6. fejezet

Még tovább…

   Úgy tűnt, szerencséjük van, a többi Halálfaló nem figyelt fel a kiáltásokra, amik a csata közben hangzottak el. Semmi idegen nesz nem hallatszott a közelükben, minden arra utalt, hogy egyelőre biztonságban vannak.

Lena mégis egyre rosszabbul érezte magát. Hideg borzongás futott végig a testén újra és újra, a fehér kócos szőr felborzolódott a hátán, és minden idegszála megfeszült, minden érzéke veszélyt szimatolt. Hiába hegyezte a fülét, hiába szimatolt, nem érzékelt semmi konkrét dolgot, de állati és emberi ösztönei egyaránt riadót fújtak.

Végül döntött, megrázta magát, és a többiek meglepve néztek az eredeti alakjában feltűnő lányra.

- Mi történt?! – kérdezte Piton.

- Fogalmam sincs, de veszélyt érzek! Nem tudom, honnan, nem tudom, milyen jellegű, de valami nincs rendben! Megpróbálok kicsit körülnézni! – suttogta Lena, és a következő pillanatban bagollyá változott, felröppent a levegőbe, hogy hirtelen hihetetlenül élessé váló szemeivel végigpásztázza a környéket, hátha felülről felfedez valamit.

Érezte, ahogy szárnyai puhán, hangtalanul szelik a levegőt, tollait összeborzolta az enyhe szél, a fák a fülébe suttogtak, mintha mondani akartak volna valamit.

És akkor hirtelen meglátta! Halálfalók egy kisebb csapata lopakodott a fák között, egyik fatörzstől a másikig suhantak nesztelenül, szemlátomást a társait követték. Nyilvánvaló volt, hogy ők látják a két férfit és a kutyát, azok viszont még semmit nem vehettek észre a fenyegető veszélyből. Csak a lány láthatta őket felülről, sőt mint bagoly azt is tisztán érzékelte, amint előhúzzák varázspálcájukat, hogy lesből támadjanak.

Istenem, hát mégis meghallották a harc hangjait! Nincs vesztenivaló időm! – gondolta kétségbeesetten, mikor a tizenkét varázspálca egyszerre célba vette társait.

Hangosan felkiáltott, és a kétségbeesett hang, a huhogás, melyre a babonás muglik azt szokták mondani, hogy halált jósol, most tényleg halálos veszélyt jelzett.

Piton és Lupin azonnal tudták, hogy baj van, és előrántották varázspálcájukat, de még mindig nem láttak semmit. Sirius, aki kutyaként jobban látott, és hallott, most végre felfedezte az ellenséget, és rögtön visszaváltozott, hogy társaival is közölni tudja, merre figyeljenek, de már késő volt. Alig rántotta elő varázspálcáját, máris felharsantak a kiáltások körülöttük, és átkok suhantak vakító fénnyel feléjük, egyszerre több irányból is. Azonnal meghaltak volna, ha nincs annyi tapasztalatuk a harcban, és ha Lena nem figyelmeztette volna őket.

Így azonban, ha késve is, de reagálni tudtak. Sirius egy átkot kivédett, egy másik elől elhajolt, Lupin földre vetette magát, megpróbált az oldalán átfordulva fedezékbe gurulni, Piton pedig hihetetlen reflexekkel védekezett, úgy tűnt, mintha több átkot is hárítana egyetlen mozdulattal, olyan elképesztő sebességgel mozgott. Amint az első támadásokat védte, azonnal megpróbált ellentámadásba lendülni, és ahogy varázspálcájából szinte kirobbant a fénylő sugár, máris eggyel kevesebb ellenséggel kellett számolniuk. Remusnak közben sikerült egy fa mögé húzódnia, és nyugodtan emelte pálcáját a legközelebbi Halálfalóra.

Hiába küzdöttek azonban minden erejüket összeszedve, nem tudták kiegyenlíteni azt a hátrányt, hogy készületlenül érte őket a támadás. Nem volt idejük felkészülni, az ellenségnek viszont igen. Lena kétségbeesetten látta a magasból, hogy körbeveszik a társait.

Lupin háta mögött feltűnt egy fekete csuklyás férfi, és gonosz vigyorral készült halálra sújtani őt, kihasználva, hogy az ellenkező irányba figyel, hiszen éppen egy Siriusra kimondott átkot hárított az utolsó pillanatban. A bagoly egy hirtelen ötlettel suhanni kezdett lefelé, és zuhanó kőként csapódott a megdöbbent Halálfaló arcába. Remus a hangra megperdült, és a férfi úgy halt meg, hogy rá sem jött, mi történt vele.

A lány újra a levegőbe emelkedett, hogy figyelemmel tudja követni az eseményeket.

Amit látott, attól szinte meghűlt a vér az ereiben. Black és Lupin két-két ellenséggel párbajozott egyszerre, a többi öt Halálfaló viszont egy emberként támadta Pitont.

A fekete hajú férfi elszántan védekezett, szétvetett lábbal, lobogó talárral állt a suhanó átkok között, és egyiket a másik után hárította, de nem bírhatta már sokáig.

Lena halálra rémült, látta, hogy Sirius és Remus nem tudnak segíteni.

Újra zuhanórepülésbe kezdett hát, de tudta, hogy ez most nem lesz elég. A csatazajba egy párduc hörgése vegyült, ami furcsa módon a levegőből hallatszott. Mindenki odakapta a fejét, és attól, amit láttak, egy pillanatra barát és ellenség egyaránt mozdulatlanná dermedt.

Egy bagoly suhant a föld felé, és miközben zuhant, szemük láttára változott át. Egyre nagyobb lett, testét toll helyett már sárga bunda takarta fekete foltokkal, szájából éles, fehér fogak villantak elő, torkából fenyegető hörgés tört fel, és a párduc egyenesen az egyik Halálfaló mellkasára zuhant. A becsapódás erejét iszonyatossá fokozta az, hogy az állat olyan magasról érkezett. Elrugaszkodott a halott testről, és máris a másik csuklyás férfi torkának ugrott, fogait a húsába mélyesztette, és ledöntötte a lábáról.

Mostanra múlt el a döbbenet, ami béklyóba vert minden kezet a csata helyszínén.

Piton megrázta a fejét, és pálcáját meglendítve halálos nyugalommal mondta ki pusztító erejű átkát, majd a következő ellenség felé fordult, és hirtelen megrémült. A Halálfaló nem rá, hanem a társa testéről felemelkedő párducra célzott, és mielőtt a férfi bármit tehetett volna, egy vörös, lángolni látszó sugár rettenetes erővel az állat testébe csapódott. Fájdalmas nyögés hangzott fel, a fájdalom hatására megszűnt az animágia, és a lány eredeti alakjában roskadt a földre. Megvonaglott, megpróbált talpra állni, de visszaroskadt, és nem mozdult többé.

A bájitaltan tanár úgy érezte, eszét veszti fájdalmában, kétségbeesésében. Villámló szemmel meredt a boldogan vigyorgó csuklyás alakra, és összeszorított ajkai közül halkan, de irgalmatlan dühvel szisszent elő az átok, ami méterekkel hátralökte a férfit, és mire lezuhant, már halott volt. Egyetlen villámgyors perdülés, egy pálcasuhintás, és az utolsó Halálfaló társa mellett hevert, mielőtt a kezét felemelhette volna.

Piton odarohant a lányhoz, és felemelte a fejét. Meg volt győződve róla, hogy halott.

Sirius és Remus a következő pillanatban már mellette térdelt. Végeztek a rájuk jutó két-két ellenséggel, így újra csak győztek, most is nagy túlerővel szemben, de egy pillanatra sem tudtak megkönnyebbülést érezni. Kétségbeesetten nézték az ernyedten heverő karcsú kis alakot, és tudták, hogy ha őt elveszítik, hiába volt a győzelem.

- Megmentette az életemet! Ma látott életében először harcot, mégis milyen fantasztikusan küzdött! – mondta szomorúan Lupin.

Perselus remegő kézzel próbálta kitapintani Lena pulzusát, és abban a pillanatban, amikor megérintette a lány nyakát, az halkan felsóhajtott.

- Hál’ Istennek, él! – kiáltott fel Sirius megkönnyebbülten.

Piton úgy érezte öt perc óta most kap először levegőt.

- El kell tűnnünk innen! Azt hiszem, már nem lehetnek többen a közvetlen közelünkben, de nem lehetünk biztosak benne, hogy nem jutott el valami zaj a messzebb levő csoportokhoz! Nem maradhatunk itt! Kérdés, hogy merre induljunk! Nagyon súlyos a sebe, azt hiszem jobb lenne, ha csak én folytatnám az utat, ti pedig hazavinnétek Flower kisasszonyt!

- És a küldetés?! – kérdezte halkan Lupin.

- Meg kell próbálnom egyedül!

- Nem!!! – a halk suttogás Lena szájából hangzott el, és bár elhaló, de nagyon határozott volt a hangja. Most vették csak észre, hogy magához tért, és mindannyian felkapták a fejüket.

- Mi az, hogy nem?!

- Én is megyek!

- Teljesen elment az esze?! Nincs abban az állapotban! – vágta rá dühösen Piton.

- Majd rendbe jövök addigra, mire odaérünk! – mondta halkan a lány.

- Pár óra alatt?! Ez őrültség!

- Az előbb is pillanatok alatt rendbe hozott az a bájital, amit használt, Professzor úr!

- Az ég szerelmére, az nem ilyen sérülés volt! Ehhez képest az csak egy karcolás! Erre a sebre nem elég az a bájital, másik pedig nincs nálam! Ne makacskodjon, Miss Flower!

- Ha nem elég az ereje, akkor meg kell növelnünk! – mondta Lena nyugodtan, bár a hangja reszelős volt a fájdalomtól. Testének egész jobb oldalát olyan kín hasogatta, hogy sikoltani tudott volna, de rettenetes erőfeszítéssel próbált uralkodni magán.

- Igen, és mégis mivel?! – dühöngött Piton.

- Ezzel! Egy szirmot magammal hoztam minden eshetőségre! – mutatott a lány egy szikrázó virágszirmot, amit most vett elő talárja zsebéből.

- A holdliliom! – suttogta a tanár meglepetten.

- Hozzákeverjük a bájitalhoz, és ezzel együtt elég lesz!

- Lehet, hogy elég lesz, de még ezzel együtt is időbe telik, amíg hatni kezd! Értse meg, jobb, ha hazamegy!

- Nem! Ez az én feladatom, és végre fogom hajtani!

Piton úgy érezte, most rögtön kirázza a lelket ebből az őrült nőszemélyből. Mindenáron meg akar halni?!

- Igen, a maga feladata?! Miért nem akkor gondolt erre, amikor eszeveszett módon kockára tette az életét, ahelyett, hogy ha már úgyis éppen bagoly volt, elrepült volna ettől az átkozott csatától ezer méter messzire?! Mi a nyavalyának avatkozott bele?!

- A Te életedet próbálta megmenteni, Te idióta! – kiáltotta szikrázó szemmel Sirius.

- Tudom, de minek?! – üvöltötte Piton. Minden feszültség, kín, fájdalom, amit akkor érzett, mikor azt hitte, elveszítette a lányt, kitört most belőle.

- Mi vagyunk itt azért, hogy megvédjük őt, és nem fordítva!!! Ha mindannyian elpatkolunk, az sem számít, azért vagyunk itt, hogy segítsünk véghezvinni, amivel Dumbledore megbízta Miss Flowert! Neki nem az a dolga, hogy minket védjen, hanem hogy azt tegye, amit kell, ahhoz hogy életben maradjon, és végre tudja hajtani a feladatát!

- A kettő nem zárja ki egymást, Professzor úr! – mondta Lena csendesen.

- Szerintem, te készítsd el a bájitalt, Perselus, mi pedig ezeket a holttesteket is eltakarítjuk, ebben lassan már gyakorlatunk lesz Siriussal! – javasolta kesernyés mosollyal Lupin.

- Egyetértek! – mosolygott rá hálásan a lány.

Piton csak legyintett, aztán fogta a holdliliom szirmát, és óvatosan belemorzsolta a kis üvegcsébe, majd összerázta a főzetet, és a lányhoz fordult.

- Mindjárt kész! Egy kicsit várnunk kell, aztán használható lesz!

- Rendben, addig megpróbálok átváltozni!

- Ezúttal mivé, és minek?! – sóhajtott lemondóan a tanár.

- Professzor úr, egy darabig még nem leszek olyan állapotban, hogy menni tudjak, Önök pedig nem cipelhetnek, az nagyon lelassítana bennünket, és kimerítő is lenne! Olyan kicsivé kellene változnom, hogy ne jelentsek terhet!

A férfi magában elismerte, hogy a lánynak igaza van, de közben arra gondolt, hogy ő a maga részéről szívesen tartaná a karjában akármeddig. Hangosan csak annyit kérdezett:

- Menni fog?! Nagyon legyengült, sikerülni fog így?!

- Nem tudom, de megpróbálom! – mondta Lena. Koncentrálni kezdett, és megkezdte az átalakulást. Verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán, és ami máskor olyan könnyen, pillanatok alatt ment, most csak nagyon nehezen indult el, és lassan haladt. Egy teljes percig eltartott, míg át tudott változni, de végül egy parányi kis mókus kuporgott a földön, a három férfi lába előtt. Iszonyodva nézték, hogy milyen rettenetes a sérülése, hiszen eddig a ruha takarta valamennyire, most látszott igazán, hogy a kis állat testének egyik oldala egyetlen lüktető, vérző, nyílt seb. Piton megborzongott, aztán letérdelt, a tenyerébe öntött egy keveset a bájitalból, és a sebre simította. A csöpp mókus felsírt és összerándult, ahogy hozzáért, látszott, hogy nagy fájdalmat okoz neki az érintés.

- Sajnálom! – suttogta a férfi, rövid időn belül másodszor. Egy óra sem telt el azóta, hogy a lány másik sérülését kezelte. Elátkozott út ez! – gondolta magában.

- Muszáj beledörzsölni, különben nem hat eléggé, de valamennyit nemsokára enyhít a fájdalmán! – mondta halkan. Elkezdte finom mozdulatokkal a bőrbe masszírozni a folyadékot, és Lena rögtön érezte a szer jótékony hatását, máris múlt egy kicsit a kín. Ahogy egyre jobban felszívódott a szer, úgy érezte egyre jobban magát. Még mindig nagyon fájt, de már nem érezte folyamatosan úgy, hogy széttépi a testét a fájdalom. A férfi minden mozdulata segített egy kicsit, és ő azt vette észre, hogy teljesen elfelejti a fájdalmat, hogy egészen más dolgok jussanak az eszébe…

- Szegény lány, nem elég, hogy ilyen csúnyán megsérült, még azt is tűrnie kell, hogy ez a denevér kezelje! Szörnyű érzés lehet a kezébe kerülni! – suttogta Sirius Lupinnak nagyon halkan.

- Hm, gondolod?! – kérdezte Remus, és elgondolkodva fürkészte a két alakot.

Igazság szerint Sirius nagyon elcsodálkozott volna, ha most beleláthat a lány fejébe, ugyanis Lena egy mókushoz abszolút méltatlan módon a következőt gondolta:

„Istenem, Istenem, miért nem a macskává átalakulást tanultam meg, akkor most legalább dorombolhatnék!” Kábultan próbált minél közelebb bújni a simogató, meleg, erős kézhez, és önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy ha most eredeti formájában feküdne a férfi keze alatt, semmi nem mentené meg attól, hogy elveszítse a fejét, és magára húzza, karjával-lábával átölelje a magas, karcsú testet.

Piton befejezte a seb ellátását, felemelte a csöpp kis állatot, majd társaihoz fordult.

- Induljunk! – és a mókust tenyerén tartva elindult a tábor felé.

Lena csendesen mosolygott magában, és arra gondolt, hogy az útnak ez a (sajnos elég rövid) szakasza sokkal kellemesebbnek ígérkezik, legalábbis az ő számára…