4. fejezet

Nefelejcs

A következő néhány nap kemény gyakorlással telt Florence számára. Egyre magabiztosabbá vált és a pálcát is egyre jobban forgatta. Az ereje napról napra nőtt és igen nagy terheket rótt a lányra. A robbantással még mindig nem volt kibékülve és néha ok nélkül is sikerült rászabadítania ezt a képességét a többiekre, súlyos anyagi károkat okozva ezzel a kastélyban.

Perselus meg is jegyezte, hogy jobb lenne, ha a nő kesztyűt húzna, azzal is tompítani lehetne a becsapódás erejét és a Roxfort se dőlne romba azonnal. Ezzel és a hasonló megjegyzéseivel azonban csak felesége dühös pillantását érdemelte ki, szimpátiáját már kevésbé.

Ezek alatt a napok alatt azonban nem csak Florence ereje, hanem maga a lány is sokat változott. Kívül, belül egyaránt.

A néhány napja megismert lázadó, engedetlen vadóc lányból, kiegyensúlyozott, engedelmes felnőtt nő lett. Arca kisimult és bár sokszor panaszkodott fáradságra Tonksnak, mikor négyszemközt voltak, mégsem mutatta mások előtt, hogy pihenésre lenne szüksége.

A változás feltűnt Perselusnak is, bár még mindig úgy viselkedtek egymással, mint két idegen, helyzetük valamelyest normalizálódni látszott azóta, hogy a férfi rendszeresen foglalkozott a nővel. Reggeltől estig tárasaival együtt ügyelt Florence minden egyes mozdulatára.

Délután általában tartottak egy kis pihenőt, így volt ez most is.

A nő a kastély parkjában sétálgatott Tonksszal. Ilyenkor megvitatták az elmúlt órák eseményeit.

Perselus pedig nézte őket a tanári ablakából. Illetve csak azt a barna, hullámos hajú nőt, aki vékony, nyári ruhájában lépkedett rózsaszínhajú barátnője mellett és lelkesen magyarázott neki valamit, néha fel- felkacagott, de mindvégig mosoly ült bájos arcán. Könnyű, ruháját és rakoncátlan tincseit, amit vállára eresztve hordott, néha meg-meglibbentette a szellő. Olyan volt, akár egy látomás.

- Miért nem beszélsz vele? – hallotta meg Remus érdeklődő hangját a háta mögött. Piton vett egy mély lélegzetet és bár nehezére esett, de elszakította pillantását a lányról.

- Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta közönyösen, válla felett hátrapillantva.

- Ugyan, hisz még a vak is látja, hogy bolondulsz érte!

- Foglalkozz inkább a saját dolgoddal és hagyj engem békén!

- Miért viselkedsz így?! – követte a feketehajú férfit a tanári másik végébe Lupin, nem törődve azzal, hogy az esetleg nem vágyik a társaságára. – A feleséged.

- Nem számit.

- Mi az, hogy nem számit?! – kiáltott fel megrökönyödve Remus. – Csak ez számit!

- Valaki milyen szakértő lett!Azt ajánlom, hogy inkább Tonksszal foglalkozz és lépj vele egyről a kettőre! Az én szerelmi életemet meg hagyd a fenébe, mert oda való!

- Ezt nem mondhatod komolyan!

- Mégis, mi a fenét akarsz tőlem? – elégelte meg a korán őszülő férfi makacsságát. – Megmondtam, hogy hagyj békén! Ne piszkatúrázz engem állandóan!

- Hülye, makacs marha! Hát nem látod, hogy…?

- Nem, te nem látod! – sziszegte dühösen Piton. – Ennek vége! És egyikünk sem akarja, hogy folytatódjon! Sokkal, de sokkal súlyosabb problémáim vannak, mint Florence! Ha nem tűnt volna fel, én voltam az, aki megölte a nagyapját!

- Nem volt szándékos, ezt te is tudod!

- Ébredj már fel, te naiv álmodozó! – kiáltott rá hirtelen Perselus. Legszívesebben jól megrázta volna Remust, hogy észhez térjen. – Te melyik világban élsz? Mert ahol én élek, ott nem érdekel senkit egy – két ostoba jóslat. Gyilkos vagyok, akár önszántamból tettem, akár nem, bűnhődnöm kell érte! Tudod te, mennyi vérdíjat tűztek ki a fejemre?! Egy életen át kényelmesen eléldegélnétek belőle Tonksszal, anélkül, hogy bármi anyagi gondotok lenne! Hát ez a nagy büdös helyzet! Most pedig hagyj békén! – azzal a férfi kiviharzott a tanáriból.

Lupin őszintén sajnálta Pitont. Eddig azt hitte, tudja, min megy keresztül a férfi, hiszen vérfarkasként ő is kitaszított volt, de az most sétagaloppnak tűnt ahhoz képest, amit Perselus él át. Előbb utóbb Florence elé kell állnia és el kell mondania az igazat, de ennek még nem jött el az ideje!

A fekete hajú férfi dühösen lépkedett a hosszú és hideg folyosókon.

Mi a fenét képzel ez az idióta, Lupin! – dühöngött magában. – Már az sem teljesen normális, hogy egyáltalán beszélgetésbe elegyedett vele, de az meg aztán mindennek a teteje, hogy az életébe is bele akar avatkozni! Méghogy ő és Florence! Soha! Bár el kellett ismernie, hogy a mostani Florence kezd hasonlítani arra a lányra, akibe évekkel ezelőtt beleszeretett, de nem! – rázta meg a fejét. – Köztük már soha nem lehet semmi! Ezt a nő is megmondta és kivételesen ő is érzi, hogy igaza volt. De a fenébe is, nem kellene így lennie! Hiszen Lupinnak igaza volt, még mindig szereti. De vajon szerelem –e ez egyáltalán vagy inkább csak ragaszkodás valami biztos ponthoz az életében. Nosztalgia, amikor még minden tökéletes volt!

Észre sem vette, hogy lábai egyenesen a kastély parkjába viszik. Mikor feltűnt neki, hogy tulajdonképpen merre is jár, próbálta nagyívben elkerülni azt a helyet, ahol az előbb még Florencet látta.

Inkább a fúriafüzet választotta  úti céljául, ahol annak idején a titkos találkáikat tartották a lánnyal.

Egyre közelebb ért céljához, mikor egy ismerős alakot pillantott meg, aki szembe jött vele a… fűztől.

Florence!

Egy pillanatra megálltak egymással szemben, majd bizonytalanul elindultak egymás felé.

- Szia! – köszöntötte Piton a nőt, ezzel a rendkívül kreatív üdvözlési formával, mikor már szemtől szemben álltak.

- Szia! – hangzott a szintén elmés felelet a nőtől. – Merre?

- Csak sétálgatok.

- Igen, én is! – válaszolta közönyösen Florence.

- Kipihened magad a délutáni edzés előtt?

- Igen. Próbálom. Mindig is szerettem sétálni, de… úgyis tudod – mosolyodott el a lány, először, mióta ismét találkoztak.

És bekövetkezett az a bizonyos kínos csend, amikor már a feleknek nincs mondanivalójuk egymásnak. De nekik lett volna! De még mennyi! Tizenöt év történéseit kellett volna megbeszélniük, azonban nem ment. Csak álltak egymással szemben és nézték a másikat.

- Nagyon… nagyon csinos vagy ma! – próbálta folytatni a beszélgetést a férfi, majd a nő hitetlenkő pillantását látva úgy gondolta, jobb megerősíteni a mondottakat. – Tényleg! Ez a ruha… jól áll.

- Köszönöm!

- Talán besegíthetnél egy kicsit a beszélgetésbe! Így elég nehéz.

- Tudom – mosolygott gonoszul a lány.

- Értem, szóval szenvedjek! Rendben.

- Megváltoztál! – szólalt meg hirtelen Florence.

- Jó vagy rossz irányba? – mosolyodott el a férfi és közben arra gondolt, hogy lassan helyükre kerülnek  a dolgok.

- Nos, ez majd még elválik! – indult el lassan a nő és Piton követte. Úgy sétálgattak, mint akkor régen és mégis máshogy. Mások voltak ők is és mások az érzéseik is.

- Miért nem… miért nem adtad be a válópert, ha annyira gyűlöltél? – csapott a dolgok közepébe Perselus. Nem volt kedve kertelni és ezt már rég meg akarta kérdezni a feleségétől.

- Te miért nem tetted? – kérdezett vissza nő gúnyosan, miközben letelepedett a tó partjára, a selymes,zöld pázsitra, a férfi pedig követte a példáját.

- Én kérdeztem előbb!

- A mi családunkban nem szokás elválni! – válaszolta sokat sejtetően Florence és kék tekintetét férje arcára emelte. – Különben is, egyetlen olyan párt sem ismerek a mi világunkból, akik elváltak volna és egyébként sem tudom, hogy megy ez az egész. A mugli hivatalba kell –e beadni a papírokat, vagy a Mágiaügyi Minisztériumba? Túl sok lett volna körülötte a bonyodalom. Így jobbnak láttam, ha minden marad a régiben.

- Még most is gyűlölsz, igaz? – tette fel másik kérdését csendesen a férfi, de a nő nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és elnézett a távolba. -  Évekig vártam, hogy talán megbékélsz, hogy legalább egy sor választ kanyarítasz a leveleimre! Legalább annyit, hogy: Gyűlöllek, hagyj békén! Vagy hasonlók… de semmi. És tudod, mire jöttem rá, mióta újra találkoztunk, hogy mennyire egyformák vagyunk! Hasolitunk!

- Remélem, nem!

- Mindkettőnek olyan súlyt kell cipelnünk a vállunkon, amit nem kívántunk. Én már régóta érzem, hogy nincs helyem ebben a romlott, szédült világban és ennél, ami most van, még a halál is jobb! Ha egy pillanatra feladnád a makacsságod és rám néznél, láthatnád, hogy igazam van!

- Ez butaság! Mégis milyen hatalmas súlyt kell neked cipelned?! – tiltakozott hevesen Florence. – Nekem a világot kell megmentenem, neked mi a feladatod?

Nekem kell elpusztítanom! – gondolta magában hirtelen a férfi.

- Mert ugyebár, nem hinném, hogy a te küldetésed értékesebb vagy fontosabb lenne, ha valóban a jó oldalon állsz! – folytatta a barnahajú nő rendületlenül.

- A lényeg most nem ez…

- Akkor mégis mi?!

- Te ellöktél magadtól. Nem engedted, hogy…

- Ó, mindjárt sírok! Elárultad a nagyapámat és vele együtt engem is! És elárultad a szerelmünket is! – kiabált Florence.

- Meg sem hallgattál!

- Milyen jó indokod lett volna?! Persze tudom, biztos sikerült volna kimagyaráznod magad, mint mindig! Én meghatódtam volna és minden ment volna tovább, ahogy eddig is. Egészen addig, amíg a halálfaló barátaiddal meg nem ölsz egy csodás romantikus estén!

- Soha nem tudtalak volna bántani! – kiabált most már Piton is. Kemény szavak voltak azok, amiket a felesége a fejéhez vágott.

- Hát persze, hogy nem! Ahogy ártatlanokat sem gyilkoltál, igaz?! – ugrott fel ültő helyéből a lány. – Elég volt! Ezt nem hallgatom tovább! Hagyj békén és soha… soha ne merj a közelembe jönni! – azzal gyors léptekkel elindult a kastély bejárata felé.

A délutáni gyakorláson Florence egyre másra vétette a súlyosabbnál súlyosabb hibákat! Hol Mordonnak kellett menekülnie egy felé tartó átok elől, hol Lupin volt kénytelen nyakát behúzva biztonságos menedéket keresni a nő hebrencssége ellen. A lényeg, hogy az egész katasztrofálisan sikerült és bár Perselus csak a vacsoránál jelent meg, a lányt még az is frusztrálta, hogy a férfi a kastélyban van. Dühös volt rá! Hát hogy ne lett volna?! Még mindig!

- Valami baj van? – kérdezte Tonks, amikor a szobájuk felé mentek este. Nem érkezett válasz. – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz!

- Ma beszéltem Perselusszal – szólt olyan csendesen Florence, hogy a mellette álló boszorkány alig hallotta, amit mondott. – Illetve a helyes kifejezés inkább az, hogy veszekedtünk, kiabáltunk, ordítoztunk egymással! Szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez!

- Vágtatok? – kérdezett vissza gyanakodva Tonks.

- Jó, vágtam! – sóhajtott fel a barnahajú boszorkány. – Én vágtam szörnyű dolgokat a fejéhez és én kiabáltam vele. De azért őt sem kellett ám félteni! – tette hozzá gyorsan, miközben odaértek Florence szobája elé.

- Nem értelek. Komolyan mondom, nem értelek – rázta mag a fejét lila hajú nő. – Nem csak téged, egyikőtöket sem…

- Te nem is tudod elképzelni, mekkora fájdalmat okozott nekem. Szerettem őt. Komolyan szerettem és arra készültem, hogy vele fogom leélni az életemet. És lám, tévedtem. Olyan, mintha soha nem is történt volna köztünk semmi.

- Őszintén válaszolj, kérlek! – sóhajtott fel Tonks. - Most szereted?

- Mindig is szeretni fogom, de… már soha nem úgy, mint akkor. A sorsunk már teljesen más. Ez az igazság és ezt Ő is tudja.

- Pihenj egy kicsit! – ölelte át barátnőjét Tonks. – Holnap nehéz napod lesz.

Florence fáradtan dőlt az ágyba. Kimerítette ez a nap. A Perselusszal való összezördülése minden erejét kiszívta és minden gondolatát lekötötte, azért is szerepelt olyan rémesen ma délután.

Ahogy a feje vízszintesre érkezett, rögtön elnyomta az álom.

A régi londoni lakásukban volt és éppen a vacsora- projekt maradványait próbálta eltüntetni. mikor meghallotta az ajtó csapódását és Perselus hangját.

- Florence, megjöttem!

- A konyhában vagyok! – kiáltotta.

- A konyhában? Mit keresel te a konyhában? – kérdezte a férfi, de mikor belépett az említett helyiségbe akkora füst volt, hogy azonnal ki is akart fordulni, de Florence karon ragadta és megcsókolta. – Igen, ez kell nekem, szájból szájba lélegeztetés. Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül, miközben az ablakhoz lépett, hogy kinyissa, hogy kimenjen a füst.

- Főztem.

- Főztél? Kicsim, ilyen meggondolatlanságot többé ne tégy!

Két lépéssel már kint is voltak a nappaliban és tulajdonképpen Piton csak ekkor pillantotta meg a lányt és kérdőn nézett rá.

- Mit keres rajtad az ingem?

- Mondtam, főztem – sütötte le szégyenlősen szemeit Florence.

- Szóval, ez már a második félidő volt – nézett rá elnézően Perselus és gyengéden megcsókolta. – De ez a kedvenc ingem!

- Kell, ami a csomagolás alatt van, vagy nem?! – emelte rá hatalmas kék szemeit a nő és már is kapta a választ egy csók formájában. A következő pillanatban pedig már a gombok repkedtek szerte- szét a szobában, ahogy a férfi próbált kiszabadítani Florencet az ingből, egy pillanatra sem elszakadva a lány szájától.

- De drágám, ez a kedvenc inged volt! – kacagott fel a lány, de Perselus elhallgatta egy csókkal és a következő pillanatban már a hálóban voltak és kényeztették egymás testét. Olyan szenvedélyes szeretkezés vette kezdetét, amilyen még azelőtt soha.

- Te jóságos Ég! – nevetett fel Piton, mikor Florence már a karjai közt pihegett. – Ha Dumbledore megtudná, mit csinálok én éjszakánként az egy szem lányunokájával, soha többé nem állna velem szóba.

- Szeretlek.

- Szeretlek – csókolta meg a nő feje búbját, majd egy pillanatra elhallgatott. – Házasodjunk össze!

- Ha?! – kapta fel fejét a lány és egyenesen Perselus szemébe nézett.

- Komolyan mondtam. Házasodjunk össze! Várj! – emelte fel fekete talárját a földről és a zsebéből előhalászott egy apró dobozkát, amiben egy csodás gyűrű volt. – Florence Harper, hozzám jössz feleségül? – mire a lány elmosolyodott és bólintott és a doboz felé nyúlt, de Perselus játékosan távolabb tartotta magától. – És akarod, hogy együtt éljük le hátralevő életünket? – Florence közelebb nyúlt a gyűrű felé, de az megint csak távolabb került tőle – És, hogy…

- Az Isten szerelmére, hát persze, hogy akarom – csókolta meg a férfit szenvedélyes és a gyűrű már nem is volt olyan fontos.

Másnap pedig már ismét a Roxfortban voltak. Perselus ideges szorongatta Florence kezét, miközben Dumbledore irodája előtt várakoztak.

- Izgulsz? – kérdezte kedvesen a lány.

- Hát, még soha nem csináltam ilyet.

- Menj csak! Idekint megvárlak – biztatta a nő a férfit és egy csókot nyomott a szájára, mintegy bátorításként.

Piton kopogott a hatalmas tölgyajtón és mikor Perselus átlépte a küszöböt, Florence az ajtóra tapasztotta a fülét, hogy mindent jól halljon.

- Megkaptam a levelét, amelyben említette, hogy sürgősen beszélni akar velem – hallotta meg nagyapja hangját. – Csak nincs valami baj? Florence jól van, ugye? – kérdezte aggódó hangon.

- Igen persze, jól van – érkezett a válasz.

- Akkor hallgatom. Foglaljon helyet!

Székcsikorgás és utána egy pillanatnyi csend.

- Igazgató úr, szeretném, ha tudná, hogy én személy szerint nagyon hálás vagyok Önnek azért, hogy megengedte, hogy Florence és én …

- A lényeget, Perselus!

- Igen, hát persze – válaszolta zavartan a férfi és az ajtó túloldalán ácsorgó nő önkéntelenül is elmosolyodott párja viselkedésén. – Én, szeretem az unokáját és… öhm…Nagyon szeretem Florencet és hát…

- Meg akarja kérni a kezét?

- Ó, igen! – lélegzett fel a férfi. Egyáltalán nem azt mondta, amit előre eltervezett és csoda, hogy Dumbledore megértette, mit akar.

- Részemről semmi akadálya, ha ő is akarja.

Florence odakint ujjongott örömében és legszívesebben azonnal berontott volna és nagyapja nyakába ugrott volna, annyira boldog volt.

Aztán hirtelen változott a kép. A helyszín ismét London volt, az ő lakásuk, ahol immár fiatal házsokként éltek. Perselus esténként igen későn járt haza és mikor Florence megkérdezte merre volt, mindig kitérő válaszokat adott. Így volt ez akkor éjjel is.

- Fáradt vagy? – kérdezte a nő, mikor a férfi leült vele szembe.

- Egy kicsit – hangzott a tömör válasz és Piton az alkarját masszírozta.

- Fáj? Hadd nézzem meg! – lépett mellé a lány és leguggolt a férje elé, majd annak karja után nyúlt, de ő elhúzta.

- Ne vesződj vele, egyáltalán nem vészes, csak… biztos meghúztam vagy hasonlók.

- Az alkarodat? Kérlek, engedd, hogy megnézzem!

- Nem akarom!

A nőt azonban nem olyan fából faragták, aki hamar feladja. Addig fészkelődött, míg kényelmesen elhelyezkedett a férfi ölében és hozzábújt, olyan szorosan, amennyire csak lehetett.

- Jut eszembe, hoztam neked valamit! – mosolygott rá Piton, elővette pálcáját és elsuttogott egy varázsszót, mire a szoba másik végéből egy virágcsokor repült feléjük.

- Nefelejcs! – kiáltott fel a lány örömében. – A kedvencem. És tudod miért? – Perselus megrázta a fejét. – Mert, ha azt suttogod nefelejcs, az olyan, mintha azt suttognád, szeretlek. Így van, egy filmben láttam.

- Hát akkor, nefelejcs, drágám! – szólt csendben a férfi. – Most és mindörökké.

Azzal megcsókolta feleségét, aki egy csepp ellenállást sem mutatott eme cselekvési forma ellen. Érezte, ahogy férje kezei besiklanak vékony búza alá és a következő percben volt blúz, nincs blúz!

Florence is úgy döntött, akcióba lép. Óvatosan gombolni kezdte a férfi ingét és szépen lesimogatta róla a ruhadarabot. Perselus két tenyere közé fogta a nő csinos arcát és úgy csókolta. A lány felnevetett és férje tenyerét kezdte beborítani apró csókokkal. Kicsit oldalra fordította a fejét és akkor meglátta… a Sötét Jegyet férfi karján.

Florence úgy ugrott fel a helyéről, mint akit darázs csípett meg és ijedt tekintettel bámult Pitonra, aki még mindig vágytól fátyolos tekintettel nézte és nem értette, ugyan mi érdekes lehet rajta. Aztán leesett neki is. Karjára pillantott és mindent megértett.

- Megmagyarázom!

- Ez az, igaz? A Sötét Jegy…Perselus!

- Florence, kérlek…

- Hogy tehetted?! Hogy voltál erre képes? Elárultad a nagyapámat! – kiáltotta önmagából kikelve.

- Hallgass meg! – erősködött a férfi, de Florence hajthatatlan volt.

- Nem tudom elhinni…! Áruló vagy! Beálltál közéjük, gyilkos lettél!- majd egy pillanatra elhallgatott és szomorúan nézett az előtte álló férfira. - Takarodj! – szólt fejét lehajtva. – Takarodj innen!

- Kérlek, hadd magyarázzam meg!

- Azt mondtam takarodj!

De Piton nem mozdult.

- Jó, ha te nem mész, megyek én! – falkapta blúzát a fölről, leemelte kabátját a fogasról és kiviharzott a lakásból. Mikor néhány óra múlva visszatért, a férfit már nem találta ott. Csak egy levelet hagyott hátra, azonkívül semmit. Florence napokig csak zokogott és zokogott.

Még álmában is érezte a könnyek sós izét és tudta, hogy ismét sir, pedig most csak álmodik.

Aztán ez az álom is eltűnt és helyébe egy újabb férkőzött.

Dumbledore áll a teljes  sötétségben. Mereven tekint előre. Florence álmában odaszalad hozzá és megszólítja:

- Nagyapa! De jó, hogy látlak… Annyi mindent szerettem volna még mondani és el sem tudtam tőled búcsúzni… nagyapa!

Az idős mágus semmi jelét nem adta annak, hogy hallaná unokája szavait, továbbra is mereven nézett előre. A lány követte a pillantását és ekkor meglátta, hogy mit néz szeretett nagyapja. Perselus áll vele szemben, kivont pálcával és éppen kimondja rá a halálos átkot!

- Neeee!!!!!

- Florence! Florence kelj fel! – hallotta meg az ismerős hangokat maga körül, de szeme nem akart kinyílni. – Florence! Florence!

- Úristen! – kiáltott fel a lány és hirtelen ülőhelyzetbe vágta magát, szemei felpattantak. Teljesen éber volt. Érezte, hogy egész teste izzadt, mégis remegett és azt is tudta, hogy sírt.

- Nyugodjon meg! – csitította McGalagony és megsimogatta nő fejét, aki ekkor pillantotta meg a mellette ülő Perselust és a nyakába vetette magát. A férfi teljesen ledöbbent ezen a reakción. Nem tudta mire vélni a helyzetet.

- Jól van, nincs semmi baj! – győzködte ő is a lányt és óvatosan átölelte.

- Mondd, hogy nem te voltál! – sírta el magát Florence. – Mondd, hogy nem te ölted meg nagyapát!

Piton még lélegezni is elfelejtett döbbenetében. Honnan tudja?! Ijedten tekintett át a nő válla fölött és segélykérően McGalagonyra pillantott, miközben még mindig feleségét ölelte.

Az idős boszorkány megértette fiatal kollegája jelzéseit és Florence felé nyúlt.

- Jöjjön, kedvesem, nyugodjon meg! Feküdjön vissza! Nincs semmi baj! – azzal óvatosan lefektette a lányt a párnára és többiekre nézett. – Menjenek csak, majd Tonks kisasszony és én vigyázunk rá! Maga is menjen, Perselus! – parancsolt a fiatal férfira, aki még mindig az események hatása alatt volt.

Piton lépett ki először az ajtón és már nem hallhatta, ahogy az idős boszorkány szinte megpancsolja Lupinnak, hogy maradjon a férfi mellett.

- El ne mozduljon mellőle! Bármi történjék is maradjon mellette! Nehogy valami őrültséget csináljon!

Remus bólintott és kényelmes tempóban a fekete hajú férfi után eredt.

Szegény, Florence! – gondolta magában. – Rettenetes álma lehetett, hogy ennyire kiabált, hogy mind meghallották! És vajon honnan tudja, hogy Perselus…?Vagy nem is tudja, csak sejti? Mi ez az egész?!

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejében érkezett el Piton alaksori szobája elé, melynek ajtaját nyitva találta.

- Perselus, minden rendben? – kérdezte az egyik szekrényke előtt álló férfit, aki egy félig üres üveget tartott a kezében. – Ezt mind most ittad meg? Mennyi ideig voltál egyedül? – döbbent le Remus, majd mikor látta, hogy a fekete hajú férfi ismét szájához emeli az üveget és egy hatalmasat kortyol belőle, mellé ugrott és kivette a kezéből.

- Add vissza! – kiáltott rá Piton, de mintha nem is az ő hangja lett volna. A bársonyos hang sehol, helyette artikulálatlan kiáltás. Megpróbált elindulni Remus felé, de néhány lépés után úgy érezte, forog vele a szoba, úgyhogy inkább az eredeti tervnél maradt. – Add vissza!

- Dehogy adom! Részeg vagy!

- Nem vagyok… nem vagyok részeg! – csuklott egyet a férfi.

- Nem a fenét, alkoholmérgezést lehet kapni a leheltedtől! Mi van ebben? – és beleszagolt az üvegbe. – Ez whisky! Honnan van neked whiskyd?!

- Nem az enyém. Invito whisky és már itt is volt – akadozott a nyelve. - McGalagonyé gondolom. Szigorúan orvosi célokra tartja magánál, természetesen! – tárta szét karját Perselus, aminek túl nagy volt a lendülete és ő majdnem elesett. – Hoppá!

- Mi az ördög folyik itt?! – recsegett Mordon hangja az ajtóban és mikor meglátta Pitont, majdnem padlót fogott. –Mit csinált vele?! – fordult Lupin felé.

- Én semmit. Mikor ideértem, már ilyen állapotban volt!

- Mi ez? – vette ki Remus kezéből az üveget. – Whisky?! Piton, honnan az ördögből…?

- Florence! – kiáltott fel a feketehajú férfi. – Az én gyönyörű Florencem! Istenem, hát tudja, hogy gyilkos vagyok! Odamegyek hozzá – tántorodott meg. – Nem, inkább leülök! Gyorsan forog ez a szoba, Lupin, állítsd meg!

- Te jó Ég! Feküdj le, Perselus!

- Florence! Lupin, mondd meg neki, hogy nagyon, nagyon, nagyon szeretem! Tudod, mi a kedvenc virága az én gyönyörű feleségemnek? A nefelejcs! Bezony – bólogatott bőszen Piton, miközben Mordon és Remus az ágyához támogatták. – Istenem, gyilkos vagyok! – csordultak ki hirtelen a feketehajú férfi könnyei. – Aljas, undorító gyilkos! Megöltem Dumbledoret és Florence tudja!

- Nem tudja, nyugodj meg! – próbálta csitítani Lupin. – De meg tudja, ha ilyen hangosan üvöltesz! Feküdj le és próbálj pihenni!

- Szeretem őt!

- Tudom, tudom…

- Szeretem a feleségem!

- Jól van…

- Megmondod neki? Megígéred?

- Meg, de most pihenj!

Úgy tűnt, Piton megelégedett a válasszal, mert hanyattvágta magát és azonnal mély álomba szenderült.

- Ilyet se láttam még! – suttogta Mordon. – Hogy egy halálfaló ennyire ne bírja az italt!

A helyzet a női részlegen sem volt sokkal rózsásabb. Florence egyfolytában zokogott és hol Tonksnak, hol pedig McGalagonynak sírta el bánatát.

- Próbálj megnyugodni! – csitította a kékhalú boszorkány.

- Láttam őt! Láttam az egész jelenetet! – szipogta a lány. – Ott voltak mindketten és Perselus megölte őt.

- Csak álmodta, kedvesem! Csak álom volt!

- De ugye nem ő tette?!

- Hát persze, hogy nem! – vágta rá a két boszorkány hirtelen.

- Pihenj le és meglátod, minden rendben lesz!- mosolygott rá kedvesen barátnője.

- Ne hagyjanak egyedül! – nézett könyörgőn a nő McGalagonyra.

- Hát persze, hogy nem hagyjuk!

Florence végigdőlt az ágyon és szinte azonnal elaludt.

Vajon mi történhetett? – gondolkodott az idős boszorkány. – Hogy lehet, hogy látta az egészet? Be kellett vallania, hogy őt is legalább annyira letaglózta ez a hír, mint szegény Pitont. De hát hogy történhetett ez meg? És miért? Miért?