Szombat reggel Joana nagyot nyújtózott ágyában azzal a rendkívül kellemes tudattal, hogy kivételesen nincs tanítás. Hogy mi volt ennek az oka, az nem érdekelte, a lényeg az volt, hogy nem kellett korán elhagynia pihe-puha ágyát. Barátnői is hangosan szuszogtak, ami azt jelentette, hogy már ők sem aludtak.
- Hé, tudja valaki, hány óra van? – hallatszott egy elhaló, rekedtes, fáradt hang a szoba egyik sarkából.
- Neem. – ásított válasza közben egy másik álmos hang – De még biztos… hááááá … nagyon korán van. – ásítozott tovább a hang tulajdonosa.

Joana kikászálódott ágyából és fél szemét résnyire nyitva kitapogatta éjjeli szekrényén pihenő vekkerét, majd ölébe vette, szuszogott még egyet – kipihenve a karmozgatás és egy tárgy megfogása okozta fáradalmakat -, megdörzsölte szemeit, s lepillantott az órára.
- Fél tíz… - préselte ki magából az időpontot.
- Kössssszzz… - sóhajtotta a kérdező.
- Mel?
- Joana?
- Aha.. jó.
- Éhes vagyok. – szólalt meg Rose is.
- Én is… - csatlakozott Josephin. Jane még csak nyögni volt képes, de úgy hallatszott, ő is osztja a többiek véleményét.

Mire leértek a Nagyterembe, már mindannyiuk gyomra hangosan korgott.
Az asztaloknál alig ültek néhányan, s a tanári asztal is igen foghíjas volt. Bimba professzor és Madame Pomfrey ráadásul már úgy nézett ki, majdnem befejezte reggelijét.
A lányok leültek házuk asztalához és végre enni kezdtek. Pár perc múlva két friss hang szólította meg őket:
- Szép jó reggelt, csajok! – köszönt Jesse.
- Mi szépet álmodtatok? – érdeklődött Justin kezét Mel vállára téve s egy puszit nyomva arcára.
- Naaa, ne kiabáljatok már! – Justin és Jesse nevetve legyintettek a fülét befogó, még mindig hulla fáradt Melre. A többi lány csak mosolygott rajta, akinek reakciója ellenére nagyon is tetszett a köszöntés, főleg Justin „jó reggelt” puszija.
Rose oldalba bökte Melt, hogy csináljon már valamit, de minimum legyen kedvesebb, ám, mire a lány megfordult, a fiúk már a Griffendél asztalánál ültek.

Joanának eszébe jutott, hogy a fiúk mire készültek nemrég, ezért hátra fordult, hogy ellenőrizze, evés közben – vagy a helyett – mivel foglalatoskodik a két csibész.
Mivel semmi rendelleneset nem látott – konkrétan a tervrajzot -, ezért visszafordult tányérja fölé.
De rossz érzés kerítette hatalmába. Még egyszer hátrafordult és akkor már meglátta, amit kellett: a térképet.
Joana hirtelen felállt és odarohant a fiúkhoz.
- Mit képzeltek? Megmondtam, hogy nem mehettek el! Azonnal semmisítsétek meg a pergament!
- Hé, hé, nyugi! – emelte fel védekező állásba mindkét kezét Jesse. Justin kuncogására Joana még mérgesebb lett, kitépte kezéből a pergament és pálcájával egy suhintással eltüntette.
- Jo! Észnél vagy? Mit csináltál? – hüledezett Jesse.
- Nyugi, ne hepciáskodj. – nyugtatta testvérét Justin. Joana önelégült mosollyal sétált vissza barátnőihez. Már nem hallotta, amint a fiú odasúgta Jessenek:
- Csak nem gondolod, hogy meggátolhat annak a bugyuta rajznak a hiánya? – rákacsintott testvérére, aki nevetni kezdett bátyja leleményességén.

Este, fürdés előtt Mel egy gyenge kifogással magukra hagyta barátnőit és elszaladt a belső kertben lévő szökőkúthoz. Tudta, hogy tilosban jár, hiszen már rég takarodót fújtak, de nem érdekelte, halaszthatatlan dolga akad.
- Szi… szia. – köszönt a szökőkútnál rá váró, tőle alig magasabb, köpenybe burkolózott alaknak.
- Szia.. öö.. hogy vagy? – üdvözölte ő is Melt.
- Nos, hát.. itt vagyok.. miért… miért hívtál? – Mel eléggé zavarban volt, nem tudta, miért kellett olyan későn oda mennie, de nagyon örült, hogy a fiú odahívta.
- Csak… csak azért, mert… - a fiú is zavarban volt, a szavak össze-vissza kavarogtak a fejében, nem tudta, mit mondjon, így csak dadogás lett belőle.
 Közelebb lépett Melhez, megfogta mindkét kezét és a lány, még sötétben is gyönyörű fényárban úszó szemébe nézett. Remélte, úgy könnyebb dolga lesz, de csak még jobban zavarba jött. Sebaj, gondolta, most vagy soha.
- Mel, én… én csak… azt szeretném mondani, hogy… én… téged… szóval… - de többet nem is kellett mondania, Mel szinte biztosra vette, mit akar mondani. Mutató ujját a fiú szájára tette, ám amint hozzáért, félénken elhúzta. Ilyesmi még soha nem történt vele, amit eddig szégyellt is, s eléggé nehezére esett kezdeményezni.
A fiú is kissé felbátorodott a lány reakciójától, ezért közelebb lépett hozzá, jobb kezével elengedte a lány kézfejét és végig simított karján egészen a válláig. Ott egy pillanatra megállt, majd folytatta útját a lány nyakán, majd kerek arcán. Lassan hátranyúlt Mel tarkójához, s közelebb húzódott hozzá.
Mel sem volt rest, felszabadult jobb kezét a fiú derekára, onnan pedig a hátára csúsztatta. Ő is közeledett hozzá, bolond lett volna meghátrálni a várva-várt pillanatban.
Orruk összeért, majd ajkaik is félénken egymásra találtak. Nem siették el, lassan ízlelgették, becézgették egymást, majd egyre felbátorodva hosszabb csókokat váltottak. Melt egyre csak az vezérelte, hogy ne gondolkozzon, csak csókoljon, hisz arra várt már mióta.
- Justin.. – sóhajtott fel Mel a pár édes perc után.
- Melinda.. – mosolyodott el a szerelmes fiú. Végig simított a kedves lány arcán, majd óvatosan karjaiba zárta.
Így álltak hosszú óráknak tűnő percekig, mire Melnek rossz érzése támadt.
- Justin… kérdezhetek valamit? – kibontakozott szerelme öleléséből és érdeklődve a szemébe nézett.
- Persze. Bármit. – válaszolt készségesen a fiú.
- Ma… azaz most mentek, igaz? – hangja szomorúan, féltőn csengett. Justin tudta, miről beszélt Mel, nem akart neki hazudni.
- De ne szólj róla senkinek. Főleg ne Joananak.
- Miről nem szabad szólni? – hallottak ekkor egy aggódó hangot a kert bejárata irányából.
- Josephin! – kiáltott fel Justin, amint felismerte a lány hangját.
A lány ijedten hátrálni kezdett.
- Ne! Josephin! Kérlek, gyere ide! – kérlelte Mel.
- Nem! Szólok Joananak! Tudom, hogy el akartok menni! De hisz ez öngyilkosság! Most azonnal szólok neki! – a kétségbe esett lány megfordult és futni kezdett. Justin és Mel utána szaladtak, de nem sikerült utolérniük. Pontosan utána értek be a Hugrabug klubhelységébe, onnan pedig fel a lányok szobájába. Már nem tudták megakadályozni, hogy Josephin mindent elmondjon.
Jane és Rose nagyon megijedtek, Joana pedig mérgesebb lett, mint reggel volt. Már kezdte volna leszidni Justint, amikor a fiú megfordult és Melt maga után húzva futni kezdett.
- Akkor is elmegyünk, nem tudtok megakadályozni! – kiáltotta vissza.
A lányok utánuk rohantak. Rose kérlelte Justint, hogy legalább Melt hagyja ki belőle, de a fiú nem engedte el barátnője kezét.
Hagrid házától nem messze Jesse már várta testvérét, meglepődve tapasztalta, hogy nem csak ők, hanem a lányok is velük vannak, ám azt még nem tudta, hogy miért. Amint Justin a közelébe ért Mellel, elkiáltotta magát:
- Fuss! Gyerünk! A Tiltott Rengetegbe már nem jönnek utánunk!
Jesse rögtön megértette, miért kell futnia, így azonnal el is indult.

De tévedtek. Joana, Rose és az ikrek utánuk mentek.
- Azonnal álljatok meg! – üvöltötte most már Joana, de hangjában már nem a harag, hanem teljes mértékben az aggódás volt jelen.
A fiúk és Mel megálltak, de nem Joana miatt. Sokkal ijesztőbb volt számukra a Rengeteg, mint azt hitték. A hatalmas fák és azok még hatalmasabb gyökerei, a szinte teljes sötétség, a fura neszek. A lányok beérték őket, s elébük álltak.
- Várjatok. – szólt Joana immár higgadtabban.
- Ugyan mire? Nem tudsz minket visszatartani! Hősök leszünk, méltó hírnévvel fogjuk elhagyni a Roxfortot! – ellenkezett Jesse.
- Azt nem kétlem. De az a kérdés, hogy hogyan. A saját lábaitokon, vagy koporsóban? – Joana szomorú volt immár, nem dühös. Tisztában volt a ténnyel, hogy testvéreit már nem tudja visszavinni. – De majd én gondoskodom arról, hogy épségben visszagyertek.
- Igen? És mégis hogyan? – pimaszkodott Justin.
- Veletek megyek. – jelentette ki határozottan a lány.
- Hé, micsoda? – hüledezett Mel.
- Hogy te… te… velünk jössz? – értetlenkedett Justin is.
- Joana, elment az eszed? – adott hangot ijedtségének Rose is.
- Nem. Csak meg akarom védeni őket.
- Na de…
- Ti menjetek vissza a kastélyba.
- Azt már nem! Mi is megyünk, igaz, lányok? – Jane Joana mellé állt, és kérdőn tekintett vissza barátnőire. Mindannyian mellé álltak, s bíztatóan néztek rá.
Joana ellenkezni akart, de Rose megfogta a karját és maga után húzta. A többiek is határozott léptekkel, elszántan követték őket mélyen a Tiltott Rengeteg sötétjébe.

Nem túl rég óta mentek, amikor egyre több, sűrűbben hallatott neszre lettek figyelmesek. Szorosan egymás mögött megálltak, körbe néztek és próbálták megállapítani, hol és mi motoszkálhat.
Vagy mik…
Justin apró pókokat látott a fák törzsén és a földön, több helyen.
- Nézzétek! – mutatott az egyik kis rajra, amik sorban egymást követték.
- Fúj, pókok! – húzta fintorra száját Josephin.
- Egyetértek… - csatlakozott testvére véleményéhez Jane.
- Menjünk tovább! – bíztatta a csapatot Joana. Rose belekarolt Joanaba, mert iszonyatosan félt a pókoktól.
Ahogy egyre beljebb haladtak az erdőben, egyre sötétebb lett, de pálcájukkal nem mertek túl nagy fényt kelteni. Az ikrek hangosan sóhajtoztak, szinte hallhatóan dübörgött szívük a félelemtől.
Egyre nagyobb pókokkal találták szemben magukat, némelyikük jobbnak látta volna, ha inkább más felé mennek, de a két fiú kitartott, nem akartak másfelé menni, pláne, hogy igen kíváncsiak voltak, hova tartottak a pókok.

- Merlinre! Álljatok meg! – Joana lecövekelt, így a karját szorongató Rose is. Az ikrek sikkantottak egyet, már Joana hangjától is megijedtek. Mel Justinba kapaszkodott erősen, mintha a szorítás erősségétől függött volna az élete és megállította őt.
Jesse is megállt és ráförmedt Joanára.
- Már megint mi van? Ötödször állunk meg!
- Tudjátok, hol vagyunk? – kérdezte mit sem törődve testvére felháborodásával.
- Nem. Mégis honnan kéne tudnunk? – horkant fel Justin.
- Ti nem olvastok? Vagy legalább képeket nézegethetnétek néha, ugyanis rajzok is vannak a könyvekben, ha már az olvasást megerőltetőnek tartjátok.
- Hé, hé, nyugi. Fújjátok ki a gőzt, mielőtt elszabadulnak az indulatok. – oltotta le a veszekedni készülő feleket Rose – Szóval, Joana, hol vagyunk?
- Hát nálam. – szólalt meg ekkor egy kissé rekedtes, barátságosnak tűnő hang, ám Joana tudta, ki a tulajdonosa és azt is, hogy milyen hátsó szándék van e hang mögött.
Lassanként egy nagy, fekete, szőrös valami mászott elő. Először csak hatalmas szemeit látták, majd teljes valójában magát a pókot.
- Aragog… - suttogta Joana.