12. fejezet

Másnap…

   Lena olyan boldogan ébredt, mint talán még soha életében. Mosolyogva ugrott ki az ágyból, és alig várta, hogy a reggelinél viszontláthassa Perselust. Villámgyorsan zuhanyozott, öltözködött, fésülködött, és csodálkozva látta a tükörben, hogy úgy csillog a szeme, mint a drágakő, kipirult arca pedig ragyog, és eltüntethetetlen mosoly ül rajta.

Még hogy „eltüntethetetlen” mosoly! Várj csak, majd Piton eltünteti neked egy perc alatt! – próbálta visszarántani saját magát a földre. Józan esze azt súgta, hogy a férfi reggelre pokolian fogja sajnálni, hogy tegnap este egy pillanatra kiadta magát, és elárulta, hogy neki is vannak érzései, fájdalmai, ő is sebezhető. Az a kéz, ami olyan kétségbeesetten, segélykérőn kapott a keze után… Azért még nagy árat kell fizetnie… Ebben egészen biztos volt, mégsem tudott most erre gondolni. Semmilyen józan érv nem tudta kitörölni a fejéből Perselus rekedt hangját, amint azt mondja: Ne hagyja abba… Kérem… Még… Na, ezért is fejét veszi…

Biztosan meg kell bűnhődnie azért, amiért hallotta Őt, Perselus Pitont, kérni!

Az a néma mozdulat, ahogy odafordítja a fejét, hogy újabb csókokat kérjen a halántékára…

Édes Istenem, én nem vagyok normális! – gondolta Lena, mikor érezte, hogy a teste szinte lángolni kezd ettől a képtől… Te szerencsétlen, értsd már meg, hogy csak a tűrhetetlen kín vehette rá minderre, hogy egy kis törődésre volt szüksége! Még Vele is megtörténhet, hogy olyan töméntelen mennyiségű fájdalom hatására, mint amennyit Neki kellett átélnie, úgy érzi egy pillanatra, hogy egy kis kényeztetésre van szüksége. Arról nem is szólva, hogy mindenképpen el akart küldeni, Te voltál az, aki akarata ellenére ottmaradt mellette! Különben sem történt az égvilágon semmi, amitől így kellene vigyorognod, Ő szenvedett, Te megpróbáltál segíteni rajta, és szokása ellenére, ezt végül megengedte Neked!

Tudom! – válaszolta magának – tudom, de mégis…! Hátha… hátha Ő is úgy érezte, hogy valami történt köztünk…

Egyébként meg nem is Őt akarom látni, egyszerűen éhes vagyok, tehát megyek reggelizni!

Reggelizni! – mosolygott saját magára a tükörben. Tudod, ez a kifogás olyan szemtelenül átlátszó, hogy az már hihetetlen! Pukkadj meg! – öltött nyelvet a másik Lena Flowerre, és odalépett a Holdliliomhoz. Te megértesz, ugye?! – cirógatta meg a gyönyörű virágot. A fény körberagyogta, megsimogatta a kezét, mintha a növény helyeselni akart volna.

Mély lélegzetet vett, és kisietett a szobájából, majd lerobogott a lépcsőn.

Amikor belépett az étkezőbe, szeme végigsiklott az asztalnál ülőkön, és megállapította, hogy Piton még nincs köztük. Üdvözölte a többieket, és látta, hogy Dumbledore kíváncsian néz rá. Az igazgató a mellette álló székre mutatva jelezte, hogy beszélni szeretne vele.

A lány vidáman lépett oda a felkínált helyhez. A másik oldalán Lupin ült, aki természetesen Blackkel beszélgetett.

- Ez igen, ilyennek szeretlek látni! Ma reggel csak úgy ragyogsz! – mosolygott rá Sirius.

- Tényleg gyönyörű vagy, azt hiszem, még sosem láttam így csillogni a szemedet! - mondta csendesen Remus. Ha jól sejtem, ez a boldogság ugyanannak az embernek köszönhető, akinek az elmúlt napok szomorúsága! – gondolta.

- Köszönöm, ezek szerint ma reggel nem vagyok nyúzott?! Ez érdekes, mert alig aludtam valamit! – nevetett Lena, aztán az igazgató felé fordult.

- Azt akartam megtudakolni, hogy hogy érzi magát a mi bájitaltan tanárunk, de az arcát látva, azt hiszem, már tudom a választ! – mondta olyan halkan Dumbledore, hogy csak a lány hallja.

- Mi van az arcommal ma reggel, hogy mindenkinek feltűnik?! – kérdezte a lány, de magában elismerte, hogy szónoki a kérdés, hiszen a tükörben ő is alig ismert saját magára.

- Semmi különös… csak boldognak látszik! – a kék szemek vidáman pillantottak rá a félhold alakú szemüveg mögül.

- Akkor már nem is érdekli, hogy mi van Piton professzorral?

- De igen, érdekel, de biztos vagyok benne, hogy semmi baja! Nem tudom elképzelni, hogy Ön vidáman reggelizgetne, ha nem jött volna rendbe! – mondta az igazgató nyugodtan.

Lena lehajtotta a fejét, és elpirult. Mindig sejtette, hogy Dumbledore tisztában van az érzéseivel, de most utalt rá először ilyen nyíltan.

Zavartan kapott fel egy pirítóst és kente meg vajjal, lekvárral. Csak akkor merte újra felemelni a fejét, amikor már szájában volt az első falat.

- Tehát, minden rendben?! – kérdezte az ősz varázsló csendesen mosolyogva.

- Ami a Professzor urat illeti, igen, de hogy én mit fogok még kapni Tőle, amiért tegnap betörtem a szobájába… - somolygott a lány.

- Talán csak nem harapja le a fejét ezért!

- Ezért nem, de amiért még a segítségemet is ráerőszakoltam…

- Ezek szerint végül elfogadta, hogy segítsen Neki?! Nocsak! – vonta fel a szemöldökét érdeklődve Dumbledore.

- Igen, elfogadta, és ez még sokba fog kerülni nekem, azt hiszem! – mondta Lena vidáman.

Az igazgató hangosan elnevette magát. Elképesztő ez a gyerek, az emberismerete lenyűgöző! Perselus tényleg nagyon dühös lesz magára, következésképp senki nem lesz biztonságban a környezetében, aki láthatta őt „gyengének”, ahogy ő elkönyveli az ilyesmit.

- Azt kell, hogy mondjam, tényleg van esélye rá, hogy megkapja a jól megérdemelt büntetését azért a gazságért, amit elkövetett. Nevezetesen, amiért látta őt, amint segítséget fogad el! Példátlan!

- Rosszabb a helyzet! Voltak pillanatok, amikor kérte a segítségemet!

- Ajjaj! Akkor tényleg jobb, ha mindenre felkészül!

- Nekem mondja?! Most próbálok erőt gyűjteni! – mutatott a pirítósra Lena.

- Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte a kettejükből kitörő nevetésre felfigyelve Sirius.

- Nem fontos, csak jó kedvem van! – mosolygott rá a lány.

- Éppen ideje! Az utóbbi időben úgyis túl sokat voltál szomorú! – mondta halkan Lupin.

- Pedig ez a ragyogó mosoly sokkal jobban áll! – szögezte le Black.

- Ez igaz, és úgy tűnik, csak egy ember van, aki képes előcsalogatni! – állapította meg Remus, és a mondat második felét szinte suttogta.

Istenem, hát mindenkinek ilyen nyilvánvaló, hogy mit érzek?! – gondolta ijedten Lena. Vajon Ő is látja?! Szerette Remust, és megbízott benne, ezért úgy döntött, őszinte lesz hozzá.

- Ennyire látszik rajtam?! – kérdezte nagyon halkan.

A korán őszülő férfi elmosolyodott. A kicsi lány olyan ijedten nézett rá, mintha valami nagy bűn derült volna ki róla.

- Nyugodj meg, az, hogy én észrevettem, még nem jelenti azt, hogy mindenki tudja, sőt, meggyőződésem, hogy más még nem jött rá! Én pedig nem mondom el senkinek, ha nem akarod, tehát edd tovább a pirítósodat, mert úgy nézel ki, mint akinek torkán akadt a falat!

- Kösz! – mondta savanyúan Lena, aztán a másikból kitörő nevetésre ő is elmosolyodott, és hálásan nézett a kedves, megbízható arcra.

- Tényleg köszönöm!

Remus bólintott, és gyengéden végigsimított a hosszú, barna hajon.

- Vigyázat! – suttogta hirtelen Dumbledore.

- Mi történt?! – kérdezte ijedten.

- Ha jól látom, egy végsőkig felingerelt bájitaltan tanár tart erre!

- Jézusom! – szaladt ki Lena száján az első reakció, és felnézve tényleg Perselust látta, aki, mialatt ő Lupinra figyelt, már oda is ért az asztalhoz, és komoran biccentve egyet köszönésképpen, leült az egyetlen üres székre McGalagony mellé.

A férfi ugyanolyan volt, mint máskor, csak talán még komorabb, és dühösnek látszott.

Helyben vagyunk! – gondolta a lány. Pontosan erre számítottam! Ahogy a tanár tekintete végigsiklott a társaságon, egy pillanatra az ő szemével is találkozott a pillantása.

Lena rámosolygott köszönésképpen, de a szénfekete szemekben semmiféle reakció nem jelent meg, szinte átnézett rajta. Szedett a tányérjára a sonkás tojásból, és enni kezdett, se jobbra, se balra nem nézve. Összevont szemöldökkel nézett maga elé, és Lena biztos volt benne, hogy ha ez nem tenné lehetetlenné a reggelizést, pengevékony vonallá préselné a száját. Borzasztóan szerette volna tudni, mire gondol most.

Mindenesetre dühös, az biztos! – állapította meg magában.

Piton tényleg nagyon mérges volt, legszívesebben mindenkivel üvöltött volna egy sort, és saját magával kezdte volna. Már amikor felébredt, kiborult attól, hogy első gondolata, aztán az összes többi is Lena volt. Legalább pihenésképpen, időnként jutna eszébe valami más is!

Tudta, hogy ez most reménytelen. A tegnap történtek után… Még az ágyában feküdt, amikor rögtön ébredés után már megrohanták azok a képek… Egy csöpp lány, aki betör a szobájába, és elzavarni sem lehet… Ahogy letérdel mellé, és a karjába veszi… Ahogy letépi róla a talárját, ingjét… Ahogy végigmasszírozza a gerincét, és elűzi a legiszonyúbb kínt is… Ahogy gyengéden ringatja a fájdalom szüneteiben… Ahogy megérinti az ajkával a halántékát…

Megremegett. Abban reménykedett, hogy egy jéghideg zuhany talán kiűzi a fejéből ezeket a látomásokat, de azon kívül, hogy rettenetesen fázni kezdett, semmi hatást nem érzett.

A legszörnyűbb az volt, hogy saját reakcióit is tisztán látta, még a szavai is a fülébe csengtek.

Ahogy könyörög a lánynak, hogy folytassa, amit csinál, még és még… Perselus Piton könyörög!!! Egek, hát hogy veszíthette el ennyire a fejét?! A gyötrelem nem lehet kifogás, élt ő már át ilyesmit! Ahogy a kis kézbe kapaszkodik… Ahogy odatartja a halántékát, újabb csókokat követelve… Még jó, hogy ezt legalább nem mondta ki szavakkal, de a mozdulat teljesen egyértelmű volt, ami abból is látszik, hogy Lena megértette, és folytatta… Uramisten! Teljesen elment az esze?! Hogyan szolgáltathatta ki magát ennyire, mikor ráadásul azt is pontosan tudta, hogy a lány mást szeret?! Igen, hozzá nagyon kedves, és segítőkész, de nem úgy szereti, ahogy… ahogy… Ahogy Te szereted őt, legalább magadhoz légy már őszinte, az Isten verje meg! Ha kétségei lettek volna, most megbizonyosodhatott róla, hogy jól gondolta! Még a reggeliző asztalnál is a haját simogatja ez a… Uhh, hogy mit tudna mondani!!!

Be kell látnia, ha a lánynak ez kell, ő soha nem tudná megadni Neki! Mikor látta azt a hihetetlen gyengédséget, amivel Lupin végigsimított a barna fürtökön, rögtön arra gondolt, hogy neki nem ez a mozdulat az első, ami eszébe jut a hajáról… Ha a kezébe kaphatná, ő két kézzel túrna bele abba a hajzuhatagba, hogy mind a tíz ujja érezze a selymességét, aztán lecsúsztatná a kezét a tarkójára, és ott a csillogó fürtökbe markolva magához húzná a fejét és felfalná a száját, az arcát, a nyakát, a vállát, addig csókolná, amíg le nem esnek a lábukról, aztán magára húzná, olyan szorosan, hogy a testébe olvadjon a teste, a haja pedig betakarja mindkettejüket… Na jó, most ébredj fel, mert ez az életben nem fog megtörténni!

Úgy tűnik, Lenanak a Remus-féle gyengédségre van szüksége, akkor pedig attól az őrült, izzó, vad vágytól, lángoló szenvedélytől, amit ő érez, valószínűleg világgá futna. Jobb is így! Jobb a fenét… De így van, és nem másként! Jobb tudomásul venni azt, ami megváltoztathatatlan. Már kiskorodban tudtad, hogy téged nem szeret senki, most miért nyavalyogsz?!

Az este volt annyi eszed, hogy belásd, Lena kedvel téged, aggódik érted, és odaad magából annyit, amennyit szerelem nélkül csak lehet, akkor most mi a bajod?! Az - válaszolta magának elgyötörten - hogy sokkal nehezebb lemondani Róla, mint hittem! Képtelen vagyok elfogadni, hogy csak kedvel, mikor én, életemben először, majd belepusztulok, annyira kívánom, akarom Őt!

Elszántan vetette fel a fejét. El fogom pusztítani ezt az átkozott érzést, mert semmi értelme, ráadásul teljesen reménytelen! Semmi ilyesmire nincs szükségem, csak bajt hoz rám!

Volt már néhány kemény küzdelmem az életben, sok olyan is, amit önmagammal vívtam meg, és mindig győztem! Most is így lesz!

Lena Flower kisasszony pedig ne higgye, hogy azért, mert egyszer gyengének és kiszolgáltatottnak látott, ismer, és mindent tud rólam!

Felkapott egy szelet kenyeret és magára kényszerített nyugalommal folytatta az evést.

Szeme találkozott McGalagony döbbent tekintetével, tudta, hogy valószínűleg perceken keresztül csak bámult maga elé mozdulatlanul, ahogy az érzéseivel, gondolataival viaskodott, és az éles szemek kiszúrták ezt.

- Van valami probléma, Minerva?! – kérdezte hideg nyugalommal.

- Nem, semmi! – mondta gyorsan a másik professzor.

- Remek! – biccentett gunyorosan. – Akkor talán koncentráljon a reggelijére inkább, mint rám, ha kérhetem!

A tanárnő dühösen pillantott rá, aztán elfordult tőle. Na, az első sértésen túl vagyok ma, legalább McGalagonyra most nincs gondom egy darabig! Ha jól sejtem, néhány embert még kikészítek a mai napon, mire tényleg megnyugszom! – gondolta szokott öniróniájával. Tudta, hogy azt hiszik róla, nincs tisztában a hibáival. Ó, dehogynem! Csak néha olyan jól jönnek ezek a rossz tulajdonságok, hogy foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk! Kár, hogy még nincs tanítás, egy kettős bájitaltan valamelyik kedvenc Griffendéles társaságával, mondjuk Potterékkel, nagyon jól jönne most! Mivel még nincsenek diákok, maradnak a jelenlévők… Sirius Black! Ma köss belém, könyörgöm! Különös élvezettel szednélek apró darabokra, amilyen kedvemben vagyok!

- Reggeli után találkozunk a szokott teremben, barátaim! – hallotta hirtelen az igazgató hangját.

- Valami gond van, Albus? – recsegte Mordon jellegzetes hangján.

- Igen, van egy problémánk, amin el kellene gondolkodnunk! – válaszolta az igazgató.

Piton felkapta a fejét. Biztos volt benne, hogy arról a hírről van szó, amit tegnap hozott. A Sötét Nagyúr információkat akar Lenaról… Ilyeneket nem kaphat, az teljesen nyilvánvaló! Akkor pedig Ő nem mehet többé vissza a Halálfalók közé… Azaz… visszamehet éppen, csak megölik, amiért nem teljesítette a feladatát… A lényeg az, hogy így vagy úgy, de számára talán végre véget ér ez az őrület… Gyorsan bekapta az utolsó falatokat, és az elsők között állt fel, hogy a megbeszélés helyszínére siessen.