Tehát holnap… de melyik holnap?
Ma kéne… napról napra jobban vágyom rá… a közelségére… az érintésére… a csókjaira…
Nem tudok már sokáig várni.
Megmosakszom és elindulok az első órámra. Ma mindet hamar letudom… csöndet akarok. Dolgozatot fognak írni… igen… addig végiggondolhatom, mit fogok tenni.

**

El kéne mennem ebédelni. Nem érdekel, kit lep meg és kit nem, de talán Ana ott lesz. Végső soron jobb lenne, ha este beszélnék vele, így nem lesz sok időm. De ha nincs takargatni valója, azt egy perc alatt is kideríthetem, hát még egy óra alatt. Este pedig… ha én tévedtem, akkor este is megkereshetem. Ha Dumbledore tévedett, akkor legalább megemészthetem annyira, hogy ne okozzon álmatlan éjszakát… remélem.

Megint mekkora nyüzsgés van… pedig ez csak egy ebéd… nem egyszerre jönnek le. Ma az asztal végébe ülök, pont Ana helye mellé.
Ezzel egyszer már ráfáztam, de most más módszerekhez fogok folyamodni.
Már jön is… milyen szép… milyen könnyen suhan… mintha a föld fölött járna.
Össze kell szednem magam. Lehet, csak rövid ideig, de lehet, hogy véglegesen.
- Te… itt? – kérdi megrökönyödve, ám nem tétovázik sokáig, helyet foglal mellettem. Oldalra pillantgat, szeme sarkából figyel, és látom rajta, hogy még mindig nem érti, mi történt.
- Kinn a tónál várlak ebéd után. – suttogom felé, s meg sem várva, hogy reagáljon, felállok és félbehagyva amúgy sem túl bőséges ebédemet, kisétálok a Nagyteremből.
Rögtön a tóhoz megyek, nem kockáztatok.

Már egy órája várok, lassan mennem kell a következő csoportomhoz. Ha nem jön el, nagyobb a valószínűsége, hogy hazudik.
- Ana… kérlek…

- Miért?
- Ana! – megpördülök tengelyem körül, és végre szembe találom vele magam.
- Igen, miért, mást vártál? – miért ilyen cinikus? Még neki áll feljebb?!
- Nem szoktam hozzá, hogy egy nő hátba támadjon. – súgom sejtelmesen, remélem, érti, mi mindenre utalok ezzel a mondattal.
- Térj a lényegre, mindjárt órám lesz. – úgy utasít, mintha szívességet tenne azzal, hogy eljött. Hah! Micsoda nőszemély!
Micsoda nő…
- Tudni akarom, kinek az oldalán állsz. – nem kertelek, követelem az igazságot.
- Tudni akarod? Semmit sem változtál… - igen, Ana, te pedig rengeteget – Mégis ki vagy te, hogy követelőzz? – ó, ha szemekkel ölni lehetne… és talán jogos lenne a halálom. Igaza van. Ki vagyok én? De itt most nem az a lényeg. Nem rólam van szó, hanem róla.
- Ne gyere nekem ezzel a szöveggel. Nem tudod magad ártatlannak festeni, tudom, hogy nem vagy az. – vádjaim felsorakoztatása elkezdődött, már csak ki kell várni a megfelelő hatást.
- Oh, ugyan, mit tudsz te?! Azzal sem vagy tisztában, mi történt veled! Saját magadat sem ismered, nem tudsz kiigazodni magadon, nem tudod eldönteni, tudsz-e szeretni, vagy mindenkit gyűlölsz! Mindig csak vagdalkozol, hitetlen, bizalmatlan vagy, egyetlen biztos mentsvárad sincs, azt hiszed, mindenki megvet téged, aki pedig befogad, az csak szánalomból teszi! – magából kikelve üvölt velem, de nem tudok védekezni, azonban nem hagyom magam. Még egy szót szól és… - Annak sem hiszel, aki teljes szívéből szeret, és feláldozza érted az életét… nem tudsz te semmit… - …és véget vetek mindennek.
Igaza lenne hát? De hisz honnan tudhatnám?
Éppen ez az…
Nem tudok semmit.
Csak állunk egymással szemben, mint két kőszobor, és arra várunk, hogy jöjjön egy forgószél, ami kidönt minket helyünkből. Vagy előre, vagy hátra.
Hogyan ismerhetném be, hogy igaza van, Igaza van egyáltalán? Egyre inkább érzem, hogy tévedtem.
Nem jöttem rá… egészen eddig nem jöttem rá!
Itt áll előttem, aki megmentett, aki miattam ment el, azért, hogy nekem ne essen bajom, azért, mert szeretett, és én pedig egyszerűen ellököm magamtól, amikor végre mindent tisztázhatnánk?
Csak azért, mert olyan nagyon egyszerűen ki tudja mondani, amit én soha, még csak érezni sem akartam…
Hát ez lenne a bűne?
Az egyetlen bűne…
- Tehát érzéketlen, tudatlan tuskó vagyok, aki anélkül vádaskodik, hogy önmagával tisztában lenne? Pedig még nem is hallottál mindent… És te? Te mindent tudsz rólam? – karba tett kézzel várom, hogy feleljen. Nem engedem egykönnyen. Nem hiszem el, hogy ő, aki hosszú évekig csak a csuklyája alól láthatott engem, jobban ismerjen, mint bárki más, vagy akár én önmagamat.
Megrökönyödve mered rám, mint aki alig akarja elhinni, hogy az elhangzottak után még kétkedem.
Talán már nincs így… de nem tudok egyik pillanatról a másikra változtatni.
Miért pont ő az, aki meg tudja nekem mondani, ki vagyok valójában?
- Áh, kár is veled vesződnöm. – kijelentése mellbe vág. Erre nem számítottam. Őt – ha csak egy kicsit is – ismerve azt hittem, próbálkozni fog. Rimánkodni, magyarázkodni… de inkább elmegy.
- Várj! – utána ugrom, és karját megragadva rántom vissza – Nem mondtam, hogy végeztünk!
- Nem? Hát akkor most itt az ideje, vagy én is mondhatom, nekem mindegy. – mérges, igen, már tisztán érzem. Magamból kiindulva én is tudok ilyet, tehát lehet, ő is csak improvizál.
Magasságos ég! Hát ez az!
Magamból kiindulva… kiből? Ez én lennék? Én, hát.
Én vagyok az, akiben csoda, ha van ember, aki bízik, én vagyok az, akiről talán csak egy ember tudja, hogy kit is árul el valójában, és mégis én vagyok az, aki megkérdőjelezi ennek a tiszta és lelkiismeretes nőnek a szavahihetőségét? Hiszen ő maga mondta, meg akart engem védeni! Csakis értem tette. Eddig nehéz volt elhinni, de hát nem bizonyított még eleget?
- Ana… - talán életemben először fogom kimondani, de utoljára is, hisz ő lehet a második ember a világon, aki tudja, ki vagyok én valójában. Még mindig dacosan néz rám, de engedek a szorításon, s ez értetlenség lángját kelti gyönyörű szép szemeiben. – Igazad van.
Most már csakis meglepettséget látok kerek arcán. Kérdezne, de nem tudja, hirtelen mit, annyi mindent szeretne.
Inkább nem mond semmit, én elengedem kezeit, de ő nem húzódik el. Magam mellé szorítom kezeimet, hogy ne ölelhessem át. Érzem, ő talán hasonlóra készül, de én nem… nem… nem merek… még.
Jól sejtettem… kezei rövid időre megállapodnak mellkasomon, aztán lassan nyakam köré csúsztatja őket. Vizsgálgatja arcom, próbál olvasni mimikámból, szemeimből. Most engedem. Most szabad… Had tudja meg…
De akkor én is.
Azt hiszem… igen… most már megfoghatom derekát… igen, az jó… lesz…
Már megint közelebb lépett hozzám… fájdalmasan tekint végig fáradt arcomon, nem sajnál, nem szán, inkább… köszön. Megköszön valamit… de mit? Nekem kéne köszönetet mondanom.
Most még nem megy. Talán majd egyszer…
Ma mást kell tennem… mást fogok tenni.
Közelebb húzom magamhoz, amennyire csak tudom. Egészen odahajolok ajkaihoz, de még egy pillanatot várok. Várom, hogy most kiáltson fel bennem a hang, ha rosszat teszek, ha meggondolatlan vagyok, ha kétségem van. Most, vagy ne szóljon soha többé.
Ha megcsókolom… azon túl nem leszek ura önmagamnak.

Hm, a kis mohó… nem akarja, hogy várjak.
Hajamba túrva bíztat, hogy tegyem végre meg, amire már olyan régen vártam… és várt ő is.
Megteszem, de még hogy! Nem kell kényszeríteni…. S talán úgy érzem néha, hogy én kényszerítem őt, olyan hévvel tör elő belőlem az a sok évnyi keserűség, magány és sötétség, amit ő okozott s ő született kiereszteni sötét zárkájából.