- Clara, Westminster! – végre, remélem, õ az utolsó.
Egy kislány sétál ki félénken a süveghez… pont, mint Ana tette még az õ idejében.
Perselus, hagyj már fel ezzel! Szánalmas vagy! Mit nyavalyogsz itt magadnak? Te nem vagy ilyen!
Nem voltam ilyen…

Nem maradok tovább, mint ameddig szükséges. Szerencsére Anabelle az asztal másik végén ül, nem is tudom, mi lenne velem, ha… ha itt ülne mellettem…
Semmi! Ugyan mi lenne? Úgy sem tennék semmit. Nem tehetek… még nem.
Na jó, inkább megyek… még van egy kis dolgom. Elõkészítek még egy-két alapanyagot a holnapi ismétlõ fõzetekhez.
Dumbledore, figyeljen már rám, nem akarok a tudta nélkül lelépni. Ah, mindegy, nem figyel. Majd csak feltûnik neki, hogy elmentem. Neki talán feltûnik.

Talán… most kéne hátra néznem.
Merlinre, nem! Ah, az égre! Mi van velem? Mi ez a gyengeség? Perselus Piton SOHA-NEM-LEHET-GYENGE!
Anabelle ott van, de esze ágában sincs rám nézni. Milyen nevetséges gondolat! Már miért nézne? Hah! Gatyába kell ráznom magam, mert ez így nem megy!

Valami… a hátamban… a torkomban… a gyomromban… meg fogok fordulni…
A szemei! Merlinre, azok a gyönyörû szemek!
Nem tudok kedvesen nézni rá… volt pillanat, amikor tudtam? Nem hiszem. Ezért most is furcsállva, kissé szomorkásan emeli el rólam tekintetét.

A fene a modoromba! Ah, mindegy. Ezen nem fogok tudni, de õszintén szólva nem is akarok változtatni.

**

Nah, újabb év eleje, újabb elsõ nap, és hol van még a vége?! Megint egy év, mire újra pályázhatok a Sötét Varázslatok Kivédésére. Na, persze, Dumbeldore úgyis elutasít, de hát legalább megpróbálom…
Nézzük csak, kivel lesz ma órám… áh, dupla Mardekár-Griffendél rögtön az elején. Sosem hagyják ki ezt a párosítást. Aztán Mardekár-Hollóhát, eddig csupa elsõs, majd jönnek a másodikosok, harmadikosok és negyedikesek ugyanebben a felosztásban. Holnap szinte csak Hollóhát és Hugrabug lesz.
„Csodás”!

Vajon ebben az évben érkezett legalább egy valaki, aki ért a bájitalokhoz, vagy megint tömény szerencsétlenségek jöttek? Na jó, nem álmodozom, minthogy nem is szokásom, most sem válna be. Teljesen biztos, hogy…
Ki lehet az ilyenkor?

- Áh, Ana… Miss Jackson. – remélem, nem akar bejönni a szobámba, épp menni készültem.
- Perselus! Miért magázol? – rám nevet… ajaj, ezt nem kéne… Erre most mit feleljek? Ha elkezdem neki mondani, hogy elõször is faképnél hagyott, amit senki nem tehet meg velem büntetlenül, másodszor pedig amíg nem tudom, mi történt vele az elmúlt hét évben, õ lett-e… õ… Voldemort és õ… na szóval addig én nem… nem vagyok képes… nem tudok hozzá három lépésnél közelebb menni. Pedig itt áll elõttem… azok a nagy, gyönyörû smaragdzöld szemek… úgy húznak magukba, mint egy örvény… Itt áll elõttem teljes pompájában, tudom, õ sem tökéletes, de mégis… Ami régen is vonzott benne, az ez volt: naprakészen, egyszerûen szép.
- Mennem kell, kezdõdik az órám. – alig-alig, de sikerül hûvösen kitérnem a válasz elõl és Ana elõl is. Nem kell félretolnom, érzékeli, hogy ki akarok menni, rögtön félreáll az utamból. Hálás vagyok, amiért nem kellett hozzá érnem…
Ugyan! És, ha hozzá kéne érnem? Talán olyan lennék én is, mint a többi pipogya, haszontalan férfi, aki nem tud megálljt parancsolni a… szóval magának? Nem! Megfogadtam! Soha többé nem gyengíthet el! Akkor sem, ha megtudom, amit akartam. Csak egyszer tettem meg vele, amit soha senki mással, de többet vele sem fogom. Megígértem magamnak…

**

Az elsõ nap éppoly fárasztó volt, mint amilyen nyomasztó az utolsó szokott lenni, bár most még jobban várom a tanév végét. Hallottam fél füllel ettõl-attól, hogy az új tanárnõ milyen bájos, és megértõ…
Ana… igen, õ ilyen. Bájos, és megértõ. És még sorolhatnám… Még mindig nem tudom pontosan, hogy’ hogyan tudta annyira elcsavarni a fejem egy nõ, hogy ilyen… érzelgõs legyek… Merlinre, hisz elárultam magam, és ez egyáltalán nem érdekelt! Mi lett belõlem? Most is, mint egy nyáladzó kutya, úgy figyeltem õt… Ennek véget kell vetnem. Nem ismerek magamra! Lehet, hogy… másként érzek iránta, mint bárki iránt eddigi életemben, de ettõl még nem kéne idiótán viselkednem. Szerencsére eddig még nem tettem – szó szerint – semmit, na jó, kivéve azt a visszapillantást… de az nem… nem volt semmi… csak… Szóval nem hagyom magam többet. Nincs az az Anabelle Jackson, aki engem még egyszer csõbe húzhatna!
Még korán van, elõkészülök holnapra, aztán… aztán nem tudom, mit csinálok, de ki nem megyek a pincémbõl, az biztos. Hétágra süt a nap, ha nincs negyven fok meleg, akkor egy sem, mellesleg a fél Roxfort a folyosókon, és a parkban tölti a délutánját, nekem pedig semmi kedvem aközé a sok viháncoló, vagy épp veszekedõ kölyök közé kimenni.

Na jó, ezzel kész vagyok. Remélem, holnap is megúszom különösebb galiba nélkül. Mondjuk ma majdnem volt egy robbantás, de szerencsére idõben észrevettem, hogy az a szerencsétlen Kingston zöld helyett szürkére fõzte a bájitalát. Hjaj, hogy ide mennyi szerencsétlen jár! Minden évben vannak jó páran, akik megkeserítik az életemet! Nem mintha nem lenne elég keserû… na de ez már túlzás. Honnan szedett össze Dumbledore ennyi hozzá nem értõ, tehetségtelen, kétbalkezes kölyköt?
Már megint kopognak. Sosem hagynak nyugton!
- Ki az? – kiáltok ki. Ha nem kívánatos személy jött, inkább elküldöm. Bár most mindenki nem kívánatos a számomra.
- Csak én vagyok Perselus, Anabelle! – kiált vissza a fiatal hang.
Vajon honnan tudtam, hogy õ az? Hhhh… hogy úszhatnám meg? Csak ma! Legalább csak ma…
- Emlékezetkiesésem van. – jelentem ki, amint látom, hogy meg sem várja, hogy válaszoljak, bejön, és teljesen nyugodtan leül az elsõ padsor legszélére, karba teszi kezeit, rám néz, és vár.
- Mit felejtettél el? – kérdi érdeklõdõen.
- Azt, hogy vajon elhangzott-e a „Gyere be!”, vagy sem. – válaszolom hanyagul, remélem, érti a célzást.
- Oh, bocsáss meg, ha zavarlak. – Ana feláll, és sértõdötten hátat fordítva nekem elindul kifelé. Na tessék, most még neki áll feljebb! Mindegy, visszatérek a dolgozat vázlathoz. – Hogy vagy? – hallom mégis kérdését, s felemelem fejem. Velem szemben áll, íróasztalomtól csak egy lépésre és mosolyog. Merlin szakállára! Ez a nõ!
- Kitûnõen. – felelem kurtán, mint mindig, most sincs kedvem beszélgetni.
- Aha… értem. Én is. – úgy tesz, mintha nem érezné, hogy egyáltalán nem vágyom senki társaságára. – Ugye most el akarsz üldözni? Ne is fáradj, tudom, hogy te alapból is ilyen vagy, nem hagylak itt, mert nekem szükségem van társaságra.
Mi? Most már gondolatolvasó is, nem csak… végtelenül türelmes… honnan van ennyi türelme?
- Jobb társaságot nem találtál? – kérdem, miközben visszatérek a kérdések szerkesztéséhez, igyekszem oda koncentrálni, és nem Anara. Egy pillanatra felpillantok, és látom, arcáról lefagyott a mosoly.
- Téged kerestelek. Rád van szükségem. – súgja óvatosan, mintha máris azon gondolkozna, tényleg rossz ötlet volt felkeresnie engem, mert nem úgy viselkedek, ahogy remélte. Csak áll elõttem, ártatlanul, kissé szomorúan, csalódottan néz rám. Megint érzem… majdnem ugyanazt, amit akkor, amikor elõször átöleltem. Elszorul a szívem, a torkomban gombóc van, megszólalnék, mondanék valamit, amivel kicsit visszakozhatok támadó állásomból, de nem tudok. Egy hang sem jön ki a torkomon. Erõlködöm, de csak egy rekedtes sóhaj hagyja el számat. Megköszörülöm torkomat, de fejemet lehajtom, talán zavaromban, talán csak megszokásból.
- Valami baj van? – kérdem nehézkesen, ám felbátorodva. Ismét szemébe nézek, s bár érdekel, miért keresett meg, és nem akarom túlzottan megbántani, mégis kemény tekintettel fürkészem arcát, vonásait.
- Nem, nem… én csak… - érzem, tétovázik, keresi a megfelelõ szavakat. Kínos csönd áll be, csak nézünk egymásra, õ azt várja, én fejezzem be neki, én azt várom, õ fejezze be magának. – Rég láttalak.
Na igen. Tudja õ, hogy valamit elrontott, azért vagyok vele olyan, amilyen, azon kívül, hogy alapból nem szeretek senkivel bájcsevegni. Tudja, mégsem tesz semmit, nem beszél róla, és érzem, nem is szeretne. Megértem, nekem sem a kedvenc témám, de egyre kíváncsibb vagyok, mi is történt az elmúlt 7 évben, és fõként az után az éj után, amikor mi… amikor én elárultam önmagamat… érte.
- Perselus, - kezdi félénken – én… én csak… szóval – gyerünk, Ana, mondd már – tudod… hiányoztál.
Meglepettségemet nem rejtem el, ha akarnám, se tudnám, olyannyira váratlanul ért ez a kijelentés. Én hiányoztam neki? Én? Neki? Amikor õ ment el? Esküszöm, már semmit sem értek.
Nem mondom, hogy õ is hiányzott nekem, mert ez így nem igaz. Vagyis, csak nem tudtam róla. Amióta újra itt van, azóta tudom, hogy mekkora ûr tátongott bennem, melynek egyre nagyobb részét kezdi betölteni. Magam sem értem igazán, csak érzem, valamivel teljesebb lettem… De valamit mégis mondanom kell… vagy tennem…
Felállok, s kilépek magas íróasztalom mögül, de kínosan ügyelek rá, hogy ne lépjek el mellõle, mert úgy túl közel kerülnék Anahoz.
- Jó, hogy itt vagy. – huhh, remélem, nem érti félre, és kezd el fantáziálgatni, hogy nekem miért is jó, hogy õ itt van.
Ana zavartan fonja össze ujjait, majd leengedi kezét, aztán újra maga elé fonja.
- Képzeld, - na, mi az? Mintha mi sem történt volna, hetykén kezd bele valami újba. – én…
Mintha elfelejtette volna, mit akar mondani, lesüti szemét, s zavarában elmerülve játszadozik ruhájának szegélyével. Ahha, szóval nem is akart semmit mondani, csak… szóval tartani.
Szeretem hallani a hangját… igen, talán ez az egy dolog, amit tényleg szeretek. Kedves, megnyugtató hangja van. Nem hittem volna, hogy jót tesz nekem a lágy hang. Még engem is megnyugtat, és nem viszolygok tõle. De, hogy õ akarja hallani a hangom! Képtelenség!
- Csak látni szerettelek volna… két percnél tovább… és hallani a hangod… - Merlinre, tényleg gondolatolvasó! Ha nem tudnám, kirõl van szó, elhinném, hogy képes rá! A legillemencia sosem ment neki. Hála az égnek, különben már rég… mi is történt volna? Miféle leleplezõdésre gondolok? Mivel kapcsolatban? Neeem, Perselus, neeem. Gondolkodj józanul, használd az eszed, ne hagyd, hogy az a bugyuta, semmirekellõ szíved rossz irányba tereljen!
- Ne haragudj, dolgom van. – most jövök csak rá, hogy eddig én magáztam, már puszta dacból is, de most és az elõbb is simán tegeztem… ha nem figyelek oda, eltûnik a nyomatéka a viselkedésemnek. Egyébként pedig, már megint visszautasítom, megint elküldöm, pedig… marasztalnám? Tényleg?
Haj, elegem van! Menjen csak! Nem próbálom ki, milyen, ha itt marad, még valami baromságot csinálok!
Bár lenne mit kérdeznem… De, ha nem hagyott volna faképnél, ami felér egy átveréssel, és emiatt nem haragudnék rá, már megtettem volna. De amit õ tett… még neki sem engedem, hogy csak úgy, kedvére azt tegyen velem, amit akar. Használt, aztán eldobott. Szó nélkül. Ezt még õ sem teheti meg velem.
- Ne küldj el. – kér szomorkás hangon. Nem könyörög, csak kér. – Had maradjak itt. Ígérem, nem foglak zavarni. Csak leülök, és… - és unatkozik tovább. Eddig is azt tette. Talán azt reméli, az én társaságomban nem fog. Dehogynem! Mellettem fog csak igazán!
- Miért? – kérdem kétkedve, hisz nem egészen értem õt.
- Mit miért? – rántja meg vállát – Csak veled akarok lenni. Ennyi. Mint régen. Emlékszel? – szemöldökeit felhúzza, kíváncsian várja válaszom.
- Emlékszem. – hát már hogyne emlékeznék! Jaj, Ana, régen sokkal jobb volt, szebb volt, akkor még gyengébb voltam, s bár ettõl jobban fájt, mégis élvezetesebb volt minden nap újra a szemedbe nézni, s megpróbálni kitalálni, csak képzelõdöm, vagy tényleg érzek irántad valamit.
De ezt nem mondhatom el neked, ne haragudj. Még nem…
- Emlékezel velem másra is? – kérdi, s közelebb lép hozzám. Nem akar semmit, csak megfogja kezem, s mélyen szemeimbe nézve várja reakciómat. Most megpróbál hatni rám. Õ nem tudja, mekkora sikerrel, de igyekszem azt mutatni, nem túl sokkal. Tulajdon képpen ez majdnem igaz…
- Emlékszem. – felelem ismét. És tényleg. De anélkül, hogy mondaná is emlékszem mindenre. Szó szerint mindenre.

**

Már régóta állunk így, egymással szemben, és emlékezünk. Nem nézem meg, õ hol jár, õ sem tudja, én merre tartok a képzeletemben. Egyelõre még csak ott, hogy hogyan vett rá ez a nõ engem minderre. Az ölelésre, a szavakra, az érzelmekre; az emlékezésre.
- Menned kell. – suttogom halkan, s kézen fogva elvezetem az ajtóig. Ott elengedem, kitárom az ajtót, s visszasétálok asztalomhoz, majd egy utolsó, röpke pillantást vetek rá, s újra papírjaimba mélyedek. Szemeim a leírt sorokon futnak, de agyam semmit nem fog fel belõlük. Nem olvasok, az emlékképeimet nézem újra egészen az utolsó pillanatig.