11. fejezet

Szenvedés és bizalom

   Lena első gondolata reggel máris a szokott irányba röppent, a következő a hála volt, amiért Madam Pomfrey segítségével sikerült átvészelnie ezt az éjszakát.

Lement reggelizni, hogy a többiek között legyen, de étvágytalanul turkált az ételben.

Egy nagy bögre teával a kezében kiment sétálni a kastély parkjába, és gyönyörködve nézte a hatalmas fákat, jó ismerősként köszöntötte mindegyiket. Egy padra leült és miközben lehunyt szemmel iszogatta a teáját, hallhatta a madárdalt, és arcán érezhette a nap melegét. Ez egy kicsit megnyugtatta, és ellazította, így egy fokkal vidámabban, bizakodóbban ment vissza a kastélyba. Most másik kedvenc helyét, a könyvtárat célozta meg, élvezettel fedezte fel az újdonságokat, amik az ő idejében még nem voltak meg. Csak az ebéd idejére hagyta ott az asztalát, aztán máris visszasietett. Késő délután volt már, mikor úgy érezte, elfáradt a szeme. Nyújtózkodott egy nagyot, visszatette a könyvét a helyére, és a szokásos terembe igyekezett, ahol a Rend tagjai legtöbbször tartózkodtak. Valószínűleg Piton is itt lesz, ha megérkezik végre… Már megint itt tartott… Felsóhajtott, de tudta, már annak is örülhet, hogy eddig úgy-ahogy képes volt normálisan viselkedni.

- Kicsit nyúzottnak látszol, kislány! – állapította meg Sirius, ahogy ránézett.

- Köszönöm, igazán nagyon kedves Tőled, hogy mondod! – mosolyodott el minden sértődöttség nélkül Lena. Gondolni sem mert rá, hogy nézne ki, ha nem issza meg az álomitalt, és a park meg a könyvtár nem „rakják helyre” szétzilált idegeit. Valószínűleg elriasztanám a házimanókat! – gondolta némi öniróniával.

- Ha most azt mondod, hogy a miatt a denevér miatt vagy oda még mindig, esküszöm, dühös leszek! – mondta a férfi, és máris szikrázott a szeme.

- Hagyjuk ezt a témát, jó?! – csóválta meg a fejét a lány.

- Nem tudlak megérteni! Hiszen tanított! Most őszintén, ugye nem volt kedves egy pillanatra sem hozzád?!

- Dehogynem! Egyszer azt mondta a bájitalomra, hogy elmegy! – mosolyodott el Lena.

- És? Erre Te? – kérdezte kíváncsian Lupin.

- Gondolhatod! Tánclépésben közlekedtem egész nap! – a mosoly még szélesebb lett, és a barna szemek pajkosan megcsillantak.

Remus hangosan elnevette magát, szinte maga előtt látta a jelenetet, ahogy Piton savanyúan kimondja, amit nem tud elkerülni…

- Valószínűleg tökéletes munka lehetett, ha ilyen elismerésre ragadtatta magát! – mondta vigyorogva.

- Ti mind a ketten bolondok vagytok! Olyan elnézően beszéltek arról a két lábon járó sötét varázslatról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy olyan elviselhetetlen!

Be kéne zárni a Halálfalói közé, és soha vissza nem engedni, csináljanak egymással, amit akarnak, mindenkinek úgy lenne a legjobb!

- Sirius! Nem tudod, mit beszélsz! – kiáltott rá a barátjára Lupin, mert látta, hogy a lány olyan sápadt lesz, mint a fal.

- Ugyan miért?!

- Azért, mert pillanatnyilag éppen ez a helyzet! Be van zárva a Halálfalók közé, és csak a jó ég tudja, hogy elengedik-e valaha! – válaszolta Lena, és döbbenten nézett Blackre.

- Most van a megfelelő helyen! Közéjük való!  Nem bízom benne, akármit mond is Dumbledore! Ha pedig nem jön vissza, hát istenem, nem fog túl sok embernek hiányozni, szegény Harrynek biztosan nem! – vágta oda dühösen Sirius, és kiviharzott.

- Ne vedd komolyan, amit mond! Olyan, mint az a nagy kutya, amivé változni szokott, ugat, de nem harap! Nagyon forrófejű, nem úgy gondolja, ahogy a száján kiszalad! – mondta halkan Remus, és sajnálkozva nézte, hogy a lány ajka megremeg félelmében.

- Olyan volt, mint valami átok… Mintha megátkozta volna… Nem úgy, mint amikor azt mondom, Stupor, hanem a szívéből, egészen őszintén. Néha úgy érzem, az ilyesmi jobban hat, mint a valódi! - suttogta Lena, és a világ is megfordult vele.

- Ne butáskodj, nem lesz semmi baja! – ölelte át Lupin a lányt, és magában mondott egy-két csúnya dolgot legjobb barátjának, akit amúgy nagyon szeretett. Gyengéden megsimogatta a lány haját, és próbálta a reszketését csitítani.

Ekkor nyílott az ajtó, és belépett az az ember, akiről beszéltek.

- Na ugye, nem megmondtam?! – kiáltott fel vidáman Remus, aztán elharapta a mondatot, amikor meglátta, hogy néz ki Piton.

A fekete hajú, fekete taláros alak a falnak támaszkodott, és halkan, rekedten csak annyit mondott:

- Értesítené valaki Dumbledore-t, hogy megjöttem, és beszélnem kellene Vele?!

- Persze, máris megyek! – mondta Lupin, mert gondolta, hogy a lányt most hat lóval sem lehetne elvontatni Perselus mellől.

Lena még mindig szájára szorított kézzel állt, ahogy a sikolyát fojtotta vissza, mikor megfordulva észrevette a férfit. Ilyen rettenetes állapotban még soha nem látta egykori tanárát. Mikor a múltkor sebesülten vánszorgott be az ajtón, akkor azt hitte, ennél rosszabbul nem nézhet ki, de amit most látott… Pedig most nem is volt véres sehol, és semmilyen sérülésnek nem volt nyoma… De az a halálos fáradtság az arcán, az a fokozhatatlan kimerültség, ami az egész testéből áradt… Látszott, hogy azért támaszkodik a falnak, mert különben menthetetlenül összecsuklana. Megpróbált megkapaszkodni valamiben, és látszott, hogy remeg a keze, sőt, egész testében reszket… Lehunyta a szemét, mintha még az is nagy erőfeszítésébe kerülne, ha nyitva kéne tartania… Az arca olyan fehér volt, mint a fal, és veríték gyöngyözött a homlokán. Felemelte a kezét, mintha ki akarná simítani a szeméből a haját, ami csapzottan hullott előre, de a kéz lehanyatlott, még ehhez az egyszerű mozdulathoz sem volt ereje.

A lányban mostanra oldódott fel a görcs, odaugrott Pitonhoz, saját vállára tette a kezét, átölelte a derekát, és eltámogatta az egyik székhez. Voldemort nem hazudtolta meg magát, ez Cruciatus hatása, nem is egyé! – gondolta magában, és a rémület mellett, hogy milyen állapotban látja a férfit, ott volt a megkönnyebbülés is, hiszen élt, és szemmel láthatóan tisztában volt azzal is, ki ő, és hol van, tehát a legrosszabbat sikerült elkerülni…

- Hány Cruciot mondott ki Önre?! – kérdezte halkan.

- Fogalmam sincs, a tizedik után nem sok kedvem volt számolgatni! – válaszolta barátságtalanul.

Lena megremegett. Istenek! Tíznél több Crucio! És itt van, eljött idáig! Azok után!

Emlékezett a félbe maradt mozdulatra, és kisimította a fekete tincseket az arcából, aztán fogott egy kendőt és letörölte a verítéket a magas homlokról.

Piton kinyitotta a szemét, de semmi hála nem volt a pillantásában, amivel a lányra nézett.

- Köszönöm!

Hogyan tud ez a bársonyos hang egyetlen szóba ennyi megvetést sűríteni, még ilyen kimerülten is?! – gondolta Lena, és felsóhajtott. Kezdte feladni, hogy megértse a férfit, most például elképzelése sem volt, hogy mivel bánthatta meg őt, de nem is érdekelte. Majd elfelejti a dühét, most csak az számít, hogy itt van, és él!

Perselus is hasonlókat gondolt magában. Most csak az számít, hogy képes volt eljutni a Roxfortba, a lánnyal pedig nem foglalkozik, és kész!

Ez az elhatározás még saját maga számára is nevetségesnek tűnt, hiszen még az ájulás küszöbén is csak arra tudott gondolni, hogy már megint szóról-szóra ugyanaz történt, mint pár nappal ezelőtt. Azért az hihetetlen, hogy akárhányszor lép be egy szobába, Lenat mindig más és más férfi karjában látja!

Tulajdonképpen most mi a bajod?! – kérdezte egy gúnyos kis hang. Te mondtad, hogy inkább bárki más, mint Sirius Black! Na, hát ez nem Sirius Black volt! Most boldog vagy?! Egyébként gondolhatta volna, hogy Remus Lupin közelebb áll hozzá, mint a másik! Már amikor bemutatkoztak egymásnak, látszott, hogy azonnal kialakult köztük a kölcsönös megértés és bizalom, és az ő természete, kedvessége jobban illett a lányról kialakult képbe.

Akkor hát áldásom rájuk, szelídítsen vérfarkast, neki való munka, szereti az ilyen kihívásokat!

Hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, látni sem akarta a tekintetét kereső, aggódó pillantást. Az a rengeteg emberbaráti érzelem! A tűz égetné meg ezt az egész rohadt világot!

- Perselus! Csakhogy itt van újra köztünk, nagyon vártuk már! – hallotta Dumbledore megkönnyebbült hangját, és vállán érezte az igazgató kezét.

- Köszönöm, de úgy mégis kit rejt a többes szám Önön kívül?!

- Remek! Látom, formában van, kedves barátom! Amikor megláttam, milyen állapotban van, megijedtem egy pillanatra, de látom, nagyobb baj nincs, hál’ Istennek! Fontos, amit mondani akar?! Pihennie kellene legelőször is!

- Fontos, de csak pár mondat!

- Jó hírek?!

- Igen is, meg nem is! Meggyőztem - legalábbis azt hiszem – a Sötét Nagyurat, hogy továbbra is bízhat bennem, idáig a jó hír. A rossz pedig az, hogy azt a megbízást kaptam, hogy mindent derítsek ki arról a lányról, aki keresztülhúzta a terveit!

Dumbledore felszisszent, Lena pedig felkapta a fejét.

- Voldemort kíváncsi rám?! Micsoda megtiszteltetés! – mondta gúnyosan. Most, hogy a férfit életben látta viszont, úgy érezte, semmi nem tudja kihozni a sodrából.

- Hibbant nő!!! Ez nem megtiszteltetés, hanem egy halálos ítélet! – vágta oda dühösen Piton. Megőrjíti ez a lány!

- Perselus! Egy kicsit udvariasabban, ha lehet! – mondta az igazgató, de közben a kék szemek összemosolyogtak a meleg barnákkal. Cinkos egyetértés volt ebben az összenézésben, tudták, hogy a másik is boldog, amiért életben látja a mindig keserű férfit, és ezért minden rá jellemző mondatot örömmel fogad.

A bájitaltan tanár csak legyintett, aztán hirtelen megvonaglott. Kezdődik! – gondolta. Eddig tudta elhúzni az erősítő bájitallal, úgy tűnik! Megpróbált talpra vergődni.

- Visszavonulnék, ha lehet, mást most nem tudok! – suttogta rekedten.

Dumbledore és Lena arcáról rögtön lehervadt a mosoly.

- Természetesen, várjon, segítek! – ajánlotta az igazgató, és komoran nézte a férfi fekete haja alól induló verítékcseppeket.

- Köszönöm, nem szükséges! – válaszolta makacsul, és kilépett a szobából.

Lefelé indult a lépcsőn, de pár méter után elátkozta – nem először életében – a büszkeségét, mert úgy érezte, rögtön összeesik. A korlátba kapaszkodott, és kínnal-keservvel egyre közelebb küzdötte magát a pincéhez, ahol a szobája volt.

Sosem érek oda! – gondolta fogait összeszorítva, mert újra érezte a fáradtság mellett a fájdalom újabb görcsét is, és tudta, nemsokára teljesen rá fog törni… Szedd össze magad, mégsem eshetsz össze a folyosón, hogy mindenki rajtad szórakozzon! – bíztatta magát, és minden erejét megfeszítve elérte a szobáját. Belépett, aztán csak annyi ideje maradt, hogy becsukja maga mögött az ajtót, mert hirtelen olyan kín hasított a testébe, hogy feljajdult, és a fájdalom ledöntötte a lábáról…

Egész teste görcsbe rándult, megvonaglott, körmei a tenyerébe vájtak, ahogy próbálta elfojtani az újabb kiáltást. Zihálva kapkodott levegő után.

Már csak ez hiányzott, semmi más, a teljes boldogsághoz! El kellene jutnom az ágyamig, ha már szenvedünk, szenvedjünk kényelmesen! – próbált az akasztófahumorába kapaszkodni. Feltérdelt, de felállni nem tudott, mert már meg is érkezett a következő roham…

Ennyit az ágyról! – gondolta keserűen, miközben újra a földre rogyott.

- Mi történt Vele?! – kérdezte Lena riadtan az igazgatót.

- A Cruciatus átok utóhatása! – mondta Dumbledore csendesen.

- Milyen utóhatás?! Azt hittem, túl van a veszélyen, amikor láttam, hogy életben van, és teljesen tiszta a tudata!

- Ezen a veszélyen túl is van! Nem halhat bele, és magatehetetlenné sem válhat, de az ő esetében már következményei vannak ennek az átoknak! Iszonyatos fájdalmai lesznek, sőt, ebben a pillanatban már vannak is, minden valószínűség szerint! Szinte olyan, mintha újra átélné az egészet, nem roncsolódik a szervezete, de a pokoli kín megmarad!

- Szólok Madam Pomfreynek, biztosan tud valahogy segíteni! – perdült meg a lány.

- Ne fáradjon! Erre nincs ellenszer! Túl kell esnie rajta! Csak legalább azt engedné, hogy mellette legyen valaki! De még az én segítségemet is elutasítja, amint látta! – sóhajtott fel az igazgató.

- Majd én bemegyek hozzá!

- Az nagyon jó lenne, de nem hiszem, hogy beengedi Önt!

- Nem szándékozom engedélyt kérni! – mondta Lena elszántan, és kilépett a szobából.

Dumbledore mosolyogva nézett a karcsú alak után. Erre a reakcióra számított… Ha van ember, akire Pitonnak szüksége van ebben a pillanatban, akkor az ő!

A lány lerohant a lépcsőn és pár pillanat múlva már a férfi szobája előtt állt. Összeszedte minden bátorságát, majd benyitott. A következő pillanatban egy gyorsan elfojtott sikoly tört fel a torkából, és térdre vetette magát a földön fekvő alak mellett.

Piton szemmel láthatóan megpróbált az ágyáig eljutni, de már nem volt hozzá elég ereje, és félúton ledöntötte a fájdalom, ami ebben a pillanatban is gyötörte, legalábbis vonagló teste erre utalt.

- Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna rá, hogy belépjen a szobámba! – mondta kíntól reszelős, elfúló hangon.

- Nem emlékszem, hogy engedélyt kértem volna! – válaszolta Lena minden félelem nélkül, aztán kicsit megemelte a férfit, és mögé térdelve a karjába vette. Perselus egy pillanatig azt sem tudta, a fájdalomtól, vagy a döbbenettől akadt-e el a szava. Aztán már nem tudott ezzel foglalkozni. Egy minden eddiginél erősebb görcs a levegőbe dobta a testét, és hangos nyögés tört fel a torkából, akárhogyan is igyekezett uralkodni magán.

A kicsi lány kihasználta ezt a pillanatot, és előbbre csúszott, így térdei most Piton csípője mellett voltak két oldalt, testével megtámasztotta a férfi felsőtestét, karjával pedig átölelte, és erősen tartotta a vergődő alakot.

- Menjen innen! – zihálta a roham multával a tanár kétségbeesetten.

- Eszemben sincs! – azzal vállára vonta a fejét, és kisimította a haját verítékes arcából. Ujjaival gyengéden fésülgette a kíntól csapzott hollófekete fürtöket.

- Miért csinálja ezt?! Nem akarom, hogy itt legyen!

- Nem baj, mert én viszont itt akarok lenni! Ne pazarolja az erejét kifogásokra! Inkább pihenjen abban a pár másodpercben, amíg nincsenek fájdalmai!

Lena magában elátkozta a férfi makacsságát, de aztán gyorsan bocsánatot is kért a gondolatért, mert rájött, hogy éppen ez az akaraterő az, ami talpon tartotta őt az elmúlt években, vagy inkább évtizedekben.

Piton már nyitotta száját a válaszra, de mielőtt bármit mondhatott volna, megragadta a következő szenvedéshullám, és minden kifogást kitörölt a fejéből. Torkából rekedt kiáltás tört fel, körmei megcsikordultak a padlón, ahogy megpróbált belekapaszkodni valamibe, előredőlt a gyötrelemtől, és úgy érezte, szétrobban a gerince.

Lena az ajkába harapott, és elöntötte a szemét a könny. Iszonyú volt látni, hogy ennyire szenved az, akiért bármire képes lenne, ő pedig nem tud segíteni rajta.

Hirtelen ötlettel letépte a talárt, felöltőt, inget a férfiról, és mindkét tenyerét a hátára tapasztotta, mert egyértelműen látszott, hogy ott a legnagyobb a fájdalma pillanatnyilag.

- Mi a fenét… - kezdett volna tiltakozni Piton, de a kín olyan erős volt, hogy nem tudta befejezni a mondatot, szavai tompa hörgésbe fulladtak.

- Bízzon bennem, kérem, jót akarok! Ne velem harcoljon! – kérte Lena kétségbeesetten, majd teljes erőből masszírozni kezdte a gerincét, nyakától a derekáig.

- Ahhh… Ez nagyon jó, kicsit erősebben, ha lehet! – szaladt ki a férfi száján nyögve, mielőtt az agya letilthatta volna ezt a mondatot.

A lány minden erejét összeszedte, és folytatta a masszázst csigolyától csigolyáig haladva.

- Még… Ne hagyja abba… Kérem… Még… - a tanár önkívületben feszült neki a fájdalmát csillapító kezeknek, a lány pedig egyre fokozta a nyomást, amíg meg nem érezte az izmok elernyedéséből, hogy elmúlott a roham.

Akkor újra magához húzta, és átölelte a karcsú testet, vállára vonta a fejét.

Hallgatta kapkodó, ziháló lélegzetvételeit, és időért könyörgött, hogy a férfi összeszedhesse magát egy kicsit. De nem volt több idő… Még a lélegzése sem nyugodott meg, és már jött a következő átkozott kínhullám… A gyötrelem újra kétrét görnyesztette Perselust, akiből kétségbeesetten szakadt ki a kérés: 

- Lena! Folytassa, amit… - a mondat vége artikulálatlan kiáltásban végződött, ahogy a pokoli fájdalom teljesen átvette felette a hatalmat. A kis barna lány úgy érezte, ezt már nem bírja elviselni… ő is felnyögött, mintha érezné azt a kínt, ami az imádott alakot tépte-szaggatta.

Dühödten kezdte gyúrni a gerincét, mintha azzal az átkozott átokkal akarna megküzdeni. Lassan végighúzta a tenyerét a teljes gerincoszlopon, aztán gyorsan fel, majd lassan, őrült erővel nyomva a csigolyákat, újra le… és megint…

- Óóóhh, Istenem, igen… - ezek a szavak, amik hörögve szakadtak fel a férfi melléből, megerősítették abban, hogy jó, amit csinál, így elszántan folytatta, de ahogy a keze újra és újra végigsiklott a hátán, érezte a remegéséből, hogy még mindig nem múlik a szenvedés. Piton magán kívül volt már a gyötrelemtől. Vad rángások futottak végig a testén, és mintha minden a gerince aljától, a csípője feletti bemélyedésből indult volna. Lena most ide koncentrált. Egyik kezét szétterpesztett ujjakkal rászorította erre a helyre, a másik kezét ökölbe szorítva a kézfejére nyomta, hogy kettős erőt tudjon kifejteni, és így kezdte masszírozni azt az egy pontot.

- Ez az, ott… jaj, végre… tovább… még…- hörögte Perselus megkönnyebbülten.

A lány egy pillanatra sem hagyta abba, amit csinált, amíg a férfi kimerülten hátra nem hanyatlott a karjaiba, ekkor átölelte, és lassan ringatni kezdte.

Piton már nem is tiltakozott. Feje magától bukott a puha vállra, és valami, számára eddig ismeretlen érzés fogta el. Soha életében nem volt még ilyen… ilyen… Vajon ilyen lehet az, amikor szeretnek valakit, és törődnek vele?! Lena minden mozdulata gyengédséget árasztott, ölelő karja vigasztalóan fonta át meggyötört testét, ujjai a haját, homlokát simogatták, és lágyan ringatta őt, mint gyerekkorában sem soha, senki…

Próbált feldühödni, ezért felidézte magában a képet, ahogy először Black, aztán Lupin karjaiban látta meg a lányt, de amit érzett, az most nem düh volt, csak tompa fájdalom, amiért nem ő volt az, aki a derekát ölelte, a haját simogatta… Képtelen volt gyűlölni, pedig nagyon szerette volna... De szeretetet, gyengédséget kapott Tőle… Mellette van, most, a legpokolibb kínban, amikor senki más… Hogyan gyűlölhetné?!

A józan esze azt súgta, hogy Lena odaad mindent, amit csak tud, arról nem tehet, hogy ő másra, többre vágyott…

Hirtelen újra jelentkezett a gyötrelem, éles késként hasított a testébe, ívbe hajlítva azt, és ő fejét a lány vállának feszítve, háta mögött a kicsi, mégis erőt sugárzó alakkal, úgy érezte, bármit el fog viselni, amíg ezek a karok nem engedik el, és nem hagyják magára…

Keze önkéntelenül, anélkül, hogy tudatosodott volna benne, mit is csinál, Lena keze után kapott, segítségért könyörögve, bíztatásra várva. Ujjaik összekulcsolódtak, és Piton észre sem vette, hogy fájdalmában szinte összeroppantja a karcsú kis ujjakat.

A barna szemek könnybe lábadtak, de nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy a lány megértette: Ez a hihetetlenül büszke, zárkózott lélek, aki soha nem várt sem könyörületet, sem sajnálatot, sem segítséget senkitől, most belé próbál kapaszkodni!

Istenem, hogy fogja saját magát, és őt is gyűlölni holnap ezért a „gyengeségért”! Nem érdekes… Gyűlölheti, ahogy csak akarja, ő szereti, ezen már nem változtathat senki és semmi… Most csak az a fontos, hogy segíteni tudjon neki, és végre elmúljanak ezek az iszonyatos kínok! Érezte, hogy Perselus teste újra elernyed, ez a roham rövidebb volt, és nem is tűnt olyan erősnek… A csatakos, fekete fej most már magától értetődő természetességgel bukott a vállára.

Lena egy vizes ruhával megtörölgette a férfi arcát, homlokát, nyakát. Halk nyögés jelezte, hogy nagyon jólesett neki ez a simogató érintés. Csendesen ringatta, csitította a fájdalmát, és már azt hitte, talán túl is vannak ezen a borzalmon, amikor Piton újra megfeszült a karjában. Istenem, hát soha nem lesz vége, meddig tart még ez?! – gondolta gyötrődve.

Magához szorította a megvonagló karcsú alakot, és érezte, hogy ez a görcs már sokkal enyhébb, mint az eddigiek. Perselus fel sem nyögött, csak fogai martak bele újra már véresre harapdált ajkába, aztán nemsokára megkönnyebbülten sóhajtott fel…

Lena a férfi halántékán lüktető érre szorította az ajkát, aztán egy pillanatra megrémült saját merészségétől.

Mit fog ehhez szólni vajon?! Várta a tiltakozást, az elutasítást…

A fekete hajjal keretezett keskeny arc felé hajolt, mintha még többet szeretne ebből a gyengéd, lepkeszárny-érintésszerű csókból, és a lány könnyes szemmel simogatta meg ajkával újra és újra azt a helyet, érezve a szív egyre csillapodó lüktetését…

Kis idő múlva észrevette, hogy Piton a rengeteg kíntól kimerülten elaludt.

Az ágyába kellene vinnem! – gondolta. Előkapta a varázspálcáját, levegőbe emelte a testét, és a lepedőre helyezte. Betakarta, majd megfogta a kezét, és egész éjjel mellette ült, a gyertya fényében figyelve minden kis rezdülését. Hajnal volt már, amikor kisurrant a szobájából, hogy ő is aludjon egy keveset.

Istenem, add, hogy ne felejtse el, mikor felébred, hogy mi történt köztünk, pontosabban ne akarja elfelejteni! Legalább azt ne száműzze az agyából, hogy megbízott bennem! – fohászkodott.

Lehunyta a szemét, és mielőtt elaludt volna, felidézte magában azt a hihetetlen pillanatot, amikor Perselus Piton feltétel nélkül rábízta magát…

Újra érezte a vállára hulló fejet, a kezébe kapaszkodó, ujjait szinte összeroppantó kezet, és végül látta azt a felé fordított arcot, amely habozás és gondolkodás nélkül kínálta fel magát az újabb és újabb csókoknak…

Egész testében megremegett, elöntötte a forróság, és érezte, hogy mindene tűzben ég.

Ennek ellenére, napok óta először, nyugalmat és békességet érzett. Tudta, ez attól van, hogy biztos lehet benne, a férfi a szobájában pihen, és nem kell aggódnia érte.

Mosolyogva aludt el…