5. fejezet

Az út kezdete

- Át kellene változnod, és a kisasszonynak sem ártana! – mondta Piton.

Épp az imént hoppanáltak, és most mind a négyen óvatosan fürkészték a környezetüket. Szerencsére egyetlen Halálfalót, vagy dementort sem láttak a közelükben, úgy tűnt, jól választották meg a helyet.

- Jó lenne, ha nem dirigálnál, nem emlékszem, hogy megválasztottunk volna parancsnokunknak! – fortyant fel Sirius.

Lena kétségbeesetten emelte az égre a szemét. Nem lehet igaz, hogy két szót nem tudnak váltani veszekedés nélkül! Most a jól bevált forgatókönyv szerint Piton is dühös lesz, visszavág, és így tovább, a végtelenségig… Annál jobban meglepődött, amikor a bájitaltan tanár nyugodtan csak annyit mondott:

- Nem dirigálok, ez csak egy javaslat volt, méghozzá azt hiszem ésszerű! Ha belefutunk valakibe, egy darabig el tudom terelni a figyelmét, hiszen engem ismernek itt, hihetik azt is, hogy egy társammal jövök, hiszen Lupinról nem tudnak semmit! Téged viszont azonnal felismernek, és bajba kerülünk, a kisasszony pedig talán könnyebben bírja a tempót, ha átváltozik valamivé! Gyalogolhat még a külső körben eleget, ahol – mivel nincs varázserő – ha akarna, sem tudna átalakulni semmivé! Irgalmatlanul hosszú út lesz, és viszonylag rövid idő alatt leszünk kénytelenek megtenni!

- Igaza van, Sirius! Kérlek! – mondta csendesen Remus.

Black dühösen nézett a vérlázítóan nyugodt Pitonra, de barátja halk hangja most sem maradt hatástalan. A magas férfi megrázta magát, és a következő pillanatban egy hatalmas fekete kutya állt az úton, de a szeme még ebben az állapotában is csak úgy szikrázott.

- Hm, mindig úgy tanítottak otthon, hogy öltözzek a társasághoz! – mosolyodott el Lena, nyújtózott egyet, és a következő pillanatban egy hófehér, kócos puli ült Lupin lába mellett, mosolygó barna szemeit társaira függesztve.

- Ez igen, látom, hallgat a jó tanácsra! Mit szólsz a társasághoz, Sirius?

A hatalmas fekete kutya vidám vakkantásokkal futotta körbe a kicsi pulit, és farkát csóválva nézett fel a hangosan nevető Remusra.

- Ha az orrukat is összedörzsölték, elindulhatnánk esetleg?! – kérdezte Piton, és egyre határozottabban érezte, hogy ez az út lesz az, amin biztosan megőrül. Elindult a Halálfalók tábora felé, hátra sem nézve, hogy vajon követik-e. Olyan dühös volt, hogy pillanatnyilag az sem érdekelte volna, ha mindannyian ott maradnak, ahol vannak. Mikor megnyugodott annyira, hogy körülnézzen, azt látta, hogy a puli közvetlenül mellette szalad, és aggódva néz fel rá. Szemlátomást érzékelte a férfi indulatát, és lábához simulva próbálta lecsillapítani. A bájitaltan tanár kicsit visszafogta a tempót, nehogy a végén dühében és figyelmetlenségében egyenesen belevezesse az egész csapatot a Halálfalók karjaiba. Az ég szerelmére, higgadj le, nem ez a megfelelő idő! – mondta magának. Összeszorította a fogát, és most már figyelmesen, a környezetet fürkészve, minden gyanús jelre odafigyelve haladtak. Néha meg kellett állniuk, mert Halálfalók kis csoportjait látták, vagy meghallották a hangjukat. Ilyenkor elrejtőztek, és csak akkor indultak tovább, ha tiszta lett a levegő.

- Csak dementorokba ne botoljunk bele! – szűrte fogai között a szavakat Piton.

- Igen, előlük nem lehet elbújni, csak patrónus-bűbájjal védekezhetnénk, az meg egy nagy körzetben mindenki figyelmét felhívná ránk! – válaszolta Lupin.

- Ti védekezhetnétek patrónus-bűbájjal, de… - Perselus az ajkába harapott, és hirtelen elnémult.

- Te miért ne használhatnád?! – kérdezte csodálkozva Remus.

Lena is érdeklődve szegezte szemét egykori tanárára, ő sem értette az előbbi mondatát.

- Hagyjuk, nem fontos! – válaszolta az gyorsan, és elfordult. Nagyon dühös volt, ezúttal saját magára, amiért majdnem kiszaladt a száján valami, amihez semmi köze senkinek, különösen Sirius Blacknek és Lupinnak nem.

- Siessünk, nagyon megy az idő! – mondta, és kicsit gyorsabb tempóra váltott.

Úgy tűnt, szerencséjük van, legalábbis egyelőre, hiszen kezdett besötétedni, jó nagy utat megtettek már, és eddig mindig idejében kitértek a veszély elől. Sirius és Lena szimatukat is bevetve, fülüket hegyezve próbáltak minden árulkodó jelet kiszűrni a levegőből, Perselus pedig a lehető legrövidebb úton vezette őket.

Koromsötét volt már, mikor az út feléhez értek. Éppen egy erdőben haladtak, a sötétség itt még áthatolhatatlanabb volt. A két kutya még csak-csak látott valamit, de a bájitaltan tanár és Remus kénytelenek voltak egy Lumos varázsigét elsuttogva világítani maguknak.

- Azt hiszem, meg kellene állnunk pár percre pihenni, és ennünk is kellene valamit! – mondta halkan Lupin.

- Rendben van! – bólintott Piton.

Leültek egy hatalmas fa tövébe, úgy, hogy a vastag törzs legalább egyik irányból takarja őket, és miután Sirius és Lena is visszaváltoztak emberré, ettek pár falatot.

- Utálom ezt az állandó kutyává változást! – morgott dühösen Black.

- Tudod, hogy még a Roxfortban is csak azért lehettél emberi alakban, mert szünet van, és nem láthatott meg senki! Amíg az a helyzet, ami, jobb, ha vigyázol magadra, hidd el! – vigasztalta a barátját Remus.

- Persze, ha ott lett volna a kis kedvenced, Draco Malfoy, biztosan lapíthattam volna, hogy be ne áruljon a papának, igaz?! – fordult Pitonhoz Sirius gúnyosan.

- Igen, Draco egészen biztosan elmondta volna otthon, ha felismer, de kapaszkodj meg, nem csak ő! Egyelőre mindenki úgy tudja, hogy szökött gyilkos vagy, ezért még a csodás Griffendéles társaság sem fogadott volna repeső örömmel! – hangzott a nyugodt válasz.

- A Te kicsi kedvenced viszont akkor is boldogan küldene a dementorok elé, ha tudná, hogy ártatlan vagyok, sőt, akkor még nagyobb lenne az öröme! – vágta oda dühösen Black.

- Tulajdonképpen mi a bajod?!

- Az, hogy állandóan kivételezel azzal a kis tetűvel, méghozzá a keresztfiam rovására!

- Komolyan úgy gondolod, hogy most és itt kell megvitatnunk a tanítási módszereimet, egy Halálfalóktól és dementoroktól nyüzsgő erdő közepén?! – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve Piton.

- Ne próbálj kitérni a válasz elől! Ő a kis kedvenced, hiába próbálnád tagadni!

- Nem térek ki a válasz elől, mert nem kérdeztél semmit, hanem jó szokásodhoz híven megállapítottál valamit! Ha kicsit gondolkodnál, rájönnél, hogy nagyon rossz taktika lenne a Halálfalók egyik vezetőjének a fiát piszkálnom, ha továbbra is köztük akarok maradni, és a bizalmukat sem akarom elveszíteni! Ettől függetlenül is felelősséggel tartozom a fiúért, mert én vagyok a házvezető tanára, ha kétszer olyan rossz természete lenne, mint amilyen, akkor is az én kötelességem lenne kiállni mellette!

- Csendet! – suttogta Lena hirtelen.

- Jön valaki!

- Nem is egy irányból! Meghallottak bennünket, és most körbevesznek! – pattant fel Lupin.

- Kész, vége, már nem bújhatunk el, harcolnunk kell! Gratulálok, Black! – mondta dühösen Piton.

- Meg kell ölnünk őket, mégpedig a lehető leggyorsabban és legcsendesebben! Ha egy is elmenekül közülük, és értesíti a többieket, végünk van! Álljunk háttal egymásnak! Flower kisasszony! Képes lesz…

- Embert ölni?! Igen, attól félek, muszáj lesz! Sejtettem, hogy sor kerül erre! – válaszolta Lena, de érezte, hogy elszorul a torka. Soha nem akarta a hatalmát gyilkolásra fordítani, a gondolattól is iszonyodott.

Piton is észrevette, hogy bármennyire uralkodik is magán, a lány hangja megremeg. Magában káromkodott, és összeszorított szájjal felkészült rá, hogy megpróbálja megvédeni a lányt, ha az nem lesz képes a saját védelméről gondoskodni. Egy pillanatra összevillant a szeme Lupinéval, és látta, hogy Remus is erre gondol, mert próbál úgy helyezkedni, hogy minél jobban fedezze Lenat. Kivonták varázspálcájukat és várták a támadást.

Egy halk parancsszóra fények lobbantak körülöttük, és ők láthatták, hogy legalább tízen vették körbe őket.

- Nem várjuk meg, hogy ők támadjanak! Rajta! – kiáltotta Perselus, és máris támadásba lendült. Varázspálcájából zöld fény tört elő, és egy Halálfaló kidőlt a sorból, aztán mielőtt magukhoz tértek volna, a férfi újra elmormolt egy átkot, és még egy támadó lehanyatlott. A következő pillanatban viszont már védekeznie kellett, mert ahogy magukhoz tértek a meglepetésből, a Halálfalók vad dühvel vetették rájuk magukat.

- Ez Perselus Piton! – kiáltott fel az egyik, és a kiáltás pillanatok alatt elterjedt. Már mindannyian tudták, hogy kivel állnak szemben, és az árulás felett érzett dühük leírhatatlan volt.

Lena megremegett. Most érezte csak át, hogy mit vállal fel a férfi, és milyen iszonyatos megtorlásra számíthat, ha elfogják. Az eszével tudta ezt eddig is, de csak most, amikor szinte tapinthatóvá vált a tanár felé áradó gyűlölet, most értette meg igazán. Magába nézve rá kellett jönnie, hogy igenis habozás nélkül képes lesz megölni bárkit, aki Perselust akarja elvenni tőle.

Szükség is volt erre a felismerésre, mert egyszerre ketten támadtak Pitonra, és ő képtelen lett volna egyszerre mind a két átkot kivédeni. Az egyiket hárította, de a másik eltalálta volna, ha Lena az utolsó pillanatban ki nem védi. Rögtön a hárítás mozdulatából indította a támadást, és az ellenség halott volt. Lena megborzongott, de nem ért rá a gyomrába markoló jeges ujjakkal törődni, nem volt idő azon gondolkodni, hogy megtörtént az, amit sosem akart, amitől a legjobban félt. Embert ölt. A tanár meglepetten vette tudomásul, hogy a lány milyen villámgyorsan reagált, és ezzel megmentette az életét. Kihasználta a pillanatnyi előnyt, amit ez jelentett, és földre küldte a másik ellenfelét is.

Lupin higgadtan, nyugodtan harcolt, nem hátrált egy pillanatra sem, és már a második halálfalót intézte el. Az ő szótárában nem szerepelt a gyűlölet, soha nem a düh vezette a csatákban, pusztán az elkötelezettség egy cél, egy elv mellett.

Sirius oroszlánként küzdött, annál is inkább, mert egy kis lelkiismeret furdalást érzett, egyfolytában Piton gúnyos mondata járt a fejében – Gratulálok, Black! – és el kellett ismernie, hogy nem a legjobb helyet és időt választotta a vitatkozásra. Nem tehetett róla, Perselus mindig ezt váltotta ki belőle. Most viszont itt volt a legjobb barátja és ez a lány is, akit nagyon megkedvelt, őket is bajba sodorta, és ez a gondolat megsokszorozta az erejét. 

A második támadó harapott a fűbe varázspálcája intésére, így mindössze ketten maradtak már csak, az egyiket Lena sújtotta földre, miután a férfi átka súrolta a vállát, nem túl súlyos, de elég fájdalmas sebet ejtve rajt, az utolsót pedig Piton küldte a másvilágra dühében, mikor észrevette, hogy a lány a vállához kap.

Minden ellenségük a földön hevert, ők pedig fáradtan néztek össze. Sirius és Lupin hátukat egymásnak vetve kapkodtak levegő után, Lena előredőlt, és térdére támaszkodva próbált úrrá lenni a fájdalmon. Perselus rögtön a lányhoz fordult.

- Mutassa! Súlyos a seb?!

A másik két férfi csak most vette észre, hogy baj van.

- Lena! Megsérültél?! – kérdezték szinte egyszerre rémülten.

- Nem veszélyes, csak egy karcolás! – nyugtatta mindannyiukat és saját magát is a lány.

- Ezen az úton nincs karcolás! A legkisebb sérülés is elszívhatja az erejét! Még rengeteg minden áll előttünk, tökéletes állapotban is nehéz lesz végigvinni azt, amit akarunk, nem így! Látni akarom, mutassa a vállát! – mondta ellentmondást nem tűrőn Piton.

Lena kiszabadította a ruhából a karját, és most jól látszott, hogy egy hosszú seb éktelenkedik a testén, jó darabon felszakadt a bőr és kilátszott a nyers hús. Szerencsére nem volt nagyon mély a vágás, de eléggé fájt, és pokolian vérzett.

- Rendbe tudom hozni, nem súlyos! – vett mély levegőt megkönnyebbülten a bájitaltan tanár, és csak most jött rá, hogy rettenetesen aggódott.

- Addig mi eltüntetjük a holttesteket, nehogy túl korán rájöjjenek a többiek, hogy valaki járt erre! – ajánlotta Lupin.

Piton csak bólintott, aztán teljes figyelmével a lány felé fordult.

Leültette a fa tövébe, letérdelt mellé, aztán elővett egy kis üveget talárja zsebéből, és pár csepp folyadékot a sebre cseppentett belőle, majd pálcájával megérintette Lena vállát és halkan elmormolta a varázsigét: Regenero!

A hatás azonnal megmutatkozott, a vérzés elállt, a fájdalom szűnni kezdett, és a seb szélei elindultak egymás felé, elkezdődött a hegesedés. Perselus összehúzott szemmel figyelte a folyamatot, és mutatóujját végighúzta a bőrön, hogy ellenőrizze, tökéletesen össze fog-e forrni. A lány egész testében megremegett.

- Sajnálom… - kapta fel a fejét Piton.

- Semmi baj… - suttogta Lena, és érezte, hogy elönti a forróság. Mégsem mondhatja meg a férfinak, hogy a remegésének semmi köze nem volt a fájdalomhoz, a tanár közelségéhez és érintéséhez annál inkább…

- Már nem fáj, rendbe fog jönni, nagyon köszönöm! – mosolygott rá hálásan, és gyorsan, menekülésszerűen felállt.

Piton összeszorította a fogát, és próbált úrrá lenni az érzésein. Ha a testére hallgat, akkor nem engedi felállni a lányt, hanem a karjába veszi, vállára hajtja a fejét, és addig csókolja a bársonyos bőrt, amíg el nem vesztik a fejüket mindketten, úgy, mint akkor a… Óh, a pokolba! Hát nem megfogadta, mikor Siriussal látta, hogy az életben nem gondol többé úgy rá?!

El kellett ismernie, hogy könnyebb volt ezt elhatározni, mint betartani. Az úton Lena nem adta a jelét annak, hogy vonzódna a másik férfihoz, pajtásként viselkedett vele, ugyanúgy Lupinnal is, az ő életét viszont megmentette… Talán félreértett valamit…?! De a szituáció olyan egyértelmű volt… Ehhh, teljesen mindegy, ha most még talán nincs is közük egymáshoz, majd lesz! Még soha nem fordult elő, hogy Black ne kapta volna meg azt, akit akart! Egy lányt ismert csak életében, aki megmondta a véleményét Siriusnak, és a drága barátjának James Potternek is, de a végén még ő is beleszeretett az egyik „iskola szeme fényébe”, és a felesége lett… Lily Evans… Szegény, az életébe került ez a szerelem… és ő sem tudta megmenteni… Lehet, hogy Lenara is ez vár?! Miért, ha melletted kötne ki, akkor mi várna rá?! – kérdezte a gúnyos belső hang. A te életed sem kevésbé zűrös, mint Blacké!

Nem, neki senkire nincs szüksége! Csak sebezhetővé tenné minden érzelem! A Sötét Nagyúr előszeretettel használ ki minden emberi gyengeséget… Perselus Pitonnak nincs saját élete… Talán soha nem is volt… Már akkor eldőlt a sorsa, amikor megszületett… Feladata van, amit elvállalt, és amit végre kell hajtania, ha törik, ha szakad! Ha ez a lány csak egy töredékét ismerné az életének, világgá futna… Hiszen még az is mennyire megviselte, hogy önvédelemből ölnie kellett…

Te hányszor is öltél életedben?! – kérdezte a fejében a hang, és ő majdnem felnevetett kínjában. Ki tudná megszámolni?! És mi értelme lenne?!

Koncentráljunk a feladatra! – sóhajtott fel. Megrázta a fejét, és ruganyosan felemelkedett.

- Indulhatunk? Elég sok időt vesztettünk most, sietnünk kellene! – fordult a többiekhez.

- Készen vagyunk! – mondta Lupin.

Sietve folytatták az utat, de előbb Sirius és Lena újra átváltozott kutyává, így jobban hallottak, láttak, és a szaglásukra is támaszkodhattak.

A lehető leggyorsabb tempóban haladtak, de nagyon óvatosan, és szinte hang nélkül. Most egyiküknek sem volt kedve vitatkozni.