9. fejezet

Crucio!

- Jönnek! Jönnek! Sikerült nekik! Igazgató úr, megjöttek! – a mindig kimért, higgadt McGalagony úgy rontott be Dumbledore irodájába, mint a forgószél, és mellére szorított kézzel, levegő után kapkodva állt meg az igazgató asztala előtt.

- Hál’ Istennek, végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Dumbledore.

- Hívjam a többieket?

- Igen, értesítse őket Minerva, legyen szíves! Menjen mindenki abba a terembe, ahol a megbeszéléseinket szoktuk tartani, én is jövök azonnal!

Mikor a tanárnő kiment, az igazgató két kezébe temette az arcát, és mélyeket lélegzett. Régen aggódott ennyire, de végig bízott két választottjában, hiszen nála jobban senki nem ismerte Lenát és Perselust, tudta, hogy ha valaki, akkor ők képesek lesznek véghezvinni még ezt a kétségbeejtően nehéz feladatot is. Együtt igen… Ennek ellenére régen volt ilyen bizonytalan valaminek a kimenetelét illetően. Megkönnyebbülten, boldogan állt fel a székéből, és indult el a terembe a többiekhez. Nagyon várta a beszámolójukat, és a találkozást Argussal.

A négy várva-várt alak ekkor lépett be a kastélyba. Sirius vidáman vigyorogva fogadta a Rend tagjainak gratulációit, Remus szokott csendes mosolyával tűrte, hogy a kezét szorongassák, de közben kicsit aggódva fürkészte Lena arcát.

A lány nagyon csendes volt, mióta hoppanáltak, alig szólt egy-két szót, mintha teljesen máshol járt volna. Most is, miközben kedvesen beszélgetett a többiekkel és válaszolgatott a kérdéseikre, Lupin azt látta rajta, hogy minden udvariassága ellenére egészen máshol szeretne lenni. Semmi megkönnyebbülést nem mutatott, pedig ez után a pokolian veszélyes feladat után az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy boldogan úszik a dicsőségben.

Ő viszont inkább szomorúnak látszott. És nagyon-nagyon fáradtnak… Remus ezen nem is csodálkozott, hiszen Lena két napja nem aludt semmit, és hihetetlen, hogy mi mindenen ment át közben. Mégis biztos volt benne, hogy nem ez az igazi ok. Valami más is látszott a szemében… De mi?! Mi az, amitől olyan nyugtalan?! Igen, ez az! Aggodalom… De miért, hiszen már minden rendben van… Az úton végig Argussal foglalkozott, hiszen az öreg varázsló rettenetesen kimerült és agyongyötört volt, de ezért fölösleges lett volna idegeskedni, hiszen nem volt veszélyes az állapota, most pedig, hogy a Roxfortba értek, felkerül a gyengélkedőre, és hamarosan teljesen rendben lesz. Akkor viszont mi lehet a baj?!

Ekkor lépett be a terembe Dumbledore, és boldog mosollyal lépett oda a kis csoporthoz.

- Argus! De örülök, hogy újra látlak!

- Hát még én hogy örülök, drága barátom! Ahol eddig tartózkodtam, az közel sem volt ilyen kellemes hely! Hanem ez a lány, akit értem küldtél…!!! Először el sem akartam hinni, hogy tényleg képes volt valaki bejönni hozzám oda a pokolba!

- Na igen, Lena egy kincs, de ezzel nem mondasz semmi újat, régóta tudom már!- mondta vidáman az igazgató, és a lányhoz fordult, hogy őt is megölelje.

- Nagyon köszönöm, de nem egyedül csináltam! Sirius és Remus nagyon sokat segítettek, Piton professzor nélkül pedig semmire sem mentünk volna!

- Igen, Perselus rengeteget tett értem, már halott lennék, ha ő nincs! – bólintott Welsh.

- Ott maradt? – kérdezte halkan Dumbledore, és a mindentudó kék szemek Lena arcát fürkészték.

- Nem akart jönni, azt mondta, akkor mindenre rájönnek, és nem mehet többé vissza az imádott Halálfalói közé! – fintorodott el bosszúsan Black.

- És igaza volt! Szükségünk van rá, meg a hírekre, amiket hozhat nekünk, és ő tudja ezt! Nagyon régóta eszerint és ezért él, Sirius! – mondta határozottan az igazgató.

- Mi lesz most vele?! Voldemort egészen biztosan vallatni fogja! – a lány torka összeszorult, és kétségbeesetten nézett az ősz mágusra, mintha vigasztalást, bíztatást várt volna tőle.

- Sajnos, nem tudom azt mondani, hogy nincs igaza, de Perselusból nem könnyű kiszedni valamit, ha ő nem akarja, még magának Voldemortnak sem!

- És milyen eszközöket fog bevetni vajon, ha nem tudja meg azt, ami érdekli, vagy egyszerűen csak dühös lesz a kudarc miatt, ami most érte?! – kérdezte Lena, de látszott rajta, hogy nem vár választ.

Épp az a baj, hogy biztos abban, mit hallhatna! – gondolta Dumbledore, és kivételesen semmi vigasztaló nem jutott eszébe, hiszen ő azt is tudta, amit a lány nem. Piton már túl sok Cruciatus átkot élt át… Túl sokat… Ha most is az következik, akkor… nagy baj is lehet… Nem, erre gondolni sem szabad, nem történhet meg!

Lupin csendesen figyelte a lehajtott fejet, a szomorú barna szemeket, és egyszerre teljesen világosan látta a választ a kérdésére. Szóval ez a baj, ezért aggódik annyira! – gondolta, és hitetlenkedve nézte az elkeseredett arcot.

Sirius éppen Lenahoz beszélt, és nagy lendülettel, nevetve magyarázott neki valamit, egészen közel hajolt hozzá, úgy nézett a szemébe. Remus ismerte ezt, az esetek 99 százalékában be is jött, de most… Hát, barátom, ez most nem a Te napod! – gondolta magában.

Úgy tűnt, az igazgatón és Lupinon kívül senki más nem vette észre, hogy a lánynak nincs túl jó kedve, mindenki boldog és felszabadultan vidám volt. Örömmel szorongatták a négy ember kezét, és egymás szavába vágva kérdezgették őket az útról.

- Kicsit fáradt vagyok, azt hiszem, nem ártana aludnom egy kicsit! – mondta Lena, mikor az ezeregyedik kérdésre is válaszolt. Nagyon kedvelte ezeket az embereket, rettenetesen jól esett a szeretetük és a megbecsülésük, de most kicsit egyedül szeretett volna lenni.

- Igaza van, én is lepihennék, ha adnál nekem egy szobát, Albus!

- Ez természetes Argus, már régen el kellett volna engednünk titeket, nagyon kimerültek lehettek! Menjetek csak! Egy házimanó megmutatja a szobádat, barátom! Ön is pihenjen le… és próbáljon megnyugodni, nem lesz semmi baj! – ezt már olyan halkan mondta, hogy csak a lány hallhatta.

- Hát persze, tudom… - de amikor felért a szobájába, és ledőlt az ágyra, be kellett hogy ismerje magának, egyáltalán nem biztos ebben… Még nagyobb baj, hogy az igazgató sem volt meggyőződve arról, amit mondott. Ezt világosan érezte, amikor a kék szempárba nézett, tisztán látta az aggodalmat, és azt is, hogy Dumbledore valamit eltitkol előle.

Mi lehet most Vele?! Istenem, csak Voldemort ne gyötörje meg nagyon… Bár láthatnám, mi történik most! – gondolta tehetetlenül.

Valójában, ha tényleg láthatta volna ebben a pillanatban Perselust, akkor azt kívánta volna, hogy valaki tüntesse el a szeme elől ezt a rémképet…

A férfi iszonyatos állapotban volt. Úgy érezte, ezt már nem bírja elviselni… Még egyet nem… Ez már túl sok… Nem tudja tovább elzárni a gondolatait, egyszerűen képtelen rá… De akkor mindent meg fog tudni Dumbledore-ról, és Lenaról is… Nem, ez nem történhet meg… Lehet, hogy belehal, de a gondolatait nem adja! Egész testével a padlón feküdt, ahova az utolsó Crucio küldte, érezte a kő jeges hidegét, és ez még jól is esett neki, mert egyébként mindene tűzben égett, úgy érezte a világ is lángol körülötte, olyan kín rántotta görcsbe a testét. Tudta, hogy így lesz… Már akkor tudta, amikor visszafelé igyekezett a társaival.

Útközben Malfoy egyfolytában arról faggatta, hogy ki lehetett az a lány, aki ilyen csúnyán elbánt velük.

- Hogy lehet, hogy nem tudod ki az?!

- Szerinted minden „sárvérű kis lotyót” ismernem kellene, Lucius?!

- De ez a lány olyan alakokkal volt, akikről nagyon is jól tudod kicsodák! Gondolom, azt Te is észrevetted, hogy ki volt az a két férfi, aki az utolsó pillanatban a segítségükre sietett!

- Igen, nem volt nehéz felismernem őket!

- Azt mindjárt gondoltam, csodálkoztam volna, ha elfelejtetted volna őket, azok után a szép iskolaévek után! – vigyorodott el gonoszul Malfoy.

Pitonnak ökölbe szorult a keze dühében. Legszívesebben teljes erőből a másik férfi arcába sújtott volna, de nem tehette… Még nem… Talán majd annak is eljön az ideje egyszer!

Inkább megpróbált arra koncentrálni, ami a belső körben várhat rá. Ezeket a kérdéseket a Nagyúr is fel fogja tenni, ez egészen biztos!

Nem is csodálkozott, amikor a kör határát átlépve rögtön közölték vele, hogy a Sötét Nagyúr már várja.

Ezúttal nem fogja olyan egyszerűen megúszni, mint az éjszaka! Tisztában volt vele, hogy mik a vallatási módszerei, átélte már párszor, és láthatta még többször…

Minden maradék erejét összeszedve lépett be az ajtón, és a földre borult. Ez is megtörtént ma már egyszer…

- Perselus, Perselus! Meg tudnád mondani nekem, hogy tulajdonképpen miért is vagy itt köztünk, ha semmire nem tudlak használni?! – hasított a fülébe, fejébe, gerincébe a vészjósló sziszegés.

- Nem értelek, Nagyúr…

- Ó, dehogyisnem értesz! Nem vagy te olyan buta, hogy ne tudd, miről beszélek!

- Sajnálom, Uram, nem tudtam erről az akcióról!

- Na, ugye hogy tudod, mire vagyok kíváncsi! És vajon miért nem tudtál róla?! Nem az a feladatod, hogy mindent megtudj, amit Dumbledore tervez?! Úgy hallottam, egy lány tette tönkre a terveinket! Egy sárvérű, fiatal kis szuka!!! Az ÉN terveimet! És Te erről nem tudsz semmit?!

- Nagyúr, nem tehetek róla, semmi jele nem volt annak, hogy készülne valamire az a vén gazember!

- Nem tehetsz róla?! Azt is meg kellene tudnod, amit eltitkolnak előled, ez lenne a dolgod! Ki az a lány?!

- Nem tudom, Uram, még sosem láttam! – mondta Piton, és magában hálát adott az isteneknek, amiért a lány magántanuló volt, így senki nem tudhatja a tanárokon kívül, hogy ismeri.

- Sosem láttad?! Perselus, akkor tényleg el kell gondolkodnom azon, hogy kellesz-e nekem! Az igazgatód annyira nem bízik benned, hogy még csak meg sem mutatta neked azt a lányt?! Akkor hogy várhatnám azt, hogy a terveibe beavasson Téged?! Vagy csak nem mondasz igazat nekem! Ez is egy lehetőség! – Voldemort úgy fúrta a szemeit a szénfekete szemekbe, mintha hegyes tőr lett volna a pillantása.

- Nagyúr, hogy gondolhatod ezt?! Én hűséges vagyok Hozzád, sosem tudnék hazudni Neked! Tudod, hogy így van! – kiáltotta Piton kétségbeesetten, és érezte, hogy elborítja a pánik. Majdnem feljajdult a fájdalomtól, a szemek mintha egyenesen az agyába mélyedtek volna, érezte, ahogy a tőrök belefúródnak a fejébe, és jéghideg veríték ült ki a homlokára.

- Nem vagyok biztos benne, túl ügyesen takargatod a gondolataidat! – sziszegte Voldemort.

- Nem titkolok előled semmit, nem is tudnék, Uram, hiszen úgyis belém látnál!

- Hmm… Lehet, de akkor is tudnod kellett volna erről az akcióról, hiszen másokat úgy látom beavatott az a vén bolond! Vagy nem így van?!

- De igen, úgy látszik, Sirius Black és Remus Lupin benne voltak a dologban! – Piton tudta, hogy ezt semmi értelme nem lenne letagadni, hiszen Malfoy és a többiek közül is sokan felismerték a két férfit.

- Tehát bennük jobban megbízik, mint benned! Ejnye, Perselus! Hogy lehet ez, nem Te vagy a kollégája?! – a gúnyos hang szinte mart.

- Nagyúr, Te is tudod, hogy Albus Dumbledore csak a Griffendéles társaságot becsüli igazán! Ez mindig így volt, és mindig is így lesz! Bennem megbízik, de sosem leszek a szemében egyenrangú egy egykori, vagy jelenlegi Griffendélessel, számára én mindig Mardekáros maradok, és ebben igaza is van! – mondta keserűen a bájitaltan tanár, és örült, hogy most nyugodtan kitárhatja az elméjét, hiszen ezt tényleg így gondolta, így érezte.

- Lehet, hogy ebben igazad van! – válaszolta elgondolkodva Voldemort.

Ez jól sikerült! – érezte megkönnyebbülten Piton. Árulásra mintha már nem gyanakodott volna a Sötét Nagyúr. A következő mondat mintha az érzéseire válaszolt volna.

- Ez még nem ment fel az alól, hogy nem tudtad ellátni a feladatodat! Hibáztál, Perselus, és tudod, hogy én nem tűröm a hibákat!

- Tudom, hibáztam, Uram! Bocsáss meg! – borult a földre. Boldog volt, hogy már csak hibáról van szó, ugyanakkor rettegve készült a megtorlásra, amiről tudta, hogy nem kerülheti el… Így is volt…

- Bocsássak meg?! – a kegyetlen, károgó nevetéstől a vér is megfagyott mindenkiben, aki hallotta.

- Én sosem bocsátok meg! Ezt is nagyon jól tudod! Crucio! – sziszegte Voldemort.

A kín azonnal a testébe mart, a padlóra döntötte, fehéren izzó fényt látott csak, semmi mást. Mintha megolvadtak volna a csontjai, az iszonyatos fájdalom úgy égette, mint a tűz.

Mikor lassan szűnni kezdett a gyötrelem, zihálva kapkodott levegő után, és megpróbált felemelkedni.

- Crucio!

Elölről kezdődött minden… Aztán újra… és újra… Megint… Úgy érezte, órák óta kínlódik már.

- Válaszolnál egy egyszerű kérdésemre, Perselus?! – kérdezte gúnyosan Voldemort a sokadik átok után, egy pillanatnyi szünetet tartva. Gonosz gyönyörrel nézte a verítékben fürdő, eltorzult arcot, és jelentőségteljesen játszadozott a varázspálcájával.

- Mit akarsz tudni, Nagyúr?! – nyögte Piton rekedten. Legyen már vége! – könyörgött magában. Öljön meg, csak legyen végre vége!

- Miért fogadtalak vissza, miután elárultál engem, és akkor sem siettél hozzám, amikor hívtam a Halálfalóimat a visszatérésem után, ha nem veszem hasznodat?! Miért tartanálak meg?!

Most már úgyis mindegy, ha feldühödik, talán gyorsabban végez velem, gondolta a tanár kétségbeesett dühvel. Minden erejét összeszedte, felemelte a fejét, belenézett a vörösen izzó szemekbe, és a minden mindegy nyugalmával válaszolta:

- Talán azért, Uram, mert nem sok embered maradna, ha mindenkit elküldenél, aki megtagadott Téged az eltűnésed után. Nem én voltam az egyetlen, aki így tett, ha jól tudom! Vagy mondjak egy másik okot is, amit nem sokan tudnak rajtunk kívül?!

- Gúnyolódni merészelsz?! – pattant fel Voldemort, és izzó dühvel meredt az elgyötört férfira.

- Világért sem, csak válaszoltam a kérdésedre, Nagyúr!

- Válaszoltál! És én is válaszolok mindjárt! – emelte fel a pálcáját a vörös taláros alak, de mielőtt kimondta volna az újabb átkot, Piton egy pillanatra elismerést látott megvillanni az embertelen szemekben. Elismerést és talán egy kis büszkeséget… Aztán már nem tudott figyelni semmire, csak arra a hangra…

- Crucio!

Egy idő után szinte már nem is tudott magáról. Nyugodj meg, legalább nem kell attól félned, hogy belelát a gondolataidba, hiszen már nincsenek gondolataid! – mondta keserű gúnnyal egy hang a fejében. Ez volt az utolsó, ami átvillant az agyán, aztán már nem volt semmi, csak a fehéren izzó fény, a fájdalom, majd a jótékony sötétség, amibe végre belezuhant…

Mikor magához tért, egy pillanatra fogalma sem volt róla, hogy hol van, aztán nagyon lassan tisztulni kezdett a feje, kezdte felfogni a környezetét, rájött, hogy a Halálfalók táborában van, és az egész testét eltöltő fájdalom azt is eszébe juttatta hamarosan, hogy mi is történt. Órájára pillantva rájött, hogy ájultan töltötte az egész éjszakát, és a mai délelőttöt is.

Mozdulni is alig tudott, olyan érzése volt, mintha darabokra tépték, aztán meglehetősen hanyagul újra összetákolták volna…

Még így is boldog volt, mert abban már biztos lehetett, hogy amitől a legjobban félt, azt megúszta.

A fájdalmat, ami még várt rá, el fogja viselni, a lényeg az, hogy nem vesztette el a józan eszét, hogy még tudja magáról kicsoda, nem úgy, mint mondjuk a Longbottom házaspár…

Bármi mást inkább, mint azt… Halált, gyötrelmet, csak azt a magatehetetlenséget, azt az ürességet ne… Tudta, hogy minden esélye megvolt rá, hogy meghaljon, vagy megőrüljön.

Minél többször éli át valaki a Cruciatus átkot, annál kevésbé képes elviselni, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy maradandó károkat okoz… És ő már átélte párszor… Párszor?! Majdnem elnevette magát ezen a finom fogalmazáson.

- Perselus! A Nagyúr hívat! – lépett be a szobájába az egyik Halálfaló.

Egek! Csak nem akarja elölről kezdeni?! Azt egészen biztosan nem éli túl! Lassan feltápászkodott, és érezte, hogy remegnek a lábai, alig tudott állva maradni. Ezt nem kell mindenkinek látni! – parancsolt rá saját testére, majd kihúzta magát, és olyan határozott léptekkel indult az ajtó felé, amivel még önmagát is meglepte. A hatás nem is maradt el… Látta a meglepetést és a tiszteletet a másik, alacsonyabb rangú férfi arcán. Természetesen mindenkihez eljutott a híre annak, hogy mi történt, akik pedig látták is, azok jóleső borzalommal mesélték, hogy ennyi Cruciatust még sosem láttak személyesen a Nagyúrtól. Az, hogy az áldozat ezek után egy nappal fogja magát, és a saját lábán képes újabb kihallgatásra menni, csodaszámba ment.

- Hogy érzed magad, Perselus?! – kérdezte gúnyosan Voldemort.

- Köszönöm, Nagyúr, még élek! – válaszolta Piton keserűen.

- Igen, meglehetősen jó anyagból vagy, hogy ezt így kibírtad!

- Te csak tudod, Uram! – nézett mélyen a másik szemébe a fekete hajú férfi felvetett fejjel. Eltökélt szándéka volt, hogy ha most újra kezdődik a kínzás, akkor annyira felbosszantja a Sötét Nagyurat, hogy biztosan megölje őt. Nem fogja tehetetlen bábként tengetni az életét!

Döbbent moraj hangzott fel a Halálfalók között, akik a teremben tartózkodtak.

- Ne feszítsd túl a húrt! – sziszegte Voldemort, és a szeme pokoli dühvel és fenyegetéssel villant fel.

- Ahogy akarod! – hajtotta meg a fejét Piton, mert ezekből a szavakból megértette, hogy más szándékai vannak vele, nem a kínzást akarja folytatni.

- Most azonnal visszamész a Roxfortba, és mindent kiderítesz arról a lányról, megértetted?! És azt ajánlom, most ne kelljen csalódnom benned! Elég időt adok neked, de mikor legközelebb hívatlak, már híreket akarok hallani!

- Mindent megpróbálok, Uram! – hajolt meg a tanár.

- Ne próbálkozz! Abból elég volt! Eredményeket akarok! Most elmehetsz! Képes leszel eljutni oda ilyen állapotban?! – kérdezte kajánul Voldemort.

- Megoldom, Nagyúr! – válaszolta Piton. Tudta, hogy nem mondhat nemet, vagy kezdhet el panaszkodni, mert akkor arra megvetés és büntetés lesz a válasz.

Egy elégedett szemvillanás bizonyította, hogy jól gondolkodott.

Meghajolt, és elhagyta a termet. Még volt egy kicsi abból az erősítő főzetből, amit Argussal is megitatott, elővette a talárja zsebéből, és felhajtotta. Tudta, hogy nélküle nem lenne képes végiggyalogolni a külső körön. Elszántan felszegte a fejét, és elindult. Valahogy csak elvergődik a Roxfortig… Lenáék remélhetőleg minden baj nélkül megérkeztek.

Vajon eszébe jutott a lánynak egy pillanatra is, hogy mi lehet ővele? Az a szemvillanás, amivel ránézett, mielőtt dehoppanált, mintha aggodalmat tükrözött volna… Ehh, már megint úgy viselkedik, mint egy gyengeelméjű! Egyszer már csalódott és akkor megfogadta, hogy nem dől be többé azoknak a barna szemeknek, erre tessék, már megint azon jár az esze, hogy mennyire lehet ő fontos Lenának! Undorító, hogy mostanában mennyire érzelgős gondolatai vannak! De kiveri a fejéből, akárhogy is! A dühtől kicsit erőre kapott, és gyorsabb léptekkel kezdett haladni, miközben arra gondolt, hogy ezt a mostani feladatot hogy fogja megoldani… Valószínűleg sehogy… Nyilvánvaló, hogy Lenáról nem mondhat semmit, a hazugságra viszont a Nagyúr azonnal rájönne…

Majd Dumbledore eldönti, hogy mi legyen! Csak már ott tartana! Felsóhajtott, és a végtelennek tetsző útra nézett. Már most pokolian fáradt volt… Gyerünk! – bíztatta magát.

Sosem érek oda, ha elhagyom magam! Megpróbálta összeszedni magát, és újra megnyújtotta a lépteit. Egy idő után arra döbbent rá, hogy már megint Lena arcába kapaszkodik, ahogy küzd saját kimerültségével, ugyanúgy, mint pár nappal ezelőtt…

Keserűen ébredt rá, hogy egyszerűen tehetetlen ez ellen, legalábbis jelenlegi állapotában.

Ez volt az egyetlen dolog pillanatnyilag, ami képes volt a lelket tartani benne.

Akkor legyen ez! – nyugodott bele fáradtan. Oda kell érnem! Majd ha erősebb leszek, akkor kitörlöm az arcát a gondolataimból… Most nem megy és kész!

Összeszorította a fogát, és továbbment. Egy idő után már nem érzékelte maga körül a világot, csak a lába és az akarata vitte előre. Tovább… Még tovább…