3. fejezet

Egy lehetetlen feladat

   Szobájába érve Lena egy mosollyal megköszönte a manónak a segítséget, aztán körülnézett birodalmában. Kíváncsi volt, hiszen annak idején, diák korában csak a tanárok szobáit, a tantermeket, a könyvtárat és azt a hálótermet ismerhette meg, ahol ő tanult és aludt. Hivatalosan… Elmosolyodott, ahogy visszagondolt, hiszen azért pár dolgot felfedezett ő ezeken kívül, kóborlásai során. A Roxfortban nem voltak tiltott helyek, mégsem lehetett az egész kastélyt kiismerni, itt gyakran változott a helye egy-egy folyosónak, vagy helyiségnek. Itt például nem jártam, az biztos! – állapította meg, ahogy körbefordult a barátságos, otthonos szobában. Nem is csoda… Nagyon kevés ideje maradt a barangolásra, és ami adódott, azt inkább a kastélyon kívül, a parkban töltötte. Tudta, hogy azt viszont kevesen ismerik nála jobban. Imádta az évszázados fákat, mindig meg volt győződve róla, már akkor is, amikor még fogalma sem volt a képességeiről, hogy ezeknek a csodálatos növényeknek személyiségük van, és mindig élőlényként kezelte őket. Eleget néztek bolondnak miatta…még a varázslók világában is - mosolyodott el újra. Piton arca például, amikor egyszer előadta neki az elképzeléseit… Az égre emelt szemek, a fejcsóválás, és az a tekintet, ami egyértelműen mutatta, hogy a tanár meg van győződve róla, tanítványa nem teljesen épelméjű. Mégis, a Holdliliomot Tőle kapta, pedig az a növény aztán igazán egyéniség, és ezt még ő sem tagadta…

Mindig ide lyukadok ki, akárhonnan indulok el! Piton és az ő ellentmondásos személyisége! A fene egye meg! – mérgelődött a lány, és újra eszébe jutott, hogy az előbb a teremben mi mindent próbált belemagyarázni egy valószínűleg csak képzelt mosolyba.

Észhez kell térnem, hiszen így csak az agyára megyek! A sajátomról nem is beszélve… Valószínűleg már amiatt a kis puszi miatt is meg van győződve róla, hogy egy csitri vagyok, és sosem fogok felnőni!

Bosszúsan megrázta a fejét, és másodpercek alatt kipakolta azt az egy-két dolgot, amit magával hozott. Mindig nagyon kevés ruhával utazott, sosem volt központi kérdés nála az öltözködés, pár farmer, póló, ing, és két talár… ez volt minden. Lehet, hogy tényleg nem lesz belőlem soha felnőtt nő?! – gondolta némi öngúnnyal.

Óvatosan kiemelte a táskából a Holdliliomot, és az íróasztalra tette. Elhúzta a függönyt, hogy ne érje tűző napfény, tudta, hogy a növény, ahogy nevéhez illik, az éjszakai holdfényt kedveli inkább, mint a napot. Most mit szólsz, visszaértünk oda, ahonnan indultunk! Itthon vagy! – mosolygott rá a virágra, és megsimogatta a fénylő szirmokat.

Gyorsan megmosta az arcát, megfésülködött, és máris lesietett a lépcsőn, hogy visszamenjen a terembe, ahol a Főnix Rendjének tagjai vártak rá. Nem akarta húzni az idejüket még azzal is, hogy átöltözzön, és az is egyre jobban érdekelte, hogy mi lehet az a feladat, ami miatt Dumbledore-nak pont rá van szüksége.

Az ajtó előtt mély lélegzetet vett, megígérte magának, hogy Pitonra még ránézni is alig fog, és benyitott.

Az esküjét abban a pillanatban úgy felejtette el, ahogy volt, mert az első dolog, amivel szembe találta magát, a bájitaltan tanár dühös tekintete volt.

Egek, mi lehet a baja már megint?! – sóhajtott fel magában.

Nem kellett sokat várnia a magyarázatra.

- Ha már felment „rendbe szedni magát”, kisasszony, igazán felvehetett volna valami normális talárt is! Most nem a muglik között van, mégis milyen ruha ez?! – hangzott a nem túl udvarias kérdés.

Piton majd’ felrobbant mérgében. Nem tudta nem észrevenni az elismerő pillantást, amivel Sirius újra végigmérte a lányt.

Abban a farmerban mindene látszik, akár meztelen is lehetne! – dühöngött. Magában ugyanakkor elismerte, hogy ha kettesben lennének a szobában, nem igazán zavarná az öltözéke. Vagy még jobban zavarná?! Nagyon formás volt, az biztos.

Kész kihívás. Hiába tudta, hogy egyáltalán nem jellemző rá a kacérság, és hogy farmerben jár, mióta csak ismeri, az igazság pillanatnyilag nem tudta zavarni abban, hogy pokolian dühös legyen.

Puff neki! Ezt megkaptam! – gondolta Lena. Körbenézett, hogy a többiek is helytelenítik-e feszes farmerét, és a könnyű felsőrészt, ami lágyan hullott le a derekáig, de semmi elítélőt nem látott a tekintetükben, abban, ahogy Pitonra néztek, annál inkább.

- Attól tartok, ott, ahonnan jövök, Öntől kérdeznék ugyanezt, Professzor úr! – válaszolta a lány, egy csipet szemtelenséggel a hangjában. Hallotta, hogy a többiek próbálják visszafojtani a nevetést, elfojtott kuncogás hallatszott mindenhonnan, de Sirius nem is próbálta a nevetését elrejteni.

Lena tudta, hogy ez most az utolsó csepp volt a tanárnak a pohárban. A férfi gyűlölte, ha kinevetik, sőt már a gyanút sem bírta elviselni, hogy esetleg rajta nevetnek. Ezt már diákkorában észrevette, és érezte, hogy komoly oka lehet erre, ezért most kicsit megbánta a válaszát. Azt is észrevette, hogy a két fekete hajú, fekete szemű varázsló között kibékíthetetlen ellentét feszül. Nagyon jól látta, mikor belépett, hogy milyen támadó testhelyzetben néztek szembe egymással, akkor is, ha nem tette szóvá. Érezte, hogy Sirius Black reakciója sokkal jobban idegesíti Pitont, mint bárki másé.

Gyorsan próbálta menteni a menthetőt, és Dumbledore felé fordult.

- Miért hívatott, igazgató úr? Miről van szó?

Érezte, ahogy szinte megfagy a levegő. Mindenki egy pillanat alatt elkomorult.

Jól sejtettem, tényleg nagyon nagy baj van! – állapította meg magában.

- Röviden a következő a helyzet, Flower kisasszony! Voldemort összeszedte minden emberét, és a hely köré, ahol összegyűltek, egy iszonyatosan erős kettős, vagy talán inkább hármas védőkört húzott! A legbelső körben, ahol ők tartózkodnak, rettenetes erejű védővarázslatok vannak mindenütt, egymást érik a Halálfalók, a kör szélét a dementorok őrzik, akik csatlakoztak hozzá! A második körből Voldemort minden varázserőt kiszívott, ott semmilyen varázslat nem működik, a leghatalmasabb varázsló is muglivá válik! És mintha ez nem lenne elég, olyasmivel látta el ezt a területet, ami úgy viselkedik, mint a mugliknál a riasztó, azonnal jelez, ha olyan ember lép be ide, akinek a családjában csak egyetlen varázsló, vagy boszorkány is volt már! Hiába nyeri vissza az ember az erejét a legbelső körhöz érve, esélye sincs, hiszen addigra tudnak az érkezéséről, és várnak rá!

Ráadásul már ide, a második körbe sem egyszerű eljutni, hiszen az idevezető utakat nagy szakaszon szintén Halálfalók és dementorok őrzik! Semmilyen megoldást nem tudtunk találni arra, hogy bejussunk! El kell ismernem, zseniális elképzelés! Hiába, Voldemort iszonyatos ellenfél, nem véletlenül volt a legjobb diákunk!

Egyetlen picike rés van ezen a páncélon, és ezért van Ön itt! Önnek egyetlen varázsló sincs a családjában, ezért, ha eljut a második körig, észrevétlen maradhat ott, nem tudnak felkészülni az érkezésére, és lehet egy kevéske esélye arra, hogy bejusson a legbelső területre, a Halálfalók közé, mert be KELL jutnunk oda!

- Miért?! – kérdezte csendesen Lena.

- Mi van ott, ami miatt nem várhatjuk meg, hogy Ő jöjjön ki onnan?! Mert valaminek lennie kell! – nézett mélyen Dumbledore szemébe.

Az igazgató büszkén figyelte tanítványa okos kis arcát. Újra megrohanta az érzés, hogy talán az lenne a legjobb, ha nem vállalná a feladatot, mert ha elvállalja… Nagyon kevés esélye lesz, hogy túlélje…

- Jól sejti, Miss Flower! Valóban van, de nem valami, hanem valaki… Valaki, akit ki kell hoznunk onnan, különben elvesztünk!

- Kicsoda? – Lena a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a választ várta.

- Argus Welsh.

- Hallottam már ezt a nevet! – gondolkodott szemét összehúzva a lány.

- Tudom már, a Roxfort történetében találkoztam vele! Önnel együtt látta el a Roxfort területét védővarázslatokkal.

- Így van! – bólintott Dumbledore.

- És ezért vagyunk most nagyon nagy bajban! Voldemort elrabolta őt, és minden erejét, minden létező varázslatot bevetve próbálja kiszedni belőle a Roxfort titkát! És Argus mindenről tud! Mindent együtt csináltunk!

- Nem tudja megváltoztatni a varázslatokat?!

- Nélküle nem! A védővarázslataink összefonódnak, erősítve egymást, ettől olyan nagy a hatalmuk! Csak együtt tudjuk megváltoztatni őket! Ráadásul nemcsak a Roxfort épületénél segített védővarázslatokkal, hanem nagyon sok fontos intézménynél is! Argus ennek a területnek a legelismertebb mágusa, ő látta el védelemmel például a Mágiaügyi Minisztériumot is! És még mennyi minden mást…!

Még ellenáll a vallatásnak, de nem fogja sokáig bírni… Voldemort erejével szemben nem bírhatja! Ki kell hoznunk, mert ha Voldemort megtudja, amit akar… Vége mindennek! Nyílt harcban egyelőre nem tudjuk megállítani, nagyon kevesen vagyunk! Sokan még azt sem hiszik el, hogy visszatért! – mondta keserűen az igazgató.

- Tehát nekem kell bejutnom a Halálfalók közé, és kihoznom őt!

- Csak ha vállalja, Lena! Senki nem kényszerítheti erre, és senki nem szólhat egy rossz szót sem, ha visszautasítja! Ez a feladat iszonyúan veszélyes, szinte teljesíthetetlen!

- Igen, megértettem! Megértettem, és természetesen vállalom! – nézett elszántan Dumbledore-ra a lány.

Az igazgató felsóhajtott. Örülnie kellett volna, de a szíve elszorult a gondolatra, hogy hova kénytelen küldeni ezt a gyereket. Ránézett, és csodálkozva látta, hogy mosolyog.

- Min mulat, ha szabad kérdeznem?! – kérdezte meglepetten.

- Csak azon, hogy nem értem, hogy követhetett el Voldemort ilyen hibát! Miért nem gondolt azokra a varázslókra, akiknek egyáltalán nincsenek mágus elődjeik?! Tudom, hogy alig vagyunk egypáran, de eszébe kellett volna jutnia ennek a lehetőségnek! Lássuk be, a terve egyébként tökéletes! Egy ilyen elme hogy hagyhatta ezt figyelmen kívül?!

Dumbledore döbbenten nézte a lányt. Hihetetlen, hogy ilyen hírek után hogyan képes ilyen józanul gondolkodni… Aztán ő is elmosolyodott. Mindig tudta, hogy Lena Flower egy kincs, és most duplán fájt neki a gondolat, hogy talán sosem látja többé.

- Tudja, Voldemort mélyen megveti a … - elhallgatott, és azon gondolkodott, mi a legfinomabb megfogalmazás arra, amit mondania kell.

- …a sárvérűeket. Igen, tudom. Ez azért is nagyon érdekes, mert hiszen ő is az! – vont vállat a lány megvetően.

Piton elszörnyedve kapta fel a fejét. Megőrült ez a csitri?! Hogy mer így beszélni a Sötét Nagyúrról?! Már az is, hogy folyton a nevén nevezi… Szembefordulni ő is szembefordult Vele, de a tiszteletet nem tudta elfelejteni… Igaz, az ő helyzete más…

- Még egy kérdésem lenne, igazgató úr! Honnan tudjuk mindezt?! Gondolom, Voldemortnak esze ágában sem volt mindezt az orrunkra kötni! És hogy lehet az, hogy Argus Welsh nem kapott egy nagy adag Veritaserumot, hogy mindent elmondjon?! Annak nem tudott volna ellenállni!

- Mindegyik kérdése tökéletes, Miss Flower! És a válasz mindegyik kérdésére egyetlen ember: Perselus Piton!

- Hogyan?! – Lena felkapta a fejét és elsápadt.

- Perselus hozta nekünk a híreket, és ő volt az, aki megitatott Argussal egy bájitalt, ami semmissé teszi a Veritaserum hatását, sajnos csak három napra, és ma estére abból is letelik egy!

 Ezt úgy érti, hogy… Uram Isten! Azt akarja mondani, hogy beállt közéjük kémkedni?!

Hiszen ez őrültség! Iszonyúan veszélyes! – Lena arcán először látszott igazi rettegés.

- Hálás lennék, ha nem minősítené az elmeállapotomat, kisasszony! – jegyezte meg fagyosan Piton.

- Pont Ön, aki éppen az imént vállalt el egy szinte reménytelen feladatot! Amire készül, az sem kisebb őrültség!

Magában el kellett ismernie, hogy nagyon jólesett neki a lány őszinte rémülete, és az aggodalom, amit az arcán látott. Sirius dühös fintora csak fokozta a kellemes érzést. Az egyetlen, ami zavarta, az a lányt fenyegető pokolian nehéz küldetés volt. Legszívesebben odament volna hozzá, irgalmatlanul megrázta volna, amiért belement ebbe a borzalomba, és hazazavarta volna a biztonságos kis mugli világába. Az is igaz persze, hogyha most nem tudják Voldemortot megakadályozni abban, hogy minden lényeges pontot, köztük a Roxfort épületét elfoglalva átvegye a hatalmat, a muglik világa sem lesz többé biztonságos.

- Igaza van, Lena, ez nagyon veszélyes, de Perselus vállalta, ugyanúgy, ahogy Ön is az előbb a maga feladatát! Együtt fognak dolgozni ezen az ügyön, Piton professzor fog Önnek segíteni belülről, a Halálfalók közül!

- Vissza akar menni oda?! Ez már aztán tényleg… - dadogta Lena.

- Hogy jut be?! A második kör…?!

- Azon minden halálfaló áthalad, és valóban kimutatja őket is, de a belső körhöz érve igazolják magukat, ez nem probléma! – válaszolta nyugodtan a férfi.

- És a Veritaserum?! Csak gyanús nekik, hogy valakitől kapnia kellett az ellenszert, és ki lehet gyanúsabb, mint az, aki bájitalokkal foglalkozik?! – érvelt tovább kétségbeesetten a lány. Úgy érezte, a világ is forog vele.

- Jeleztem Argusnak, hogy nem árulhatja el magát, ezért azt mondta, hogy mindig hord magánál ilyen ellenszert, azt hiszik, a sajátját itta meg! Ilyen felelősségteljes beosztásban, mint az övé, teljesen normálisnak tartották, hogy valaki számít arra az eshetőségre, hogy szüksége lehet rá! Ez sem gond! – Piton mély, bársonyos hangja továbbra is nyugodt, szinte flegma volt.

Lena máskor mindig boldogan hallgatta a férfit, úgy érezte, hogy az a hang szinte végigsimít a gerincén, de most legszívesebben sikítva követelte volna, hogy hallgasson el végre, és ne beszéljen őrültségeket! Nem probléma…! Mi az, ami ennek az eszelősnek probléma…?!

Könyörögve nézett az igazgatóra, de az csak bólintott, jelezve ezzel, hogy ők ezt már megbeszélték.

- Mikor indulunk?! – kérdezte a lány tompán.

- Együtt holnap délután, de Perselusnak már ma lesz egy útja oda!

Lena felpattant, és komolyan úgy érezte, hogy ezt már nem bírja tovább, és rögtön üvölteni, vagy törni-zúzni kezd tehetetlenségében.

- Mi a jó életnek megy vissza ma, ha holnap úgyis együtt megyünk?! – kérdezte suttogva, mert érezte, hogy ha hangosan szólal meg, elveszíti a fejét, és dührohamot kap.

- Argust kétnaponta máshova szállítják át. Voldemort nagyon óvatos! Meg kell tudnunk, hogy ma este hova viszik, akkor holnap és holnapután ott lesz, mi pedig tudni fogjuk, hogy hol kell keresnünk, melyik oldalról kell a bázisukat megközelíteni. A lehető legrövidebb útvonalra van szükségünk, nem sétálhatnak végig a Halálfalók egész táborán Argust keresgélve!

- Valamilyen állat formájában nekem kevésbé lenne veszélyes, mint a Professzor úrnak bemenni, kijönni, aztán újra visszamenni! – érvelt logikusan a lány.

- Tényleg azt hiszi, hogy a Halálfalók nem kezdenek gyanakodni egy állatra, ami feltűnik köztük?! Még ha így is lenne, akkor is, hogyan találná meg Argus börtönét segítség nélkül?!

- Ez igaz! – temette arcát két kezébe a lány. Kétségbeesetten törte a fejét valami megoldáson, de semmi nem jutott eszébe.

- Higgyen nekem, végiggondoltuk ezerszer, és nem találtunk más lehetőséget! – mondta megértően az igazgató, mintha olvasott volna a lány gondolataiban.

Lena bólintott. Halálsápadtan nézte, hogy Piton feláll, és távozni készül.

A férfi ránézett a kétségbeesett arcra, és életében először, egészen biztosan érezte, hogy ennek a törékeny teremtésnek Ő igazán számít. Eddig mindig megmagyarázta valamivel, ha valami érzelmet látott az arcán, de ezt most nem lehetett másként értelmezni. A lány miatta rettegett, hiszen amikor a saját feladatáról volt szó, egészen nyugodtnak tűnt. Persze látszott a szemében a szorongás, a félelem, de nyugodtan viselte, beletörődött abba, hogy ennek meg kell lennie. Most viszont nem uralkodott a vonásain, szinte meztelen lett az arca, és ami látszott rajta, az a puszta rettegés volt.

Hirtelen felpattant, és a többiek felé fordult.

- Elnézést kérek, de ha ma nincs több megbeszélnivalónk, akkor felmennék a szobámba pihenni egy kicsit! – mondta színtelen hangon.

Dumbledore-ra nézett kérdőn, az igazgató pedig bólintott, és őszinte részvéttel nézett a lányra. Tökéletesen megértette, mit érez, hiszen ő is nagyon aggódott.

Lena bólintott a többiek felé, aztán kitámolygott a szobából. Alig bírták el a lábai, úgy érezte, gumiból van a térde, és rögtön összeesik.

Mikor kiért a teremből, rögtön peregni kezdtek a könnyei, és ő félig vakon indult fel a lépcsőn, a szobája felé.

- Miss Flower! – hallotta meg hirtelen azt az eltéveszthetetlen hangot.

Megtorpant, de nem fordult hátra.

- Tőlem el sem búcsúzott! – mondta a férfi halkan.

- Nem is fogok! – suttogta Lena.

- Hiszen visszajön, ugye?! – felemelte az arcát és könyörögve nézett Pitonra.

- Persze, hogy visszajövök! – válaszolta rekedten.

- Ezt ígéretnek vettem! Ne felejtse el, hogy maga lesz a segítőm ebben az őrültségben, csúnya dolog lenne, ha cserbenhagyna egy olyan vacak kis kifogással, hogy meghal… - próbált kétségbeesetten tréfálni, és elmosolyodni a lány.

- Több fantáziát is kinézhetne belőlem! Ennél sokkal jobb ötleteim is lennének, ha meg akarnám úszni! – mosolyodott el a férfi is. Mutatóujjával felemelte a lány állát, ugyanúgy, mint egyszer négy évvel ezelőtt, és mélyen a szemébe nézett.

Lena úgy érezte, beleszédül azokba a fekete szemekbe, amelyekben most olyan mélységet fedezett fel, amit eddig soha, hiszen a férfi mindig bezárta ezt az ablakot, amin keresztül a lelkébe láthatott volna. Most egyetlen pillanatra megengedte, hogy a kutató pillantás kicsit belelásson. Lassan egyre közelebb hajolt a lányhoz, a tekintete fogva tartotta őt, aztán hirtelen két kezébe fogta az arcát, és vadul, szenvedélyesen megcsókolta. Lena felnyögött, és olyan kétségbeesett vággyal viszonozta a csókját, hogy a férfi egész testében beleremegett. Magához rántotta, egészen a testéhez préselte a karcsú alakot, és valósággal felfalta a lány száját. Az halkan nyöszörögve egészen hozzátapadt, és teljesen átadta magát az ölelésének. Ujjai a hollófekete hajba markoltak, hogy még közelebb húzza magához a száját. Perselus keze végigsiklott a gerincén, és a csípőjénél fogva még vadabbul rántotta magához, szinte a testébe olvasztotta a testét. Egyszerre nyögtek fel a gyönyörtől és a kíntól, hogy nem lehetnek még közelebb a másikhoz. Lena térdei megcsuklottak, a férfi vállába kapaszkodott, és csak egyetlen dolgot akart: tovább, még tovább…

 Pitont most egyáltalán nem zavarta a lány kurta blúza, mindkét keze alatta járt már, és őrjöngve markolta a melleit, simogatta a bőrét, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a csókot.

Lena eltépte ajkát a férfiéról, hogy halkan felsikolthasson, aztán testét ívben meghajlította addig, hogy háta már a lépcső széles márvány korlátján nyugodott, és magára húzta a férfit, miközben egyik lábát a dereka köré fonta. Perselus úgy érezte itt rögtön eszét veszti, és már indult a keze, hogy leszaggassa a lányról a nadrágot, amikor nagy nehezen elért a tudatáig, hogy hol is vannak, és hogy bármikor erre jöhet valaki. Fuldokolva tépte el magát ettől a csodától, és talpra állította a lányt. Eszébe jutott, hogy neki muszáj most elmennie, és úgy érezte ebbe belehal…

Még egyszer, utoljára, Lena ajkára tapasztotta a száját, aztán a szemébe nézett, és csak annyit suttogott rekedten:

- Visszajövök…

Aztán sarkon fordult és elrohant, mint akit kergetnek… Testében olyan fájdalmas hiányérzet lüktetett, hogy úgy érezte, ezt nem lehet kibírni… Nézd a jó oldalát! – javasolta saját magának azzal a kesernyés öngúnnyal, ami annyi pokoli helyzetben segített megőrizni a józan eszét. Ha most kapnak el, legalább tudod, hogy ennél pokolibb kínt a Halálfalók sem tudnak kitalálni…

Lena sokáig nézett utána, aztán felvánszorgott a szobájába, végigvetette magát az ágyán, és egész testében reszketve lehunyta a szemét.

Istenem, add, hogy visszajöjjön! – könyörgött. Az nem lehet, hogy most veszítsem el… Nem lehet…