Pár nap alatt nem egyszer próbálkoztam nála újra, de már nem árultam el magam a végén, nem mutattam ki dühömet, csak megpróbáltam vele elhitetni, hogy tényleg szeretem és vele akarok lenni. De minden hiába. Bárhogy, bármivel próbálkoztam, Ana rám sem hederített. Talán rájött valós célomra, s ezért nem enged. Kemény és határozott velem szemben, alig szól hozzám, tudom, haragszik. És ha egyszer Anabelle haragszik valakire, azzal nem bánik kesztyûs kézzel, egy idõ után az illetõ még azt is elhiszi, hogy világellenes bûnt követett el. De viselkedésével engem nem tud meghatni. Csak legyintek egyet, s tudom, én úgyis megtöröm, hisz vonzódik hozzám, le tudom venni a lábáról, még ha nem akarja, akkor is. És ezt be is fogom bizonyítani.

Emlékszem, tegnap is jól felsültem, amikor próbálkoztam. De ez nem tántorít el célomtól, csak épp megtudtam, mivel fölösleges elé állnom.
- Mesélj, drága – kezdtem erõltetetten kedves hangon a tanári szobában -, hogy telt a napod? - Szerintem azonnal rájött, hogy ez engem nem különösebben érdekelt, csak épp szóba akartam elegyedni vele. Annak okával viszont már láthatóan nem törõdött, megrántotta a vállát és arrébb ment. Papírjait rendezgette sorba, mindegy volt neki, melyik asztalnál teszi, ahogy én közeledtem felé, õ úgy távolodott tõlem. Olyannyira lefoglalt a követése, hogy észre sem vettem, hogy az ajtó felé húzódik. Egyszer csak hopp! Már ott sem volt. Én pedig a fejem vertem a falba néhányszor, amiért nevetségessé tettem magam elõtte. No de innentõl kidolgozott terv szerint cselekszem, nem véletlenszerûen. Most például nem sokára meg kell jelennem a vacsorán, s minthogy mindig hamarabb végzek, mint a többi professzor, szépen „visszavonulok szobámba”. A terv kész, már csak végre kell hajtani.

Utálom a nyüzsgést. Idegesít ez a rengeteg kölyök. Mindegyik olyan, mint egy sajtkukac. Bezzeg az én mardekárosaim tudnak nyugton ülni. Mindig is tudtam, hogy csak az én diákjaimat lehet megnevelni rendesen, a többi szerencsétlen kölyökkel pedig próbálkozni sem érdemes.
Már mindenki itt van, csak Ana nincs. Nehogy a végén még az legyen, hogy nem jön el és nem tudom véghez vinni a tervemet!

Mindjárt vége a vacsorának. Hol lehet? Ez nem igaz. Végre egyszer eltervezem, mit fogok tenni, erre nem képes megjelenni! De nem fogok utána menni és megkeresni. Majd holnap megcsinálom, amit akartam. Végtére is, jobb késõbb, mint soha.

**

Szuper. Ez az este is olyan eseménytelen és unalmas, mint az összes többi. Kezdem ismét azt hinni, hogy nem csak azért akarom látni Ana-t, hogy játszadozhassak vele. Tény, hogy ez a nõ olyan élvezetet képes nyújtani nekem, amilyet még soha egyik nõ sem, akivel életem során dolgom volt. Na jó, abban is csak nekem volt élvezet, gondolom, hogy az elrabolt, megalázás és megfélemlítés céljából erre tartott nõknek nem volt valami felemelõ érzés. De annak már vége. Az a múltamhoz tartozik. Ana közelsége mást hoz ki belõlem, nem a vadállatot. Azzal, amit õ adott nekem, végre megtudtam, mi az igazi élvezet. Néha igazán hülyén érzem magam és legszívesebben eléállnék és egyszerûen megkérdezném tõle, miért lépett le szó nélkül. De ha átsiklunk felette, akkor sosem tudja meg, mekkora fájdalmat okozott nekem. Velem pedig senki nem szórakozhat büntetlenül.

Mi az? Csak nem…! Valaki közeledik! A többiek még mind a Nagyteremben vannak, de ha mégsem, abból az irányból akkor sem jöhet, csak egy valaki…
Beugrom az egyik kõszobor mögé, de nem kell teljesen elbújnom, mivel nem mozgom, és elég távol vagyok a fáklyától, a majdnem teljes sötétség hûen magába rejt. Na most sikerülni fog a tervem!
Egyre közelebb ér, s már körvonalai is kirajzolódtak. Igen, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez Õ. Határozott léptekkel halad el rejtekem elõtt, várok, míg pár lépésre eltávolodik, kilépek a szobor mögül, és hangtalan léptekkel utána indulok.
Nem is sejti, mire készülök. Na persze, nekem nem nagy durranás, de neki biztosan nem fog tetszeni. Csak rá kéne vennem, hogy megbízzon bennem, hogy újra elcsábuljon, és akkor megfogom! Ha vége, kiadom az útját, és végre megtudja majd, hogy ki vagyok én.

Egyre közelebb suhanok hozzá, kezeimet már készítem.
A fenébe is, Perselus, ha most ráijesztesz, hogy fogod elérni, hogy lefeküdjön veled? Na jó, finomabb módszerekhez folyamodok.
Oké, csak nyugodtan, még egy nagy lépés, és…
- Megvagy! – hátulról elkapom Ana derekát, magam felé fordítom, tarkójánál is megragadom erõsen, hogy ne fordíthassa el fejét. Nem is teszi, egyenesen szembeköp.
Na ezt már végképp nem tûröm! Nem akartam megtenni, de rá kényszerít!
Egy pillanatra elengedem, de, csak amíg megragadom csuklóit, s szorítva õt a falhoz kényszerítem. Most igazán dühös vagyok, de õ is az. Szemei szikrát hánynak, csak úgy, mint az enyémek. Ha szemmel ölni lehetne, nem tudom, melyikünk halna meg elõbb. Õrült vadsággal erõltetem rá ajkaimat, nyelvemmel keményen török utat szájüregében. Ana nem elég erõs ahhoz, hogy összeszorítsa száját, rúgni próbál, de nem sikerülhet neki, nem hagyom.
- Áhh… - mégis… au… ez… Merlinre ez szörnyû. Pont ott! Ah… Ez az enyém? Akkor ez a tiéd!

Síri csönd, mozdulatlanság. Arcul csapás volt ez mindkettõnknek. Az engem ért rúgás okozta fájdalomtól legszívesebben összegörnyednék, de Ana döbbent és ugyanakkor vádló tekintete nem enged. Kezeit már enyhült erõvel nyomom a falhoz, de mást már nem teszek. Mindketten zihálunk még az erõlködéstõl, de hang nem hagyja el szánkat. Megütöttem. Mégis megütöttem õt, pedig néhány napja nem tudtam megtenni. Miért lepõdök meg magamon? Talán nem kellett volna?
Õ az elsõ nõ, akihez kezdettõl fogva nem úgy viszonyultam soha, mint a többihez és most mégis itt tartunk. Meg akarom leckéztetni õt, õ nem hagyja magát, de én felpofozom. Persze, utólag könnyû ítélni. Nem akartam… ezt azért nem akartam. Normális esetben nem érdekel, kit ütök meg, de… ez most nem akármilyen eset, Anabelle nem akárki. Õ a nõ, akit szerettem.
És talán még most is szeretem… a magam módján.

- Hozzám ne érj soha többé! – Ana fogai közt szûri a szavakat. Most nem fog szó nélkül elrohanni. – Ha még egyszer a közelembe merészelsz jönni,… - tudom, mi következik, de nem várom meg. Jobb kezét elengedve tenyeremet finoman szájára teszem, majd lassan csúsztatva már csak ujjaim pihennek kívánatos ajkain, melyekhez nem rég még olyan vadul ragaszkodtam. Látom szemében a gyûlöletet és… még valamit. Nem ezt várta tõlem. Talán nem ismer eléggé, de ez nem csoda, hiszen nem is volt idõnk egymásra. De akkor sem ezt várta, ha tudja, jogosan haragszom rá. Ha pedig nem tudja, akkor végképp nem erre számíthatott. Csalódott, szomorú és dühös. Ilyen most Õ, Anabelle, aki annyira hiányzott és hiányzik még most is. Én nehezítem meg a dolgokat, talán az lett volna a legjobb, ha egyszerûen elé állok és tisztázok vele mindent. Nem vagyok ez a típus, ilyenben még nem volt részem, nem tudom, mit mondhatnék, hogyan kezdjem egyáltalán.
El fog menni, tudom. Ha most nem teszek valamit, elmegy és soha többé nem lesz lehetõségem helyrehozni a dolgokat. Igen, nem én léptem le szó nélkül, de talán én lehetnék az, aki visszahozza õt. Még mindig távol van tõlem… és mégis közel. Itt áll elõttem megsemmisülve, de én sem vagyok különb állapotban. Más esetben nem izgatnám magam, hagynám, hogy elmenjen, nem törõdnék vele.
De most Anaról van szó. Amikor megjött, olyan más volt… idegenné tettem tõlem. Már nem kedves velem, megsértettem. De õ is megsértett engem. Méghozzá mélységesen.

- Ne! – húzom vissza bal csuklójánál fogva, amint ellép elõlem, hogy ismét eltûnjön. Még nem végeztem. Sem magammal, sem vele. Még nem tudom, mit akarok. Még nem mehet el…
Értetlen szemekkel néz rám, majd felhorkan:
- Hah, csak nem képzeled, hogy egy percnél is tovább maradok a közeledben? Hagyj elmenni, Perselus, vagy nagyon megjárod! – üres fenyegetõzés ez, nem több, de csak meg akar szabadulni tõlem. Talán megijedt, talán csak a dac beszél belõle. Mindkettõt megérteném. Nem engedem el, magamhoz vonom, immár két kézzel.
Erõsen tartom, szemeimmel kétkedve fürkészem. Vajon megbízhatok benne? Ana-t nem érdekli, miért nem eresztem, szabadulni próbál.
Hát nem látod, hogy nem tudsz megszökni tõlem? Nem hagyom, még egyszer nem. Nem intézhetsz el mindent ilyen egyszerûen. Fõleg nem engem.

Már nem fogom bántani. Most még elengedem, de rajta tartom a szemem, nem menekülhet. Igaz, talán az erõszak most nem megoldás. Idõt és energiát sem érdemes pocsékolnom rá. Ha bántanám, azzal csak azt bizonyítanám, hogy igenis fontos volt és még most is fontos nekem.
De ezt az elégtételt nem adom meg neki.
Végig simítok puha arcán, legnagyobb meglepetésemre nem húzódik el undorodva. Szemeiben különös fény csillan, megremeg. Talán érintésemtõl, talán a visszafojtott indulattól. Elengedem õt, hátrébb lépek tõle, de még nem indulok el. Várom, hogy õ menjen el elõször. Ha tényleg haragszik rám és gyûlöl, most elmegy. Ha marad és vár,… akkor meg kell tudnom, mi miért történt és a végére fogok járni azoknak az éveknek, amiket tõlem távol töltött. Életemben elõször nem tudok határozottan dönteni valaki sorsáról. Még mindig ragaszkodom hozzá… nem tudom elengedni. Nem tudok beletörõdni abba, ami történt és ez rohadtul idegesít. Túl bonyolulttá váltam miatta.
De már lassan ez sem érdekel, csak történne valami! Végre utána kell járnom annak, ami történt! Ha tényleg fontos nekem Ana – hú de furcsa erre még gondolni is -, akkor nem bántom õt ok nélkül.
Még mindig nem mozdul. Pedig az elõbb még nagyon menni akart.
- Menj... – suttogom el döntésem. Nem, hogy hagyom elmenni, de küldöm is. Menjen csak, ma már úgysem tehetek semmit.
Nem mozdul. Életemben elõször nem akarok saját magam ellensége lenni, hajlandó lennék megbocsátani neki és… és talán újra… szerethetném õt, erre õ csak áll és néz rám azokkal a nagy, smaragdzöld szemeivel és várja, hogy… mit is vár? Nem tudom. Nem tudok bejutni elméjébe. Bár talán most nem is ez a legjobb módszer, hogy megtudjam, mi a fenének áll még itt.

Már… kezdem érteni. Igen. Olyan, mintha… kérdezni akarna valamit. Közelebb lép hozzám, s tekintete újra arra a kedvességet, megértést sugárzó tekintetre vált, amilyen akkor régen volt és akkor, amikor visszajött ide, a Roxfortba. Beenged gondolataiba! Miért teszi? Megszólalni nem képes…
„Mi ez?” „Miért?” ez a két kérdés kavarog fejében. Hát nem tudja, mi bánt? Mivel okozott nekem fájdalmat?
- Elég volt, Perselus. Ne tedd ezt velem. – kér immár csengõ hangján – Te nem tudhatod… nem értheted… - hangja el-elcsuklik, könnycseppek gyülekeznek szemeiben – Én… én csak… Perselus, nem büntethetsz azért, amit érted tettem! – fakad ki, az imént összegyûlt könnycseppek felduzzadt patakokként zúdultak le kerek arcán. Ösztönösen nyúlok oda, hogy letöröljem a záporesõt. Összeráncolt szemöldökkel elemezgetem magamban az elhangzottakat. Ezek szerint tudja, mi bánt. De mi az, hogy értem tette? Mit tett értem? Azért hagyott el, hogy nekem jó legyen? Kételyeimnek nem adok hangot, gondolkoznom kell. Beszélni fogok Dumbledore-ral, és kikényszerítem belõle az igazságot. Ellépek Anabelle elõl, s elindulok vissza, a szobám felé. Nem nézek vissza, lelki szemeimmel még mindig látom õt magam elõtt, ahogy ott állunk a folyosón a fáklyák halovány fényében, s szótlanul meredünk egymásra választ keresve kérdésünkre. Nem ment el, õ magától nem ment volna el, mint ahogy akkor, évekkel ezelõtt sem.
Sajnálom, hogy ez a néhány nem túl sokat mondó szó kellett ahhoz, hogy végleg elhatározzam: meg kell tudnom, mi történt Ana-val, azzal a nõvel, akinek életemben elõször és utoljára elárultam magam.