A Perselus Pitont játszó Alan Rickman elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat a 2005-ös Theatregoer Awards-on a My Name Is Rachel Corrie című egyszereplős darab rendezéséért, melynek megírásában is oroszlánrésze volt. A mű egy 23 éves amerikai lányról szól, aki Gázába utazik, hogy az ott élő emberek jogaiért harcoljon, és egy izraeli bulldózer alatt leli halálát 2003-ban. Maga a színdarab elnyerte legjobb új színdarabnak járó díjat, Megan Dodds amerikai színésznő pedig a legjobb önálló alakításért járó díjat. Az eredményeket tegnap (január 30-a) hirdették ki.

A My Name Is Rachel Corrie forgatókönyve csaknem teljesen Rachel saját szavaiból áll: naplórészleteiből, jegyzeteiből, verseiből, e-mailjeiből és leveleiből. Miután Rachel meghalt, néhány e-mailjét leközölte a The Guardian. Alan Rickman színész-rendező elolvasta, és inspirálóan hatott rá a levelek kifejezése és drámai ereje. Megkereste Ian Ricksont, a Royal Court Theatre művészeti igazgatóját azzal, hogy írjanak színdarabot Rachel életéből. A színház beleegyezett, és kapcsolatba lépett Rachel szüleivel. Egy évvel később egy 187 oldalas dokumentum érkezett a színházhoz. Ezt színdarabbá alkotni hosszú és fáradságos munka volt. Alan és Katharine szinte azonnal tudta, hogy a színdarab egy monológ lesz. A darab első fele Rachel szobájában játszódik, egy nappal azelőtt, hogy a lány Gázába indul. Miközben Rachel csomagol, visszaemlékezik a gyerekkorára, a családjára, a volt barátjára, és aztán megkérdezi: hogyan jutottam idáig? A színdarab második fele Gázában játszódik; e-mail és naplórészletek időrendi sorrendben írják le azokat a szörnyűségeket, amiket a lány nap mint nap lát, egészen a halála előtti napig. A darab Rachel halálának egyik szemtanúja elbeszélésével fejeződik be.

Interjú Alan Ricmnannel (társ-szerkesztő, rendező)

Hol hallott először Rachel Corrie-ről, és le tudná-e írni azt a folyamatot, ami ahhoz vezetett, hogy Rachel írásaiból színdarab szülessen?

Rachel e-mailjeit először 2003 márciusában olvastam a The Guardianban. Annyira életteliek voltak, hogy szinte követelték, hogy hangosan kimondják őket. Megmutattam őket Ian Ricksonnak, ami aztán ahhoz vezetett, hogy találkoztam Rachel szüleivel, valamint Elyse Dodgsonnal és Katharine Vinerrel. Ian bátran azt mondta: igen, megcsináljuk. Csaknem egy évvel később kaptunk egy 187 oldalas dokumentumot, benne Rachel naplójával, levelekkel és versekkel, amiket Rachel nővére, Sarah Corrie gépelt le nagyon bátran.


Miért inspirálja önt Rachel Corrie?

Azt hiszem, azért, mert olyan mellébeszélős időben élünk, amikor azok az emberek, akiknek az a foglalkozása, hogy tájékoztassanak minket a véleményükről, nagyon manipulatívak és óvatosak; nem mindig világos, hogy valójában mit is gondolnak. Akár az volt, akár nem, Rachel Corrie nagyon egyenesnek tűnik. A gondolatai, véleménye és reakciói kristálytiszták. Ez nagyon inspiráló, különösen egy ilyen fiatal személytől.

Mit szeretne, hogy a közönség mit éljen át, miközben nézi a darabot?

Azt szeretném, hogy a közönség azt élje át, amit átél. Semmit sem várok el, csak azt, hogy gondolkozzanak, gondoljanak valamire, miközben a darabot nézik. Remélem, hogy sok mindenrről értesülnek belőle, és rájönnek, hogy ez az ő életükre is tartozik, vonatkozik.

Le tudná írni az a folyamatot, amelynek során az alkotói csapattal újrarendezték Rachel szavait? Mennyire volt nehéz elképzelni Rachel környezetét és tapasztalatait?

Ami a díszletet illeti, szinte azonnal eszembe jutott egy fal. Mivel tudtam, hogy egyetlen nő lesz a színpadon, a valódi kérdés az volt, hogy milyen hátteret adjunk neki. A fal megoszt, mozdíthatatlan és embertelen. Amellett, hogy a valóságos gázai környezetre utal, a fal egyben metafora is. Hildegard Bechtler díszlettervező tette a díszletet valóságossá és működővé. Nézegettünk palesztinai fényképeket, valamint videókat is, hogy képet alkothassunk a fizikai környezetről, a hangokról, a fényekről és arról, hogy mennyire különbözik ez a világ attól, amit Rachel maga mögött hagyott. Amerika is ott van a darab első részének díszletében, és a produkció ereje miatt létfontosságú volt, hogy Megan (a színésznő) átmehessen egyik világból a másikba. Amerika egy kicsiny, személyes világ, amit Rachel saját magának alkotott, szemben a másik világgal, Gázával, ahol módot kell találnia arra, hogy élhessen benne. A színdarab eleinte személyes, később egyre személytelenebb lesz. Rachel szobájában a falakat képek, versek és fényképek díszítik. Palesztinában a táj romokban hever, és az az érzésünk, hogy az emberek élete is darabokra van tépve.

Mi volt a legnagyobb kihívás Rachel szavainak színpadra írásában?

Számomra a legnagyobb kihívás az volt, hogy Rachel szavai nem színpadra voltak írva. Olyan elbeszélést és folyamatot kellett teremtenünk, amiben Rachel lelke érezhetően él, változik és fejlődik.

Forrás: Mézesfalás