Mint említettem, nagyon kevesen ismerték ezt a történetet, csak a legmegbízhatóbb aranyvérű családok, azok közül is csak azok, akik meggyőződéssel gyűlölték a sárvérűeket, és istenítették az én igazi apámat.

Mit gondol, ki lehet az, akit ezek a családok minden és mindenki fölé helyeztek, és ájult tisztelettel figyelték a tudását, a varázserejét, ami valljuk be, tényleg hihetetlen!

Igen, látom, megértette! – húzta el a száját keserűen.

A lány arca valóban mindent elárult. Iszonyat, döbbenet, rémület, kétségbeesés… Egy pillanatra minden átfutott rajta, és úgy tűnt, összeesik a hirtelen rázúduló, pokoli információk súlya alatt. Úgy nézett körbe, mintha azért könyörögne, hogy mondjon már valaki valamit, mondják azt, hogy csak vicc ez az egész…

Piton melle előtt összefont karral állt, és hidegen nézte a kedves arcot, ami most úgy fordult felé, ahogy még soha. Ijedten, elutasítóan…

Na, erre legalább nincs gondod! – mondta magának fanyarul. Úgyis mindig nehezedre esett ellenállni annak a kedves mosolynak, azoknak a csillogó szemeknek, annak a gyengédségnek, megértésnek, ami feléd áradt ebből a gyerekből! Megnyugodhatsz, többé az életben nem néz úgy rád, ahogy eddig tette!

Akármit mondott is azonban magának, rettenetes érzés volt látni, hogy Lena barna szemeiből eltűnt a melegség, a bizalom. Csak most jött rá, mennyire megszokta már, hogy valaki feltétel nélkül megbízik benne, sőt, kedveli őt. Ennek vége örökre! Sirius Black, verjen meg az Isten! Miért volt erre szükség, pont most, amikor úgyis akkora bajban vagyunk?!

Nem, nem az ő hibája, még ha szeretnéd is azt hinni! Csak elmondta azt, amit megtettél, de nem Ő tette meg, hanem Te!

Akkor is gyűlölöm! – érezte minden porcikájában. Legalább a származásomat hagyhatta volna békében, annak a felemlegetésére most tényleg nem volt semmi szükség!

Dumbledore is valami ilyesmit gondolt magában. Szomorúan nézte a fájdalmat Perselus arcán, amit minden erejével leplezni igyekezett, és Lena döbbenetét, rémületét is. Ez ráért volna még! Így egyszerre még ennek a lánynak is sok volt, amit hallott!

Pedig olyan szépen alakultak a dolgok kettejük között, és most lehet, hogy mindennek vége! Mindig gyönyörűséggel töltötte el a barna szemekből sugárzó életöröm. Most attól félt, hogy sosem néz már azzal a bizakodással a világba, amivel eddig.

- Úgy veszem észre, hogy Te tudtál erről az egészről! Hogy lehet ez?! – fordult a lány hirtelen Sirius felé.

Piton hirtelen felnevetett. Megtépázott idegeinek most nagyon jólesett a káröröm.

- Nos, Black?! Nem akarsz a változatosság kedvéért most Te mesélni egy kicsit a családodról?! Ha már mesedélutánt tartunk, legyen változatos a szereposztás! – nézett perzselő gyűlölettel, és gyilkos gúnnyal a hirtelen elsápadó varázslóra.

- Hallgass! Sosem voltam büszke a családomra, de nem is titkoltam, hogy milyen! – sziszegte a férfi dühösen.

- Akkor?! – tárta szét karját a bájitaltan tanár.

- Az én családom a legmegbízhatóbbak közé tartozik azok közül, amelyekről Perselus beszélt! Nagyon sok sötét varázsló került ki közülünk, vannak, akik jelenleg is az Azkabanban ülnek, és nem ártatlanul, mint én! Ezért tudtam a dologról, már gyerekkorunkban, és elmondtam James Potternek és Remusnak is, de az igazgató úr megtiltotta, hogy másoknak is beszéljünk róla!

- És igaza volt! Senki nem tehet róla, hogy hova születik! Te sem, de ő sem! Most már csak azt nem értem, miért gondolod, hogy van erkölcsi alapod ítélkezni, ha egyszer ez a helyzet a Te rokonságoddal is! – vetette fel a fejét Lena határozottan.

Piton és Dumbledore egyszerre kapta fel a fejét.

Nocsak! – mosolyodott el az igazgató megkönnyebbülten. Szóval kezd magához térni a döbbenetből! Talán még nincs veszve minden, és lehet még olyan bizalom, tűz, szenvedély és öröm azokban a szemekben, mint volt! Újra és újra rá kell jönnie, hogy ez a gyerek még őt is képes meglepni!

- Én hátat fordítottam a családomnak, még gyerekkoromban, és nem álltam be Halálfalónak sem! – mondta dühösen Sirius.

- A Professzor úrnak pedig, ha jól értettem, hátat fordított a családja, és jelenleg már ő sem Halálfaló!

- Azt ne mondd, hogy azok után, amiket hallottál, még mindig ugyanúgy bízol benne, mint eddig!

Lena maga sem tudta, mit feleljen erre.

Pitonhoz fordult, és fürkészően nézett a szemébe, vizsgálgatta az arcát. A férfi nyugodtan állt ott szokásos testtartásában, enyhén szétvetett lábbal, melle előtt összefont karral, a gyenge szél belekapott fekete talárjába, hollófekete hajába. Felvont szemöldökkel, rezzenéstelen arccal viszonozta a lány kutató pillantását. Teljesen higgadtnak tűnt, és látszólag közömbösen nézett a körülötte állókra, mintha egyáltalán nem érdekelné, mit gondolnak róla. Bárkit megtévesztett volna az a gunyoros mosoly, és megvető tekintet.

Lena azonban nem volt akárki, és közelebb került ehhez a hihetetlenül zárkózott lélekhez, mint bárki más. Őt már tartotta a karjában a férfi, és csókolta olyan szenvedéllyel, amit senki más nem nézett volna ki belőle, és ő is tartotta már a karjában ezt a magas, karcsú testet, amikor a szenvedés szinte önkívületbe kergette. Előtte Piton már nem tudta úgy titkolni az érzéseit, mint szerette volna. Észrevette a szénfekete szemekben izzó fájdalmat, az elfojtott kétségbeesést, a szomorúságot, a kirekesztettséget. Hirtelen maga előtt látta az ötéves kisfiút, akit nem szeret senki, sőt, a saját anyja is gyűlöli, és összeszorult a szíve. Őt mindig szeretettel vette körül a családja, és ő ugyanezt adta tovább testvérei gyerekeinek.

Elképzelni sem tudta, hogy olyan légkörben élje le az életét, mint az előtte álló büszke, de halálosan szomorú férfi. Látta azt is, hogy Perselus igenis nagyon szeretné, ha megbíznának benne, és ezt az életben egyszer, kimondaná valaki más is, nemcsak Dumbledore.

Maga sem tudta, mikor, hogyan, mitől olvadt fel az a jég a lelkében, ami a hihetetlen hírektől keletkezett, csak azt érezte, hogy újra fellobban benne az a szeretet, amivel egykori tanárára nézett, amióta csak ismerte. Csendesen, alig láthatóan elmosolyodott.

Piton elképedve, hitetlenkedve nézte azt a parányi mosolyt, azt hitte, rosszul lát.

Felkészült, legalábbis megpróbált felkészülni az elutasításra, a megvetésre, a félelemre, de érezte, hogy kicsit bele fog halni, ha a lány azt mondja, már nem bízik meg benne. Ugyanakkor tudta, nemigen számíthat másra, nincs ember, aki a hallottak után ne fordulna el tőle. Fájdalmas szorítást érzett a gyomrában, és rettenetesen szeretett volna valahol máshol lenni. Látta a bizonytalanságot a barna szemekben, aztán azt is észrevette, amikor újra feltűnt benne a szokásos melegség, de nem merte elhinni.

- Nem megyünk?! – kérdezte Lena.

- Hova a pokolba?! – döbbent meg a férfi.

- Úgy emlékszem, a környéket akartuk bejárni, nem?!

- Úgy érti…

- Úgy értem, sietnünk kellene, mert a többiek hamarosan végeznek, és mennünk kell vissza a Roxfortba.

- Tőlem indulhatunk! – mondta Piton, és gyorsan hátat fordított, hogy a lány ne vegye észre azt a megkönnyebbült mosolyt, amit képtelen volt visszafojtani.

- Lena! – kiáltott fel elszörnyedve Black.

- Szerintem hagyja őket, Sirius, dolguk van! – mondta komolyan Dumbledore, és megkönnyebbülten nézett a két távolodó alak után. Kibírták… Ezt is…

Hirtelen sarkon fordult, és elindult, hogy utánanézzen, mit végeztek a többiek.

- Ehhez mit szólsz?! Vak ez a lány?! – fordult Lupinhoz a barátja tehetetlenül.

- Nem hiszem, de Te mintha az lennél! – csóválta meg a fejét Remus, és az igazgató után indult, Sirius pedig döbbenten nézett utána.