V. Hazug?
2006.01.28. 21:12
De lecövekel, meg se moccan. Szuper. Nem hinném, hogy engedelmességből vár, hiszen szénfekete szemeivel úgy pásztáz, mintha most látna először. Na jó, nekem ebből elegem van, visszaülök, hogy végre nyugodtan megehessem maradék reggelimet. - Külön kérvényt nyújtsak be, vagy magadtól is elindulsz kifelé? – intézi hozzám nem túl barátságos hangvételű kérdését. - Akarod, hogy behúzzak egyet, vagy magadtól is visszaveszel a stílusodból? – vágok vissza ugyanolyan cinikusan, ahogy ő szólt hozzám. Fölényes mosollyal nyugtázza, hogy sikerült felingerelnie. Legalábbis ő erre következtet. Na jó, egy marha nagy bal horog ígéretéből én is erre következtetnék. Ám valójában korántsem vagyok ideges. Egyelőre csak ácsorgási kedvemet veszítettem el, az még nem vészes. - Ma jó napod lesz. – közli semleges hangnemben, mégis sejtem, rá kéne néznem, mert valami hátsószándéka tuti, hogy van. Oó, arcán semmi. Semmi, kivéve a szemeit… azok most szinte mindent elárulnak. Fekete „széngolyói” lassan tőlünk távolra kúsznak… a tanárokhoz. Merlinre, ezzel meg mit akar mondani? Fejemet jobbra fordítom, így teljesen rálátást nyerek a professzorokra. Azaz pontosan McGalagonyra, Flitwickre és Bimbára. De közülük egyikükről sem rí le, hogy valami problémája lenne… velem. De akkor… - Dumbledore professzor azt üzeni, hogy nagyon szívesen lát irodájában… ebéd után, mielőtt következő órádra mennél. – szája szegletében gyunyoros mosoly, vagy inkább csak egy ránc… nem tudni, minden esetre semmi jót nem sejtek. De hát most nem is csináltam semmi rosszat! - Te mióta vagy ilyen készséges? – próbálom leszerelni egy hozzá hasonlóan gúnyos szájszegéssel – Tőled minimum azt várnám el, hogy át se add az üzenetet. – teszem hozzá megvonva jobb vállam. Na jó, talán kevésbé kéne ilyennek lennem vele, hisz tulajdonképp segített nekem Malfoyéknál, de ezzel majd később foglalkozom. Az most sokkal jobban foglalkoztat, hogy miért hívat Dumbledore az irodájába. Felállok. Mozdulataim komótosak, lopva a tanári asztal felé sandítok, s látom, Dumbledore még mindig nincs ott, tehát jobb, ha elindulok. Hupsz, nem is most kell bemennem hozzá, hanem ebéd után! De addig nem bírom ki. Fogalmam sincs, már megint mi baja van velem! Bár neki talán nincs… eddig is mindig megvédett. Na jó, néhányszor ő is helyre tett, de csak finoman. Egy kézmozdulattal arrébb „tolom” Pitont, hogy elférjek mellette, mert az első pillanattól kezdve szinte a nyakamon áll és kimegyek a Nagyteremből vissza a szobámba a könyvemért. Egyáltalán nem érzem, hogy figyelne, s kíváncsiságomnak utat engedve hátra is fordulok egy pillanatra – Piton eltűnt. Hát persze, miért is nézne engem? Hát persze, és én miért akarom, hogy engem nézzen? Persze, mostanság nincs túl sok pozitív élményem fiúkkal, de azért az sok lenne, ha már Pitontól is azt várnám el, hogy engem stíröljön.
**
Szerencsére eddig megúsztam a három majmot, meg a negyedik nemtudommineknevezzemet is. No, de most megyek ebédelni, és utána mennem kell – hűha, egyre nagyobbakat nyelek erre a gondolatra - Dumbledore professzorhoz.
Leülök a szokásos helyemre, enni kezdek. Érdekes, éhes vagyok, mégis a falatok alig akarnak lecsúszni a torkomon… juj… Pedig most tényleg nincs okom a bűntudatra… Na jó, ennek így semmi értelme. Inkább… nem, most nem mehetek Dumbledorehoz, most ő is eszik. Akkor előtte sétálok egyet. Azt hiszem, jót fog tenni egy kis friss levegő…
Ez nem igaz! Még ki sem értem, de már beléjük ütközöm! Ó, hogy’ unom már! Elébe megyek a vitának és az esetleges párbajnak. Ha már úgyis hívat Dumbledore, legalább legyen rá oka. - Na, te patkány, lenőtt már a képedről a patkányszőr? – nevetek egyenesen Malfoy nyálas képébe. - Mit merészelsz, te kis… - Mi is? Úgyis épp az igazgatóhoz tartok, ha van kedved, gyere velem és mondd el neki is! – szakítom félbe fölényes mosollyal. Tudom, most én nyertem és ezzel részemről le is van tudva a mai kis játék. Szűkre préselt szemekkel néz rám, mint aki „majd most jól megmutatja”, de csak sóhajtok egyet, s unott képet vágva odébb állok. A fenének van kedve tovább húzni velük az időt. Jobb lesz, ha séta helyett egyenesen az igazgatói irodájába megyek és ott várok tulajdonosára. - Na, mi az, már el is elmész? Pedig még alig beszélgettünk! – szól utánam olyan hangon, mint aki máris elfelejtette iménti megaláztatását. Nem fordulok meg, lépteimet szaporítom, igyekszem lerázni. - Nézzétek! Menekül! – aha, most már talpnyalóinak is megengedi, hogy röhögjenek. Sebaj, bár más esetben nem hagynám magam, de nem hiányzik, hogy tényleg legyen Dumbledorenak miért a fejemre koppintania. Befordulok az utolsó sarkon is, ami elválaszt célomtól, rövid séta után meg is érkezem. Megállok, bemenni azért nem akarok… pláne, hogy a jelszót sem tudom. Na szép. Ez is jókor jut eszembe. Na mindegy, várok. Ha meg megelőzött és már benn van, akkor… pech. Egyszer csak kijön! De béna vagyok! Miért nem kérdezem meg valamelyik tanártól? Nah, rendben. Ha tíz perc múlva sem jön, akkor elmegyek és megkérdezem a jelszót.
Áh, szuper, két perc sem telt bele, s látom, már közeledik. Vajon miért ver egyre gyorsabban a szívem? Rosszat sejtek… hűha… - Ó, Miss Stratford! – szólít meg, amint egészen közel ér hozzám, bal karomon végigsimít, majd kimondja a jelszót és előre engedve bebocsátást nyerek a kis szobába. Kisebb könyvtára övezte asztalához telepszik, de előtte engem is hellyel kínál. Nos, kíváncsian várom, mit fog mondani. - Először is, kisasszony, szeretném tudatni önnel, hogy miért is van itt, mert gondolom, nem tudja. – pajkos tekintete most komolyságot is tükröz. Na igen, totál leríhat rólam, hogy baromira nem tudom, miért is kellett megjelennem nála. – A minap történt egy kis incidens ön és Mr Malfoy között, nemde? Mi az? Máris tud róla? Bár, ha azt mondta, minap, akkor… na ne! - Igen, történt. De… - válaszolom, ám félbeszakít. - És ön szoborrá változtatta Mr Malfoyt, Mr Crakot és Mr Monstro-t? – kérdez tovább. - Én nem! Mi az, hogy én?? De hisz pont én voltam az, akit csapdába csaltak és ráadásul a bokám sem úszta meg éppenséggel épen ezt a „kis incidenst”, ahogy ön mondta. – fortyanok fel feltételezésére. Hah, még ilyet! Honnan veszi ezt Dumbledore? És egyáltalán honnan tud erről az egészről? - Jól van, jól van, nyugodjon meg. Hiszek önnek. – hangja komoly, de szája szegletében mosoly bujkál. Sejtem miért… - Pontosan mi is történt a bokájával? – kérdi „na most már mondja el” hangon, még mindig mosolyogva. Oké, addig nincs baj, amíg mosolyog, úgyhogy nagylevegő, nyugi. - Nem lenne egyszerűbb, ha az egész történetet elmesélném? Attól tartok, van itt egy „kis” félreértés. – vágok elébe a hosszúnak ígérkező beszélgetés fő témájának. - Csak nyugodtan. – az öreg összekulcsolja maga előtt ujjait, de két mutatóujját állához emeli, úgy jelzi komolyra vált arcával, hogy figyel rám. - Tehát. – kezdek bele a mesélésbe – Épp elhagyni készültem a Nagytermet, amikor az a három gör… szóval az a három mardekáros pojáca utamat állták. – ennél finomabban nem tudok fogalmazni, de Dumbledore most nem erre figyel, mimikája meg se rezzen – Pontosabban az egyik kétajtós szekrény megragadott és kivonszolt a parkba, majd ott egyszerűen csak elengedett. Úgy esett a nagy eset, hogy elestem. – halkan felnevetek, hogy kissé oldjam a hangulatot, de nem jön be… mindegy - A bokám persze szilánkosra tört, amit később egy varázslattal helyre is hoztam. Azért nem rögtön, mert a pálcámat elveszítettem és egy másikkal… – hoppá, pont ezt akarta hallani… na most már mindegy. Igen, igen, erre már reagál – szemei újra mosolyognak. – Jó, jó, tudom, rendben, elnézést. Nah, mindegy, nem is ez a lényeg… - folytatnám a beszámolót, de mi van, ha tényleg az a baj? Bár, mintha az előbb azzal gyanúsított volna, hogy én átkoztam meg azt a három marhát… - Malfoy gúnyolódni kezdett, én csak megvédtem magam, majd, amikor meg akart átkozni, egyszer csak megkövült és eldőlt mellettem azzal a másik kettővel együtt. Az egyik majdnem rám is esett. De nem én voltam! Pi… - Piton… hát ez az! Ő volt! Ő mószerolt be! De miért? Áh, spicli! - Csak nem Mr Pitont akarta megnevezni az imént? – kérdez rá Dumbledore. Jó az, ha elmondom? Jó! Hát persze! Így legalább tisztára mosom a nevem! - Csak de! Bizony ám, ő volt, nem pedig én, és tulajdon képen ezzel megmentett engem azoktól a mar… szóval Malfoyéktól. – bólogatok sűrűn és ezzel egyben be is fejezem a történtek tudatását. Most már nekem is van kérdésem. – Professzor úr! – szólítom meg, hogy kizökkentsem gondolkodásából, s egy pillanatra rám figyeljen, amíg felteszem kérdésemet és megválaszolja. Roppant kíváncsi lettem, bár tulajdonképp csak ő lehetett. Malfoyéknak egyáltalán nem állt érdekükben, hogy beszámoljanak Dumbledorenak az eseményekről, ez egyértelmű, s bár okot Pitonnál sem találok, mégis elképzelhetőbb, hogy ő volt. Hacsak valaki meg nem látott minket. De ez is szinte lehetetlen, hisz Malfoy nyilván olyan helyet választ csak valaki megnyuvasztására, ahol senki nem láthatja meg. Bár, ha abból indulok ki, hogy Piton is megtalált minket… - Igen? – adja jelét figyelmének a professzor. - Megkérdezhetem, hogy ki mondta azt önnek, hogy ÉN változtattam szoborrá Malfoyékat? – teszem fel kérdésem. A választ rendkívül érdeklődve várom. Gondolkozik. Gondolkozik? Mit kell ezen gondolkozni? Csak egy név! Most találós kérdéseset játszunk, vagy megmondja? - Malfoy? – találgatok – Nem. Akkor Piton. Igaz? Ő volt. Tudom. – nagyot sóhajtok, fejem ingatásával közlöm véleményemet a dologról. - Ne ítélje el. – szól a prof megnyugtató hangján. - Miért is? – kérdem megrökönyödve. - Mindazonáltal, mint mondtam, én hiszek önnek. – beszél tovább ügyet sem vetve szinte már felháborodott hangvételű kérdésemre. - Köszönöm. De… - Én is köszönöm, hogy őszinte volt. Most menjen nyugodtan, nemsokára kezdődnek a délutáni órái. – zárja le beszélgetésünket hirtelen. Valamiért nem akarja, hogy akadékoskodjak, hogy bármi másról is szó essen közöttünk a témában. Ez érdekes… hm. Várok, hátha ő lép majd az ügyben és később visszanézek hozzá, és újra próbálkozom kérdéseimmel. Addig is tényleg jobb, ha órára megyek… legalább addig figyelemmel kísérhetem Pitont. Nem szólok neki, hátha történik valami Dumbledore részéről… de figyelni fogom minden egyes lépését, minden mozdulatát. Eddig eszembe sem jutott, de most szöget ütött a fejembe, hogy esetleg Piton és Malfoy segítik egymást. De akkor Piton miért mentett meg engem? És nem egyszer lépett közbe. Nem értem. De ki fogom deríteni, mi folyik itt.
**
Ott van! Huhh, ennyire mérges már rég voltam! Nem érdekel semmi, most odamegyek hozzá és… - Jól esett? – kérdem nyájas hangon, mint aki épp ebédjéről érdeklődik. Azonban, ahogy Piton első pillantásából kivettem, tudja, miről van szó. Ám rögtön elrejtette felismerését komolysága és cinizmusa mögé. - Mhm, nem volt rossz… mellesleg a sült húst kissé elfűszerezték. – jegyzi meg, majd rám villantva egy gonosz mosolyt folytatja útját feltehetően következő órájának terme felé. - És, mondd csak, legközelebb is sült húst kívánsz enni, vagy inkább férget etessek veled? Ó, nem, bocsánat, fajtársaidat csak nem fogyasztod el! – utána megyek és egyre ingerültebb hangon folytatom dühöm kiadását. Nem felel. A folyosón épp csak mi vagyunk, s ez Piton kissé visszataszító és enyhén félelmet keltő halálmadár külsejével igen furán hat rám. - Hé, mi az ördögöt csinálsz? – ez nekinyomott a falnak! Mit képzel magáról? – Mi a fene… - Tssss. – jobb tenyerét számra teszi, így folytja belém a szót – Ne pattogj. Nem tudom, miről beszélsz, de nem is érdekel, viszont melegen ajánlom, hogy ne koslass utánam, és főleg ne sértegess, mert nagyon megjárod. – suttogja vészjóslóan egészen közel hajolva az arcomhoz. Ahogy beszélt, lehelete arcomat simogatta… Mi??? Merlinre! Ez nem igaz! A hormonjaim… Lepillant számra… uú, mit akar? Neeem… csak elhúzza száját, szemembe néz, és lassan eltávolodik tőlem. Egy pillanatig még áll előttem, s amit talán nem akart, hogy észre vegyek – erre gyorsaságából következtetek – végigrohan rajtam tekintete, mint egy tornádó mindent felkavar, mind rajtam, mind bennem. De egy szempillantás és már itt sincs. Alig eszmélek fel az iméntiekből, s már csak egy sötét foltot látok távolodni messze, valahol a végtelen hosszúnak tűnő folyosón.
|