10. fejezet

Egy csók és más semmi

Az elkövetkezendő hetek teljesen eseménytelenül teltek. Perselus ugyanúgy Noulsiep professzorként járta a kastély folyosóit, azzal a különbséggel, hogy most már volt mögötte egy hátvéd, Lupin személyében, aki ugyan sok vizet nem zavart, de legalább előtte nem kellett titkolóznia.

A bájitaltan órák egyenesen a szenvedést testesítették meg Piton számára. Nem csak hogy elege volt az egészből, Potterestől, egészen az órán terjengő orrfacsaró bűzökig, hanem úgy is érezte, letörik a keze, ha még egy kiválót be kell írnia valamelyik griffendélesnek.

A másik probléma Mordon volt. A bájitaltan tanár tudatosan kerülte a vele való találkozást, esze ágában sem volt még egyszer lelepleződni az idős auror előtt.

A helyzet a Florence – fronton is változatlan volt. A mindennapos szópárbajok kettejük között ugyan szórakoztatóak voltak mindenki számára, legfőképp azoknak, akik kívülről szemlélték az eseményeket, de Perselus néha már úgy érezte, belefásult az állandó veszekedésbe és többször is feltett szándéka volt, hogy felfedi valódi kilétét a nő előtt, de erről Lupin minden egyes alkalommal lebeszélte, mondván, még nem jött el az ideje.

Egyikük sem hitte volna, hogy boszorkány már jó ideje sejti, ki rejtőzik Noulsiep professzor neve mögött és feltett szándéka volt, hogy megleckéztesse a férfit. Arra gondolt, ha Perselus így, akkor ő is így. Belőle ugyan nem fog hülyét csinálni. Főjön csak a saját levében.

A szentcél érdekében pedig minden eszközt bevetett. A lehető legmélyebben kivágott ruháit vette fel, ami remekül kihangsúlyozta formás melleit. Ha csak tehette, szoknyát vett fel és lehetőleg minél rövidebbet, persze csak a jóizlés határáig, és élvezte, hogy férfi úgy bámulta, hogy a szemei majd’ kiestek a helyéről. Ilyen és ehhez hasonló válogatott kínzásokat alkalmazott, de a java még hátra volt!

- Őrület, én mondom neked, őrület! – súgta oda bizalmasan Perselus Lupinnak, mikor a tanáriban ültek az egyik szünetben. – Ez a nő rám szállt! -  és gondterhelten beletúrt szőke hajába.

- Rémeket látsz! –nyugtatta Remus és egyik kezét a férfi vállára helyezte. – Ezt akartad, nem? Egyébként, a helyzet nem olyan rossz…

- Nem olyan rossz?! – suttogta fojtott hangon Piton. – Láttad te, miben járkál Florence?! Ilyen dögös cuccokat még akkor sem vett fel, mikor még együtt voltunk!

- Csakhogy akkor még szinte gyerekek voltatok, mindketten! Mennyi is, tizennyolc, tizenkilenc évesek?

- Húsz.

- Nekem nem tűnt fel, hogy különösebben dögös lenne, ahogy mondtad  -majd Perselus dühös pillantására gyorsan hozzátette. – Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem dögös, ő mindig dögös…

- Inkább hagyd abba!  - és a férfi feje úgy hanyatlott az asztalon nyugvó karjaira, mintha kábitóátkot küldtek volna rá. – Miért én?

- Mert te vetted el. Számolnod kellett volna bizonyos körülményekkel – szólt közömbösen Remus és óravázlat fölé hajolt.

- Igazad van – fordította oda még mindig karjain nyugvó fejét Piton. – Számolnom kellett volna vele, hogy halálfaló leszek és húsz év múlva megölöm a nagyapját.

- Tizenöt…

- Merlinre! Miért gyűlöltök engem, odafönt – emelte égnek tekintetét színpadiasan a férfi.

- Azt nem tudom, hogy ők miért, de nézz csak oda, kiközeledik tizenegy óránál? – bökött fejével Lupin az ajtó felé, amin épp az imént lépett be Florence.

Perselus úgy döntött, jobb, ha nem látja, amit látnia kellett volna, így inkább feltette szemüvegét, így csak a nő körvonalait láthatta, azt nem, hogy mi van rajta. Úgy döntött, ő mindenféleképpen így jár jobban.

- Jó reggelt, professzor! – köszönt Florence és lehuppant az imént még Lupin által elfoglalt székre. – Hogy telt az éjszakája? – kérdezte duruzsoló hangon a férfi felé fordulva.

- Remekül, csak kissé magányosan – vágta rá Piton gúnyosan és annyira zavarta, hogy nem lát semmit, hogy inkább levette azt a vacak okulárét. Legnagyobb meglepetésére a nő teljesen átlagosan volt felöltözve. Farmer, egy vékony ing és a talár… A megdöbbenés minden bizonnyal kiülhetett arcára, mert a lány zavartan elmosolyodott.

- Valami gond van, professzor?

- Nocsak, ma semmi öv méretű szoknya vagy hasonlók?! – nevetett fel gúnyosan, bár inkább a megkönnyebbülés hozta ki belőle eme szokatlan gesztust.

- Talán sajnálja? – kérdezett vissza ártatlan arccal Florence és kék szemeit a férfire emelte.

- De még mennyire! – tört elő az őszinteség Pitonból és hátradől a széken, karjait pedig melle előtt szorosan összefonta. – Nem örvendeztet meg ma formás lábainak látványával? – mosolyodott el sokat sejtetőn. – Hát hogy éljek így eme zord falak között, mindenféle szépség nélkül? – kérdezte színpadiasan, bár közben nagyon bánta, hogy nem mutat meg magából többet a nő.

- Mondja, ezt a nyálas szöveget valami külön iskolában tanítják? Bizonyára remek tanítvány lehetett…

- Tanítson és meglátja! – hajolt hozzá egészen közel a férfi, annyira, hogy Florence már érezte a leheletét az arcán. Érezte, hogy szíve egyre gyorsabban ver és most, hogy már egy ideje tudta, ki rejtőzik a szőke professzor álarca mögött, egyre inkább nehezére esett ellenállnia férjének.

Perselus fogva tartotta egy ideig a nő tekintetét, majd gúnyosan elmosolyodott, de arcáról pillanatokon belül lefagyott a győzelem mosolya, mikor meghallotta a lány hangját.

- Rendben. Ma este. Magánál vagy nálam?

- Hogy… mi…Mit mondott? – kérdezte zavartan Piton és megpróbált felesége gondolataiba belenézni, de a nő ügyesen lezárta elméjét.

Itt ugyan nem fogsz kotorászni, Perselus!

- Szóval? Tudja mit? Legyen tízkor, nálam! Ott találkozunk. Viszlát – mosolygott bájosan a férfire és úgy libbent ki a teremből, mintha az elmúlt pillanatokban a világ természetesebb dolga történt volna.

Perselus annyira ledöbbent, hogy egészen pontosan nem is tudta meddig állt mozdulatlanul a tanári kellős közepén.

Ez most mi volt? – tette fel magában a kérdést. – Ez csapda! – suhant át az agyán. – Talán azt hiszi, megijeszthet? Hát engem nem ilyen fából faragtak, szívem! Azt hiszed, nem merek odamenni? Erre alapozol? Hát rosszul teszed. Nagyon rosszul teszed, mert én bizony ott leszek! Arra akár mérget is vehetsz!

Florence valahogy megtartotta az óráit aznap, de minden gondolatát az esti találka kötötte le. Ahogy közeledett a tíz óra, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy jó ötlet volt ez az egész. Próbálta elhessegetni magától a gondolatot, hogy esetleg téved és Noulsiep valójában nem Piton, még csak soha nem is találkoztak, aztán végül meggyőzte magát és a tévedés lehetőségét minimálisra csökkentette, mondván, túl jól ismeri a férjét, hogy tévedjen és egyébként is, lehet, hogy el se jön!

Vacsoránál mindketten megjelentek, oldalukon hű fegyverhordozóikkal. Perselus Lupinnal és Florence pedig Tonksszal.

A nőnek nagy alkudozások és rábeszélések árán sikerült meggyőznie barátnőjét, hogy segédkezzen neki az előkészületekben, de a zöld hajú boszorkány végül rábólintott.

Piton azonban nem járt ekkora szerencsével. Még evés közben is Remust győzködte, hogy ne hagyja magára, de a varázsló hajthatatlannak tűnt.

- Könyörgöm! Bármit megteszek – szólt, miközben a tányérján lévő húst próbálta felvágni. – Kérlek, Lupin!

- Egyedül másztál bele, hát mássz is ki belőle egyedül, tehát: nem.

- Miért nem? – nyögött fel fájdalmasan a férfi.  –Mikor hagytalak én cserben? – majd Remus kérdő tekintetére inkább máshogy fogott hozzá. – Soha, de soha többé nem fogok neked farkasölő főzetet kotyvasztani.

- Jellemző – nézett rá szemrehányón Lupin. – Rögtön a zsarolással jössz! Nem azért nem segítek, mert nem akarok, hanem, mert más dolgom van.

- Mégis mi?! Ma nincs telihold!

- Tudod, nem csak neked van ám szerelmi életed! – válaszolta Remus, rá sem nézve Pitonra.

- Tonks meg fogja érteni! – bólogatott bőszen. – Ha ezt most megteszed nekem, bármit kérhetsz, teljesítem!

Lupin elgondolkodva nézett Perselusra.

Nagyon oda lehet, szegény, ha az én segítségemre van szüksége!

- Jó, legyen! – adta be a derekát. – Majd kitalálok valamit és kimentem magam Tonksnál.

- Hálám üldözni fog! – nézett komolyan a borostyán színű szemekbe a bájitaltan tanár, de Lupin csak leintette.

- Nézz rá! – adta ki a parancsot suttogva Tonks a mellette ülő nőnek. Mindketten a szemük sarkából figyelték a két férfit. – Mosolyogj! Azzal tuti zavarba hozod!

Florence pedig így tett és egy elbűvölő mosolyt küldött Perselus felé.

- Jesszus! – suttogta Piton elfojtott hangon.  –Látod mit csinált?

- Az isten szerelmére, mosolyogj vissza! – szólt határozottan Lupin, mikor a férfi teljesítette a parancsot, dühösen felhorkant – Komolyan mondom, úgy viselkedsz, mint egy gyerek!

- Ez nekem nem megy! – sóhajtott fel Florence. – Megyek és lemondom az egészet – azzal már fel is állt volna helyéről, de barátnője karon ragadta és még idejében visszarántotta.

- Azt akarod, hogy ő győzzön?! Hát nem látod, hogy pont erre számit? Nincs mellette senki, én viszont itt vagyok neked. Látom a mai vacsorának már lőttek! – nézett Florence érintetlen tányérjára.  – Indulj és nagy mosoly! Majd a szobádban találkozunk!

Florence pedig úgy vonult ki, mint egy valódi hercegnő. Eleresztett egy hatalmas mosolyt a férfi felé és mikor elment mögötte, gyengéden megérintette a vállát. Ahogy kiért a Nagyteremből minden eddigi bátorsága elszállt. Fogalma sem volt róla, hogy tudta megtenni azt a pár lépést, amíg eljutott a szobájáig. Magára csukta az ajtót és fáradtan rogyott az egyik fotelba.

- Na? – pattant fel Perselus türelmetlenül a kanapéról, mikor kinyílt szobájának ajtaja és Remus lépett be rajta.

- Minden rendben. Tulajdonképpen bármilyen nevetséges kifogás jól jött volna, végül is Tonks mondta le az estét. Fáj a feje.

- Remek! – csapott örömében az asztalra Piton.

- Neked abban mi remek, ha valakinek fáj a feje?!

- Nem úgy gondoltam…

- Mertem remélni, mert itt hagylak és egyedül kell szembenézned Florence-szal!

Úgy tűnt a fenyegetés hatásos volt, mert Perselus innentől kezdve úgy viselkedett, mint egy kezes bárány, ami tőle azért nagy szó. Remus ezt úgy könyvelte el, hogy a férfi elindult a javulás útján, pedig csak a zabszem volt benne a fenekében és nem akarta, hogy felesége legyőzze.

- Jól van! – nézett végig Lupin a jólfésült férfin. – Egész meggyőzően nézel ki. A kinézeted alapján nem jöttem volna rá, hogy Perselus Piton rejtőzik Noulsiep professzor mögött. Szerintem Florence sem fog gyanakodni! A lényeg, hogy ne hátrálj meg! Még akkor se, ha a legdögösebb szerelés van rajta, amit valaha láttál! Add önmagad! – mosolygott magabiztosan Lupin, majd elkomorodott – Nem, az lehet, hogy itt nem lenne célravezető. Megmondom mi legyen! Csókold meg és húzz el onnan!

- Remek tanács, kösz szépen! – gúnyolódott Piton, miközben a kijárat felé indult.

- Komolyan. Ez egy kihívás! Nem számit arra, hogy bármit is tenni fogsz. Ha nyerni akarsz, tégy így! Most pedig indulás! Én itt várlak! Mindent bele! – Lupin úgy beszélt, mintha épen háborút készülne vívni tábornokként és csatába küldi a legjobb katonáját.

A bájitaltan tanár pedig olyan arccal indult meg Florence szobája felé, mintha a kivégző helyre menne!

Ennél még az is jobb lenne! – gondolta magában. – Legalább akkor vége lenne!

- Nagyon szép vagy! – tekintett végig barátnőjén Tonks.

Nem túl hivalkodó, pont olyan, mint ő – mosolygott magában. És valóban, a térdfölötti szoknya és a vékony, kivágott felső remekül illett a nő alakjára. Hosszú barna haját pedig lazán feltűzték, így néhány kóbor tincs a szemébe lógott, de azokat ügyesen füle mögé fésülte.

- Hát, reméljük sikerül levenned a lábáról!

- Én nem akarom levenni a lábáról – tiltakozott Florence. – Csak rá akarok ijeszteni. Mi van ha tévedek és mégsem ő az?

- Akkor bukta! – fintorgott a lány és barátnője mellé ült.  – De kétlem, hogy tévednél. Azok alapján, amiket elmondtál, csak Perselus lehet! De én most megyek, mielőtt még ideér – pattant fel helyéről és az ajtó fel indult. –Hidd el, gyönyörű vagy! – mosolygott vissza barátnőjére Tonks és kilépett az ajtón.  

Nyugi, nyugi! – nyugtatgatta magát Piton, mikor elérte Florence ajtaját. – Még nem késő visszafordulni! – húzta vissza kopogásra emelt kezét.  – A francba is, hát mi vagy te? Nyúl? Gyerünk, Perselus!  - biztatta magát, majd határozottan bólintott.  –Csapjunk a lecsóba!

Azzal bekopogott a tölgyajtón, ami szinte rögtön ki is nyílt és ő szembe találta magát a világ leggyönyörűbb kék szempárjával. Egy pillanatig megbabonázva nézte az előtte álló nőt, aki félreállt az ajtóból, hogy Perselus beljebb léphessen. Azonban már Florence sem volt meggyőződve arról, hogy ez volt élete legjobb döntése.  Kezdeti bátorságát elfújta a szél.

Óráknak tűnő másodpercig álltak egymással szemben és mindketten zavartan mosolyogtak.

Nos, bent volnánk – szólt magában a férfi.  –Most hogyan tovább?

A fenébe, teljes blokk! Nem számítottam rá, hogy mégis eljön!  - torkolta le magát Florence és egyik kezével a fotel irányába mutatott, hellyel kínálva a professzort, aki bólintott és lehuppant az egyik kényelmesnek tűnő fotelba.

- Nagyon… nagyon csinos – nyögte ki az első mondatot Perselus, ami az eszébe jutott. Hú, de béna vagy, Piton! –szidta magát.

- Köszönöm – szólt a szintén elmés válasz a nő szájából és leült férjével szemben a kanapéra.

- Miért is vagyunk itt tulajdonképpen?  - túrt zavartan szőke hajába Perselus és úgy döntött, közelebb ül Florence-hez. Ha harc, hát legyen harc. – Mert, mintha valami tanításról lett volna…

- Azt felejtse el!  - szakította félbe Pitont, akinek mintha minden zavara elszállt volna ettől a mondattól. Hiszen Florence zavarban van, ezt ki kell használni!

Mire észbekapott már a nő mellett csücsült a kanapén és arcára kiült egy apró mosoly.

- Mi… mi az? Nézze, én nem érzem, hogy hibát követtem volna el, de talán ez nem tisztességes. Egyikünk házastársával sem!

- A maga halott férjére és az én volt feleségemre gondol? – húzódott még szélesebb mosolyra a férfi szája. Remekül elszórakozott azon a gondolaton, hogy ő halott és most itt csücsül a felesége mellett és csak a jó ég tudja, mikor következik be az, amire már oly régóta várt.

- Igen, mert ha úgy vesszük, mindketten házasok vagyunk és vagy voltunk – próbált hátrébb húzódni, mert a férfi egyre közelebb férkőzött hozzá. – És ez az eskünk megszegése lenne, mert… Maga nem így érzi? – nézett a férfi zöld szemeibe és már esze ágában sem volt elhúzódni. Ez a nézés! Így csak Perselus tud nézni!

A férfi felemelte egyik kezét és megsimogatta Florence arcát, majd még közelebb húzódott hozzá és gyengéden megcsókolta.

Ha Florence–nek lett volna bármi kétsége is a férfi kilétét illetően, azt most elfújta a szél. Így senki más nem tud csókolni, csak Ő!

Vékony karjait Perselus nyaka köré fonta és olyan szenvedélyesen csókolt vissza, hogy a férfi azt hitte, menten eszét veszti.

Aztán mintha villám csapott volna belé, eltolta magától a nőt és zavartan nézett rá.

- Nekem most… jobb, ha megyek! Köszönöm és jó éjt, Miss Harper!

Azzal sarkon fordult és úgy rohant ki a szobából, mintha kísértetet látott volna. Meg sem állt az alagsorig és szinte berobbant saját szobabájba, ahol Lupin már várta.

- Na, mi volt? – érdeklődött vigyorogva, de mikor meglátta Perselus sápadt arcát, elkomorodott.  –Te jó ég, mi történt? – és a legrosszabbtól tartott.

- Megcsókoltam.

- És? Ennyi? – mosolyodott el Remus.

- Hát nem érted?! Ő nem engem csókolt, hanem Peter S. Noulsiepet!

- De ő te vagy  - világosította fel a sápadt férfit.

- De ő ezt nem tudja!

- Gondolod, hogy beléd szeretett? Mármint belé beléd… Hú, ez groteszk!  -gondolta végig gyorsan a dolgot Lupin.  – Megcsalt téged… magaddal? De te te vagy! Ez megcsalásnak számit? Mármint megcsalt téged, a férjét azzal, hogy veled, a férjével csókolózott, akiről nem tudja, hogy te vagy?

- Ugorjuk át ezt a részt! – javasolta Perselus. Próbált ugyan követni a férfi gondolatmentét, de kicsit elvesztette a fonalat.

- Figyelj! Te a férje vagy  -kezdte újra. – És ma este veled, a férjével csókolózott. Kérdés az, hogy megcsalt –e téged azzal, hogy veled smacizott a…

- Elég! – állította le és még kezét is felemelte, hogy nyomatékosítsa szavait. – Florence nem engem csókolt ma meg, hanem azt, akinek a bőrébe bújtam.

- De hát az is te vagy!

- De ezt ő nem tudja! – kiáltott fel türelmetlenül Piton, majd leroskadt az ágy szélére.  – Megcsalattam magam saját magammal!  -vonta le a következtetést. – Legalább egy másik férfi lett volna, de én….!

Lupin jobbnak látta, ha nem fokozza a hangulatot fölöslegesen és magára hagyja a bájitaltan tanárt igencsak zavaros gondolataival. Az ajtóhoz lépett és csendben kiment a folyosóra. Még látta, mikor a férfi hanyatt vágódik az ágyon és ismételgeti magában az est tanulságait.

Sajnálta őt, de ugyanakkor mulattatta is a helyzet. Perselus állította a csapdát és most ő esett bele! Remus ugyanis nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy Florence nem tudja, kit is takar Noulsiep név…