Ma elég nehezen ébredtem, alig akartam megkezdeni a napot. Nem akartam… vagy inkább nem mertem kilépni a szobámból. Pedig elhatároztam tegnap, hogy beszélni fogok Dumbledoreral, mert ez így nem mehet tovább. Véget akarok vetni a találgatásoknak, a bizonytalanságnak. Amikor Ana idejött, még hajlandó lettem volna visszafogadni, mindent újrakezdeni vele… de már inkább csak a kíváncsiságom hajt.

Most pedig itt sétálok tétován ezeken a végtelen folyosókon és valahogy nem akarok elérni Dumbledore irodájáig. Pedig most már végre muszáj.

Hát akkor, itt vagyok. Jelszó, és indulás!
- Jó napot, igazgató úr! – köszönök határozottan, a tőlem megszokott semmitmondó hangnemben. Érdekes, az öreg mégis mindig tudja, mit akarok éppen tőle.
- Üdvözöllek, Perselus! – köszön ő is mosolyogva, frissen, vidáman. Na igen. Ezt is csodálom benne: ennyire idősen ilyen fiatal. A mosolyából látom, hogy majdnem biztosan tudja, mit akarok, mégis türelmesen hellyel kínál, s székében hátra dőlve jelzi, hallgat, figyel rám.
Nem habozok, kezdem:
- Elmondaná nekem, mit tud Anabelle-ről? – kérdésem rövid, tömör, de ezzel csak a kezdő löketet akarom megadni, remélem, magától elmond mindent.
- Pontosan mit szeretnél tudni? – kérdi teljes nyugodtságban. Na most kezdek ideges lenni. Húzza az agyam, pedig tudja, mit akarok.
- Ha kérhetném, kezdje az elején. Miért tűnt el hét évre és a végén pedig mondja el, miért jött vissza? – unott kifejezéssel arcomon, jobb szemöldökömet felvonva karba fonom karjaimat és türelmet erőltetve magamra, várok.
Dumbledore nagyot sóhajt, komolyra veszi a figurát. No igen, ennek épp ideje. Maga előtt ujjait összeilleszti, s állához emeli. Hosszú percekig csak hallgat, az én kezdetben sem nagy türelmem, pedig egyre fogy. Esküszöm, ha nem kezdi el, felállok és kimegyek.

Még mindig nem beszél. Maga elé néz, mintha motyogna is valamit, de igazán nem mond semmit. Most ezt direkt csinálja? Hát ebből elég!
- Köszönöm a hasznos információkat. – mondom, s felállok. Mielőtt megfordulnék, hogy kimehessek, még egy pillanatot várok, hátha beszélni kezd. De nem. Csak… mosolyog? Ugyan min? Inkább nem akarok megvénülni, hogy ne lehessek ilyen bolond.
Nem várok tovább, megfordulok, s elindulok végre kifelé.
- Perselus! – szólal meg mégis. Megállok s egy sóhaj kíséretében hanyagul megfordulok. – Ugye most már tudod a választ? – kérdi sejtelmesen. Na ezt viszont utálom! Miért csinálja ezt? Miért nem tud értelmesen beszélni? És mégis honnan tudnám a választ? Elmondta? Nem! Akkor meg? Egy pillanatra sem nézett a szemembe, egyébként is vele szemben akárhányszor próbáltam legillemenciát használni, természetesen egyszer sem jártam sikerrel.
Ma úgy látszik sóhajok napja van, na meg a dühös morgásoké. Nem is érdekel már, foglalkozom a saját dolgommal és kész.

Nem hittem volna, hogy nem fogok örülni visszatértének. Amikor megérkezett, azt hiszem… jó volt látni. Jó lett volna… ha megölelhetem… ha megölelem és nem engedem el amikor ő közelít.
Legjobb, ha a picébe megyek, ott nyugtom lesz, senki nem zargat.
Mi a fenét értett azon ez a szenilis vén bolond, hogy tudom-e már a választ? Honnan kéne tudnom?
Ez egyszerűen nem igaz.
Áh, már ez a szék sem a régi. Ebben a teremben semmi sem a régi! Semmi!
Amikor még itt volt… emlékszem, abban a padban tanult, ott, elöl…
Áh, a fenébe is, miért jár rajta az eszem? Ha itt lenne, más lenne? Nem! Ez a terem is ugyanolyan maradna… nem olyan, mint régen.
A szekrényből egyszer kérdezés nélkül vett ki egy hozzávalót… leszidtam, mert nem adtam engedélyt arra, hogy felálljon. Olyan hirtelen üvöltöttem rá, hogy elejtette, ami a kezében volt, így a fiola millió apró darabra tört s a benne lévő bájital-hozzávaló a padló réseibe szivárgott.
Ma már az sincs ott… pedig tudom, napokig éreztem a bűzét. Nem zavart, de tudtam, hogy ott van. És jól esett tudni…

De most nem tudok semmit. Legalábbis a választ a kérdésemre. Lassan kezdem érteni, miért akarom ennyire tudni. Ana nem érdemli meg, hogy akár egy percig is foglalkozzak vele.
Ezt nem is érte teszem majd. Igen, kiderítem, amit akartam. De ennyi.

Tudom-e a választ? Talán… talán azt akarja, hogy Vele beszéljem meg… ah, ez aztán a segítség!
Nem akarom, hogy azt higgye, hogy ez engem annyira érdekel, hogy meg akarom beszélni vele! Mert nem is!

Meg kell keresnem… most rögtön.
Áh, nem, már kilenc óra. Neki van első órája.
Nem baj, estig kibírom. Ha már eddig kibírtam…

*
Mindenki tömi magába azt a sok mindent… minek ebédre ennyi fölösleges dolgot magukba tömni?
Elment tőlük az étvágyam… nem kell az almám sem. Inkább visszamegyek a pincémbe és előkészítem a délutáni óráimat.
- Szervusz, Perselus! – hallok egy kedves női hangot a hátam mögött. Ana? De mit akarhat? És mi ez a kedvesség? Mindenesetre megfordulok és megbizonyosodom arról, hogy nem hallucinálok. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak szeretnélek megkérni, hogy helyettesítsd a ma délutáni óráimat, mert el kell utaznom. Dumbledore professzorral már beszéltem és mivel neked ma csak két órád lenne ezért azok alól felment. Te vagy az egyetlen, aki segíthetsz. – adja elő kérését szinte egy szuszra.
No de miféle képtelenség ez? És mi az, hogy elutazik?
- Hova mész? – ajaj, ez kicsúszott. A fenébe Perselus, vigyázz a szádra. Még a végén azt hiszi, érdekel is.
- A leeds-i Borough kastélyba. Egy kis továbbképzésen veszek részt. – válaszol rögtön. Hangján nem hallom a tegnap este történtek utóhatását. Talán már el is feledte. Ezek szerint nem kell azon aggódnom, hogy hogyan viselkedjek. Továbbképzés… szuper.
Ezek szerint ugrott a ma este.
- Mikor mész? – még mindig a Nagyterem ajtajában állunk, valószínűleg gyanakodva nézhetek rá, mert nem válaszol, hanem kérdez.
- Talán nem hiszed?
- De, de, persze. – hadarom, s indulnék tovább, mert jelen pillanatban egy ép értelmes gondolatom nem akad – s nem igazán értem, miért, de Ana nem enged. Megfogja karomat, úgy tart vissza.
- Valami baj van? – kérdi. Kicsit vár, miközben mélyen nézünk egymás szemébe. Merlinre, de rég láttam ilyesmit… ez… olyan furcsa… utoljára akkor éreztem hasonlót, amikor… átöleltem. Az égre, már megint kezdődik! – Akkor átvállalod az óráimat?
- Igen. – felelem tétovázás nélkül, majd újra elindulok.
Gyorsan szedem lábaimat, minél hamarabb el akarok kerülni Ana közeléből.
Most nem megy. Valamiért most nem… ma nem.

- Perselus! Miért sietsz úgy? – kiabál utánam Anabelle. Minek jön utánam egyáltalán? – Várj, hékás, ne rohanj úgy! – egyre közelebb hallom magamhoz, de most nem akarom, hogy utolérjen, begyorsítok.
Fut… hallom lépteinek gyors kopogását a kőpadlón. Nem érhet utol.

- Na, hát most már aztán állj meg! – mellém ugrik hirtelen, karomnál fogva megállít. Úgy látszik, mégsem úszom meg. Mondani akar valamit, de… - Lemegyünk a termedbe? – kérdi hirtelen. Nem ezt akarta… tudom… érzem. Nah, tudom, mi következik. Most lemegyünk és elkezdünk olyasmikről beszélni, amikhez nekem most semmi kedvem. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy végighallgassam a siránkozását. Már, ha a tegnapit akarja folytatni… ki tudja.
Biccentek, s először csak tekintetemmel követem, ahogy tétován elindul, majd utána megindulok én is.

Újra a régi teremben, igaz, Látom rajta, hogy kicsit elkalandozott… intettem neki, hogy üljön le, s ő leült a régi helyére. Azóta csak néz maga elé, néha mosolyog, néha egészen komoly. Most pedig olyan… furcsán torz fintor ül arcán.
Azon a gyönyörű, kerek kis arcon, amit annyira szerettem nézni, amire annyit áhítoztam.
Megunom állva nézni, én is leülök. Hosszú percekig csönd van még, majd nem állom meg, hogy meg ne szólítsam.
- Nos, miért kellett idejönnünk?
Felém kapja fejét, mint aki álomból ébred hirtelen. Szemeit lehunyja… most pedig kinyitja. S most már könnyesek. De miért? Mi bántja ennyire?
Feláll, s elém sétál. Kezét nyújtja felém, megfogja kezem, s érzem, fel akar állítani. Engedek neki, mert húz. Nem a kezével, hanem a szemével. Ez hiányzott. Ezt akartam érezni. Hogy felállok és mindjárt a karjaimba zárom… ezt akarja ő is, ez egyértelmű. Mégis… talán.
…. Igen …. Merlinre, ez az! Ez kellett nekem! A csókja! Annyira… annyira jó! Ölelnem kell! Muszáj! Most nem engedhet el és én sem őt! Kell… kell, hogy érezzem. Egy kicsit… csak egy kicsit… kell, hogy itt legyen a karjaimban, mint akkor, régen.
Minden ráér, bárminek kell is történnie, történjen ezután! Csak még egy kicsit… egy kicsit had szeressem.

Aztán újra minden más lesz… már semmi sem olyan, mint régen.