Vakító fénysugár és izgő-mozgó, homályos alakok látványa fogadta a még félig öntudatlan Joanát. Résnyire nyitott szemeivel ösztönszerűen próbált meg maga körül körbetekinteni, de agya semmit sem fogott fel a látottakból. Reflexei az erős fényre szorosra zárták szemeit, majd végre egy kisebb sóhaj is feltört belőle. Amikor újra résnyire tudta nyitni szemeit, látta, hogy az elmaszatolódott formák egybegyűltek nem messze tőle. Szépen lassan a foltokból körvonalas, bár kissé zöldes színű árnyak lettek, melyek ember formájú képződményekké alakultak. Néhány hosszú perc után már – zöldes színüket megtartva ugyan – az ember formájú képződmények határozott, de aggódó Madame Pomfrey-vá, érdeklődően mosolygó Dumbledore professzorrá, szigorú tekintetű, mégis épp talán hálálkodó Bimba professzorrá és…
- Rose… - nyögte meglepődve szinte alig hallhatóan. Ajkai alig mozogtak, s a rekedtes fuvallat, ami száját elhagyta, csak sejttette a megszólított lánnyal és az aggódó felnőttekkel, hogy tényleg megszólalt.
- Joana! – kapta fel a fejét a kisírt szemű, a virrasztástól igen fáradt lány – Felébredt! – kiáltotta el magát – Joana felébredt!
- Igen, magunk is észleltük. – szólt kedvesen Dumbledore professzor.
- Gyere, gyere Joana, ülj fel. – Rose felugrott barátnője mellől, elengedte rég szorongatott kezét és kissé előre döntötte, hogy mögötte a párnát felállíthassa és Joanát nekidönthesse. Kezei gyorsan, de féltőn mozogtak, majd rögtön az ágy mellé készített pohár vízért nyúlt.
A még kába lány szívélyes, ám gyenge mosollyal köszönte meg a gondoskodást, bár szemeivel még mindig barátnője arcát kutatta, de legnagyobb meglepetésére nem fedezett fel rajta semmit, mintha nem érte volna baj.
Megszólalni még nem tudott, bár erősen próbálkozott. Annak ellenére, hogy puha ágy volt alatta és barátságos arcok körülötte, kissé kétségbeesett volt, hiszen, miután lassan felfogta, mi történik körülötte és hol lehet – biztonságban -, elméjében újra átvették helyüket az emlékek. Képenként villantak be neki a történtek… sorra a legszörnyűbbek. Az emlékekkel együtt érzések is érkeztek. Fiúk és lányok arcai, pókok, rémület, halálfélelem.
Joana már nem törődött a körülötte állókkal, őt figyelőkkel, vizsgálókkal, tekintetével barátait – testvéreit kereste. Úgy érezte, ha már Rose-t megtalálta, hiába a szörnyű emlékképek, a rettenetes hangok, valahol ott kell lennie Justinnak és Jessenek, Melnek és az ikreknek is.
De hiába kapkodta fejét jobbra, balra, nem találta, akiket keresett.
- A méreg már kiürült a szervezetéből. Hatalmas szerencséje volt. – Madame Pomfrey nyugtatólag kollégái felé intézett pár szót, majd kisietett a gyengélkedőről, hogy újabb adag fájdalomcsillapítót készítsen elő, ha ébren is szüksége lenne rá Joanának.
- Úgy van, úgy van, hálát adhatunk az égnek. – sóhajtozott McGalagony.
- És nem kevésbé Piton professzornak. – tette hozzá Dumbledore professzor.
- Kinek? – nyöszörögte még mindig kábán Joana.
- Piton professzor, tudod, a bájitaltan professzorod. – magyarázta aggódva Rose – Joana… ugye emlékszel rá?
- Jah, persze… ne aggódj… - nyugtatta barátnőjét a fáradt lány. De abban a percben kevéssé érdekelte, hogy a saját életét kinek köszönheti. Azzal volt elfoglalva, hogy a többiek életüket kinek nem köszönhetik… neki… csakis miatta haltak meg… csakis miatta. Egyre csak ez járt a fejében, s megrökönyödve tört ki belőle:
- Jaj, te jó ég… - suttogta könnybe lábadt szemekkel felismerésében – Ó, ne… nem… ez nem lehet… - hangja egyre reszketett, könnyei már sós nedvet csepegtettek sebes arcára.
- Joana! Mi a baj, Joana? – Rose újra megszorongatta barátnője kezét, megijedt a hallottaktól. Nem tudta, fáj valamilye a lánynak vagy…
- Neeeem! – kiáltotta el magát a fájdalmas emlékekkel küszködve Joana. Felült ágyában, belekapaszkodott Rose kezébe, s csak sírt és sírt, úgy érezte, akkor megszabadulhat a képektől, a kíntól, a gyötrelemtől.
Madame Pomfrey pont a kiáltáskor lépett be a gyengélkedőre, s azonnal odarohant a sérülthöz. A professzorok is mind közelebb húzódtak hozzá, Rose magához ölelte, de Poppy arrébb küldte őket, hogy ne legyenek láb alatt. A gyógyító sürgött-forgott, nyugtató bájitalt itatott a keservesen zokogó lánnyal, aki ennek hatására pár perc alatt kissé megnyugodott s még kissé kapkodva a levegőt, szipogva visszadőlt ágyára.

Joana nem akart tudomást venni a külvilágról. Úgy érezte, a zokogással kiszakad belőle szíve, minden érzelme, s akkor talán megkönnyebbülhet. Nem akart semmi mást, csak azt, hogy visszahozhassa az életbe, akiket elveszített. Megőrjítette a tehetetlenség gondolata, magában a mágiát átkozta, amiért mindenre használható, csak holtak feltámasztására nem.
Már nem érzékelte maga körül az embereket, de ágyát sem. Újra ott találta magát a Tiltott Rengeteg sűrűjében, Aragog fészkében.
Sötét volt és hideg, nagyon hideg. De nem csak a hidegtől reszketett.
Testén és lelkén egyformán lett úrrá a félelem. Testvérei eltűntek mellőle és ő hiába kereste, kutatta őket szemével, nem látta, csak holmijukat.
Aztán már a mérget érezte vérében oldódni. Vele érkezett a gyengülés, a szédülés. Minden forgott körülötte, majd pedig hirtelen föld került szájába. Akkor már egy biztos pontot érzett: a földet. De bár ne érezte volna! Hatalmas erővel vágódott neki a kemény talajnak, zsongott feje, sajogtak amúgy is fájó tagjai.
Képek, képek és megint csak képek. Rose, a pókok, amik egy kupacban, még egymást is tépve küzdöttek a „zsákmányokkal”, majd teljes csönd és sötétség. Mintha megállíthatatlanul zuhant volna egyre mélyebbre és mélyebbre, a méreg pedig egyre csak emésztette, torkát szorongatta, teljesen elveszítette minden reményét az életben maradásra. De már nem akarta túlélni… már nem volt hozzá ereje.

- Gyerünk már, mi lesz! – Joana ismét magához tért, s mikor szemeit kinyitotta, majdnem halálra rémült. Egy férfi karjait érezte dereka körül, felső teste szinte teljesen kilógott az ablakon, de érezte, nem eshet ki. Hátát hol ütések érték, hol pedig egy tenyér simított végig rajta– vagy inkább dörzsölgette -, s közben az erős karok tulajdonosa szólongatta.
Még alig eszmélt fel, s már a földön ült, hátával az ablak alatti falrésznek támaszkodva - azaz inkább neki támasztva. Zihálva vette a levegőt, homályos tekintetével próbált agyának információkat küldeni hollétéről és az előtte álló alakról. Pillanatokon belül kitisztult a látása s immár újra pontosan tudott mindent: a Roxfort gyengélkedőjén van, előtte a bájitaltan professzor, mellette Rose és valahol mögöttük Madame Pomfrey.
Szörnyű tudat kerítette hatalmába: nem álmodott. A fájdalom, a rossz emlékek mind a valóságban nyomasztották őt, nem pedig rémálmában.
Legádázabb ellenségének sem kívánta volna, amit átélt azokban a percekben. Már elhitte, amit látott, érzett, tapasztalt.
- Meghaltak… mind… mind meghaltak… - nyöszörögte halkan. Rose letérdelt mellé és hónalja alá nyúlt, hogy felsegíthesse. Piton professzor csak állt mellettük és lesajnáló tekintettel méregette Joanát. Ő nem tudta átérezni, amit a lány akkor átélt.
Rose egyedül nem tudta felemelni barátnőjét, de bűbájt nem akart használni, ő saját kezűleg akart törődni vele. És akkor megtette, amit addig ott töltött évei során egyszer sem mert: megvetően nézett tanárára. Szemeiből olyan mértékű gyűlölet sütött, ami az első pillanatban csak meghökkentette Pitont, utána eszmélt rá, hogy milyen felháborító, amit megenged magának a tanítványa.
- Talán, ha segítene! – szólt rá végül Rose az éppen őt leszidni készülő tanárra – Ha már majdnem kidobta az ablakon, legalább segítsen visszatenni az ágyra!
- Ide figyeljen, Miss Malbourne! Ne merészeljen velem ilyen hangon beszélni és főképp ne mondja meg, hogy mit csináljak, hacsak nem akarja, hogy vérének minden egyes cseppje fioláimban kössön ki! – Piton kimérten, dühtől szikrázó szemekkel, Rosehoz egészen közel hajolva sziszegett. Esze ágában sem volt úgy segíteni, hogy egy diákja „parancsolta” neki, magától még csak-csak, de így…
- De, hogy lássa, előbb végzek a szemtelen diákokkal, mint a gyengékkel… - kezdte maró gúnnyal, majd karjaiba vette Joanát és óvatosan az ágyra fektette.
Ahogy kihúzta karjait a lány alól, szinte beidegződött mozdulatként megfogta az ágy végébe gyűrt takarót és a betegre terítette.
Egy hosszú pillanatig tekintetével a lány fáradt és meggyötört arcát nézte, majd azon kapta magát, hogy Rose őt figyeli… meglehetősen értetlen tekintettel.
Mimikája újra lesajnálóvá formálódott és lassan elsétált az ágytól.
- Rám itt már nem lesz szükség. – mondta Madame Pomfreynak, majd határozott léptekkel elindult kifelé – Ha Dumbledore professzor visszajönne és keresne, a termemben leszek! – szólt hátra sietve, végül eltűnt a hatalmas tölgyfa ajtó mögött.
- Hogy ez mekkora egy… - szűrte Rose fogai közt, ám rájött, érdemesebb ember is van Pitonnál, akivel foglalkozhat, akivel foglalkoznia kell, így hát Joana mellé lépett. Valamit Poppy is mormogott az orra alatt, feltehetően ő is Piton viselkedése miatt.
- Jo, hallasz? Nézz rám! Jo! Jobban vagy? – Rose halkan, suttogva szólongatta barátnőjét, aki az imént lehunyt szemét most újra kinyitotta s fejét a hang irányába fordította.
- Rose… - hangja már tisztább volt, nem olyan rekedt, mint nemrég, tekintete is fürgébben járt végig a lányon és körbe a gyengélkedőn.
- Jaj, Jo, úgy örülök, hogy hallom a hangod! Mutasd csak a homlokod! Már lázad sincs!
- Csak lassan, lassan. – hessegette el Poppy Roset Joana ágyától – Majd én megnézem.
Pár percig feszült csend honolt a termen, melyet léptek halk zaja tört meg.
Dumbledore professzor lépett be Piton előtt.
- Ó, látom, a kisasszony már jobban van. – mosolygott a még kissé kába lányra. Megállt egy lépésre Poppytól, s mögötte Piton is. A gyógyító befejezte a gyors vizsgálatot, bólintott egyet az igazgató felé, jelezve, hogy minden rendben van, majd úgy döntött, két percet ad a bent lévőknek, utána hagyni kell pihenni Joanát.
- Miss Malbourne, mondja, Miss Sumner beszélt már önnek a történtekről, esetleg arról, mi kínozza, hogyan érzi magát most? – kérdezte Roset Dumbledore.
A lány szomorúan intett fejével nemet, szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Lázálmában sem? – kérdezett tovább az idős mágus.
- Nem… igazából nem is lázas… csak épp…
- Igen, igen, sejtem… hm… nos, akkor talán jobb, ha megkérdezzük tőle. Miss Malbourne, megpróbálná először ön?
- Igen… azt hiszem… - Rose két tenyere közé vette barátnője bal kézfejét, s finoman, halkan beszélni kezdett hozzá.
- Jo… én… szóval… - nem tudta, hogy fogjon hozzá, de nagy levegőt vett és folytatta – Elmondanád nekünk, mi történt azon az estén… a Tiltott… - hirtelen elhallgatott, nem tudta kimondani. Ő is tisztán emlékezett mindenre. Nem akarta Joanától megkérdezni, hisz ő is tudta, s jobban is viselte, nem akarta barátnőjét még jobban terhelni. – Professzor úr, had mondjam el én! – kérte végül az igazgatót.
- De hisz ön már elmondta, amit tudott. Szeretném, ha Miss Sumner is megpróbálna beszélni róla. – utasította el kedvesen.
- Most? Nem várhat? – Rose megpróbálta kimenteni barátnőjét a súlyos feladat alól.
- Hm… rendben… akkor most hagyjuk aludni, de holnap el kell mesélnie feltétlenül. – egyezett bele a professzor.
Rose először nem igazán akart kimenni, de Dumbledore kedvesen átkarolta s magával vitte. Poppy épp visszafelé indult, Dumbledore megkérte, kísérje Roset ő a szobájába. Piton követni készült őket, amikor hangokat hallott a háta mögül.
- Ne… ne menjenek el… ne… ne hagyjanak egyedül, kérem! Félek…
A férfi hátra fordult és meglepődve látta, hogy Joana jobb karját felé nyújtja s könnyezve szólongatja őt és az előtte távozókat.
Megtorpant, nem tudott tovább menni. Összehúzott szemöldökkel méregette a fáradt lányt, majd lassanként egyre közelebb lépkedett hozzá. Amikor mellé ért, lenézett a kinyújtott karra, a kitárt kézfejre, mely csak arra várt, hogy valaki bíztatón megszorítsa.
Ilyet még sosem csinált… most sem szánta meg a lányt, mégis…
Felemelte bal kezét, kézfeje pontosan illeszkedett Joanájéba. Jó erősen megszorította, ám el is engedte rögtön. De nem, ő nem ijed meg semmitől. Megforgatta szemét és újra – immár finomabban megfogta Joana kezét.
A lány nagyokat sóhajtott, erősen markolva, szorítva tanára kezét lehunyta szemét, s egy utolsó könnycseppet útjára engedve hagyta, hogy a fáradtság álomba húzza.
Piton csak állt mellette, nem igen tudta kezét kihúzni a lány szorításából, ám egy idő után – talán maga sem tudta pontosan, miért – feladta a küzdelmet.
Szabad kezével megigazította Joanán az elcsúszott takarót, magának széket varázsolt és leült. Talán a hét év alatt először volt rá igazán lehetősége és ideje, hogy alaposan szemügyre vegye tanítványát. Semmi különöset nem látott rajta, bár a fájdalomtól még mindig időnként fintorba torzult arca. Nem találta különösebb szépségnek, mégis valami megfogta a meggyötört arcban.
A fájdalom mögött is ott rejtőzött a határozottság, a kedvesség. Látszott rajta, hogy eddig nem ő volt a gyámolítandó, de most az vált belőle. Segítségre volt szüksége.
- Majd Dumbledore… - suttogta maga elé megbeszélve magával, hogy ezen az alkalmon kívül nem vesz részt a lány pesztrálásában. Nagyon jól tudta, hogy az igazgató nem hagyja majd magára és mivel a segítségét is kell majd kérnie bizonyos dolgokban, még inkább le fog gyengülni. – Itt van ez a Malborune is…
Nagyot sóhajtva az ágy szélére könyökölt, s tett valamit, amit csak utólag vett észre, amit valamiért mégsem akart visszavonni: mutató ujját végighúzta Joana ujjain, s szája csücske ki tudja, hogyan, behúzódva maradt…

A férfi nem láthatta, amint egy hosszú szakállú, idős mágus mosolyogva kísérte figyelemmel ténykedését a gyengélkedő ajtaja mögül.