Anabelle, a kicsi Ana… már nem is kicsi. Majdnem kész nő! Az idén ő is kirepül a „fészekből". De úgy tudom, viszzajön, hiszen tanár szeretne lenni. Ha azonban sikerülnek vizsgái, auror képzésre megy. Hjaj, ha elhagy, ha itthagy, és többé nem látom, nem hallok felőle… nem, ez nem fog megtörténni, hisz kötődik hozzám. Ha nem is úgy, ahogy én hozzá… nem, nem, Perselus, miket beszélsz? Nem, ő a diákod, akit te kivételesen egészen megkedveltél, de ennyi! Oh, de mi értelme ennek? Ő úgysem tudja meg soha… magam előtt nincs értelme tagadni. Úgy még rosszabb. Ő tudja, hogy még én is – halálfalóként – képes vagyok… szeretni. Azt talán nem tudja, mennyire, s, hogy épp… őt, de legalább nem tart érzéketlennek. Soha nem is tartott. Sokáig nem tudtam miért, de nekem nagyon fontos az Ő véleménye. Valahogy mindig is tudta, már az első perctől, hamarabb, mint én magam, hogy képes vagyok ilyen érzelmekre is. Ezért közeledett hozzám. Látni akarta, milyen vagyok belül, milyen a rejtett énem. Ez jól jött, így még én is megtudtam magamról ezt-azt. Többek között, hogy az én életemben is van fény, nem is kevés. Nem gyári berendezés, hozott áru, de gyönyörű. Életre tudja kelteni a lelkem sötét zugaiban hervadozó virágokat. A mosolya, a kacaja, a csengő hangja, kerek, zöld szemei, kis, kerek arca, melyet gyönyörű hosszú, vörös, dús tincsek fognak közre, apró, kecses kézfeje, az egész kívülről törékeny, ám belül talpraesett, erős lelkületű lány úgy, ahogy van, hiányozni fog. Nem tudom, miért töröm azon a fejem, hogyan tartsam itt, hisz ez lehetetlen. Ha nem sikerülnek a vizsgái, végtelenül szomorú lesz,s attól nekem megszakad a szívem. Olyankor smaragdzöld szemeiben könnycseppek csillognak, ajkaira bágyadt, félszeg mosoly ül. Merlinre! Még ilyenkor is mosolyog! De a szemei, a tartása kitűnően tükrözik valódi lelki állapotát. Azt kéne kívánnom, hogy sikeres legyen a vizsgákon. Igen! Ezt fogom tenni!
Nem szereti a bájitaltant. Egyszer azt mondta, olyan, mint a mugli iskolákban a kémia: megtanulhatatlan és szörnyen büdös. Ezen magamban nagyot nevettem. Tudtam, hogy két évig járt mugli iskolába is, amikor a szülei elváltak. Az apa, a mugli elvitte őt innen, és két évigm ugliként nevelte, de Ana megszökött tőle, amint lehetősége nyílt rá, megkereste édesanyját, aki Dumbledore segítségével visszahozta ide, hozzánk, a Roxfortba. Ananak olyan Albus, mintha az apja lenne, sokszor apának is szólítja, de kedves idős mágus ezen csak mosolyog ilyenkor. Anara nem is lehet haragudni. Semmiért. Én sem haragudtam rá soha, az utolsó időkben már nem is büntettem, ha valamit… valamiket elrontott, mert már nem érdekelt, mit gondol a többi diák.
Bár lelkileg erős, nagyon kell rá vigyázni. Év elején sok diák gyengült el, és vált Voldemort szolgájává, s mikor Ana egyik kedves barátja is átállt, ő utána akart menni. Nem hagytuk. Nem hagytam. Oh, milyen szomorú volt akkor! A gyomrom összeszorult a látványtól, s ahogy a sok kövér könnycsepp végiggördült kerek arcán, az én szemeim is megteltek könnyel. Nem tudtam türtőztetni magam, mögé léptem, s átöleltem. Magamhoz húztam, arcom a nyakába temettem, belecsókoltam. Éreztem, ahogy megremegett már attól, hogy hozzá bújtam. Fejét elfordította, így kínálva fel selymes, illatos bőrét éhes ajkaimnak. Akkor és ott elárultam magam, de nem érdekelt. Magával ragadott a vágy, a szenvedély, nem akartam többé elengedni. Úgy éreztem, ha nem tudom megnyugtatni, ha nem láthatom újra mosolyogni, abba beleőrülök. Ő volt az egyetlen, akinek a fájdalmát, szomorúságát nem tudtam elviselni. Szerencsére éreztem, hogy a fájdalmas zokogást, reszketést felváltja egy kellemes bizsergés. Kezével hátranyúlt, fejemet még közelebb húzta magához, tarkómat simogatta, én pedig apró, először nyugtató, majd odaadó, szenvedélyes csókokkal borítottam arcát, nyakát, vállát. Ölelő karjaimban maradva arccal felém fordult, könnyektől ázott szemeivel enyéimet fürkészte, tekintete azt kérdezte, vajon nem bánom-e meg. Megsimogattam puha kis arcát, halványan elmosolyodtam, biztosítani szerettem volna, hogy nem bánom meg, sőt, örökké mellette leszek, ha azt kéri, mert szerettem őt, igen, akkor már biztosan tudtam, éreztem, csak épp az ő érzelmeiben nem voltam biztos. Felnézett rám, tisztelt, jól elvolt velem, de ez még nem szerelem. Nem mertem bíztatni, de nem mertem rákérdezni sem érzéseire. Elhúzódtam tőle. Merlinre! Milyen bolond voltam! Ott volt a karjaim közt, és én elengedtem! De talán jobb is így. Soha nem mondta azóta, nem utalt rá, hogy neki bizony nem lett volna ellenére a folytatás, így én sem erőltettem.
De egy időre eltűnt. Akkor nagyon féltem. Égen-földön kerestük, míg végül magától megkerült. Kémkedni volt. Olyan helyen, ahová nekem kellett volna mennem. Albus mégsem engem küldött. Mérges voltam érte, de nem Anara, őrá nem tudtam haragudni. Albusra nehezteltem, amiért veszélybe sodorta Anabelle életét. De titkon végtelenül büszke voltam a lányra. Kémkedésben kiváló volt. Mi sem bizonyítja jobban, mint amikor egyik este beszökött hozzám (talán csak Merlin tudja, hogyan) és kiszimatolta, hogy mindjárt év elején dolgozatra készülök, s szétkürtölte mindenkinek, akiről tudta, hogy másnap órája lesz velem. Természetesen észrevettem a diákokon, hogy alig éltek, tehát egész éjszaka tanultak, ismételtek, sőt, a szokásosnál is bosszúsabban néztek rám, kivéve Anat, aki mindössze néhány puskát próbált visszacsúsztatni a helyükre, amikor azok kiestek. Pechükre úgy döntöttem, úgy teszek, mintha számonkérés meg sem fordult volna a fejemben, persze ennek a levét Ana itta meg, s azután, ha megsúgta tanuló társainak, hogy dolgozat lesz, nem hittek neki, lehurrogták. Így mindenkinek valós tudását mérhettem fel. Ananak pedig mindegy volt, hogy tud-e a dolgozatról, vagy nem…

Néhányszor velem maradt óra után, csöndben lapozatta könyvét, gyakorolgatott. Nem kért, nem kérdezett. Várt. Rám várt. Egy ideig csak figyeltem, de nem tudtam sokáig nézni, ahogy szenved. Sokszor korrepetáltam, ennek ellenére gyenge maradt ebből a tárgyból. De egy idő után már nem is magam miatt bántam. Tudtam, hogy erre is szüksége lesz a RAVASZ-hoz. És közben ott volt velem, mellettem. Ez napról napra jobban tetszett, egyre jobban vártam minden pótórát. Persze magamnak csak annyit ismertem be, hogy pusztán kedvelem az értelmes társaságot, ráadásul tetszik, hogy állandóan mosolyog. Felőle sem éreztem többet, s így én sem erőltettem semmit.

De akkor, kinn a parkban, ha nem engedtem volna el, nem kellett volna azon aggódnom, hogyan mondjak el neki mindent, akkor is, ha ő nem viszonozza érzelmeimet. Nem engedhettem el úgy, hogy nem voltam biztos kettőnk felől.

De mikor és hogyan beszélhetnék vele?
Kopognak. Nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak. De… oh, már nem is baj.
- Szervusz. – Ana mindig tegez, ha kettecskén vagyunk, de ez valamiért egyáltalán nem zavar. Félénken lépdel előre, figyeli, mit csinálok, hátha zavar, de ő sosem zavar engem. – Nem jöttél vacsizni. – jegyzi meg bátrabban, s mikor látja, hogy szemem már mosolyog, s örül, hogy látja őt, ágyamhoz lép, és lehuppan rá. Megszoktam. Első alkalommal engedélyt kért, azt mondta, imádja, mert puha. Nem szól többet, reakciót vár, de én csak nézem formás arcát, haját, és mosolygok most már számmal is. Nem vár tovább, folytatja. – Apa keres. Azt mondja, holnap reggel látogasd meg az irodájában. – kezében egy rém unalmas könyvvel, melyet az éjjeli szekrényemről kapott fel szemével engedélyt kérve olvasására hátára feküdt ágyamon, mellkasára fektette a könyvet, s most csak néz maga elé, úgy folytatja, mintegy eltűnődve. – Bár nem tudom, miért nekem szólt. Azt mondta: „Ha már úgyis mész, szólj neki, kérlek.” Nem tudtam, hogy jövök. Csak hozott a lábam. Apa tudta, hogy jövök. Hm. Na mindegy. Szóval reggeli előtt, ha lehet – jelentőségteljesen rám néz, majd kinyitja a könyvet, és olvasni kezdi. A címét meg sem nézte. Az én kezemben is könyv van, de nem olvastam. Eddig. Most is csak két sorig jutottam, nincs hozzá kedvem. Anat figyelem. Előbb mosolyog, majd nevet. Nevet? Mit olvas? Tényleg, mit is olvas? Oh, „Bájitalok, és mesterei”… lexikon. De vajon mi nevetni való van egy lexikonban? Azt hiszem, ezt már sosem tudom meg, nem is érdekel igazán, nem az a lényeg, hogy min nevet. Őt figyelem. Gyönyörű. Rajzolni sem lehetne szebbet. Nem, nem most beszélek vele. Egyszer azt mondta, szereti a társaságomat, mert vele vagyok, mégsem kell beszélni. Nem mondtam még? Griffendéles. Úgy tudom, sok barátja van, és mégis velem tölti a legtöbb idejét. Imádom! Inkább olvasok, mielőtt elragad a hév, és mellé bújok.

Szemei csukva, halkan, lassan szuszog. Elaludt. A könyv a mellkasán van, kezei rajta. Felállok, odasétálok, hogy megszabadíthassam a könyvtől, s betakarjam, de szívem túlságosan vadul kalimpál, kezeim erősen remegnek, félek, így felébresztem. Mégis sikerül. Még az arcát is megsimogatom. Milyen szép, mikor alszik! Ajkait lágyan tartja, hajszálnyi résre nyitva, hosszú szempillái felfelé ívelnek. Talán mégis most kellett volna beszélnem vele. De nem mertem. Még soha nem éreztem ilyet, így még magamnak sem volt soha mit megvallani, nemhogy a célszemélynek. Csak most merem kimondani, most, hogy nem hallja:
- Szeretlek, Anabelle Jackson.
Suttogásomra mégis felébredt. Vagy nem is aludt? Kezem megfogja, lassan szájához húzza, belecsókolt tenyerembe. Oh, Merlin, most segíts! Úgy ver a szívem, lázasnak érzem magam, izzadok! Mi történik velem?
Szemeit felnyitja, álmosan tekint rám. Nem tudok megmozdulni, nem megy. Felül, és egészen közel hajol hozzám. Merlinre! Mindjárt eszemet vesztem! Orrunk összeér, szemét lassan lehunyja, és óvatosan birtokba veszi ajkaimat. Mennyei! Ma ez az én vacsorám!
Valaki segítsen, mielőtt végleg elveszek! Nem, nem megy. Nem tudok tőle elszakadni. Nem engedhetem el újra, többé nem. Olyan szenvedélyesen, mégis gyengéden csókolom mézédes ajkait, ahogy csak tőlem telik. Magamhoz ölelem, egyre inkább érzem, innen nincs visszaút. De ő sem akar visszalépni. Öleljük, csókoljuk, simogatjuk egymást. Ruháink szinte maguktól szaladnak le rólunk, csak egymással törődünk. Pontosabban én szeretnék vele. Azt akarom, hogy élete első szerelmes éjszakája ne okozzon neki csalódást. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát, hogy ez legyen élete legboldogabb éjszakája. Átadja minden szeretetét, annyit, hogy csordultig telik vele szívem, lelkem, testem. Hogy tud engem így szeretni? Még sosem kaptam senkitől ennyi gondoskodást, figyelmet, szeretetet. Én is ezt nyújtom neki. Mindketten csodásan érezzük magunkat.