Hidegen kémlelem az előttem – immár – álló sötét felleget. Na jó, a felleg helyett mást mondanék, de, ha szidom, azzal nem megyek semmire. Bevallom, az iméntiek után a „nem hiszek neki” mellé befészkelte magát a „baromira félek kimenni” érzés. Való igaz, Piton nem valami szavahihető, de végre felébredt rosszérzésem. Nem tudom, eddig hol a fenében volt, de most, hogy újra itt van, nem igazán enged megmoccanni.
- Akkor most mégis mi lesz? – kérdem tőle hanyagul. Egy lépést tesz felém, mire én védekező hátrálással felelek, no, és kezem ökölbe szorítása sem maradhat el. Szisszent erre egyet, majd szólásra nyitja a száját, ám én megelőzöm.
- Csak nehogy azt mond, hogy nem most fogsz sarokba szorítani, amiért meg akartalak keresni. – bosszús képet vág, de nem érdekel. Kezdem unni ezt az undormányos, és főleg unalmas játékot. – Tehát? Elengedsz végre, vagy állsz még itt, mint egy bamba, bugyuta, tehetetlen, mimóza görény?
Úgy látom, nem lepi meg róla alkotott véleményem, azonban az sem érdekelne, ha emiatt bepöccenne rám.
- Én elengednélek… sőt, tőlem mehetsz, ha annyira akarsz. Csak az a kérdés, eljutsz-e a szobádba. – hangja sejtelmes, és megerősíti gyanúmat. Talán igazat beszél, de még mindig nem tudom, miért is kellene annyira félnem. Csak nem akar utánam jönni, és a folyosón folytatni, amit elkezdett?
- Még fenyegetni mersz? – lassan közeledem felé, akár támadásra készen, m ő csak áll, nekidől a pince falának, s halkan nevetni kezd, ám inkább nem hallgatnám sokáig ezt a fajta nevetést, még a végén hamis képem alakul ki erről az érzelemkifejező tevékenységről.
- Ha tudnád… - szólal meg halkan. Nem értem, mit kéne tudnom, talán, ha elmondaná… - Megnyertem a fogadást.
- Miféle fogadást? – kérdezek rá értetlenkedve.
- Azt, amit ha elveszítek, neked annyi. – a pálcája nyújtotta fényt eloltja, s mielőtt szólhatna, előkapom sajátomat, s így újra pislákolni kezd egyik reményem a védekezésre.
- Miről beszélsz? – ha addig élek is, kikényszerítem belőle az infot, nem hagyom annyiban ezt az egészet. Örülnie kellene, hogy még nem átkoztam szét az agyát.
- Ha egy kicsit gondolkodnál, magadtól is rájönnél.
- Lusta vagyok gondolkodni. Gyerünk, halljam.
Türelmem fogy, pesszimizmusom lassan teljes mértékben átveszi fölöttem a hatalmat… megjegyzem, épp ideje.
- Fogadtam az általad hőn szeretett Malfoyal. – lesajnálóan, s egyben győzedelmesen nevet ismét, ám arca hirtelen komolyra válik – Te voltál a feladat.
Ez igazán megdöbbent. De tényleg. Mi az, hogy én voltam a feladat? Mert, ha a tét lettem volna, mi tagadás, jobban esett volna a májamnak.
- És a feladatot nekem sikerült előbb teljesítenem.
Te jó ég, már mindent értek! Az a marha Malfoy bosszút akart állni rajtam, de Piton sem akart kimaradni a mókából, és fogadtak, hogy melyiknek sikerül megszereznie engem, de nem ám a hagyományos udvaroljunk, vigyünk virágot, és csak azután fektessük le módon – nem mintha odalennék a virágokért -, hanem rögtön a harmadik lépéssel kezdték volna. Szép, mondhatom. De ez jellemző Malfoyra. Mindenkit megkap, akit csak akar, miért pont engem hagyna ki a gyűjteményéből? De, hogy Piton! Mit akar ez tőlem? Tudtommal rá egy csaj se bukik. Mindenki száz yardos körzetében elkerüli.
- Te rohadék! Átkozott, nyomorult féreg! – kezdem ismét szidalmaimat szórni, ám különösebben nem hatja meg – Tudod mit? Fordulj fel! – nem érdekel innentől kezdve, amit mond, nem hiszem el egy szavát sem. Szépen magam előtt tartva pálcámat elindulok kifelé, és nem törődöm azzal, hogy utánam jön-e, vagy sem.
- Erőltesd már meg az agyad! – Piton utánam szól, de nem érdekel. Akkor is elmegyek.
- Au! Hé! – karomnál fogva visszaránt és egész testével nekem dőlve a falhoz nyom. Igazán romantikus pillanat, kár, hogy csöppet sem vonzódom ehhez az erőszakos állathoz.
- Gon-dol-kozz! – sziszegi arcomba.
- Mégis min? – kérdem cinikusan.
- Örülhetnél, hogy én kaptalak el Malfoy előtt, még így sem biztos, hogy leszáll rólad. Értsd már meg, hogy velem kell maradnod, hogy azt higgye, nem csak félig vittem véghez a feladatot.
- Ó, szóval örülnöm is kéne? Bocs, ez nem volt benne a forgatókönyvben, de ígérem, legközelebb ezt is beleveszem. Ja, hogy nem lesz legközelebb? Igen, ezt én is így gondoltam. Most pedig engedj el, de rögtön. – hangom kemény, ellentmondást nem tűrő, sőt, türelmetlen. Elegem van a mai napból, jó lenne, ha leszállna rólam. Egyébként is, mit érdekli, hogy mi van velem?
- Nem mész sehová. Hidd el, nekem sem okoz felhőtlen örömöt, hogy itt kell, hogy tartsalak, de többször nem is védelek meg, erre mérget vehetsz. – ellenkezik Piton továbbra is a falhoz szorítva.
- Aha, és te adod a mérget, ugye? Kösz, de én még jó pár évig szeretnék élni. – vetem oda gúnyosan.
- Tudod mit? Most már legszívesebben azt tenném, igen! Az idegesít a legjobban, hogy nem vagy képes egy percig józanul gondolkozni!
- Még, hogy én? Ki akart kit megerőszakolni az imént? Ugyan már! Csak nem gondolod, hogy akár egy szavadat is elhiszem? Meg sem fordul a fejemben, hogy tovább kéne hezitálnom ezen a dolgon! Tudod, volt olyan perc, amikor meg akartam köszönni, hogy segítettél Malfoyékkal szemben, bár utána számomra teljesen érthetetlen módon azt hazudtad Dumbledore professzornak, hogy én átkoztam meg azt a három marhát, sőt, ma is veled jöttem ide, holott semmi okom bízni benned, s most már végképp fel sem merül bennem még csak a szikrája sem a bizalomnak! Úgyhogy jobb lesz, ha felfogod végre, hogy baromira nem érdekelsz, és nem fogok semmin elgondolkozni, szóval engedj végre utamra!
Veszekedésünk tetőfokára hágott, de én itt be is fejezem, kész, vége, nem érdekel. Esküszöm, örömtáncot fogok járni, ha végre lekopik rólam – pedig utálok táncolni… és nem is tudok.
Tekintetemet fürkészi, gondolkozik, majd elenged, ellép tőlem, és csak ennyit mond:
- Menj csak.
Bár meglep hirtelen engedékenysége, de hát ezt akartam, úgyhogy kihasználom az alkalmat, és elindulok végre kifelé.
- Én szóltam…
Hahh, ő szólt! Hogy oda ne rohanjak! Hát legyen.
- Oké, most már baromi kíváncsi vagyok, mi nyomja ennyire a bögyödet. Szóval, min kell elgondolkoznom? – egy percet kap, hogy kinyögje végre, mit akar.
- Nocsak, inadba szállt a bátorságod? Mégsem mersz kimenni? – kérdi gúnyosan. Persze, mit is vártam?
- Meg sem fordult a fejemben, hogy bármitől is félnem kellene. – jelentem ki nemes egyszerűséggel.
- Tőlem sem féltél? – lép közelebb hozzám.
- Tőled? Ugyan, sőt! Inkább gyűlöltelek – bocs a múlt időért. – vigyorgok egyet, majd csípőre teszem kezeimet, és várom, hogy végre beavasson ama bonyolult dolgokba, amikre eddig nem sikerült rájönnöm.
- Szóval rávetted magad, hogy használd az agyad? – kérdi fölényeskedően.
- Nem. Hobbiból állok itt.  – vetem oda – Nos?
- Ne légy cinikus. – hűha, micsoda komolyság… - Szerinted miért nem akarom, hogy kimenj most, főleg előttem?
- Talán, mert nem ismered az illemet. A hölgyeket mindig maguk elé kell engednie a férfiaknak. – játsszunk egy kicsit, ha már ilyen jól összejöttünk.
- Ahogy mondod, a hölgyeket. – micsoda egy szemtelen fráter! No de nekem is van még a tarsolyomban.
- Ahogy mondtam, a férfiaknak.
1-1. Mehet tovább a játszma.
- Ide figyelj, ne hepciáskodj, ha már gondolkodóra adtad a fejed, hát csináld, vagy magam indítalak el, s akkor nem fog érdekelni, mi lesz veled! – na, mi az, csak nem ideges valaki?
- Miért, most érdekel? Mindjárt dobok egy hátast! – immár önfeledten nevetek, de szokásomhoz híven, nem tovább két másodpercnél – Rendben. Beszéljünk komolyan. Szerintem azért nem akarsz elengedni, mert nem viselné el a májad, ha Malfoy megtudná, hogy nem sikerült megkapnod engem. Így van? – teóriám nagyon egyszerű, s most, hogy túlestünk rajta, el is mehetnék.
- Majdnem. – adja tudtomra tévedésemet.
- Majdnem? Vagyis? Javíts ki, kérlek, másra nem tudok gondolni.
- Na ez az… végtelenül korlátozott vagy. – legyint egyet, nagy levegőt vesz, kifújja, s fejét ingatja – Mindig azt hiszed, hogy mindenki csak támadólag léphet fel ellened.
- Micsoda??? Ezt még te mondod? Már megbocsáss, de nincs meg rá minden okom? Hát ez nem igaz! Még, hogy én korlátozott vagyok! Te nem vagy normális! – teljesen kiakaszt ez az ember! Nem, ez nem is ember, de erre már korábban rájöttem.
- Jól van, hagyjuk, lépjünk túl ezen. A májamnak semmi baja, tökéletesen hidegen hagy, hogy mit hisz Malfoy, legalábbis az én szempontomból mindegy. De, ha azt látja, hogy előttem mész ki, ráadásul ilyen rövid idő elteltével, akkor tudni fogja, hogy nekem nem sikerült teljesen, így ő kísérli majd meg. Sejted már, mi lenne akkor? Az tuti, hogy nem bánna veled olyan finoman, mint én. – ahha, szóval erre gondolt! Még, hogy finoman! Hahh! Vagyis… ezzel azt akarja mondani, hogy Malfoy még nála is durvább?
- Na jó, oké, tegyük fel, hogy hiszek neked, bár ez nem így van… miért próbáltál megerőszakolni, ha egyszer pont ettől akarsz megvédeni?
- Azt egy szóval sem mondtam, hogy nem vagy ínyemre. Persze, jó lett volna, ha nem ellenkezel, de így legalább izgalmas lett volna. De, ha Malfoy kezei közé kerülsz, nem úszod meg pár karcolással, azt már most megmondom.
Nem igazán értem őt… ha akarta, már rég véghez vihette volna tervét. Miután a földre roskadt, láttam rajta, hogy rövid időn belül elmúlt a fájdalma, és ráadásul amiket mondott… mintha… elszólta volna magát, és most védekezne.
- Hát persze… gondolhattam volna, hiszen te is csak olyan vagy, mint az a patkány. – na igen, ez így van. Nem kérdem meg, miért akar megvédeni, mert tuti, hogy van itt még valami, amit nem akar elmondani. Ennyire azért nem érdekel. – Most, hogy tudom, vigyáznom kell, elmehetek? Vagy még mindig szeretnél előttem távozni? – kérdem gúnyosan.
- Tudod mit, menj. Én figyelmeztettelek. – azzal ölbe teszi kezeit, s várja, hogy elmenjek.
- Rendben.
- Rendben.
Nem mozdulok… a fenébe, miért nem mozdulok? Ő sem mozdul. Csak nézünk egymás szemébe pálcám halvány fényénél, s meg sem moccanunk.
Ha vele alig bírtam el, mi lesz Malfoyal, aki még dühös is rám? Bár, dühében talán túlzottan fog kapkodni, és…
De a fenébe is, miért kell megvárnom, hogy kikezdjen velem?
- Felajánlottam, hogy menj előttem, ha akarsz.
Nem reagál. Azt fogja hinni, hogy félek, pedig nem is… annyira…
Elindul lassan, elhalad előttem, és rám kacsint. Rám kacsint? Miért is?
- Gyere utánam. – szól hátra válla felett hátranézve.
- De ja vue…