Csakhogy Piton ezer és egy irányba mehetett. Elgondolkoztam azon, hogy vajon hova is indulhatott és a Mardekár klubhelység mellett döntöttem. Nem törõdtem a három patkánnyal, simán otthagytam õket, tudtam jól, nem fognak szólni errõl senkinek, mert így õk is lebuknának.

Fájós lábam egyre jobban bejáródott használat közben. Még csak néhányan lézengtek a folyosókon vagy támolyogtak vissza jóllakottan saját házuk tornyába, illetve ki a parkba.
Fogalmam sem volt, hogyan fogok bejutni a mardekárosokhoz és, hogy mit fognak szólni, ha meglátnak ott, de út közben nem is törõdtem ezzel. Amint megérkeztem a kérdéses portréhoz, nem tudván a jelszót törni kezdtem a fejem. Hirtelen semmi használható ötlet nem jutott az eszembe, így megpróbálkoztam a kopogással. Na persze jól megkaptam a magamét a portré „kedves” „lakójától”, azon kívül eléggé úgy nézett ki a helyzet, hogy nem fogok bejutni rajta, így elindultam visszafelé. Könnyedén letettem arról, hogy megkeressem megmentõmet. Túlságosan fáradt voltam és ráadásul sajogtak a tagjaim a talajjal való nem túl gyengéd találkozástól.

Már jócskán elhagytam még a környékét is a Mardekár folyosóknak, amikor – az immár nagyra nõtt gyerektömegben – egy sötét alakot véltem felfedezni. Na persze, hogy Piton volt. Reménykedtem, hogy nem azért néztek rám furcsán, mert ramatyul néztem ki, megpróbáltam szaporázni lépteimet, hogy minél elõbb odaérjek keresettemhez.
- Szia! – szólítottam meg, amint mellé értem. Úgy tett, mint aki észre sem vett, fapofával ment tovább. Emlékszem, akkor nagyon felháborodtam. Mi a fenének ment meg, ha utána levegõnek néz?
Utána fordultam, és nem törõdve a pásztázó tekintetekkel és a sugdolózókkal, megindultam felé. Amint ismét sikerült mellé keverednem, megragadtam karját, s magam felé rántottam. Különös érzés fogott el, amint megérintettem, olyan furcsa volt…
- Ide figyelj, hozzád szóltam! – kiáltottam rá.
- Nem vagyok süket. – jelentette ki morcosan, majd tovább akart indulni. Karját kirántotta szorításomból, de utána kaptam, mire újfent elrántotta karját, megfogta az enyémet és maga után vonszolt. Elvitt a nyitott folyosókhoz ki a szökõkút mellé, ott megállt, rám nézett és az arcomba sziszegte ingerült kérdését:
- Mit akarsz tõlem?
Karomat még mindig szorított, mire én fintorokkal jeleztem neki, hogy addig meg se szólalok, amíg el nem enged. Szerencsére öt perc alatt sikerült is felfognia, így végre szabadon védekezhettem.
- Már semmit. – jelentettem ki sértõdötten. Nem akartam már neki megköszönni semmit, az egész értelmét vesztette. Perselus megforgatta szemeit, mintegy „Na, ezért volt ez az egész hajcihõ?”, én meg fogtam magam és otthagytam a szökõkút mellett. Akkor úgy gondoltam, nem is lesz nekem szükségem soha az õ segítségére, ez egy kivételes alkalom volt és nem fog többet elõfordulni.
Már nem is akartam erre az egészre gondolni, amikor visszaértem a szobámba. Ott voltak a szobatársaim, mellettük pedig nyugodtan gondolkodni nem lehet.
Ma is, nem egyszer elgondolkodtam azon, hogy kerültem én a Griffendélbe. Egyáltalán nem érzem és nem is éreztem soha magam odavalónak, jobban vonz a csendesebb társaság ahol kevesebb a beképzelt, arrogáns, nagyszájú alak és a magáról szintén baromi sokat gondoló cicababa.

És már ki tudja, mióta vergõdöm álmatlanul az ágyamban, ezek itt körülöttem már mind rég alszanak, én meg még mindig arra az idiótára gondolok. Mert tényleg, másnak már nem tudom nevezni.
Na és a hormonjaim. Amikor megfogtam Piton karját, húha, az nem volt semmi! Furcsa volt érezni, hogy õ is hús-vér ember, méghozzá nem is akármilyen! Na jó, ehhez hozzá tartozik, hogy nem sûrûn van részem ilyesfajta élményben, úgyhogy ezért is lehetett olyan… új.
És tessék, még mindig õ van porondon, pedig holnap rohadtul nem fog érdekelni senkit, hogy miatta nem aludtam éjjel és ezért alszom az órákon.

**

- Hé, te! Ö… hogy is hívnak? Grace?  Melanie? Cornelia? Öööö.. – nem épp kellemes hang kora reggel, ráadásul a nevemet sem tudja és a tetejébe még bököd is azokkal a hegyes körmeivel. De ha legalább a nevek kezdõbetûi egyeznének… de így arra világít rá, hogy baromira nincs tisztában a nevemnek még a kezdõbetûjével sem.
- Corina… - segítem ki rekedt hangon.
- Á, Cornflakes! Tudtam! – kiált fel a hang tulajdonosa. Ez a dobhártyarepesztõ stílus nem jön be hajnalok hajnalán. Lomhán gyûröm fel magam ülõ helyzetbe ágyamon, s fél szememet negyedrészt kinyitva a mellettem sipítozó lányra nézek… azaz próbálok nézni. Õ meg csak fújja a magáét, valami olyasmit, hogy nagy balhé van és, hogy nagy szeretettel várnak valahol de azt már nem tudom kivenni, hogy hol. A sipítozást egy éles de szerencsére rövidre fogott kacaj zárja, s ezzel Konstanze, az én drága szobatársam, akinek én kegyeskedtem megjegyezni becses nevét, kivonul a szobából. Na, szép. Mindegy, ha fontos lenne, nem õ adta volna át az üzenetet, úgyhogy inkább nem foglalkozom vele. Van jobb dolgom is. Ránézek az órámra és annak vérnyomásemelõ látványától rögtön dobok is egy hátast. Eszméletlen! Fél kilenckor…

Fél kilenc??? Jesszusom! Fürdés, reggeli, nem, elõbb ruha, aztán kaja és… Á, utálom, ha rohannom kell!
Bár… fél óra csak elég, hogy elkészüljek. Végtére is nekem elmarad a reggeli cicoma, amit ezek a libák le szoktak vágni.

Oké, tehát fürdés megvolt, a ruhám úgy ahogy rendezett, úgyhogy megyek is bekapni valamit…
Valami ehetõt.
Hijje, Merlinre, ilyet se láttam még! Ez meg mit keres itt? Tudtommal nem eszik, vagy, ha igen, akkor sokkal korábban!
Wáh, és az a három majom is ott van.
Elsuhanok Perselus elõtt, hátha válthatok vele egy gyûlölködõ pillantást… nála talán ez a „Szia, jó reggelt, hogy aludtál?” szokásos reggeli érdeklõdés.
Hiába erõltetem szemeimet Pitonra, állandóan visszanézek Malfoyékra. Arcukon önelégült mosoly ül és persze engem pásztáznak, még jó, hogy hangosan fel nem nevetnek, kuncogásukból már csak az következhet.
Ajaj, talán baj van? Nem nekik kéne ilyen undorító nyálas módon mosolyogni, hanem nekem. Kezd akörül járni minden gondolatom, hogy esetleg mégis fontos volt az az üzenet…
Áh, badarság, egyébként is, majd úgyis kiderül, ha elmulasztottam megjelenni valahol.
Addig maradok Álomûzõmnél.

Természetesen ridegen – hogy másképp – ül tányérja felett és falatozik. Nem, úgy látszik szegényes a fogalom táram, ez nem falatozás, van erre jobb kifejezés is: „Egy nap egy falat” diéta. A szlogen pedig: Egyen keveset, fogyjon sokat!
Na igen, csak épp azt nem mondják meg, mibõl. Mert, ha jól megnézem, márpedig bolond lennék nem megnézni, nem cipel magán túl nagy izomköteget. Hogy nem hájköteget cipel, az nem baj. De, hogy semmit! Oké, oké, ez csak a látszat. Hiszen amikor megfogtam a felkarját! Húha! Volt ám ott husi! Mit husi, izom! És volt már szerencsém közelrõl látni és bõrömön – igaz nem sokáig – érezni tenyerét, arról is elmondható sok minden, csak épp az nem, hogy ápolatlan, kemény. Tehát ezek ellentéte. Bár nem hinném, hogy saját manikûröse van, és azt sem, hogy tök gyenge, nem. Erõs, határozottan tud vele fogni, és mindemellett egész normális bõre van.
Nem mintha most látnék belõle többet, de láttam már elégszer sötét lepelbe burkolt valóját. Testrõl nem beszélhetek, mert olyanját még nem láttam. Meg kéne fogni, hogy van-e neki. Ínyemre lenne a dolog…

Hát ezt is megértem: elértem a helyemhez, ennek örömére leülök és rögtön öt pirítóssal kezdem a napot.

Kedvenc filmem? A Hormonok támadása! Wáh, nõjem már ki ezt a kort! Vagy szerezzek valakit de gyorsan…

Piton nem lenne rossz… annak ellenére, hogy egyelõre nehéz eldönteni, szellem, vagy hús-vér ember.
Legközelebb megkérdezem tõle.

Mit viszont nem fogok megkérdezni, az, hogy mihez kezdjek vele. Eddig ez meg sem fordult a fejemben, de ma valahogy nagyon belejöttem ebbe a témába. Holnapra kialszom, az tuti, de addig is kezdenem kéne valamit magammal.

Tehát, amihez kezdeni szeretnék ma vele… nem, ezt nem részletezem. Ami publikus, hogy kötöttem magammal egy fogadás szerû képzõdményt, miszerint kiderítem, milyen is valójában és meg tudom-e hódítani vagy hagyom magába roskadva, mint egy harapós oroszlánt a cirkusz ketrecében.

Az a három görény még mindig engem figyel. Azaz… most már nem. Mintha… mögém néznének. Merlin szakállára! Vajon ki van mögöttem? Csak nem…?
Hátrafordulok, és…
Huhh, csak Piton.
- Mit akarsz? – kérdem fagyosan, mindenfajta érdeklõdéstõl mentesen.
Nem szól semmit, megvonja a vállát. Úgy tesz, mint aki le akar ülni mellém, aztán hirtelen megvilágosodik és egy torz fintor keretében meggondolja magát. Na igen, csak nem ül le a Griffendél asztalhoz!
Annak ellenére, hogy a tökéletes semmit tükrözte a hangom, kíváncsi vagyok, mit akar tõlem, úgyhogy leteszem az utolsó falat pirítósomat, felállok és várom, hogy elinduljon elõttem ki a terembõl vagy akár ott helyben megszólaljon.